Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

2004-09-03 / 36. szám - Eörsi István: Jegyzetek szünetben (4. oldal)

EÖRSI ISTVÁN: Jegyzetek szünetben A csalódott Medgyessy Részvétlen objektivitással tapogatja körül a kamera a lemondott minisz­terelnök dúlt ábrázatát. Egy sértett férfiút látunk, aki ellen fellázadtak a korrupt szabad demokraták meg a „puccsisták” - vagyis a szocialista párt döntéshozói. Pedig őt a legszebb szándékok vezérelték. Minél tovább beszél, annál leplezetlenebbül árulja el, hogy miféle uralkodó érzelem rabja. Önsajnálat - így hívják ezt az érzést. Csakhogy az önsajnálat ma­gánügy - mihelyt nyilvánosság elé kerül, viszolygást vált ki az ép érzékű közönségből. „Nézzétek - mondja ez az arc -, milyen szép és jó vagyok, és mégis hogy elbántak velem az áruló gazok.” Aztán ki is mondja, amit gondol: a legutóbbi időben csalódott a politikában. Lexikonban is ellenőrzöm emléke­zetemet. Medgyessy Péter 1982-86- ban pénzügyminiszter-helyettes volt, 1986- 87-ben pénzügyminiszter, 1987- 90-ben miniszterelnök-helyet­tes, 1987-89-ben az MSZMP KB tag­ja. Ráadásul 1978 óta titkosügynök­ként szolgált főhadnagyi rangban. Ezt a mellékes kis ténykörülményt 2002-ben eltitkolta választói előtt. Később múltjának messze bűzlő folt­ját azzal az ötlettel próbálta megilla­tosítani, hogy ő - Brezsnyev és Ká­dár korában! - szovjetellenes célzat­tal vállalta a titkosügynöki pozíciót. Az efféle bejelentést az ember egy humoristától kacagva veszi tudomá­sul, de ha miniszterelnök állít ilyes­mit, az közös gyalázatunk. Eszembe sem jutna, hogy még egyszer belemártsak saját piszkába egy bukott embert, ha nem éppen most ébredt volna rá arra, ami a Ká­dár-korszakban, vezető funkcionári­usként eszébe se ötlött: hogy a politi­ka csúnya dolog. Most viszont, ami­kor alkalmatlanságához vita sem fér, egyszer csak megokosodik, és beje­lenti: kiábrándult abból, ami eddigi életének közege és legfőbb tartalma volt. Magából nem ábrándul ki, mert ő áldozat, csak abból a sűrű, barnás léből, amelyben eddig lubickolt. Fáj­dalmas arcot vág: „korrupció”, „puccsisták” - ilyen kifejezéseket használ, e szavak szótári jelentésének fittyet hányva. A „puccsisták” szó pél­dául minden nyelven, így magyarul is azokat jelöli, akik törvénytelenül ragadják kezükbe a főhatalmat. Ez történt? Ha megkérdezhetném tőle, nem felelne. Ilyen apróságokkal nem foglalkozik. Fájdalmas férfiarc, a megcsalt szerető románca. Az efféle szentimentális, mégis agresszív nya­­fogás megdolgozza a sokszorosan csalódott publikum jelentős részét. Az önsajnálat ideológiai maszkot ölt, hízeleg a politikából különféle okok­ból kiábrándult tömeg érzelmeinek, és így már rokonszenvet ébreszt. Amikor sértettségében odáig süllyed, hogy szavát ország-világ előtt meg­szegve lemond, csak hogy elhúzza, megnehezítse a kormányváltást, s ily módon borsot törjön a „korruptak” és „puccsisták” orra alá, már tapsol­nak is neki, az őt eddig folyamatosan gyalázó ellenzék vezényletével. Azok közé tartoztam, akik Med­­gyessyt alkalmatlannak tartották a miniszterelnöki feladatkör ellátására, attól a pillanattól kezdve, hogy beje­lentette: a nemzeti közép kormányát óhajtja megalakítani. Ebből kiderült, hogy defenzív alapállásból fog politi­zálni, attól a vágytól vezérelve, hogy bebizonyítsa: múltja ellenére is nagy­szerű magyar. A jó magyar nem lehet baloldali, tehát ő sem az. Olyan or­szágban óhajtotta betölteni a nemzeti közép helyét, ahol nincs politikailag szervezett baloldal, ha a szocialisták nem vállalják ezt a szerepet. De ha nincs baloldal, csak jobboldal, akkor hol a közép? És mit jelent a „nemze­ti” mint politikai jelszó, azokban az években, amikor a politika irányítói­nak egyik legfőbb feladata, hogy az Európai Unió szabályai és elvárásai szerint kormányozzák Magyarorszá­got? Medgyessy olyan átéléssel ját­szotta