Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-05-28 / 22. szám - Lengyel László: A van-nincs és nincs-van világában • Részlet a szerző Szorongás és remény című, az Osiris Kiadónál a könyvhétre megjelenő könyvéből. (9. oldal)

A magyar társadalomnak öt nagy tapasztalata van a tulajdon- és pozícióváltásról. Az első a triano­ni békeszerződés után, amikor nem­csak államváltást, de tulajdonváltást is át kellett élnie a magyar társadalom­nak. Ahogy Kosztolányi úr a szabadkai szüleiről, 1914 című versében: „Az asz­taluknál mások ülnek, / övék az emlék és semmi.” Később, a Hűlő árnyékban, Cs. Szabó László kolozsvári anyjáról: „Nincs megnyugtatóbb érzés, mint tudni, hogy ott nyugszik édesanyám. Bár sokat meg kellett érnie egy híján kilencven éven át, gyermekkorom vá­rosát vitte magával érintetlenül. Úgy hallom, utolsó húsz évében nem moz­dult ki az utcára. Minek is, hiszen arról a nincs-van, van-nincs városról beszé­lünk majd, ha megint találkozunk.” A kassai Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban emlékszik meg apja hal­doklásáról: „Utolsó napokban a város­ról is beszélt, ahol leélte életét, s ahon­nan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e vál­tozásba halt bele, teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé sem­mi. Utolsó napokban álmodott a régi várossal, ahol született, élt és dolgo­zott, ahol minden kapualjat ismert. Egy reggel, rövid alvás után, kimerül­ten, de boldog mosollyal mondta: »Éj­jel megint ott jártam. Képzeld, a Ban­kón jártam álmomban, s mintha a kilá­tó mellett mentem volna el, láttam lenn a völgyben a várost.« Ez a város volt számára a család egyetlen, igazi kerete; mikor el kellett mennie on­nan, mintegy az élet kerete is megla­zult, szétmállott. Távozása után soha nem beszélt az elhagyott, otthoni em­berekről, nem beszélt a házról, ahol laktunk, a régi lakásról; ezeket az em­lékeket mély szeméremmel rejtegette, szégyellte fájdalmát, eltagadta önma­ga előtt kétségbeesését. Leültem ágya mellé és néztem haló­dó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csön­des. »Köszönöm, hogy még egyszer el­jöttél« - mondta, olyan finoman és nagyvilágian, hogy könny szökött a szemembe. Apám ismerte a nagy tit­kot, az udvariasság titkát.” Titok, hogy nincs-van, van-nincs vi­lágban élünk. Házunk, lakásunk, szé­künk, asztalunk, ágyunk a másé. Utcá­ink, iskoláink, templomaink, fáink másnak, másként állnak. „Földet visz­­sza nem veszünk” - írja Esterházy Pé­ter. Lakást, sarkot, komódot, hegyol­dalt és gyermekkori utcát vissza nem veszünk. Kosztolányi, Márai, Cs. Szabó tudták, hogy az elvétel, a kifosztás és a kikergetés egyben a nagy lehetőség - világ felé lehet fordulni, mindent elöl­ről lehet kezdeni. S a tulajdon, a pozíció, a nyelv el­vesztése párosult a pénz értékének el­vesztésével is. A két hihetetlen infláci­ós tapasztalat, az első és a második vi­lágháború után, leértékelte az egész élet összes felhalmozását, a biztonsá­got, semmivé tette a munka, a tehet­ség, a teljesítmény értékeit. Vajon az 1991-93-as fordulat, a váratlan pénz­romlás és a milliós munkanélküliség nem azt váltotta-e ki az alul lévőkből,­­ néma kitaszítottakból, hogy mindennek vége, életünk, vagyon­kánk semmit se ér, minden a másé, semmi se a miénk? A második tapasztalat, a zsidó va­gyonok korlátozása, majd elvétele a keresztény magyar társadalom által a 10-as évek végétől 1944-ig. Egy társa­dalom szoktatta magát hozzá, hogy a numerus clausus természetes, „tetszet­ek volna kereszténynek születni”, az irányosítás helyes és szükséges, nem teszünk, hanem visszaveszünk. Ter­mészetesen megint Esterházy Pétertől­udjuk, hogy erről is a zsidók tehet­­tek: „csak Kohn nem tudja igazolni politikai feddhetetlenségét, ugyanis 1944 őszén látták őt a Duna-parton tét nyilas társaságában”. „Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba. Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító fajták közt, hogy deportálják őket. A öltésen katonák állanak gépfegyve­­rkkel«. - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott en­­gem. Ő negyvennégy éves volt, én ti­­ennégy. Látta a sárga csillagos gyere­­et a téglaszárító pajták közt, s tudta, mit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba” - írja Kertész Imre a Gályanaplóban. ,A községi elöljáróság, a főszolgabí­ró, illetőleg a polgármester, ha gyűj­tő- vagy elkülönítő táborba szállított zsidóktól átvett értéktárgyak vannak őrizetében, köteles erről a területileg illetékes pénzügyigazgatóságot hala­déktalanul értesíteni. Ugyancsak ér­tesíteni kell arról is, hogy a község, il­letőleg a város területén olyan zsidó lakások, illetőleg üzlethelyiségek, rak­tárak stb. vannak, amelyekből az in­góságok öszszegyűjtéséről gondos­kodni kell. A bejelentését mindkét esetre vonatkozólag, ha a zsidónak tá­borba szállítása már megtörtént, 24 óra alatt meg kell tenni. Budapest, 1944. évi május hó 15-én A miniszter helyett: Dr. vitéz Endre László s. k. államtitkár” Kolozsvárt még a téglagyárban vol­tak az összegyűjtött zsidó családok, amikor már özönlöttek a lakás- és üz­letigénylések. Július 20-ig 3500 lakás­igénylést adtak be az alig ötszáz lakás­ra, s július végén kiutalták a zsidó tu­lajdonban volt üzlethelyiségeket és műhelyeket. Berettyóújfalura így emlékszik vis­sza Konrád György az Elutazás és haza­térésben: „Ezerkilencszáznegyvenöt március 15-én változások voltak észlelhetők az ünnepi beszédben, a szónok 1848. március 15-ét fölidézve nemcsak sza­badságharcot, hanem forradalmat is emlegetett. Az én helyemet az osztály­ban már tartózkodó, udvarias kívülál­lás jellemezte, és ez a továbbiakban is így maradt, mindig valami másért, nem mondom, hogy gyógyíthatatla­­nul, mert nincsen szó betegségről. A közösség, amely azt énekelte, hogy ha­zádnak rendületlenül légy híve, ó magyar, bölcsőd az, s majdan sírod is, mely ápol, s eltakar, a közösség, amely szereti a pá­toszt, az én szellemalakban jelen lévő, zsidó elemi iskolai osztálytársaimtól már nem várhatta el, hogy ezt énekel­jék, mert ez a haza nem akarta az ő sírjukat ápolni és eltakarni, mivelhogy egy lengyel kisvárosban hamuvá alakí­tották át őket. A falu népe jóformán kommentár nélkül vette tudomásul, hogy kísérik a zsidókat. Volt, aki nevette, hogy az öregek nehezen küszködnek a cso­magjukkal, s valóban ezek az öregek a hamvasztókemence tüzének fényében nevetségesek voltak azt hívén, hogy szükségük lesz ezekre a holmikra, a megszokott kispárnára és takaróra, pedig ahhoz, hogy meztelen holttestü­ket elégessék, minderre egyáltalán nem volt szükség. A város zsidómentes lett. Ezt újságolták a hírlapok, a judenfrei német mellék­névnek meglett a magyar megfelelője. A többség úgy érezhette, hogy van elég baja, férjek és fiúk kint voltak a fronton, jöttek a gyászhírek, a termést be kellett szolgáltatni, egy bajjal több, hogy azok a boltok, ahol eddig vásárol­tak, most zárva maradtak, a redőny le­húzva, rajta papírpecsét. Majd most odaadják valakinek. És volt, aki úgy gondolta, hogy most majd a mieink foglalják el ezeket a házakat, boltokat, a mi kislányunk is szeretne zongoráz­ni, az a sárgaréz gyerekágy is jó lenne a fiunknak. Most majd a mieink veszik igénybe a fehérneműs szekrényt a benne lévő vászonholmival együtt. Minden jószágnak volt helye és lett új gazdája.” A harmadik nagy hullám a svábok kitelepítése, és a sváb vagyonba beülés 1946-ban. Ezzel egy időben élte át a felvidéki és a délvidéki magyar lakos­ság jelentős része az ugyancsak kö­nyörtelen Magyarországra telepítést. Mehetsz húszkilós csomagoddal, mar­havagonban ismeretlen világ felé, s mi­re visszanézel, házadban más lakik, konyhádban más főz, ágyadban más fekszik, tehenedet más feji. A negyedik