Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-03-11 / 10. szám - Cs. Gyímesi Éva: Készül-e a bárka? (5. oldal) - Báron György: Egy-két-há…, egy-két-há… Gegely Nórairól (5. oldal)

K­ultúránkban már túl vagyunk a poszt-posztmodernen is, nemze­ti tudatunk és kedélyállapotunk szempontjából viszont egyfajta neoromantikában élünk. A reform­kor szellemiségét kutatva döbbentem erre, az erdélyi és a pannon írástudó nemesség szövegeiben lapozgatva. Olvasom gróf Széchenyi István 1842-es beszédét, s hogy szavaimmal nehogy kiforgassam eredeti monda­nivalóját, inkább idézem szónoklatát s annak - számomra legalábbis - ége­tően eleven szellemét: „Oh dicső hazafiság, te az egek leg­­nemesb magzatja, ki a halhatallanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palás­tod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó­reng, ékes­kedik címeddel! S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek, s ha igaz, hogy ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is va­lódi hivatásának fényfokára, akkor ürítsük a megismerésnek keserű ser­legét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyi­ra össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émely­gésig rossz szagú vérrokonunk tarta­­tik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafi­ság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e külfelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit el­takargatni. (...) A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiaság köntösében járó még korántsem ha­zafi. S hány ily kalmáros dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév ál­tal mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homály­ba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen ke­bellel, minden efféle undok salaktól menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz.” Egy másik jelzőjével élve: a „bitor fényű álhazafiság”, amiről ebben a hosszú szövegben Széchenyi beszél, Kossuth híveit s a grófot támadó Pulszkyékat jellemezte, azokat, akik kétségbe merik vonni az Akadémia­teremtő és hídépítő arisztokrata ma­gyarságtudatát, aki egyedül többet tett a magyar mezőgazdaságért és iparért is, mint összes nagy kortársai. Az Akadémia körül többek közt azért is kritizálják, mert született és tuda­tossá nevelt nyitottsága és toleranciá­ja nem engedi meg, hogy elfogadja az akkori Magyarország „kisebbsége­inek” homogenizálását célzó, erősza­kosan magyarosító 1840-es nyelvtör­vényt (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Gondolkodó magya­rok, Magvető, Budapest, 1981). Ám jellemző rá a hazafiságát megkérdőjelezőkön túllépő, nagy­vonalú felülemelkedés is, amikor így folytatja: „Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk mint eddigelé; mert hiába, nemzetnek regenerációi mű­ködésében, hol minden, s kivált az idő oly drága, ... többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lel­kesedési zaj... Örömteljes öntudat ez, s azért töltse be helyét minden magyar, hű sáfárilag. S ha nem használ, de buknunk kell, s embe­rek előtt ki is leszen törölve emlé­künk, legalább azon láthatatlan ta­núk végett, kik előtt tán nem egé­szen megy veszendőbe mindaz, mi az emberi nemet felmagasztalja, mutassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fennállá­sért, nemzeti felnemesítésért utolsó leheletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.” „Gróf Széchenyi István, ne húzd meg, ne húzd meg...” - mondanám ma én is Cseh Tamás dalának szava­ival, hiszen már melletted vannak a fiatalok, nem csupán ellenségeid, a „viszontorlást” keltő agresszívek. Mert 1843-tól a Honderű című lap el­indítóiként megjelenik egy újabb szabadelvű nemzedék. Ők nem poli- CS. GYIMESI ÉVA: Készül-e a bárka? Egy-két-há..., egy-két-há... Gergely Nóra rajzairól Ki ez a lány? Ez a titokzatos, gombafejű lány? Ki ez a szénaboglyafejű lány? Nagy, szálas kazalba tűzve egy kisebb, vékonyabb szálú fej. Háttal áll és néz. Azt nézi, amit nézünk, miközben mi őt (is) nézzük. Hogy mit néz. Mint Magritte élénk színű festményein a kalapos férfi, háttal nekünk, a verandán, amint kifelé bámul, a világoskék tengerre, a sárgásbarna őszi fákra. Gergely Nóra képei szürkék, akár egy elhagyott tornaterem. Egy általános iskolai tornaterem december végén, alkonyatkor. Téli szünet. Szórtan