Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-03-10 / 10. szám - Báron György: Gasztrofilm | filmkritika Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer-nővérek? (31. oldal) - Vargha Mihály: A terror palotája avagy plágium Pesten | építészetkritika Király utca 40. (31. oldal) - Koltai Tamás: Tag | színikritika Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból, rendező Ascher Tamás, Örkény Színház (31. oldal)

BÁRON GYÖRGY: Fam Gasztrofilm A fenti cím nem saját lelemény: a szem- és ínycsiklandó szóösszetétel kis pince-antikvárium portálján olvasható az újlipótvárosi Odeon­­mozgó szomszédságában; bent, a polcokon parádés könyvek sora, étkekről-italokról-mozgóképekről mesél mind. A korpulens-szakállas tulaj mintha Fellini vásznáról lé­pett volna elő: bölcs ember lehet, mert tudja, hogy nemcsak a mozi és a szerelem, hanem a mozi és a kulináris élvezetek is édestestvé­rek. A film történelme a nagy za­­bálások története is, a legtöbbször - Fellininél, Ferrerinél például­­ nem elválaszthatóan a többi érzéki gyönyörtől. Bacsó Péter a mozizás közepébe célzott tehát, amikor a kajálásról készített filmet. Nem ismerek csábí­tóbb filmötletet, mint a Lumnitzer­­nővérek históriája. Volt két étte­remkritikus, akitől rettegtek a konyhafőnökök, főpincérek és tula­jok. Végigzabálták az országot, hogy vágykeltőn lelkendezzenek a sza­kácsművészeti remeklésekről vagy vitriolba mártott tollal húzzák le a liszttől ragacsos szószokat, a rágós húsokat, a túlfűszerezett mártáso­kat, a mirelitből fölengedett zöldsé­geket, az elnehezült süteményeket. Elsőnek az ő írásaikra lapoztunk az újságban, amíg tehettük, mert a kri­tikusi szakma bravúrteljesítményei voltak azok: arányosak, érzéklete­sek, tárgyszerűek, semmi enged­mény, lágyszívűség, mellébeszélés. Persze, a tárgy: csak kajáról lehet ilyen őszintén és szenvedélyesen ír­ni. A több százezres példányban közreadott gasztronómiai helyzetje­lentések nyomán éttermek mentek tönkre, személyzetük csüggedten állt az ajtóban­­ és vendéglők sze­rencsecsillaga emelkedett magasba, telt házas delek, esték, asztalfoglalás hetekkel előre... A magamfajta mű­kritikus sóváran irigykedett, s mon­danom sem kell, nem a pazar étke­kért, hanem az eredményért, hogy nem hiába írtak. Elérhet-e bíráló ennél többet? Aligha. Bacsó fazont-arcot adott a két ét­teremkritikusnak. Álmodozó, szép­lelkű templomi orgonista az egyik, bumfordi szőrmók-tuskó a másik. Alföldi Róbert és Rudolf Péter ösz­­szeillő páros­ élvezettel lubickolnak az éttermi komédiában. Jól ismert archetípusok: a fehér és a tarka bo­hóc. Csetlés-botlásuk, ahogy megló­dul a történet, üldözéses vígjátékba fordul: a vendéglátós-maffia zsaro­lással, lekenyerezéssel, erőszakkal próbálja leállítani a Lumnitzer-nő­­véreket. Ügynökük, a szerb Milica változatos álruhákban követi a pá­rost, suta merényletekkel próbálko­zik ellenük - ám ezeknek a szituáci­óknak a humora élesen eltérő, időnként finom és elegáns, amilyen­nek lennie kell, máskor a gyatra ka­barétréfákat idézi. A női ruhába vagy stüszivadásznak öltöztetett fiúk jelenete egészen másfajta, harsá­nyabb, durvább poénkodás, mint­­például­­ az a pillanat, amikor az esetlen shortot viselő Ficskó végre zoknit húz, vagy Olivér megválik a hosszú bordó művészsáljától. Milica folytonos kézállása kedves-bohókás, míg ugyanő stüszivadásznak maszkí­rozva, amint a feltűnés elkerülése végett jókora flintával sétálgat az ét­teremben, csak a gyagya tévések tántoríthatatlan nézőit ingerli neve­tésre. A lökött Ficskó katonás felesé­gének figurája (Udvaros Dorottya remek alakításában) telitalálat, Mili­ca alakja ezzel szemben elnagyolt: az alkatától idegen