a jó magyar szerepét, hogy még az Orbán-kormány esztétikai és tudományos remeklései, a Nemzeti Színház bájtalan épülete és a Terror Házában berendezett történelmi tor­zítás is elnyerte tetszését. Mint volt kémelhárító, elfeledkezett arról (mert idegesítette ez a témakör), amit D-209-esként történt leleplezése után megígért: hogy támogat egy olyan át­világítási törvényt, mely a besúgónak személyi jogait is védi. Még azt sem szorgalmazta, hogy csak olyanok ve­zethessék a közszolgálati médiát, akik átfogó - a titkosszolgálatok összes részlegét felölelő - átvilágításon estek át. Mivel ez a témakör kellemetlen a számára, lemondott arról, hogy ily módon - ha jól ítélem meg a helyze­tet - esélyünk nyíljon egy valóban közszolgálati rádió működésének él­vezetére. Rokonszenves ideológiai be­­idegzettségei ellenére - mert csak­ugyan utálta a rasszizmus és az agresszív nacionalizmus meg­nyilatkozásait, és a habzó szájú kutyák stílusát imitáló utcai politizálást, vagyis az urbanizá­­ció helyett az urbanizáció híve volt­­ háta mögé rejtett bal ke­zében minden időkben és minden eshetőségre készen egy kis fehér zászlót szoronga­tott, és ezt megérezték politi­kai ellenfelei. Ha pedig vizelet­mintát kellett volna adnia, még akkor sem mert volna pi­silni, amikor biztosan nem doppingolt, mert ki tudja, hát­ha mégis kimutatnak valamit azok a fránya ellenőrök. A szocialisták kongresszusa mindenkit meglepő, 72 száza­lékos többséggel választotta Gyurcsány Ferencet miniszter­elnök-jelöltté, annak ellenére, hogy a párt csaknem vala­mennyi vezető személyisége a másik jelölt, Kiss Péter mellett tört lándzsát. Vagy talán úgy volna helyesebb ez a mondat, ha az „annak ellenére, hogy” szerkezet helyett egyszerűen csak „minthogy”-ot írnék? Nem annak köszönheti-e sike­rét Gyurcsány, hogy a szocia­lista párt nagy létszámú mezei hadserege mérhetetlenül unja fantáziátlan vezetőit? E vezetők közös jellemvonása, hogy min­den olyan kudarcra, amelyet szocialista politikai erők idéz­tek elő, jó svádájú igazolást re­mekelnek. Medgyessy tűrhe- , íz­tetlen, populista közjogi áb- á­b­rándjai, amelyek a demokrati­kus alkotmány szétveréséhez Jstgp vezettek volna, éppúgy megta-­­­lálták prókátorukat a pártveze­tők között, mint az az abszurd állítás, hogy az európai választásokon elszenvedett súlyos vereségért sem Medgyessy kormánya, sem a szocialis­ta pártfrakció nem felelős. Gyurcsány esélye másságában rej­lik. Mások a gesztusai és a hangsú­lyai, más a mosolya, és bár KISZ-ve­­zető volt ő is, észjárása és kisugárzása mégsem emlékeztet a Kádár-korszak funkcionáriusaira. Máris maradandó érdeme, hogy nem közönséges szer­vezési tehetségét és dinamizmusát latba vetve leleplezte: a szocialista pártfőnökök nem a valóban létező pártot vezetik, hanem egy halott ide­ált, amelyből már életében is a bebal­zsamozott hullák édeskés szaga áradt. Látszik rajta, hogy valódi meg­újulást akar, és képessége is van aka­rata érvényesítésére - a mai szocialis­ta vezetőgarnitúrából ő az egyetlen, akinek ezt el lehet hinni. Másrészt vi­szont csak keveset tudhatunk arról, hogy mit tekint megújulásnak. Az el­ső jelzés, amelyből tartalmi következ­tetés vonható le, elkedvetlenítő. Athénban bejelentette, hogy meg kell vonni a támogatást azoktól a sportágaktól, amelyeknek a verseny­zői közt doppingolók akadtak. A kol­lektív büntetésnek ez a fajtája radiká­lis ugyan, de következménye borzal­mas. A doppingolókkal és felelős sportvezetőikkel együtt egész sport­ágakat számol fel. Ha arra gondolok, hogy ezt a módszert esetleg általános varázsírként is használhatja, hideg futkározik a gerincemen. Egyelőre azonban még azt szeret­ném hinni, hogy a gazdasági tör­vényszerűségek tiszteletének és a szociális igazságosság szempontjai­nak jogállami keretek között megva­lósuló szintézisét keresi. Ehhez azon­ban tisztességes bázis