Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-10 / 10. szám - Báron György: Gasztrofilm | filmkritika Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer-nővérek? (31. oldal) - Vargha Mihály: A terror palotája avagy plágium Pesten | építészetkritika Király utca 40. (31. oldal) - Koltai Tamás: Tag | színikritika Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból, rendező Ascher Tamás, Örkény Színház (31. oldal)
BÁRON GYÖRGY: Fam Gasztrofilm A fenti cím nem saját lelemény: a szem- és ínycsiklandó szóösszetétel kis pince-antikvárium portálján olvasható az újlipótvárosi Odeonmozgó szomszédságában; bent, a polcokon parádés könyvek sora, étkekről-italokról-mozgóképekről mesél mind. A korpulens-szakállas tulaj mintha Fellini vásznáról lépett volna elő: bölcs ember lehet, mert tudja, hogy nemcsak a mozi és a szerelem, hanem a mozi és a kulináris élvezetek is édestestvérek. A film történelme a nagy zabálások története is, a legtöbbször - Fellininél, Ferrerinél például nem elválaszthatóan a többi érzéki gyönyörtől. Bacsó Péter a mozizás közepébe célzott tehát, amikor a kajálásról készített filmet. Nem ismerek csábítóbb filmötletet, mint a Lumnitzernővérek históriája. Volt két étteremkritikus, akitől rettegtek a konyhafőnökök, főpincérek és tulajok. Végigzabálták az országot, hogy vágykeltőn lelkendezzenek a szakácsművészeti remeklésekről vagy vitriolba mártott tollal húzzák le a liszttől ragacsos szószokat, a rágós húsokat, a túlfűszerezett mártásokat, a mirelitből fölengedett zöldségeket, az elnehezült süteményeket. Elsőnek az ő írásaikra lapoztunk az újságban, amíg tehettük, mert a kritikusi szakma bravúrteljesítményei voltak azok: arányosak, érzékletesek, tárgyszerűek, semmi engedmény, lágyszívűség, mellébeszélés. Persze, a tárgy: csak kajáról lehet ilyen őszintén és szenvedélyesen írni. A több százezres példányban közreadott gasztronómiai helyzetjelentések nyomán éttermek mentek tönkre, személyzetük csüggedten állt az ajtóban és vendéglők szerencsecsillaga emelkedett magasba, telt házas delek, esték, asztalfoglalás hetekkel előre... A magamfajta műkritikus sóváran irigykedett, s mondanom sem kell, nem a pazar étkekért, hanem az eredményért, hogy nem hiába írtak. Elérhet-e bíráló ennél többet? Aligha. Bacsó fazont-arcot adott a két étteremkritikusnak. Álmodozó, széplelkű templomi orgonista az egyik, bumfordi szőrmók-tuskó a másik. Alföldi Róbert és Rudolf Péter öszszeillő páros élvezettel lubickolnak az éttermi komédiában. Jól ismert archetípusok: a fehér és a tarka bohóc. Csetlés-botlásuk, ahogy meglódul a történet, üldözéses vígjátékba fordul: a vendéglátós-maffia zsarolással, lekenyerezéssel, erőszakkal próbálja leállítani a Lumnitzer-nővéreket. Ügynökük, a szerb Milica változatos álruhákban követi a párost, suta merényletekkel próbálkozik ellenük - ám ezeknek a szituációknak a humora élesen eltérő, időnként finom és elegáns, amilyennek lennie kell, máskor a gyatra kabarétréfákat idézi. A női ruhába vagy stüszivadásznak öltöztetett fiúk jelenete egészen másfajta, harsányabb, durvább poénkodás, mintpéldául az a pillanat, amikor az esetlen shortot viselő Ficskó végre zoknit húz, vagy Olivér megválik a hosszú bordó művészsáljától. Milica folytonos kézállása kedves-bohókás, míg ugyanő stüszivadásznak maszkírozva, amint a feltűnés elkerülése végett jókora flintával sétálgat az étteremben, csak a gyagya tévések tántoríthatatlan nézőit ingerli nevetésre. A lökött Ficskó katonás feleségének figurája (Udvaros Dorottya remek alakításában) telitalálat, Milica alakja ezzel szemben elnagyolt: az alkatától idegen szerepbe szorított Hegyi Barbara esélyt sem kap arra, hogy meggyőzzön színészi képességeiről. (A legjobb abban a rövid epizódban, amelyben matrózruhában, ragasztott bajusszal-szakállas revüszámot ad elő a halétteremben.) A vígjáték, a burleszk, a blődli és a groteszk komédia csak lazán, csikorogva illeszkedik. Kár ezért, mert nemcsak az alapötlet ígéretes, hanem - ez Bacsótól aligha szokatlan - az általa jegyzett forgatókönyv is elkényeztet ínyenc helyzetekkel (a börtönleves kóstolgatása például), gourmand mellékfigurákkal (közülük Ficskó zűrös családja-otthona és a Benedek Miklós megformálta élveteg főszerkesztő a legemlékezetesebb). Bacsó dicséretére szóljon, hogy a megformálásban-jelenetezésben igyekszik elkerülni azokat a közhelyes megoldásokat, amelyek oly gagyivá teszik a legtöbb úgynevezett „közönségfilmünket”. Bravúros, például,a