szerepbe szorított Hegyi Barbara esélyt sem kap arra, hogy meggyőzzön színészi képessé­geiről. (A legjobb abban a rövid epi­zódban, amelyben matrózruhában, ragasztott bajusszal-szakállas revü­­számot ad elő a halétteremben.) A vígjáték, a burleszk, a blődli és a groteszk komédia csak lazán, csi­korogva illeszkedik. Kár ezért, mert nemcsak az alapötlet ígéretes, ha­nem - ez Bacsótól aligha szokatlan - az általa jegyzett forgatókönyv is elkényeztet ínyenc helyzetekkel (a börtönleves kóstolgatása például), gourmand mellékfigurákkal (közü­lük Ficskó zűrös családja-otthona és a Benedek Miklós megformálta él­veteg főszerkesztő a legemlékezete­sebb). Bacsó dicséretére szóljon, hogy a megformálásban-jelenete­­zésben igyekszik elkerülni azokat a közhelyes megoldásokat, amelyek oly gagyivá teszik a legtöbb úgyne­vezett „közönségfilmünket”. Bravú­ros, például,­a játszótéri epizód, amelyben Ficskó és Milica padon ül, a férfi folyvást a rengeteg gyere­kéért aggódik, ám ezt csak az arcán és a mozdulatain látjuk, miközben a jelenetnek zökkenő vágások adnak ritmust és formát. A honi vígjátékokban szokatlan igényesség csendül ki olykor a szövegekből is: Olivér „dióbefőtt-szemű csellista­lányról” ábrándozik, a vadpecse­nyét „vadorzó könnyű szerencsé­jének” hívják, a fehérmártásos harcsát „torkos zsivány énekének” - ezeket hallva jóízűen csettintjunk a moziban. Tán a fentiekből is kitetszik, Ba­csó rutinos konyhafőnök, akinek a főztjébe érdemes belekóstolni. Nem minden fogásban egyformán erős, ezt a mostani éteksora is bizonyítja. Nem annyira az egyes tálak ellen emelhetünk kifogást, inkább a me­nü összeállítása igényelt volna több gondosságot. Könnyű mediterrán saláta után (mely konyhánk dísze) nem adnék föl tömös babgulyást (ezt a sarki kifőzdére hagynám), párolt spenótlevéllel körített porha­­nyós lazacsztékemet (melyre okkal büszke a séf) nem porcos túrós csu­sza követné. Mégis, bár­­ a citro­mos kagylót kéjesen szájába csúsz­tató, s közben „orgazmus”-t lihegő Olivért idézve - becsúsztak hibapon­tok, ha Lumnitzer-nővérek volnék, ajánlanám a Bacsó-konyhát: meg­bízható, nem ver át, házias alap­anyagokból dolgozik, egyszóval azt nyújtja, amit az ilyesfajta barátságos kisvendéglőktől várunk. (De kik azok a Lumnitzer-nővérek? Magyar film. Rendező: Bacsó Péter.) -------A.-gy.-------------­----Ji—--------------|----------------------------------------------------­ VARGHA MIHÁLY: Építészet A terror palotája avagy plágium Pesten A csomagolóművész Christo nevé­ben én hangosan tiltakoznék, hogy plagizálják Pesten. Becsomagoltak egy házat, ahogy azt ő tette valami­kor az 1990-es évek közepén a berlini Reichstaggal, az épület fel­újítása előtt. A Király utcai - VI. kerületi - eset miatt őhelyette hely­ben tiltakoznak immár rendszere­sen, mert nálunk nem rekonstruk­ció előtti happeningről van szó, hanem szétverésről, erőszakos bon­tásról. Bombáznak Budapesten, azt védi, leplezi az állványra rögzített csomagolás, amit tetéznek packázó hivatalok. Egyetlen erőtlen ügyészi határozaton kívül érdemleges nem történt a bontás megakadályozásá­ra, leállítására - amit legfőképp a Kulturális Örökségvédelmi Hiva­talnak lenne kötelessége elérni. Véd vagy nem véd? A fekete fólia félelmet keltő csat­togással kísérte az erős, eső előtti szélben március 4-én, szombaton reggel az ÓVÁS! Egyesület legutób­bi tüntetését a bontás ellen. De úgy néz ki, nincs mit tenni, a heves már­ciusi havazás még jól is jött a bon­tóknak: legalább szétázik a fölsértett harmadik emelet - a veszélyhelyzet fokozódik. Régi találmány ez a spe­kulációs (ön)megvalósítási eljárások­ban. Mindig lehet találni statikust vagy tűzoltót, esetleg