tulajdoncsere-hullám az államosítások és a téeszesítés két hulláma, valamint a kitelepítések. S végül az ötödik tulaj­donváltási hullám, a privatizáció, a ma­gánosítás 1987 után. A magyar társadalmat sikerült hoz­zászoktatni, hogy állami felhatalmazás­ra vagy engedményre joga van mást vagyonáért feljelentenie, a másik tulaj­donát elvennie, vagyontárgyait hasz­nálnia, házába beköltöznie, falait elrej­tett kincséért szétbontania, földjét megművelnie. Hozzászoktatták, hogy az állami tulajdon mindenkié és sen­kié, az okos ember visz belőle, csak a balek őrzi meg. Ennek következtében se magán-, se állami tulajdonnak nincs becsülete, senkinek nem kell elszámol­nia még magának se róla, miért ül zsi­dó vagyonban, sváb házban, polgári villában, hogyan lett egyik vagy másik állami vállalat, gazdaság az övé. A rendszerváltás, akárcsak a korábbi „őr­ségváltás”, „forradalom”, „igazságté­tel”, „arányosítás” a társadalom jelen­tős része szemében pozíció- és tulaj­donváltás, használjuk ki az alkalmat. Szembenézhet-e ezzel sértett és ál­dozat? A máséban alvó, a másokat ki­szorító, és a mindent elveszítő, bútorát, képét, szőnyegét másoknál látó? Mi­lyen annak a társadalomnak az erköl­cse, amelyik tulajdont többnyire nem a maga munkája révén, hanem a máso­kéból szerzett? Akiknek természetes, hogy fölássák a falusi zsidó szatócs kertjét, keresve elásott értékeit, akik följelentik sváb szomszédjukat, hogy elfoglalhassák házát, akiknek proletár származásuk alapján jár az úri villában szoba és bútor, akik ügyesnek tartják magukat, hogy újraosztottak maguk­nak állami, szakszervezeti, KISZ- és pártvagyont? Mindenki sérelmeit han­goztatja, hogy e sérelmekkel igazolja szerzéseinek jogosságát. A kelet-közép-európai társadalmak­ban - nem csak a magyar társadalom­ban - legfontosabb modern kori ta­pasztalat és hagyomány, hogy tulaj­donhoz és pozícióhoz nem tehetség, képzettség, munka, hanem a minden­kori államhatalomhoz való politikai lo­jalitáson keresztül lehet jutni. E hata­lom osztályozza le a polgárait: jó ma­gyar-rossz magyar, megbízható elv­­társ-osztályellenség, mi kutyánk köly­­ke-tőlünk idegen. Az első világháború utáni státusváltások, a zsidóüldözés, a második világháború utáni kitelepíté­sek tömeges társadalmi rablásokkal, il­letve a személyes tulajdonok teljes el­veszítésével jártak. A szocializmus kö­zösségi felhalmozásai sorra eltűnnek. Mára az egyetlen biztos és védett „történeti” tulajdoni kör, a Kádár-kor­szak személyes kistulajdona - lakótelepi lakás, kis ház, víkendház minden egyéb bizonytalan. A magyar társada­lom e személyes kistulajdonát védel­mezi körömszakadtáig, ide nem enged behatolni. A személyes kistulajdont sa­ját teljesítményeként, élete legnagyobb és legeredetibb vállalkozásaként állítja be. Ennek a személyi - nem tőkejelle­gű - tulajdonnak tőkévé, befektetéssé válása, kiterjedése az egyik oldalon, il­letve leépülése, kisebbedése a másikon a front két oldala. „Jókor voltunk jó helyen” - mond­ják azok a jobb- és balpolgárok, akik a négy-öt forgatagból végül jól kerültek ki. „Rosszkor voltunk, rossz helyen” - állítja a magyar társadalom többsége, mert nem jutott neki hely az osztozás­­kor, és Kádár-kori vagyoni, képzettsé­gi és tudásbeli tartalékaiból él. „Kohn elmegy a rabbihoz, és azt mondja neki szemrehányóan: - Rabbi, te arra tanítottál bennün­ket, hogy a vajas kenyér, ha leejtik, mindig a vajas oldalára esik. - Ez úgy van - helyesel a rabbi. - Na, akkor képzeld el, hogy tegnap leejtettem egy vajas kenyeret, és nem a vajas oldalára esett. A rabbi hallgat egy ideig, majd mé­lyen elgondolkodva megszólal: - Mondd, Kohn, jó oldalon kented meg azt a kenyeret?...” - kérdi csodál­­kozó arccal Kardos G. György 1997 márciusában. Az Orbán-féle politikai és képi stra­tégia jól keverte a harmincas évek fel­törekvő úr- és zsidóellenes, Budapest­­gyűlölő, vidéki