és tekintély szükségeltetik, ezt pedig csak úgy szerezheti meg, ha tisztán áll a társa­dalom előtt. Az emberek, akik a vá­rosok utcáin már nappal is hajlékta­lanokon lépdelnek át, miközben ügyes-bajos dolgaikat intézik, több­nyire nem bíznak a nagyon gazdag emberekben. Különösképpen azokat rühellik, akik a rendszerváltozás óta, villámsebesen gazdagodtak meg. Ezek többnyire rá is szolgáltak a fe­léjük áradó ellenszenvre. Gyurcsány Ferenc nagyon jól tenné, ha előre tisztázná magát, egzaktul és kimerí­tően, a minden bizonnyal megújuló, régi és újdonsült vádak alól. Ha ezt nem teszi meg, nehezen biztosíthat szociálisan elkötelezett reformtörek­véseinek - amennyiben csakugyan dajkál magában ilyeneket - emberi hitelt és társadalmi támogatást. Lírai megjegyzések Pető Ivánról A Nap-kelte műsorában Pető Iván egy velem kapcsolatos kérdésre vála­szolva semmi jelentőséget nem tulaj­donított annak, hogy kiléptem a Szabad Demokraták Szövetségéből, mert én alanyi költő vagyok, aki mindenféle morális követelésekkel hozakodom elő, amelyeknek semmi közük a politikai realitáshoz. Ha már így leköltözött, akkor illő lírai szubjektivitással válaszolok neki. Amikor megjelent Csurka István első, nyíltan fasisztoid politikai dol­gozata, Antall József azt állította róla, hogy ez a szerző „írói munkásságá­nak része”. Aczél György pedig kul­­túrpápai minőségében szívesen mon­dogatta, hogy jobban kedveli az író­kat, mint az aláírókat. Pető, Antall és Aczél megnyilatkozásaiban az a kö­zös, hogy az írói tevékenységet önké­nyes kizárólagossággal mind a hár­man szembeállítják a politikai véle­ménynyilvánítással. Ami az írói mun­kásság része - mondja Antall -, az politikailag irreleváns. Az írók játsza­dozhatnak mindenféle eszmékkel és gondolatokkal, komoly embereknek ezzel nem kell törődniük. Aczél György azt állítja, hogy az író, ha alá­ír, vagyis ha ellenzéki módján politi­zál, nem író többé, tehát nem méltó arra, hogy rokonszenvével tüntesse ki. Ez abban az időben azt jelentette, hogy az ilyen író publikációs joga is veszélybe került, mert Aczél vonzal­mai és ellenszenvei többnyire prakti­kus következményekkel jártak. Pető azt állítja, hogy olyan emberre, aki lí­rai költő, és méghozzá erkölcsi szem­pontjai is vannak, nincs szüksége a pártjának. A politikai morált a líra il­letékességi körébe utalja és politikus­ként elutasítja magától egy olyan or­szágban, ahol a költői igazság, a poli­tikai érzék és a morális igényesség egységét mintegy kétszáz év óta köl­tők sokasága, köztük Petőfi és Ady működése is példázza. Egy olyan párt vezető funkcionáriusa beszél így, amely kezdetben joggal volt büszke értelmiségére - íróira, filozó­fusaira, történészeire, közgazdászai­ra, szociológusaira­­, és amelyből már korábban is kilépett egy lírai költő, Petri György, szintén erkölcsi megfontolásból. A hetvenes-nyolcvanas években Pető nem hányta szememre, hogy politizálok, mondjuk külföldön meg­jelenő vagy hazai szamizdatújságok­­ban. Abban az időben ugyanis még nem volt a demokratikus centraliz­mus híve, nem tekintette az ész vagy a morál kritikáját rendetlenségnek. Jelenlegi rendszerünkben már a sze­memre vetette, hogy „Ha Eörsi Ist­ván közíró a zámolyi romák ügyéről cikket ír, az egy publicisztikai tett, ugyanez egy politikai párttól nem biztos, hogy politikai tett.” (Beszélő, 2000/4.) No lám, akkor még nem lí­rai, hanem publicisztikai műhelyem­mel gyűlt meg a baja. A párt a zámo­lyi romák konfliktusának ügyében „pragmatikusan”, vagyis elvtelenül viselkedett, az én egyszerű, pontosan megfogalmazott igazságomat mégis elhessentette a párthivatalnok, mert nem választott tisztviselőként, hanem publicistaként nyilatkoztam meg. Az ő szemében a párt mindenkori pilla­natnyi álláspontja megkérdőjelezhe­tetlen, így hát a publicisták, a költők és egyéb önálló felelősségű értelmisé­giek fogják