tisztiorvost, aki ékesen bizonyítja valamely út­ban álló építményről, hogy használ­hatatlan s persze életveszélyes. így volt ez valamikor az Astoria szálló­val szemben, a Rákóczi út elején ál­ló Nemzeti Színházzal is. (Ha sokáig nem használják, akkor előbb-utóbb a Kálvin téri irodaházzal is meges­het, annak sokan örülnének­­ a Ki­rály utca 40-nel ellentétben. De nyilvánvaló, hogy annak Múzeum utcai, visszaépített, faszadista eklek­tikus homlokzatát más okból állvá­nyozták be éppen.) A Király utcában nem irodaház készül a bontmány helyére, hanem luxuslakások. Király residence - hirdeti a nyilvánosságra hozott pla­kát, ami „regisztráljon már most!” felhívással szerepelt a hétvégi La­kásvásár kiállítás katalógusában is. Az Autóker Holding zRt. kínálata bővült e legújabb „találmánnyal”, aminek szlogene: „Belvárosi miliő modern kivitelben”. Többek között kínál tetőteraszos luxuslakásokat klimatizálva, 24 órás recepcióval, és időpontegyeztetésre adnak telefon­számot is (a honlap nem elérhető). A kerület vezetői szerint öregek otthona is lenne benne, mert a szomszédos, Vasvári Pál utcai tel­ken korábban az működött egy má­sik, már letarolt házban. S hát azért adták/adják el mindkét telket egy­bepántlikázva a vállalkozónak, mert az visszaépítené az öregek otthonát. Bár ilyesmiről a hirdetés egyáltalán nem szól. Az 1961-ben megjelent Magyaror­szág Művészeti Emlékei kötetben (3.) ennyi szerepel a házról: „Maja­kovszkij utca 40. Sarokház, három­­emeletes 5+1+5 tengelyes, a Vasvá­ri Pál utca 2. szám alatt 7 tengellyel. Klasszicista homlokzata átalakítva. Építette Hild József 1844-ben há­romemeletesre Robitsek József szá­mára.” Tömege még így, átalakított homlokzattal is pontosan megfelel az utca hangulatának, amibe sajnos a közelmúltban már történt beavat­kozás, nem is egy. Éppen egy sa­rokkal odébb megnyitásra vár a szintén az Autóker által épített „Ki­rály udvar” - az elnevezések szelle­mi töltetét ne boncolgassuk, az „ki­rály”. A ház magas, zagyva, tele felesleges részletekkel, építészeti jellege meghatározhatatlan. Kívül a szögletes formákra ívelkedő vas díszeket applikáltak. A sarok leke­­rekítése ortopéd. Az első emelet fö­lött van egy „udvari kert” egyetlen ellipszoid motívummal középen, a felmagasodó szakított tömegek et­től kaptak ügyetlen, pici konkáv ívet. Önmagában erőltetett az egész, és egyáltalán nem akar illeszkedni a környékhez. Csak azért látszik mindez „jobbnak”, mint ami van, mert most új. A hosszú évtizedekig elhanyagolt városban ennyit köny­­nyű felmutatni. S van mélygarázs, őrzés stb. A szerencsétlenül felújí­tott Király utca, felesleges „dísz”­­burkolatával már totál ripityára tört. Az új ház miatt tovább nő majd rajta a forgalom. A hirdetési szöveg külön megér egy misét. A Király Residence „Bu­dapest belvárosának nemes patiná­­jú részén (sic!), a Király utca és Székely Mihály utca sarkán épül. A klasszikusan nagypolgári miliő...” A Székely Mihály utca sarkán a másik házuk áll, ez itt a Vasvári Pál utca. Valószínűleg a reklámszöveg másolás-berakás műveletekkel ké­szült, amit egyre többször köve­tünk el komputereinkkel. De hi­szen így készül az építési tervek többsége is: architektúra kizárva. Bombáznak Budapesten, önkor­mányzatok vezérletével, „építé­szek" hatékony közreműködésével! Riadó. (Király utca 40.) 