Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-05-28 / 22. szám - Lengyel László: A van-nincs és nincs-van világában • Részlet a szerző Szorongás és remény című, az Osiris Kiadónál a könyvhétre megjelenő könyvéből. (9. oldal)
A magyar társadalomnak öt nagy tapasztalata van a tulajdon- és pozícióváltásról. Az első a trianoni békeszerződés után, amikor nemcsak államváltást, de tulajdonváltást is át kellett élnie a magyar társadalomnak. Ahogy Kosztolányi úr a szabadkai szüleiről, 1914 című versében: „Az asztaluknál mások ülnek, / övék az emlék és semmi.” Később, a Hűlő árnyékban, Cs. Szabó László kolozsvári anyjáról: „Nincs megnyugtatóbb érzés, mint tudni, hogy ott nyugszik édesanyám. Bár sokat meg kellett érnie egy híján kilencven éven át, gyermekkorom városát vitte magával érintetlenül. Úgy hallom, utolsó húsz évében nem mozdult ki az utcára. Minek is, hiszen arról a nincs-van, van-nincs városról beszélünk majd, ha megint találkozunk.” A kassai Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban emlékszik meg apja haldoklásáról: „Utolsó napokban a városról is beszélt, ahol leélte életét, s ahonnan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e változásba halt bele, teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé semmi. Utolsó napokban álmodott a régi várossal, ahol született, élt és dolgozott, ahol minden kapualjat ismert. Egy reggel, rövid alvás után, kimerülten, de boldog mosollyal mondta: »Éjjel megint ott jártam. Képzeld, a Bankón jártam álmomban, s mintha a kilátó mellett mentem volna el, láttam lenn a völgyben a várost.« Ez a város volt számára a család egyetlen, igazi kerete; mikor el kellett mennie onnan, mintegy az élet kerete is meglazult, szétmállott. Távozása után soha nem beszélt az elhagyott, otthoni emberekről, nem beszélt a házról, ahol laktunk, a régi lakásról; ezeket az emlékeket mély szeméremmel rejtegette, szégyellte fájdalmát, eltagadta önmaga előtt kétségbeesését. Leültem ágya mellé és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes. »Köszönöm, hogy még egyszer eljöttél« - mondta, olyan finoman és nagyvilágian, hogy könny szökött a szemembe. Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát.” Titok, hogy nincs-van, van-nincs világban élünk. Házunk, lakásunk, székünk, asztalunk, ágyunk a másé. Utcáink, iskoláink, templomaink, fáink másnak, másként állnak. „Földet viszsza nem veszünk” - írja Esterházy Péter. Lakást, sarkot, komódot, hegyoldalt és gyermekkori utcát vissza nem veszünk. Kosztolányi, Márai, Cs. Szabó tudták, hogy az elvétel, a kifosztás és a kikergetés egyben a nagy lehetőség - világ felé lehet fordulni, mindent elölről lehet kezdeni. S a tulajdon, a pozíció, a nyelv elvesztése párosult a pénz értékének elvesztésével is. A két hihetetlen inflációs tapasztalat, az első és a második világháború után, leértékelte az egész élet összes felhalmozását, a biztonságot, semmivé tette a munka, a tehetség, a teljesítmény értékeit. Vajon az 1991-93-as fordulat, a váratlan pénzromlás és a milliós munkanélküliség nem azt váltotta-e ki az alul lévőkből, néma kitaszítottakból, hogy mindennek vége, életünk, vagyonkánk semmit se ér, minden a másé, semmi se a miénk? A második tapasztalat, a zsidó vagyonok korlátozása, majd elvétele a keresztény magyar társadalom által a 10-as évek végétől 1944-ig. Egy társadalom szoktatta magát hozzá, hogy a numerus clausus természetes, „tetszetek volna kereszténynek születni”, az irányosítás helyes és szükséges, nem teszünk, hanem visszaveszünk. Természetesen megint Esterházy Pétertőludjuk, hogy erről is a zsidók tehettek: „csak Kohn nem tudja igazolni politikai feddhetetlenségét, ugyanis 1944 őszén látták őt a Duna-parton tét nyilas társaságában”. „Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba. Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító fajták közt, hogy deportálják őket. A öltésen katonák állanak gépfegyverkkel«. - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tiennégy. Látta a sárga csillagos gyereet a téglaszárító pajták közt, s tudta, mit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba” - írja Kertész Imre a Gályanaplóban. ,A községi elöljáróság, a főszolgabíró, illetőleg a polgármester, ha gyűjtő- vagy elkülönítő táborba szállított zsidóktól átvett értéktárgyak vannak őrizetében, köteles erről a területileg illetékes pénzügyigazgatóságot haladéktalanul értesíteni. Ugyancsak értesíteni kell arról is, hogy a község, illetőleg a város területén olyan zsidó lakások, illetőleg üzlethelyiségek, raktárak stb. vannak, amelyekből az ingóságok öszszegyűjtéséről gondoskodni kell. A bejelentését mindkét esetre vonatkozólag, ha a zsidónak táborba szállítása már megtörtént, 24 óra alatt meg kell tenni. Budapest, 1944. évi május hó 15-én A miniszter helyett: Dr. vitéz Endre László s. k. államtitkár” Kolozsvárt még a téglagyárban voltak az összegyűjtött zsidó családok, amikor már özönlöttek a lakás- és üzletigénylések. Július 20-ig 3500 lakásigénylést adtak be az alig ötszáz lakásra, s július végén kiutalták a zsidó tulajdonban volt üzlethelyiségeket és műhelyeket. Berettyóújfalura így emlékszik vissza Konrád György az Elutazás és hazatérésben: „Ezerkilencszáznegyvenöt március 15-én változások voltak észlelhetők az ünnepi beszédben, a szónok 1848. március 15-ét fölidézve nemcsak szabadságharcot, hanem forradalmat is emlegetett. Az én helyemet az osztályban már tartózkodó, udvarias kívülállás jellemezte, és ez a továbbiakban is így maradt, mindig valami másért, nem mondom, hogy gyógyíthatatlanul, mert nincsen szó betegségről. A közösség, amely azt énekelte, hogy hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar, bölcsőd az, s majdan sírod is, mely ápol, s eltakar, a közösség, amely szereti a pátoszt, az én szellemalakban jelen lévő, zsidó elemi iskolai osztálytársaimtól már nem várhatta el, hogy ezt énekeljék, mert ez a haza nem akarta az ő sírjukat ápolni és eltakarni, mivelhogy egy lengyel kisvárosban hamuvá alakították át őket. A falu népe jóformán kommentár nélkül vette tudomásul, hogy kísérik a zsidókat. Volt, aki nevette, hogy az öregek nehezen küszködnek a csomagjukkal, s valóban ezek az öregek a hamvasztókemence tüzének fényében nevetségesek voltak azt hívén, hogy szükségük lesz ezekre a holmikra, a megszokott kispárnára és takaróra, pedig ahhoz, hogy meztelen holttestüket elégessék, minderre egyáltalán nem volt szükség. A város zsidómentes lett. Ezt újságolták a hírlapok, a judenfrei német melléknévnek meglett a magyar megfelelője. A többség úgy érezhette, hogy van elég baja, férjek és fiúk kint voltak a fronton, jöttek a gyászhírek, a termést be kellett szolgáltatni, egy bajjal több, hogy azok a boltok, ahol eddig vásároltak, most zárva maradtak, a redőny lehúzva, rajta papírpecsét. Majd most odaadják valakinek. És volt, aki úgy gondolta, hogy most majd a mieink foglalják el ezeket a házakat, boltokat, a mi kislányunk is szeretne zongorázni, az a sárgaréz gyerekágy is jó lenne a fiunknak. Most majd a mieink veszik igénybe a fehérneműs szekrényt a benne lévő vászonholmival együtt. Minden jószágnak volt helye és lett új gazdája.” A harmadik nagy hullám a svábok kitelepítése, és a sváb vagyonba beülés 1946-ban. Ezzel egy időben élte át a felvidéki és a délvidéki magyar lakosság jelentős része az ugyancsak könyörtelen Magyarországra telepítést. Mehetsz húszkilós csomagoddal, marhavagonban ismeretlen világ felé, s mire visszanézel, házadban más lakik, konyhádban más főz, ágyadban más fekszik, tehenedet más feji. A