Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-07-01 / 26. szám - Bács Emese: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 7., 8., 13., 14., 17., 18., 20., 21., 23., 24., 26., 28. oldal) - Váncsa István: De jó bilincs volt • vezércikk (1. oldal)

Várallyay Gyula: Kell-e adócsökkentés? * Szerbhorváth György: Csevegő népirtók * Tischler János: A néphatalom fejszése (Poznan, 1956. június 28.) * Ketten egy új könyvről - Gergely Ágnes: Carmen lugubre (Báthori Csaba, Bodor Béla) * ÉS Irodalom: Benedek Szabolcs, Jónás Tamás, Keszthelyi Rezső, Marczinka Csaba, Nyerges András, Szántó T. Gábor [ÉLET ÉS |IRODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLIX. ÉVFOLYAM, 26. SZÁM ÁRA: 288 FT 2005. JÚLIUS 1. Bács Emese munkája VÁNCSA ISTVÁN: De jó bilincs volt Ha eleje van (illetve lesz, amikor ez a szöveg az olvasó kezébe ke­rül), sorban áll a nép a BKV-jegypénztárak előtt, veszi a bérletet, mint a cukrot. Akinek szerencséje van, az a hatezer-kétszázötven forintjáért jó bérletet kap, tehát valódit, eredetit, érvényeset, aki viszont peches, az hamisítványt. Hogy velük a továbbiakban mi lesz, azt tudjuk, de azért csak ismételjük át: az ilyen embert megbi­lincselik, beviszik a rendőrségre, bezárják, estig ott marad. Viszont: emberségesen bánnak vele. Ezt már a VIII. kerületi rendőrkapitánytól hallottuk, nála rabos­kodott az a fiatal hölgy, akinek a Ferenc körúti jegypénztárban ha­mis bérletet adtak el, s akit emiatt a rendőrség épületében is bi­lincsbe verve kísérgettek föl-alá. Ha mármost a rendőrkapitány fontosnak látja megemlíteni, hogy beosztottai ezzel a hölggyel emberségesen bántak, azt jelenti, hogy a rendőri bánásmódnak létezhetnek másfajta formái is. Evvel össze­függésben legyen szabad itt rámutatnom, hogy a rendőrség éppúgy az állampolgárok adójából fenntartott közintézmény, mint mond­juk az anyakönyvi hivatal, a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság vagy a Kereskedelmi és Iparkamara, ám az utóbbi hatóságok érdekes módon nem szokták bizonygatni, hogy ezzel vagy azzal az ügyfelük­kel szemben emberséges módon jártak el. Ilyet csak a rendőrségtől hallunk, ami legalábbis különös, mert hiszen ha a rendőrségnek meg van engedve, hogy néhanapján az emberségestől különböző (például embertelen, megalázó, brutális stb.) módon bánjon az ál­lampolgárral, akkor mért nem teheti ugyanezt például a Tolna Me­gyei Vetőmagfelügyelőség, az Artisjus vagy a földhivatal? Nincs igazság a nap alatt, törődjünk bele, és térjünk vissza a bi­lincseléshez, ami szintén érdekes mozzanat itten. „A rendőrségi tör­vény előírja, hogy mit kell tenni, az illetőt meg kellett bilincselni, hogy ne szökhessen el..." - idézi az [origo] a rendőrkapitányt, akiről egyéb­ként tudvalévő, hogy beosztottaival pörköltfőző versenyeken indul és díjakat nyer, 2003-ban pedig olyanokkal együtt kapott Buda­pestért díjat, mint például Antal Imre, Nádasdy Ádám és Parti Nagy Lajos. Ezzel együtt nem igaz, hogy a rendőrségi törvény sze­rint az előállított személyt meg kell bilincselni, a rendőrségi tör­vény ugyanis azt mondja, hogy „48. § A rendőr bilincset alkalmazhat a személyi szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személy a) önká­rosításának megakadályozására, b) támadásának megakadályozására, c) szökésének megakadályozására, d) ellenszegülésének megtörésére.” Tehát nem „meg kell bilincselni”, hanem „bilincset alkalmazhat”, ami pedig a hermeneutika tudományának mai állása szerint nem hajszálra ugyanaz. Esetünkben egy fiatal nőről van szó, aki nem próbálko­zott önkárosítással vagy szökéssel, nem támadta meg a rendőröket és nem szegült ellen, úgyhogy az ő megbilincselésének