2006. MÁRCIUS 10. HOZUTHY Ils HAHINA Il TILOSBANll pénteken4-től6-ig KOLTAI TAMÁS: Színház Tag Roland Schimmelpfennig Nő a múltból című darabja, amelyet az Ör­kény Színház mutatott be, úgy kezdődik, hogy egy házaspár lakásába becsönget egy nő, és szignifikáns zavart keltve a férjben azt állítja, hogy ők ketten huszonnégy évvel korábban együtt voltak, sőt most is együtt vannak. Klasszikus háromszög-szituáció, vígjátékban elmesélve, a rendező Ascher Tamás és a Frankot játszó Széles László gondosko­dik róla, hogy a leleplezés kínos és mulatságos legyen egyszerre. Csakhogy Schimmelpfennig egy ponton megszakítja a játékot, és a következő jelenetben azt mutatja meg, mi történt a kezdőjelenet előtt tíz perccel. Abból pedig kiderül, hogy Frank alig emlékszik a nőre, akivel tinédzserkorukban csakugyan örök szerelmet esküdtek egy­másnak, de azóta nem találkoztak, vagyis Romy Vogtländer megjegy­zése, miszerint most is együtt vannak, hamis tudat, konfabuláció vagy valami hasonló. Ezáltal a már látott folytatás - Schimmelpfennig ugyanis megismétli az első jelenetet - más megvilágításba kerül, mert nyilvánvaló, hogy Frank zavara nem a rajtakapott hűtlen férj töket­­lenkedése, hanem valódi meglepődés. A harmincas éveinek végén já­ró, fölkapott német szerző - újabban nálunk is havonta van bemuta­tója, néha kettő - a továbbiakban ugyanezzel a dramaturgiai fogással él, előreszalad, visszatekint, ismétel, ide-oda ugrál az időben, mindezt szűk koordinátákon belül, mivel a történés estétől reggelig játszódik le. A kérdés az, hogy mindez csak trükk-e vagy mélyebb értelem. A felszínen - és talán az alaprétegben is - a darab Harold Pintert juttatja eszembe. Nála fordul elő az Árulásban hasonló időfelbontás, bár tényleg csak hasonló, mivel ott megmarad a linearitás, csupán visszafelé játszódik le a cselekmény, vagyis a végén kezdődik, és az ele­jén fejeződik be. Egyébként az is háromszögtörténet, ott valóban meg­történik a házasságtörés, az első jelenetben a házasfelek szakítanak egymással, az utolsóban pedig megismerkednek. Pintérnél az emberi kapcsolatok determináltságáról, még inkább lehetetlenségéről van szó, amit a darabban elhangzó és elhárított kérdés világít meg: „Mondd, gondoltál arra, hogy változtass az életeden?” Schimmelpfennig kimon­datlanul ugyanezt a kérdést teszi föl, és ugyanolyan szkeptikusan vála­szol rá, amikor azt mutatja be, hogy egy tulajdonképpen irreleváns, a tényleges humánus viszonyokat még csak nem is érintő, effektíve vé­letlenek sorozatának tekinthető eseményláncolat is végzetszerűen föl tudja dúlni a látszólag normálisan berendezett életet. Demonstrációjá­hoz maga is a pinteri szobát használja mint naturális hatástól megszaba­dított, kellően üres előszobát - a család épp költözködik, ráadásul vala­milyen absztrakt, tengerentúli messzeségbe, a bútorok nagy részét már elszállították­­, amelyben Ascher és a díszlettervező Antal Csaba továb­bi kiürítést végez: jelzésre redukálják a dobozok számát, a fehér fala­kat, ajtókat, plusz a mögéjük állított tükrös felületet pedig lényegében elvont tér hatását keltve helyezik el. (A jelenség hasonlít az egykor a Ka­tonában játszott, „Művészet” című Yasmina Reza-darabra.) Nem felejtettem el a saját kérdésem - trükk vagy mélyebb értelem? -, megpróbálok rá válaszolni. Az író lelki könnyedséggel intézi el a vélet­leneket. A végzetes Romy Vogtländer esti villámlátogatása után már el­távozott - itt akár véget érhetne a még el sem kezdődött darab -, ami­kor a házaspár fia, Andreas ok nélkül (ezt régen action gratuite-nek hívták) az utcán megdobja egy kővel. Andreas és szerelme, Tina a köl­tözködés miatt épp „örökre szóló” búcsúzkodásban vannak; ez úgy tör­ténik, hogy egész éjszaka az utca és szülők lakásai között pendliznek. Egyik lakásban sem tudnak hosszabb időt tölteni, Andreaséknál törté­netesen azért nem, mert a fiú fölviszi hozzájuk a kővel megdobott, ájult Romy Vogtländert, aki lefoglalja az ágyát, később fölserkenve az előszo­bát, még később váratlan nemi aktussal