szűrődik be a gyönge fény, átvilágítja a szerekből felszál­ló finom port. Az egyik rajzon mintha fényfolyosó nyílna meg. Pár gyűrűhinta lóg bele a fénysávba, hátrébb talán ajtó, ahonnan a fény érkezik, mögötte, a távoli térben újabb gyűrű lóg. Úgy áll ez a lány a fényfolyosó előtt, mint Nadia Comaneci a futósző­nyeg szélén, sípszóra várva. Azon tűnődik, nekiinduljon-e. Hogy mivég­re ez az egész... A taps, az arany, a himnusz. Ez az egész cécó. Elvégre csak egy vacak kis tornaterem ez, az isten háta mögötti város­ka összevont elemi iskolájában; régebben légópince volt, s most, hogy már régóta nincs háború, átalakították, a sportprogram szellemében. Az öltözőkből pállott lábszag árad, a padokon és a földön gyűrött zok­nik, klottgatyák, sárgásfehér atlétatrikók. Kötelező felszerelés: fekete rövidnadrág, fehér trikó, fehér zokni, gu­mitalpú vászon tornacipő. Csönd van a tornateremben, az öltözőkben, csak a gyűrű csikorog, ahogy ide-oda ingatja a nyitott ajtón beszökő légáram. Így éltünk, ezek között a poros, ócska díszletek között, így telt a gye­rekkorunk, tigrisbukfencre várva a hármas szekrény előtt. A tornatanár rekedtes hangon üvöltözik, ujjával pattintgat, a nyakában lógó sípot a szájába veszi és ütemesen fújja, közben levegővétel nélkül számol: egy­­két-há, egy-két-há... ne hagyd abba... Most csöndes az alagsori tornaterem. Lassan, nyikorogva himbálózik a gyűrű, a gerendák átlósan a falnak támasztva. Csak a gombafejű lány áll a kihalt, poros térben, és néz. A vállán oszlopok, gömbök, kubusok, házikók, üres ablak- és ajtókere­tek, tálak, kaskák. A házak kéményéből füst száll, föl, egészen a plafonig, ahová a bordás­fal vezet. Vagy a mászókötél, igen. És ahogy ott áll a lány, tekintetétől életre kel a halott tornaterem. A lo­vak egymás hátára ugranak, nyergükbe gömbök, síkidomok pattannak, némelyikre házikó kerül, benne széles, kerek csuporban gőzölög az étel. A gerendán labdák görögnek végig, másik gerendát két gyűrű tart meg a levegőben, rajta gömb formájú csupor, azon ház, székkel, asztal­lal, a kéményéből füst gomolyog elő. Honnan jön az a füst? Nem ég semmi abban a házban, nincs is ott más, csak szék meg asztal, átlátunk rajta, elvégre hajtogatott házikók ezek, akár gyerekkorunk színes csokisdobozai (útmutató a hátlapon). Honnan jön a füst? Egyáltalán, hogy kerülnek oda ezek a geometri­kus formák, edények, síklapokból összerakott játékházacskák? És hogy kerül oda az a boglyafejű lány? A bezárt, üres tornaterembe? Ugyanaz a lány volna ez, akinek más rajzokon a profilját látjuk, nyitott dobozok, kártyavárként egymásra polcozott papírszobák előtt? Ponto­sabban: a félarc torzóját. A fej felső része hiányzik épp, a boglya- vagy gombafej, vagy mi. Olyan ez a félarc, akár a húsvét-szigeti szobroké: nagy, durva és titokzatos. Mintha az idők kezdete óta ott állna és nézne, abban a világvégi tornateremben. Nem válaszol: megtartja a titkait magának és teremtőjének, Gergely Nórának, Báron György uitálnak, nem szólnak senki ellen, egy könnyed „Vezérhang”-ot ütnek meg csupán, s végiggondolják a Szó­zatot, amit mi, Kárpát-medencei és nyugati búsmagyarok, rendszerint csak a nemzeti „sorskifejlet”, az „itt élni, halni kell” végzetszerűen hang­zó soráig szoktunk elénekelni, ad­dig, mindig csupán addig, hogy: „halni kell”. „Egy lényt leltünk az utczán re­megve a hideg miatt - írja a Vezér­hang. - Pedig olly gyönyörű, olly tiszta szép vala, hogy az Istennek mennyege sugárzék le arczairól. Még nem olly rég hogy koldusleány­nak ismerők és alakban póriasnak, most már felnőtt a szép szűz, moz­dulata, ruhája és hangja bájoló, úri­­as, és ő mégis didereg, mert kün olly hideg van. De halljátok csak! Valaki kopogtat aranyozott ajtaitok’ roppant szár­nyain. O az, ah! Nyissátok meg neki magasb hölgyek a szőnyeges salonok r­ajzait, bocsássátok - Isten szent nevére kérünk - bocsássátok be a... magyar nyelvet! Sok panaszt hallottunk ellenetek, sok késért kifakadni felétek: mi nem panaszlunk, mi nem kesergünk. Lel­kesek, magasb keblűek, honszeretők vagytok Ti és voltatok mindig - mi­ként a tájt, mellyből faragva vagytok, nemesb a miénknél - de tehettek-e róla, ha­­ kik az életet adák - anyái­tok vétkesen elrablák tőletek a hazát, mellyért mégis plly­epedve dobog nemes szívetek. Úgy van úgy, hon­szeretők vagytok Ti