protestáló szellemet a keresztény középosztályos kisvárosi és hivatalnoki szellemmel. Hozzá adagol­ta a hetvenes évek gyűjtögető és felhal­mozó, szegényeket megvető és kire­kesztő, forint-nacionalista, provinciális, értelmiségellenes kádárista konzerva­tív összekacsintó magatartást. De ezt a képet igazán a két korszak alapkérdé­seinek feltétele hozta: vagy mi szerzünk most birtokot, javakat a sikeresebb másoktól, vagy kiszorulunk. A tulajdonok és a po­zíciók eloszlása igazságtalan és erkölcs­telen. Újraelosztást kell kicsikarnunk. Az életünk nulla összegű játék a hiva­talok, a jövedelmek és a vagyonok fe­lett: vagy mi szerezzük meg a központi és helyi kulcspozíciókat a „magyar élet­ben”, s osztjuk el, szerezzük meg a ja­vakat, vagy a nómenklaturisták, a ha­zai és külföldi idegenek, a budapesti­ek, a nagyvárosiak. A szerzésre erkölcsi jogunk van - magyarok vagyunk. A szerzésre módunk is van - velünk a nemzeti állam. A másik oldalon a szabadabb, tole­­ránsabb, európaibb, városibb és vilá­­gibb személyiség jelent meg akarva­­akaratlanul életforma és stílus alapján. Ennek a személyiségnek a négy év alatt meg kellett tapasztalnia, hogy ne­ki a közéletben, pártállásától szinte függetlenül, a Rossz, a Sötét oldali sze­rep jut. Budapesten született és nem Alcsúton, hitetlen kutya, keresztlevél nélkül, s nem tud elszámolni az elmúlt éveivel a „gazda” előtt. A 2002-es vá­lasztói tavasz időszakában pedig a ma­gánvilágban is szembesülnie kellett az­zal, hogy az erkölcsi éberség nemcsak közéleti viselkedését figyeli és osztá­lyozza, hanem magánéletét is. A hata­lom behatolt az ágyába, a gyerekei szo­bájába, bekukkantott a fazekába, vizs­gálta és minősítette jár-e templomba, él-e házasságon kívül nemi életet, ol­vas-e liberális lapot, néz-e „nem neki való” televíziós műsort. Kiderült, hogy a hatalom gyermekein, szomszédjain, tanárain, orvosain, papjain, tisztviselő­in, főnökein keresztül figyeli, és ez a fi­gyelem kiterjed munkájára, vállalkozá­sára, jövedelmére, vagyonára. E figye­lők természetesen önkéntesek, akik sa­ját közösségeiket építik, az ellenfelet, a versenytársat leleplezik. A 2002-es szenvedélyek robbanásá­hoz hozzájárult még egy felismerés. Mindkét társadalmi fél megértette, hogy a jó oldalhoz tartozóknak min­dent szabad, mindenre feloldozást kapnak, ellenben a Rossz oldalon ál­lóknak semmihez sincs joguk, még megtérésüket is gyanakvással szemlé­lik. Az állam, a vezér, az atya, a főnök meghúzta a határt. Nem a többleten osztozunk, hanem a meglévőn. Aki el­lenünk van, az nincs - ez az érvényes szabály az iskolai osztályban és a kór­házban, a hatóságok előtt és a vállalko­zások világában. A morális ítélet arról, hogy ki a jó magyar és ki nem, ki az igaz keresztény és ki hitetlen tévelygő, ki a mi emberünk, ki az ellenfelünk, innen kezdve a létről hozott ítéletté vált. A harc pedig a létért folyó harccá. Vagy mi őket, vagy ők minket. A társa­dalmat kettéfűrészelték. (Részlet a szerző Szorongás és remény című, az Osiris Kiadónál a könyvhétre meg­jelenő könyvéből.) LENGYEL LÁSZLÓ: A van-nincs és nincs­van világában Szuharevszki Mihály munkája ­004. MÁJUS 28.1 Halloway János: Rendszerváltó szerelmek Szatirikus mese felnőtteknek „FITYISZ” jeligéjű kézirat elolvasása után Keserű dr. lektor variálni kezdett:­­ Ismeretlen szerző, talán egy félresikerült elsőkönyves? Vagy valamelyik Félisten­nek támadt játszódni kedve? És még ál­nevet is nekem kell kitalálni!? Fityisz Fü­­tyi, ez adná magát. Vagy lehet, hogy nő az illető? - Lili, mint Csokonai. Zsazsa, mint Gábor. Jana, mint Janus-arcú, a ró­mai isten. Kétarcú. Janus - János. A ke­resztnév megvan. De mi legyen a veze­téknévvel? A/5. kötött, 580 oldal, 2820 Ft Könyvhéten a Fekete Sas Kiadó 29-es standján Halloway János dedikál? ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next