Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)
2005-03-11 / 10. szám - Cs. Gyímesi Éva: Készül-e a bárka? (5. oldal) - Báron György: Egy-két-há…, egy-két-há… Gegely Nórairól (5. oldal)
Kultúránkban már túl vagyunk a poszt-posztmodernen is, nemzeti tudatunk és kedélyállapotunk szempontjából viszont egyfajta neoromantikában élünk. A reformkor szellemiségét kutatva döbbentem erre, az erdélyi és a pannon írástudó nemesség szövegeiben lapozgatva. Olvasom gróf Széchenyi István 1842-es beszédét, s hogy szavaimmal nehogy kiforgassam eredeti mondanivalóját, inkább idézem szónoklatát s annak - számomra legalábbis - égetően eleven szellemét: „Oh dicső hazafiság, te az egek legnemesb magzatja, ki a halhatallanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szóreng, ékeskedik címeddel! S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek, s ha igaz, hogy ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára, akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e külfelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargatni. (...) A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiaság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily kalmáros dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktól menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz.” Egy másik jelzőjével élve: a „bitor fényű álhazafiság”, amiről ebben a hosszú szövegben Széchenyi beszél, Kossuth híveit s a grófot támadó Pulszkyékat jellemezte, azokat, akik kétségbe merik vonni az Akadémiateremtő és hídépítő arisztokrata magyarságtudatát, aki egyedül többet tett a magyar mezőgazdaságért és iparért is, mint összes nagy kortársai. Az Akadémia körül többek közt azért is kritizálják, mert született és tudatossá nevelt nyitottsága és toleranciája nem engedi meg, hogy elfogadja az akkori Magyarország „kisebbségeinek” homogenizálását célzó, erőszakosan magyarosító 1840-es nyelvtörvényt (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Gondolkodó magyarok, Magvető, Budapest, 1981). Ám jellemző rá a hazafiságát megkérdőjelezőkön túllépő, nagyvonalú felülemelkedés is, amikor így folytatja: „Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk mint eddigelé; mert hiába, nemzetnek regenerációi működésében, hol minden, s kivált az idő oly drága, ... többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lelkesedési zaj... Örömteljes öntudat ez, s azért töltse be helyét minden magyar, hű sáfárilag. S ha nem használ, de buknunk kell, s emberek előtt ki is leszen törölve emlékünk, legalább azon láthatatlan tanúk végett, kik előtt tán nem egészen megy veszendőbe mindaz, mi az emberi nemet felmagasztalja, mutassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fennállásért, nemzeti felnemesítésért utolsó leheletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.” „Gróf Széchenyi István, ne húzd meg, ne húzd meg...” - mondanám ma én is Cseh Tamás dalának szavaival, hiszen már melletted vannak a fiatalok, nem csupán ellenségeid, a „viszontorlást” keltő agresszívek. Mert 1843-tól a Honderű című lap elindítóiként megjelenik egy újabb szabadelvű nemzedék. Ők nem poli- CS. GYIMESI ÉVA: Készül-e a bárka? Egy-két-há..., egy-két-há... Gergely Nóra rajzairól Ki ez a lány? Ez a titokzatos, gombafejű lány? Ki ez a szénaboglyafejű lány? Nagy, szálas kazalba tűzve egy kisebb, vékonyabb szálú fej. Háttal áll és néz. Azt nézi, amit nézünk, miközben mi őt (is) nézzük. Hogy mit néz. Mint Magritte élénk színű festményein a kalapos férfi, háttal nekünk, a verandán, amint kifelé bámul, a világoskék tengerre, a sárgásbarna őszi fákra. Gergely Nóra képei szürkék, akár egy elhagyott tornaterem. Egy általános iskolai tornaterem december végén, alkonyatkor. Téli szünet. Szórtan szűrődik be a gyönge fény, átvilágítja a szerekből felszálló finom port. Az egyik rajzon mintha fényfolyosó nyílna meg. Pár gyűrűhinta lóg bele a fénysávba, hátrébb talán ajtó, ahonnan a fény érkezik, mögötte, a távoli térben újabb gyűrű lóg. Úgy áll ez a lány a fényfolyosó előtt, mint Nadia Comaneci a futószőnyeg szélén, sípszóra