dicsőbb ivadéka bűnös anyáknak, s — mert keserve­sen érzettétek mit tesz lenni honta­lannak - visszaadátok az édes hazá­nak szerelmetök’ zálogkincseit.” Petrichevich Horváth Lázárék Honderűjének bevezetője derűs, já­tékos, jókedvű kultúrateremtő em­berek „Vezérhang”-ja. A reformkor súlyos bajainak, Széchenyi és Kos­suth fájdalmas konfliktusainak kö­zepette a reménység hordozója volt ez a nemzedék, akárcsak Erdélyben most A Hét című lap szerkesztőinek szabadcsapata, akiknek körülrajon­gott főszerkesztője egy fiatal hölgy, Parászka Boróka. Habitusuk ma na­gyon hasonlít a Honderűéhez, de ró­luk közvetlenül majd máskor, most tovább folytatom az előbbi idézetet: „Mit értelmiség, szellem és áldo­zatkészség (...) csak adni bír, az adva lesz. Ti meg részetekről olvassátok (...) figyelemmel, vegyétek át belő­lük véretekbe és lényegetekbe a ma­gyar nemzetiséget, az édes honsze­relmet, jutalmazva lesz az áldozat, kivíva a szent kereszthad. Úgy van úgy, Te drága hölgysereg! A Ti ke­zeitek közt van a hon’ jövője, kezel­jétek azt, mint illik szabad haza sza­bad hölgyeihez. Nekünk - részünk­ről - több mint csak egy édes sejte­lemben szereti lelkünkbe susogni Hunnia’ nemtője amaz égi szózatot, mit tőle koszorúsunk’(Vörösmarty) Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a ho­nért. /.../ Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, melly után / Buzgó imádság epedez / Százezrek’ njakán.” Bizony lehetett, és - minden jel sze­rint - még mindig lehet. Azaz: „hiá­ba ontani” a vért, képletesen és­ való­ságosan. A „viszontorlás” mindig „viszontorlást” szült: Világos, Tria­non, párizsi béke, 56, 89 után újra meg újra törvényszerűen bekövetke­zett valamely ürügye az ellenségkép­zésnek, a gyűlölködésnek. Legutóbb a népszavazás előtt, alatt, után... Ideje - ahogyan már maga Szé­chenyi szorgalmazta - definiálni sors­közösségünk alapfogalmait: a boly­gó- és embertárstól a polgár-, a hon­fi- és nemzettársig. Nálunk, az egyszólamúvá kanoni­zált hazafiságnak mindig sikerült el­sodornia a gróf türelmes, halk köve­tőit, akik úgy dolgoznak, hogy kép­telenek egyszersmind szájhazafiak lenni. Így lett belőle eleddig óvato­san mellőzött hivatkozási alap, ahogy ma mondják: „minor kánon”. Hát igen, ő mindig kisebbségben maradó, de rendületlenül értékállí­tó instancia. Mindenféléket elneve­zünk róla, de anélkül, hogy tanul­nánk is tőle (az öngyilkosságon kí­vül) valamit. Nehogy már megtudja az a magyar gyerek, hogy másképp is lehet(ett volna) jó hazafinak lenni. Tóth Árpád víziója jut eszembe az Elégia egy rekettyebokorhoz című versből: Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon / Csak miriád virág szelíd saj­kája leng: / Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, / Egy néma ünnepély, ember­ utáni csend,... A költő látomása is élőbb, mint vala­ha. A fel-felszikrázó „konderű” bi­zony - enyhén szólva - ma sem ra­gyoghat egyenletesen. A gyújtózsi­nórt és a petárdát még mindig job­ban kedveljük? Vagy megelégszünk a pesti viccek keltette vigyorokkal és hahotával? Vajon milyen élőlényekkel hallga­tózhat majd együtt a lelkünk abban az örök békében? Marad-e utánunk egyáltalán élőlény ezen a földön? A költő könnyed, talán csak közös ká­­bítószer-belövéssel elérhető Endlö­­sungja csak vágyálom ahhoz képest, amiben élünk és fogunk élni, ha hagyjuk, ezután is. A bennünket si­­lányító világözönt, a mennyiség uralmát, a természet- és önpusztító életmód okozta közös emberi szen­vedést bizonyára nem lehet elkerül­ni. Talán egyedenként, öngyilkos­sággal lehet csak megtakarítani. Van-e Noénk, hogy - bárkát épít­ve - a közelgő világözönön átment­hessük bel- és külhonunkban, látha­tatlan egyházunkban, jobb- és balol­dalon és középen, férfiakban, nők­ben, gyermekeinkben, unokáink­ban, mindannyiunkban - az egész nemzetközösségben - szívritmusza­varral élő és légszomjjal küszködő értékeinket? Vagy hiteltelenítünk 2005. MÁRCIUS 11. isteni lantja elkobozott, midőn ekkép énekelt: mindent, ami maradt?” MAGVETŐ „Csak az ember olvas...” KERTÉSZ IMRE HANGOSKÖNYV Részletek Kertész Imre műveiből, a szerző előadásában „Minden élet valakinek szóló élet... “ Kertész Imre m Hastgoskumv ESTERHÁZY PÉTER EGY NŐ - HANGOSKÖNYV Fölolvassa: Esterházy Péter „ Van egy nő. Szeret. ” Esterházy Péter I ÉLET ÉS 1R5 IRODALOM V­I­I

Next