Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)
2004-09-03 / 36. szám - Eörsi István: Jegyzetek szünetben (4. oldal)
EÖRSI ISTVÁN: Jegyzetek szünetben A csalódott Medgyessy Részvétlen objektivitással tapogatja körül a kamera a lemondott miniszterelnök dúlt ábrázatát. Egy sértett férfiút látunk, aki ellen fellázadtak a korrupt szabad demokraták meg a „puccsisták” - vagyis a szocialista párt döntéshozói. Pedig őt a legszebb szándékok vezérelték. Minél tovább beszél, annál leplezetlenebbül árulja el, hogy miféle uralkodó érzelem rabja. Önsajnálat - így hívják ezt az érzést. Csakhogy az önsajnálat magánügy - mihelyt nyilvánosság elé kerül, viszolygást vált ki az ép érzékű közönségből. „Nézzétek - mondja ez az arc -, milyen szép és jó vagyok, és mégis hogy elbántak velem az áruló gazok.” Aztán ki is mondja, amit gondol: a legutóbbi időben csalódott a politikában. Lexikonban is ellenőrzöm emlékezetemet. Medgyessy Péter 1982-86- ban pénzügyminiszter-helyettes volt, 1986- 87-ben pénzügyminiszter, 1987- 90-ben miniszterelnök-helyettes, 1987-89-ben az MSZMP KB tagja. Ráadásul 1978 óta titkosügynökként szolgált főhadnagyi rangban. Ezt a mellékes kis ténykörülményt 2002-ben eltitkolta választói előtt. Később múltjának messze bűzlő foltját azzal az ötlettel próbálta megillatosítani, hogy ő - Brezsnyev és Kádár korában! - szovjetellenes célzattal vállalta a titkosügynöki pozíciót. Az efféle bejelentést az ember egy humoristától kacagva veszi tudomásul, de ha miniszterelnök állít ilyesmit, az közös gyalázatunk. Eszembe sem jutna, hogy még egyszer belemártsak saját piszkába egy bukott embert, ha nem éppen most ébredt volna rá arra, ami a Kádár-korszakban, vezető funkcionáriusként eszébe se ötlött: hogy a politika csúnya dolog. Most viszont, amikor alkalmatlanságához vita sem fér, egyszer csak megokosodik, és bejelenti: kiábrándult abból, ami eddigi életének közege és legfőbb tartalma volt. Magából nem ábrándul ki, mert ő áldozat, csak abból a sűrű, barnás léből, amelyben eddig lubickolt. Fájdalmas arcot vág: „korrupció”, „puccsisták” - ilyen kifejezéseket használ, e szavak szótári jelentésének fittyet hányva. A „puccsisták” szó például minden nyelven, így magyarul is azokat jelöli, akik törvénytelenül ragadják kezükbe a főhatalmat. Ez történt? Ha megkérdezhetném tőle, nem felelne. Ilyen apróságokkal nem foglalkozik. Fájdalmas férfiarc, a megcsalt szerető románca. Az efféle szentimentális, mégis agresszív nyafogás megdolgozza a sokszorosan csalódott publikum jelentős részét. Az önsajnálat ideológiai maszkot ölt, hízeleg a politikából különféle okokból kiábrándult tömeg érzelmeinek, és így már rokonszenvet ébreszt. Amikor sértettségében odáig süllyed, hogy szavát ország-világ előtt megszegve lemond, csak hogy elhúzza, megnehezítse a kormányváltást, s ily módon borsot törjön a „korruptak” és „puccsisták” orra alá, már tapsolnak is neki, az őt eddig folyamatosan gyalázó ellenzék vezényletével. Azok közé tartoztam, akik Medgyessyt alkalmatlannak tartották a miniszterelnöki feladatkör ellátására, attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentette: a nemzeti közép kormányát óhajtja megalakítani. Ebből kiderült, hogy defenzív alapállásból fog politizálni, attól a vágytól vezérelve, hogy bebizonyítsa: múltja ellenére is nagyszerű magyar. A jó magyar nem lehet baloldali, tehát ő sem az. Olyan országban óhajtotta betölteni a nemzeti közép helyét, ahol nincs politikailag szervezett baloldal, ha a szocialisták nem vállalják ezt a szerepet. De ha nincs baloldal, csak jobboldal, akkor hol a közép? És mit jelent a „nemzeti” mint politikai jelszó, azokban az években, amikor a politika irányítóinak egyik legfőbb feladata, hogy az Európai Unió szabályai és elvárásai szerint kormányozzák Magyarországot? Medgyessy