negyedik tulajdoncsere-hullám az államosítások és a téeszesítés két hulláma, valamint a kitelepítések. S végül az ötödik tulajdonváltási hullám, a privatizáció, a magánosítás 1987 után. A magyar társadalmat sikerült hozzászoktatni, hogy állami felhatalmazásra vagy engedményre joga van mást vagyonáért feljelentenie, a másik tulajdonát elvennie, vagyontárgyait használnia, házába beköltöznie, falait elrejtett kincséért szétbontania, földjét megművelnie. Hozzászoktatták, hogy az állami tulajdon mindenkié és senkié, az okos ember visz belőle, csak a balek őrzi meg. Ennek következtében se magán-, se állami tulajdonnak nincs becsülete, senkinek nem kell elszámolnia még magának se róla, miért ül zsidó vagyonban, sváb házban, polgári villában, hogyan lett egyik vagy másik állami vállalat, gazdaság az övé. A rendszerváltás, akárcsak a korábbi „őrségváltás”, „forradalom”, „igazságtétel”, „arányosítás” a társadalom jelentős része szemében pozíció- és tulajdonváltás, használjuk ki az alkalmat. Szembenézhet-e ezzel sértett és áldozat? A máséban alvó, a másokat kiszorító, és a mindent elveszítő, bútorát, képét, szőnyegét másoknál látó? Milyen annak a társadalomnak az erkölcse, amelyik tulajdont többnyire nem a maga munkája révén, hanem a másokéból szerzett? Akiknek természetes, hogy fölássák a falusi zsidó szatócs kertjét, keresve elásott értékeit, akik följelentik sváb szomszédjukat, hogy elfoglalhassák házát, akiknek proletár származásuk alapján jár az úri villában szoba és bútor, akik ügyesnek tartják magukat, hogy újraosztottak maguknak állami, szakszervezeti, KISZ- és pártvagyont? Mindenki sérelmeit hangoztatja, hogy e sérelmekkel igazolja szerzéseinek jogosságát. A kelet-közép-európai társadalmakban - nem csak a magyar társadalomban - legfontosabb modern kori tapasztalat és hagyomány, hogy tulajdonhoz és pozícióhoz nem tehetség, képzettség, munka, hanem a mindenkori államhatalomhoz való politikai lojalitáson keresztül lehet jutni. E hatalom osztályozza le a polgárait: jó magyar-rossz magyar, megbízható elvtárs-osztályellenség, mi kutyánk kölyke-tőlünk idegen. Az első világháború utáni státusváltások, a zsidóüldözés, a második világháború utáni kitelepítések tömeges társadalmi rablásokkal, illetve a személyes tulajdonok teljes elveszítésével jártak. A szocializmus közösségi felhalmozásai sorra eltűnnek. Mára az egyetlen biztos és védett „történeti” tulajdoni kör, a Kádár-korszak személyes kistulajdona - lakótelepi lakás, kis ház, víkendház minden egyéb bizonytalan. A magyar társadalom e személyes kistulajdonát védelmezi körömszakadtáig, ide nem enged behatolni. A személyes kistulajdont saját teljesítményeként, élete legnagyobb és legeredetibb vállalkozásaként állítja be. Ennek a személyi - nem tőkejellegű - tulajdonnak tőkévé, befektetéssé válása, kiterjedése az egyik oldalon, illetve leépülése, kisebbedése a másikon a front két oldala. „Jókor voltunk jó helyen” - mondják azok a jobb- és balpolgárok, akik a négy-öt forgatagból végül jól kerültek ki. „Rosszkor voltunk, rossz helyen” - állítja a magyar társadalom többsége, mert nem jutott neki hely az osztozáskor, és Kádár-kori vagyoni, képzettségi és tudásbeli tartalékaiból él. „Kohn elmegy a rabbihoz, és azt mondja neki szemrehányóan: - Rabbi, te arra tanítottál bennünket, hogy a vajas kenyér, ha leejtik, mindig a vajas oldalára esik. - Ez úgy van - helyesel a rabbi. - Na, akkor képzeld el, hogy tegnap leejtettem egy vajas kenyeret, és nem a vajas oldalára esett. A rabbi hallgat egy ideig, majd mélyen elgondolkodva megszólal: - Mondd, Kohn, jó oldalon kented meg azt a kenyeret?...” - kérdi csodálkozó arccal Kardos G. György 1997 márciusában. Az Orbán-féle politikai és képi stratégia jól keverte a harmincas évek feltörekvő úr- és