elkerülhe­tetlen voltához legalábbis szó fér. Viszont a magyar rendőr láthatólag imád bilincselni, bárkit azonnal vasra ver, csak néhány példa a közelmúltból, Szalai Erzsé­bet szociológus, lapunk gyakori szerzője, Udvaros Dorottya szín­művész, Kovács Mihály bankár, Bőszné Mohácsi Klára középisko­lai tanár (ő volt az, aki a fenyegetően fellépő rendőrökkel szemben a diákjai védelmére kelt), valószínűleg egyikük sem jelentett a kö­zegekre nézve komoly veszélyt. A magyar rendőr azonban ereden­dően katenofil, magyarul bilincsbarát szemléletű, ennek megfelelő­en megbilincsel iskolás gyerekeket, terhes asszonyokat és remegő lábú aggokat egyaránt, nemrég például azért vertek vasra Pécsett egy öregasszonyt, mert nem akarta, hogy rajta CT-vizsgálatot vé­gezzenek. Még egyszer: visszautasított egy orvosi vizsgálatot, erre bilincsbe verték. A rendőrkapitány szerint, amint ezt olvasóm nyil­ván sejti is, minden tökéletesen jogszerű. Tizenöt év telt el a rendszerváltozás óta, az Európai Unió egyik tagállamában élünk, viszont a rendőrségünk igazoltatási és bilin­­cselési gyakorlata a boldog hetvenes évek derekát idézi továbbra is. Ennek két magyarázata lehet csupán. Az első magyarázat szerint a magyar társadalom mindenestül bi­lincsbarát. Kimutatható, hogy a magyar irodalomban a „bilincs” szó kontextusa nemritkán boldog izgalommal, sőt valamifajta erotikus ci­­cázással van átitatva. „Ti, Paphusom nyitott, kacér / Tekintetű leányok! / Ti minket édes ízletű / Nyilakkal öldököltök.­­ / Mikor levert erőnk felett / Feláll királyi széketek: / Reánk bodor kacajjal / Nehéz bilincset üttök” - írja például Csokonai. Ady tágabb összefüggésekbe ágyazza bilincsimádatát: „Bi­lincsem voltál, / Bilincsed voltam, / Bilincs volt egész életünk, / Szerelmünk és Napunk, / Kikapóságunk és hűségünk, / Csókunk, elernyedésünk, lángunk, / Téves, sok esküvésünk, / De jó bilincs volt, / Derék béklyó”. Példám még vol­na, a helyem viszont fogyóban, úgyhogy menjünk tovább. A második magyarázat szerint a rendszerváltozás óta eltelt idő­szak belügyminiszterei képtelenek voltak bármit is kezdeni azzal a csődtömeggel (belügyi apparátussal), amit Stumpf apósa rájuk ha­gyott. Elsődlegesen pedig azért nem tudtak vele mit kezdeni, mert a magyar politikai elit egésze tizenöt éve egyhuzamban úgy gondol­ja, hogy nincs is itt semmi baj, nem kell itt megreformálni semmit. A rendőrség teszi a dolgát, bilincsel. Kazinczy annak idején kibírta, hogy megbilincselve kísérték Kufsteinbe. Móricz szintén kibírta, hogy megbilincselve vitték el kihallgatásra Leányfaluról, és lám a bérletes nőnek se esett le a gyűrű az ujjáról, meg a többinek se fog. Itt tartunk most, 2005 derekán. Előttem hever egy dokumentum, 1999-es keltezésű, címe A bi­lincshasználat vezérfonalai, most szemelgetek belőle egy kicsit. Azzal kezdi, hogy ha egy személy valamely más személlyel szemben erőt alkalmaz, akkor valójában megtámadja. A bilincshasználat erő al­kalmazása, vagyis támadás, és ha nem igazolható, akkor törvényte­len. Nem az a kérdés, hogy a bilincs használata jogszerű volt-e (persze, hogy az volt), hanem hogy a rendőr megfontoltan, az adott helyzetnek megfelelően, és az erő arányos mértékű alkalma­zásával járt-e el. Számba veendő a gyanúsított életkora, nemi hova­tartozása, testalkata, vélelmezhető fizikai teljesítőképessége és min­den további idetartozó körülmény. A szövegben, amelyből még bőségesen idézhetnék, az a legérdekesebb, hogy nem jogvédők ír­ták, hanem egy olyan munkacsoport, amely a rendőrség, a belügy­minisztérium és a rendőrszakszervezet legfőbb vezetőiből áll. De nem nálunk írták, sajnos, hanem Angliában. 9­770424 884005

Next