olyan átéléssel játszotta a jó magyar szerepét, hogy még az Orbán-kormány esztétikai és tudományos remeklései, a Nemzeti Színház bájtalan épülete és a Terror Házában berendezett történelmi torzítás is elnyerte tetszését. Mint volt kémelhárító, elfeledkezett arról (mert idegesítette ez a témakör), amit D-209-esként történt leleplezése után megígért: hogy támogat egy olyan átvilágítási törvényt, mely a besúgónak személyi jogait is védi. Még azt sem szorgalmazta, hogy csak olyanok vezethessék a közszolgálati médiát, akik átfogó - a titkosszolgálatok összes részlegét felölelő - átvilágításon estek át. Mivel ez a témakör kellemetlen a számára, lemondott arról, hogy ily módon - ha jól ítélem meg a helyzetet - esélyünk nyíljon egy valóban közszolgálati rádió működésének élvezetére. Rokonszenves ideológiai beidegzettségei ellenére - mert csakugyan utálta a rasszizmus és az agresszív nacionalizmus megnyilatkozásait, és a habzó szájú kutyák stílusát imitáló utcai politizálást, vagyis az urbanizáció helyett az urbanizáció híve volt háta mögé rejtett bal kezében minden időkben és minden eshetőségre készen egy kis fehér zászlót szorongatott, és ezt megérezték politikai ellenfelei. Ha pedig vizeletmintát kellett volna adnia, még akkor sem mert volna pisilni, amikor biztosan nem doppingolt, mert ki tudja, hátha mégis kimutatnak valamit azok a fránya ellenőrök. A szocialisták kongresszusa mindenkit meglepő, 72 százalékos többséggel választotta Gyurcsány Ferencet miniszterelnök-jelöltté, annak ellenére, hogy a párt csaknem valamennyi vezető személyisége a másik jelölt, Kiss Péter mellett tört lándzsát. Vagy talán úgy volna helyesebb ez a mondat, ha az „annak ellenére, hogy” szerkezet helyett egyszerűen csak „minthogy”-ot írnék? Nem annak köszönheti-e sikerét Gyurcsány, hogy a szocialista párt nagy létszámú mezei hadserege mérhetetlenül unja fantáziátlan vezetőit? E vezetők közös jellemvonása, hogy minden olyan kudarcra, amelyet szocialista politikai erők idéztek elő, jó svádájú igazolást remekelnek. Medgyessy tűrhe- , íztetlen, populista közjogi áb- ábrándjai, amelyek a demokratikus alkotmány szétveréséhez Jstgp vezettek volna, éppúgy megta-lálták prókátorukat a pártvezetők között, mint az az abszurd állítás, hogy az európai választásokon elszenvedett súlyos vereségért sem Medgyessy kormánya, sem a szocialista pártfrakció nem felelős. Gyurcsány esélye másságában rejlik. Mások a gesztusai és a hangsúlyai, más a mosolya, és bár KISZ-vezető volt ő is, észjárása és kisugárzása mégsem emlékeztet a Kádár-korszak funkcionáriusaira. Máris maradandó érdeme, hogy nem közönséges szervezési tehetségét és dinamizmusát latba vetve leleplezte: a szocialista pártfőnökök nem a valóban létező pártot vezetik, hanem egy halott ideált, amelyből már életében is a bebalzsamozott hullák édeskés szaga áradt. Látszik rajta, hogy valódi megújulást akar, és képessége is van akarata érvényesítésére - a mai szocialista vezetőgarnitúrából ő az egyetlen, akinek ezt el lehet hinni. Másrészt viszont csak keveset tudhatunk arról, hogy mit tekint megújulásnak. Az első jelzés, amelyből tartalmi következtetés vonható le, elkedvetlenítő. Athénban bejelentette, hogy meg kell vonni a támogatást azoktól a sportágaktól, amelyeknek a versenyzői közt doppingolók akadtak. A kollektív büntetésnek ez a fajtája radikális ugyan, de következménye borzalmas. A doppingolókkal és felelős sportvezetőikkel együtt egész sportágakat számol fel. Ha arra gondolok, hogy ezt a módszert esetleg általános varázsírként is használhatja, hideg futkározik a gerincemen. Egyelőre azonban még azt szeretném hinni, hogy a gazdasági törvényszerűségek tiszteletének és a szociális igazságosság szempontjainak jogállami keretek között megvalósuló szintézisét keresi. Ehhez azonban