magát a fiút. Tina ezalatt kint, az utcán időnként első személyben leírja a lakáson kívül történő esemé­nyeket - így értesülünk a kődobálásról is -, ami nem meglepő azoknak, akik több Schimmelpfenniget láttak. Odabent a dolgok elfajulnak, Frank többször kap ultimátumot mind Claudiától, a feleségétől, mind Romy Vogtlandertől; az utóbbival már-már örökre elmegy, de mert nem emlékszik rá, milyen ajándékot kapott tőle huszonnégy éve egy napfölkelte idején, a nő a múltból nem viszi magával. Ellenben egy nej­lonzacskóval, amelyen az Eiffel-torony látható, és a házaspár tizenkilenc éve őrzött emléke, megfojtja Andreast, majd ugyanezt a zacskót aján­dékba hagyja Claudiának, aki a tartalmától meggyullad és elég, Frank pedig tropára ment lábakkal többé nem tud fölállni a bezárt lakásban. Aki itt a Médeia-sztorit véli fölismerni, nem téved. A sajnálatos végről Tina számol be mint az ablakon bekukkoló hírnök. Nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, részint mert a posztmodern arra van kitalálva, hogy fölmentést adjon értelmes magyarázat, logika és dramaturgia alól, s ezáltal elfedje a valódi és a talmi közötti kü­lönbséget, részint mert az emberi kapcsolatok sérülékenységének, ab­szurditásának tárgyilagos, megkockáztatom, cinikusan szenvtelen sorsdrámája - egy tizenkilenc éves, idült házasság ugyanúgy végzetesen semmisnek nyilváníttatik pár óra alatt alatt, mint két, örök szerelmet ígérő tinédzserviszony - semmivel sem rosszabb, mint ugyanez baná­lis melodrámában, sőt, talán valamivel jobb is. Másfelől Schimmel­pfennig tetszetős, divatos, sikeres­­ és felszínes. Mások levetett és föl­újított ötleteit adja el eredetiként - az időugrálás például arra jó, hogy érdekesebbnek látszódjék, ami nem az -, s különcnek mutassa magát. Neki is kell egy tag, mint Andreasnak a darabban. A tag egy ákombákom jel, amit a fiú mindenhová fölfest, hogy azonosítani tud­ják. „Ez vagyok én”, mondja. A Schimmelpfennig-darab is feltűnő tag, különben nem veszik észre, hogy a szerző itt járt. Ascher a rá jellemző gondossággal, ízléssel, humorral és - amennyi­re az anyag engedte - finom kétértelműségekkel abszolválja a felada­tot. Érvényesíti mind a Gáspár Ildikó fordításában megfelelően lako­­nikus szöveget, mind a lehetőségként benne rejlő szolid teatralitást. Az időfelbontás miatt a jelenetezés nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, pontosabban azért látszik annak, mert a rendező tudja kezel­ni, s még felül is írja az esetlegesség dramaturgiáját, új dimenziót nyit neki, amikor (remélem, jól láttam) az ismétléseket apró, alig érezhető elmozdulásokkal variálja. A legnehezebb szerep Romy Vogtlanderé, mert el kell helyezni a skálán a megszállottság hétköznapi és miszti­kus pólusai között. Kerekes Éva szemtelenül vagány, banális kis nőt játszik, aki szünet nélkül reflektálja az általa létrehozott helyzetet, és csak egyszer, a számára fontos emlék fölidézésekor látszik megrendül­ni saját sorsán. Frank szerepében Széles László a lelki pipogyaság szá­nalmasan hiteles portréját rajzolja meg. Claudiaként Für Anikó az önáltató, kompromisszumkész feleség mintája. Czukor Balázs pompá­san érzékelteti, hogy a nyegléskedő ,Andreasnak puha a gerince. Járó Zsuzsa hősiesen tűri Tina narrátor szerepét. Az egész produkció meg­nyugtatóan színvonalas, de Ascher mintha nem akarná, nem merné szélsőségig vinni, fonákjára fordítani a kispolgári környezetbe vitt bal­­végzetdrámát, amely transzcendens elemei miatt - persze - még min­dig nem elég banális ahhoz, hogy nálunk közönségsikere legyen. (Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból - Örkény Színház) LaXI u ­ÉLET ÉS B IRODALOM

Next