várva. Azon tűnődik, nekiinduljon-e. Hogy mivégre ez az egész... A taps, az arany, a himnusz. Ez az egész cécó. Elvégre csak egy vacak kis tornaterem ez, az isten háta mögötti városka összevont elemi iskolájában; régebben légópince volt, s most, hogy már régóta nincs háború, átalakították, a sportprogram szellemében. Az öltözőkből pállott lábszag árad, a padokon és a földön gyűrött zoknik, klottgatyák, sárgásfehér atlétatrikók. Kötelező felszerelés: fekete rövidnadrág, fehér trikó, fehér zokni, gumitalpú vászon tornacipő. Csönd van a tornateremben, az öltözőkben, csak a gyűrű csikorog, ahogy ide-oda ingatja a nyitott ajtón beszökő légáram. Így éltünk, ezek között a poros, ócska díszletek között, így telt a gyerekkorunk, tigrisbukfencre várva a hármas szekrény előtt. A tornatanár rekedtes hangon üvöltözik, ujjával pattintgat, a nyakában lógó sípot a szájába veszi és ütemesen fújja, közben levegővétel nélkül számol: egykét-há, egy-két-há... ne hagyd abba... Most csöndes az alagsori tornaterem. Lassan, nyikorogva himbálózik a gyűrű, a gerendák átlósan a falnak támasztva. Csak a gombafejű lány áll a kihalt, poros térben, és néz. A vállán oszlopok, gömbök, kubusok, házikók, üres ablak- és ajtókeretek, tálak, kaskák. A házak kéményéből füst száll, föl, egészen a plafonig, ahová a bordásfal vezet. Vagy a mászókötél, igen. És ahogy ott áll a lány, tekintetétől életre kel a halott tornaterem. A lovak egymás hátára ugranak, nyergükbe gömbök, síkidomok pattannak, némelyikre házikó kerül, benne széles, kerek csuporban gőzölög az étel. A gerendán labdák görögnek végig, másik gerendát két gyűrű tart meg a levegőben, rajta gömb formájú csupor, azon ház, székkel, asztallal, a kéményéből füst gomolyog elő. Honnan jön az a füst? Nem ég semmi abban a házban, nincs is ott más, csak szék meg asztal, átlátunk rajta, elvégre hajtogatott házikók ezek, akár gyerekkorunk színes csokisdobozai (útmutató a hátlapon). Honnan jön a füst? Egyáltalán, hogy kerülnek oda ezek a geometrikus formák, edények, síklapokból összerakott játékházacskák? És hogy kerül oda az a boglyafejű lány? A bezárt, üres tornaterembe? Ugyanaz a lány volna ez, akinek más rajzokon a profilját látjuk, nyitott dobozok, kártyavárként egymásra polcozott papírszobák előtt? Pontosabban: a félarc torzóját. A fej felső része hiányzik épp, a boglya- vagy gombafej, vagy mi. Olyan ez a félarc, akár a húsvét-szigeti szobroké: nagy, durva és titokzatos. Mintha az idők kezdete óta ott állna és nézne, abban a világvégi tornateremben. Nem válaszol: megtartja a titkait magának és teremtőjének, Gergely Nórának, Báron György uitálnak, nem szólnak senki ellen, egy könnyed „Vezérhang”-ot ütnek meg csupán, s végiggondolják a Szózatot, amit mi, Kárpát-medencei és nyugati búsmagyarok, rendszerint csak a nemzeti „sorskifejlet”, az „itt élni, halni kell” végzetszerűen hangzó soráig szoktunk elénekelni, addig, mindig csupán addig, hogy: „halni kell”. „Egy lényt leltünk az utczán remegve a hideg miatt - írja a Vezérhang. - Pedig olly gyönyörű, olly tiszta szép vala, hogy az Istennek mennyege sugárzék le arczairól. Még nem olly rég hogy koldusleánynak ismerők és alakban póriasnak, most már felnőtt a szép szűz, mozdulata, ruhája és hangja bájoló, úrias, és ő mégis didereg, mert kün olly hideg van. De halljátok csak! Valaki kopogtat aranyozott ajtaitok’ roppant szárnyain. O az, ah! Nyissátok meg neki magasb hölgyek a szőnyeges salonok rajzait, bocsássátok - Isten szent nevére kérünk - bocsássátok be a... magyar nyelvet! Sok panaszt hallottunk ellenetek, sok késért kifakadni felétek: mi nem panaszlunk, mi nem kesergünk. Lelkesek, magasb keblűek, honszeretők vagytok Ti és voltatok mindig - miként a tájt, mellyből faragva vagytok, nemesb a miénknél - de tehettek-e róla, ha kik az életet adák - anyáitok vétkesen elrablák tőletek a hazát, mellyért mégis pllyepedve dobog nemes szívetek. Úgy van úgy, honszeretők vagytok Ti dicsőbb ivadéka bűnös anyáknak, s — mert keservesen érzettétek mit tesz lenni hontalannak - visszaadátok az édes hazának szerelmetök’ zálogkincseit.” Petrichevich Horváth Lázárék Honderűjének bevezetője derűs, játékos, jókedvű kultúrateremtő emberek „Vezérhang”-ja. A reformkor súlyos bajainak, Széchenyi és Kossuth fájdalmas konfliktusainak közepette a reménység hordozója volt ez a nemzedék, akárcsak Erdélyben most A Hét című lap szerkesztőinek szabadcsapata, akiknek körülrajongott főszerkesztője egy fiatal hölgy, Parászka Boróka. Habitusuk ma nagyon hasonlít a Honderűéhez, de róluk közvetlenül majd máskor, most tovább folytatom az előbbi idézetet: „Mit értelmiség, szellem és áldozatkészség (...) csak adni bír, az adva lesz. Ti meg részetekről olvassátok (...) figyelemmel, vegyétek át belőlük véretekbe és lényegetekbe a magyar nemzetiséget, az édes honszerelmet, jutalmazva lesz az áldozat, kivíva a szent kereszthad. Úgy van úgy, Te drága hölgysereg! A Ti kezeitek közt van a hon’ jövője, kezeljétek azt, mint illik szabad haza szabad hölgyeihez. Nekünk - részünkről - több mint csak egy édes sejtelemben szereti lelkünkbe susogni Hunnia’ nemtője amaz égi szózatot, mit tőle koszorúsunk’(Vörösmarty) Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért. /.../ Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, melly után / Buzgó imádság epedez / Százezrek’ njakán.” Bizony lehetett, és - minden jel szerint - még mindig lehet. Azaz: „hiába ontani” a vért, képletesen és valóságosan. A „viszontorlás” mindig „viszontorlást” szült: Világos, Trianon, párizsi béke, 56, 89 után újra meg újra törvényszerűen bekövetkezett valamely ürügye az ellenségképzésnek, a gyűlölködésnek. Legutóbb a népszavazás előtt, alatt, után... Ideje - ahogyan már maga Széchenyi szorgalmazta - definiálni sorsközösségünk alapfogalmait: a bolygó- és embertárstól a polgár-, a honfi- és nemzettársig. Nálunk, az egyszólamúvá kanonizált hazafiságnak mindig sikerült elsodornia a gróf türelmes, halk követőit, akik úgy dolgoznak, hogy képtelenek egyszersmind szájhazafiak lenni. Így lett belőle eleddig óvatosan mellőzött hivatkozási alap, ahogy ma mondják: „minor kánon”. Hát igen, ő mindig kisebbségben maradó, de rendületlenül értékállító instancia. Mindenféléket elnevezünk róla, de anélkül, hogy tanulnánk is tőle (az öngyilkosságon kívül) valamit. Nehogy már megtudja az a magyar gyerek, hogy másképp is lehet(ett volna) jó hazafinak lenni. Tóth Árpád víziója jut eszembe az Elégia egy rekettyebokorhoz című versből: Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon / Csak miriád virág szelíd sajkája leng: / Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, / Egy néma ünnepély, ember utáni csend,... A költő látomása is élőbb, mint valaha. A fel-felszikrázó „konderű” bizony - enyhén szólva - ma sem ragyoghat egyenletesen. A gyújtózsinórt és a petárdát még mindig jobban kedveljük? Vagy megelégszünk a pesti viccek keltette vigyorokkal és hahotával? Vajon milyen élőlényekkel hallgatózhat majd együtt a lelkünk abban az örök békében? Marad-e utánunk egyáltalán élőlény ezen a földön? A költő könnyed, talán csak közös kábítószer-belövéssel elérhető Endlösungja csak vágyálom ahhoz képest, amiben élünk és fogunk élni, ha hagyjuk, ezután is. A bennünket silányító világözönt, a mennyiség uralmát, a természet- és önpusztító életmód okozta közös emberi szenvedést bizonyára nem lehet elkerülni. Talán egyedenként, öngyilkossággal lehet csak megtakarítani. Van-e Noénk, hogy - bárkát építve - a közelgő világözönön átmenthessük bel- és külhonunkban, láthatatlan egyházunkban, jobb- és baloldalon és középen, férfiakban, nőkben, gyermekeinkben, unokáinkban, mindannyiunkban - az egész nemzetközösségben - szívritmuszavarral élő és légszomjjal küszködő értékeinket? Vagy hiteltelenítünk 2005. MÁRCIUS 11. isteni lantja elkobozott, midőn ekkép énekelt: mindent, ami maradt?” MAGVETŐ „Csak az ember olvas...” KERTÉSZ IMRE HANGOSKÖNYV Részletek Kertész Imre műveiből, a szerző előadásában „Minden élet valakinek szóló élet... “ Kertész Imre m Hastgoskumv ESTERHÁZY PÉTER EGY NŐ - HANGOSKÖNYV Fölolvassa: Esterházy Péter „ Van egy nő. Szeret. ” Esterházy Péter I ÉLET ÉS 1R5 IRODALOM VII