tisztességes bázis és tekintély szükségeltetik, ezt pedig csak úgy szerezheti meg, ha tisztán áll a társadalom előtt. Az emberek, akik a városok utcáin már nappal is hajléktalanokon lépdelnek át, miközben ügyes-bajos dolgaikat intézik, többnyire nem bíznak a nagyon gazdag emberekben. Különösképpen azokat rühellik, akik a rendszerváltozás óta, villámsebesen gazdagodtak meg. Ezek többnyire rá is szolgáltak a feléjük áradó ellenszenvre. Gyurcsány Ferenc nagyon jól tenné, ha előre tisztázná magát, egzaktul és kimerítően, a minden bizonnyal megújuló, régi és újdonsült vádak alól. Ha ezt nem teszi meg, nehezen biztosíthat szociálisan elkötelezett reformtörekvéseinek - amennyiben csakugyan dajkál magában ilyeneket - emberi hitelt és társadalmi támogatást. Lírai megjegyzések Pető Ivánról A Nap-kelte műsorában Pető Iván egy velem kapcsolatos kérdésre válaszolva semmi jelentőséget nem tulajdonított annak, hogy kiléptem a Szabad Demokraták Szövetségéből, mert én alanyi költő vagyok, aki mindenféle morális követelésekkel hozakodom elő, amelyeknek semmi közük a politikai realitáshoz. Ha már így leköltözött, akkor illő lírai szubjektivitással válaszolok neki. Amikor megjelent Csurka István első, nyíltan fasisztoid politikai dolgozata, Antall József azt állította róla, hogy ez a szerző „írói munkásságának része”. Aczél György pedig kultúrpápai minőségében szívesen mondogatta, hogy jobban kedveli az írókat, mint az aláírókat. Pető, Antall és Aczél megnyilatkozásaiban az a közös, hogy az írói tevékenységet önkényes kizárólagossággal mind a hárman szembeállítják a politikai véleménynyilvánítással. Ami az írói munkásság része - mondja Antall -, az politikailag irreleváns. Az írók játszadozhatnak mindenféle eszmékkel és gondolatokkal, komoly embereknek ezzel nem kell törődniük. Aczél György azt állítja, hogy az író, ha aláír, vagyis ha ellenzéki módján politizál, nem író többé, tehát nem méltó arra, hogy rokonszenvével tüntesse ki. Ez abban az időben azt jelentette, hogy az ilyen író publikációs joga is veszélybe került, mert Aczél vonzalmai és ellenszenvei többnyire praktikus következményekkel jártak. Pető azt állítja, hogy olyan emberre, aki lírai költő, és méghozzá erkölcsi szempontjai is vannak, nincs szüksége a pártjának. A politikai morált a líra illetékességi körébe utalja és politikusként elutasítja magától egy olyan országban, ahol a költői igazság, a politikai érzék és a morális igényesség egységét mintegy kétszáz év óta költők sokasága, köztük Petőfi és Ady működése is példázza. Egy olyan párt vezető funkcionáriusa beszél így, amely kezdetben joggal volt büszke értelmiségére - íróira, filozófusaira, történészeire, közgazdászaira, szociológusaira, és amelyből már korábban is kilépett egy lírai költő, Petri György, szintén erkölcsi megfontolásból. A hetvenes-nyolcvanas években Pető nem hányta szememre, hogy politizálok, mondjuk külföldön megjelenő vagy hazai szamizdatújságokban. Abban az időben ugyanis még nem volt a demokratikus centralizmus híve, nem tekintette az ész vagy a morál kritikáját rendetlenségnek. Jelenlegi rendszerünkben már a szememre vetette, hogy „Ha Eörsi István közíró a zámolyi romák ügyéről cikket ír, az egy publicisztikai tett, ugyanez egy politikai párttól nem biztos, hogy politikai tett.” (Beszélő, 2000/4.) No lám, akkor még nem lírai, hanem publicisztikai műhelyemmel gyűlt meg a baja. A párt a zámolyi romák konfliktusának ügyében „pragmatikusan”, vagyis elvtelenül viselkedett, az én egyszerű, pontosan megfogalmazott igazságomat mégis elhessentette a párthivatalnok, mert nem választott tisztviselőként, hanem publicistaként nyilatkoztam meg. Az ő szemében a párt mindenkori pillanatnyi álláspontja megkérdőjelezhetetlen, így hát a publicisták, a költők és egyéb önálló felelősségű