zsidóellenes, Budapestgyűlölő, vidéki protestáló szellemet a keresztény középosztályos kisvárosi és hivatalnoki szellemmel. Hozzá adagolta a hetvenes évek gyűjtögető és felhalmozó, szegényeket megvető és kirekesztő, forint-nacionalista, provinciális, értelmiségellenes kádárista konzervatív összekacsintó magatartást. De ezt a képet igazán a két korszak alapkérdéseinek feltétele hozta: vagy mi szerzünk most birtokot, javakat a sikeresebb másoktól, vagy kiszorulunk. A tulajdonok és a pozíciók eloszlása igazságtalan és erkölcstelen. Újraelosztást kell kicsikarnunk. Az életünk nulla összegű játék a hivatalok, a jövedelmek és a vagyonok felett: vagy mi szerezzük meg a központi és helyi kulcspozíciókat a „magyar életben”, s osztjuk el, szerezzük meg a javakat, vagy a nómenklaturisták, a hazai és külföldi idegenek, a budapestiek, a nagyvárosiak. A szerzésre erkölcsi jogunk van - magyarok vagyunk. A szerzésre módunk is van - velünk a nemzeti állam. A másik oldalon a szabadabb, toleránsabb, európaibb, városibb és világibb személyiség jelent meg akarvaakaratlanul életforma és stílus alapján. Ennek a személyiségnek a négy év alatt meg kellett tapasztalnia, hogy neki a közéletben, pártállásától szinte függetlenül, a Rossz, a Sötét oldali szerep jut. Budapesten született és nem Alcsúton, hitetlen kutya, keresztlevél nélkül, s nem tud elszámolni az elmúlt éveivel a „gazda” előtt. A 2002-es választói tavasz időszakában pedig a magánvilágban is szembesülnie kellett azzal, hogy az erkölcsi éberség nemcsak közéleti viselkedését figyeli és osztályozza, hanem magánéletét is. A hatalom behatolt az ágyába, a gyerekei szobájába, bekukkantott a fazekába, vizsgálta és minősítette jár-e templomba, él-e házasságon kívül nemi életet, olvas-e liberális lapot, néz-e „nem neki való” televíziós műsort. Kiderült, hogy a hatalom gyermekein, szomszédjain, tanárain, orvosain, papjain, tisztviselőin, főnökein keresztül figyeli, és ez a figyelem kiterjed munkájára, vállalkozására, jövedelmére, vagyonára. E figyelők természetesen önkéntesek, akik saját közösségeiket építik, az ellenfelet, a versenytársat leleplezik. A 2002-es szenvedélyek robbanásához hozzájárult még egy felismerés. Mindkét társadalmi fél megértette, hogy a jó oldalhoz tartozóknak mindent szabad, mindenre feloldozást kapnak, ellenben a Rossz oldalon állóknak semmihez sincs joguk, még megtérésüket is gyanakvással szemlélik. Az állam, a vezér, az atya, a főnök meghúzta a határt. Nem a többleten osztozunk, hanem a meglévőn. Aki ellenünk van, az nincs - ez az érvényes szabály az iskolai osztályban és a kórházban, a hatóságok előtt és a vállalkozások világában. A morális ítélet arról, hogy ki a jó magyar és ki nem, ki az igaz keresztény és ki hitetlen tévelygő, ki a mi emberünk, ki az ellenfelünk, innen kezdve a létről hozott ítéletté vált. A harc pedig a létért folyó harccá. Vagy mi őket, vagy ők minket. A társadalmat kettéfűrészelték. (Részlet a szerző Szorongás és remény című, az Osiris Kiadónál a könyvhétre megjelenő könyvéből.) LENGYEL LÁSZLÓ: A van-nincs és nincsvan világában Szuharevszki Mihály munkája 004. MÁJUS 28.1 Halloway János: Rendszerváltó szerelmek Szatirikus mese felnőtteknek „FITYISZ” jeligéjű kézirat elolvasása után Keserű dr. lektor variálni kezdett: Ismeretlen szerző, talán egy félresikerült elsőkönyves? Vagy valamelyik Félistennek támadt játszódni kedve? És még álnevet is nekem kell kitalálni!? Fityisz Fütyi, ez adná magát. Vagy lehet, hogy nő az illető? - Lili, mint Csokonai. Zsazsa, mint Gábor. Jana, mint Janus-arcú, a római isten. Kétarcú. Janus - János. A keresztnév megvan. De mi legyen a vezetéknévvel? A/5. kötött, 580 oldal, 2820 Ft Könyvhéten a Fekete Sas Kiadó 29-es standján Halloway János dedikál? ÉLET ÉS ÍR IRODALOM