be a pofájukat. Kuncze Gábornak írott levelemben, amely­ben megindokoltam kilépésemet, idéztem már Petőt, aki felrótta a pár­ton belüli ellenzéknek, hogy „elveket képvisel, nem feltétlenül életképes politikát. Vannak, akik azért kritiku­sak, mert idealisták, szeretnének egy szebb, jobb világot.” (168 Óra, aug. 5.) Ezek aztán iszonyú vádak! Aki va­laha ellenzéki volt, és most így beszél, az nem érzi már a szavak súlyát. Mindegy, mit mond, mert szavai mö­gött már régóta nincs személy, legfel­jebb hatályos pártdirektívák. Az ilyen lény, aki önmagát degradálta, csak akkor képes a fogalmak újszerű cso­portosítására, ha hazugságra készül. Itt vissza kell kanyarodnom a Wek­­ler-ügyre. Amikor kiderült, hogy az Országgyűlés alelnöke nagy összegű állami támogatásért folyamodott bo­rászati vállalkozásához, Kuncze Gá­bor ezért a politikai hibájáért politikai következményekkel fenyegette meg. Aztán összeült a szabad demokraták Ügyvivői Testülete, és máig rejtelmes okból erkölcsileg felmentette a politi­ka terepén is szerző-mozgó üzletem­bert, mondván, hogy csak élt a lehe­tőségeivel, de nem élt viszsza velük. Ez az indokolás, mely az erkölcsi szempontokat kiik­tatta a cselekedeteinket érté­kelő szempontok közül, széles körű felháborodást váltott ki a párton kívül és belül is. Ennek a felháborodásnak és várható­­j­g következményeinek tulajdo­nítható, hogy Wekler, ki tudja, milyen nyomásra, mégis csak lemondott országgyűlési tiszté­ről. Kuncze Gábor e lemon­dást kommentálva nem hazu­dott, csak elsütött egy tőle szo­katlanul pocsék viccet. Azt mondta, hogy ha valaki le akar mondani, akkor ő ezt nem tudja megakadályozni. Elképzelem, amint Kuncze ereje megfeszítésével vissza akarja tartani Weklert, de nem megy neki, mert Wekler erősebb nála és gyorsabban tud szaladni. Hehehe. Rémes. Ez esetben a hiba elkövetőjé­től, vagyis az Ügyvivői Testü­lettől csak olyan tréfa lett vol­na elfogadható, mely a nyilvá­nosság előtt beismerte volna a nyilvánosság előtt elkövetett hibát. Pető viszont nem pró­bált élcelődni, hanem - hogy finoman fejezzem ki magam - szemérmetlenül tévedett, ami­kor a Nap-kelte műsorában azt mondta, hogy Kuncze politi­kai következményeket helye­zett kilátásba, és Wekler, lám, csakugyan le is mondott. Az eseménysor közbülső láncsze­meit, az Ügyvivői Testület ki­állását Wekler mellett, és az ezt követő felháborodást egy­szerűen kihagyta beszámolójá­ból, ily módon sikálta ragyo­góra pártja vezető testületét. Én meg nyilván publicista va­gyok, sőt - ami talán még rosszabb - lírikus, amiért ezt a vacakságot vacakságnak tekintem. Semmi sem kedvetlenít el annyira, mint amikor olyan emberek erkölcsi deformálódását és/vagy szellemi le­­alacsonyodását kell szemlélnem, akik valaha a demokratikus ellenzékben bajtársaim voltak. Anyagi ügyeskedé­seiktől szabályszerűen rosszul leszek. Szellemi leépülésük kétségbe ejt. Most kissé távolabbról szemlélhetem egykori pártomat, de a Petőéhez ha­sonló csúszdás pályafutások, ha foly­tatódnak, nem fognak kevésbé rosz­­szul esni. Másrészt viszont örömmel konstatálom, hogy amióta pártonkí­­vüli vagyok, mintha valami jó folya­mat indult volna meg ezen a párton belül. A pártvezetés szorult helyzeté­ben, amikor politikai és erkölcsi en­gedményei már híveinek és támoga­tóinak jelentékeny részét is kétség­­beeséssel töltötték el, megtette, amit a pártellenzék nem egy tagja régóta követelt: megbuktatta Medgyessyt, és így megteremtette egy valóságos po­litikai fordulat lehetőségét. De mi­lyen szerepet játszhat e fordulat ala­kításában ez a pártvezetés, amely ki­vonta a szervezetből a demokratikus életerőt, és amelynek több exponált tagja, nem csak szegény Pető Iván, szenvedélyes közönnyel utasítja el magától az elvi politizálás kísértéseit? Gyurcsány esélyei Klimó Károly munkája ÉLET ÉS!· ­ IRODALOM 2004. SZEPTEMBER 3.

Next