értelmiségiek fogják be a pofájukat. Kuncze Gábornak írott levelemben, amelyben megindokoltam kilépésemet, idéztem már Petőt, aki felrótta a párton belüli ellenzéknek, hogy „elveket képvisel, nem feltétlenül életképes politikát. Vannak, akik azért kritikusak, mert idealisták, szeretnének egy szebb, jobb világot.” (168 Óra, aug. 5.) Ezek aztán iszonyú vádak! Aki valaha ellenzéki volt, és most így beszél, az nem érzi már a szavak súlyát. Mindegy, mit mond, mert szavai mögött már régóta nincs személy, legfeljebb hatályos pártdirektívák. Az ilyen lény, aki önmagát degradálta, csak akkor képes a fogalmak újszerű csoportosítására, ha hazugságra készül. Itt vissza kell kanyarodnom a Wekler-ügyre. Amikor kiderült, hogy az Országgyűlés alelnöke nagy összegű állami támogatásért folyamodott borászati vállalkozásához, Kuncze Gábor ezért a politikai hibájáért politikai következményekkel fenyegette meg. Aztán összeült a szabad demokraták Ügyvivői Testülete, és máig rejtelmes okból erkölcsileg felmentette a politika terepén is szerző-mozgó üzletembert, mondván, hogy csak élt a lehetőségeivel, de nem élt viszsza velük. Ez az indokolás, mely az erkölcsi szempontokat kiiktatta a cselekedeteinket értékelő szempontok közül, széles körű felháborodást váltott ki a párton kívül és belül is. Ennek a felháborodásnak és várhatójg következményeinek tulajdonítható, hogy Wekler, ki tudja, milyen nyomásra, mégis csak lemondott országgyűlési tisztéről. Kuncze Gábor e lemondást kommentálva nem hazudott, csak elsütött egy tőle szokatlanul pocsék viccet. Azt mondta, hogy ha valaki le akar mondani, akkor ő ezt nem tudja megakadályozni. Elképzelem, amint Kuncze ereje megfeszítésével vissza akarja tartani Weklert, de nem megy neki, mert Wekler erősebb nála és gyorsabban tud szaladni. Hehehe. Rémes. Ez esetben a hiba elkövetőjétől, vagyis az Ügyvivői Testülettől csak olyan tréfa lett volna elfogadható, mely a nyilvánosság előtt beismerte volna a nyilvánosság előtt elkövetett hibát. Pető viszont nem próbált élcelődni, hanem - hogy finoman fejezzem ki magam - szemérmetlenül tévedett, amikor a Nap-kelte műsorában azt mondta, hogy Kuncze politikai következményeket helyezett kilátásba, és Wekler, lám, csakugyan le is mondott. Az eseménysor közbülső láncszemeit, az Ügyvivői Testület kiállását Wekler mellett, és az ezt követő felháborodást egyszerűen kihagyta beszámolójából, ily módon sikálta ragyogóra pártja vezető testületét. Én meg nyilván publicista vagyok, sőt - ami talán még rosszabb - lírikus, amiért ezt a vacakságot vacakságnak tekintem. Semmi sem kedvetlenít el annyira, mint amikor olyan emberek erkölcsi deformálódását és/vagy szellemi lealacsonyodását kell szemlélnem, akik valaha a demokratikus ellenzékben bajtársaim voltak. Anyagi ügyeskedéseiktől szabályszerűen rosszul leszek. Szellemi leépülésük kétségbe ejt. Most kissé távolabbról szemlélhetem egykori pártomat, de a Petőéhez hasonló csúszdás pályafutások, ha folytatódnak, nem fognak kevésbé roszszul esni. Másrészt viszont örömmel konstatálom, hogy amióta pártonkívüli vagyok, mintha valami jó folyamat indult volna meg ezen a párton belül. A pártvezetés szorult helyzetében, amikor politikai és erkölcsi engedményei már híveinek és támogatóinak jelentékeny részét is kétségbeeséssel töltötték el, megtette, amit a pártellenzék nem egy tagja régóta követelt: megbuktatta Medgyessyt, és így megteremtette egy valóságos politikai fordulat lehetőségét. De milyen szerepet játszhat e fordulat alakításában ez a pártvezetés, amely kivonta a szervezetből a demokratikus életerőt, és amelynek több exponált tagja, nem csak szegény Pető Iván, szenvedélyes közönnyel utasítja el magától az elvi politizálás kísértéseit? Gyurcsány esélyei Klimó Károly munkája ÉLET ÉS!· IRODALOM 2004. SZEPTEMBER 3.