játszótéri epizód, amelyben Ficskó és Milica padon ül, a férfi folyvást a rengeteg gyerekéért aggódik, ám ezt csak az arcán és a mozdulatain látjuk, miközben a jelenetnek zökkenő vágások adnak ritmust és formát. A honi vígjátékokban szokatlan igényesség csendül ki olykor a szövegekből is: Olivér „dióbefőtt-szemű csellistalányról” ábrándozik, a vadpecsenyét „vadorzó könnyű szerencséjének” hívják, a fehérmártásos harcsát „torkos zsivány énekének” - ezeket hallva jóízűen csettintjunk a moziban. Tán a fentiekből is kitetszik, Bacsó rutinos konyhafőnök, akinek a főztjébe érdemes belekóstolni. Nem minden fogásban egyformán erős, ezt a mostani éteksora is bizonyítja. Nem annyira az egyes tálak ellen emelhetünk kifogást, inkább a menü összeállítása igényelt volna több gondosságot. Könnyű mediterrán saláta után (mely konyhánk dísze) nem adnék föl tömös babgulyást (ezt a sarki kifőzdére hagynám), párolt spenótlevéllel körített porhanyós lazacsztékemet (melyre okkal büszke a séf) nem porcos túrós csusza követné. Mégis, bár a citromos kagylót kéjesen szájába csúsztató, s közben „orgazmus”-t lihegő Olivért idézve - becsúsztak hibapontok, ha Lumnitzer-nővérek volnék, ajánlanám a Bacsó-konyhát: megbízható, nem ver át, házias alapanyagokból dolgozik, egyszóval azt nyújtja, amit az ilyesfajta barátságos kisvendéglőktől várunk. (De kik azok a Lumnitzer-nővérek? Magyar film. Rendező: Bacsó Péter.) -------A.-gy.-----------------Ji—--------------|---------------------------------------------------- VARGHA MIHÁLY: Építészet A terror palotája avagy plágium Pesten A csomagolóművész Christo nevében én hangosan tiltakoznék, hogy plagizálják Pesten. Becsomagoltak egy házat, ahogy azt ő tette valamikor az 1990-es évek közepén a berlini Reichstaggal, az épület felújítása előtt. A Király utcai - VI. kerületi - eset miatt őhelyette helyben tiltakoznak immár rendszeresen, mert nálunk nem rekonstrukció előtti happeningről van szó, hanem szétverésről, erőszakos bontásról. Bombáznak Budapesten, azt védi, leplezi az állványra rögzített csomagolás, amit tetéznek packázó hivatalok. Egyetlen erőtlen ügyészi határozaton kívül érdemleges nem történt a bontás megakadályozására, leállítására - amit legfőképp a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak lenne kötelessége elérni. Véd vagy nem véd? A fekete fólia félelmet keltő csattogással kísérte az erős, eső előtti szélben március 4-én, szombaton reggel az ÓVÁS! Egyesület legutóbbi tüntetését a bontás ellen. De úgy néz ki, nincs mit tenni, a heves márciusi havazás még jól is jött a bontóknak: legalább szétázik a fölsértett harmadik emelet - a veszélyhelyzet fokozódik. Régi találmány ez a spekulációs (ön)megvalósítási eljárásokban. Mindig lehet találni statikust vagy tűzoltót, esetleg tisztiorvost, aki ékesen bizonyítja valamely útban álló építményről, hogy használhatatlan s persze életveszélyes. így volt ez valamikor az Astoria szállóval szemben, a Rákóczi út elején álló Nemzeti Színházzal is. (Ha sokáig nem használják, akkor előbb-utóbb a Kálvin téri irodaházzal is megeshet, annak sokan örülnének a Király utca 40-nel ellentétben. De nyilvánvaló, hogy annak Múzeum utcai, visszaépített, faszadista eklektikus homlokzatát más okból állványozták be éppen.) A Király utcában nem irodaház készül a bontmány helyére, hanem luxuslakások. Király residence - hirdeti a nyilvánosságra hozott plakát, ami „regisztráljon már most!” felhívással szerepelt a hétvégi Lakásvásár kiállítás katalógusában is. Az Autóker Holding zRt. kínálata bővült e legújabb „találmánnyal”, aminek szlogene: „Belvárosi miliő modern kivitelben”. Többek között kínál tetőteraszos luxuslakásokat klimatizálva, 24 órás recepcióval, és időpontegyeztetésre adnak telefonszámot is (a honlap nem elérhető). A kerület vezetői szerint öregek otthona is lenne benne, mert a szomszédos, Vasvári Pál utcai telken korábban az működött egy másik, már letarolt házban. S hát azért adták/adják el mindkét telket egybepántlikázva a vállalkozónak, mert az visszaépítené az öregek otthonát. Bár ilyesmiről a hirdetés egyáltalán nem szól. Az 1961-ben megjelent Magyarország Művészeti Emlékei kötetben (3.) ennyi szerepel a házról: „Majakovszkij utca 40. Sarokház, háromemeletes 5+1+5 tengelyes, a Vasvári Pál utca 2. szám alatt 7 tengellyel. Klasszicista homlokzata átalakítva. Építette Hild József 1844-ben háromemeletesre Robitsek József számára.” Tömege még így, átalakított homlokzattal is pontosan megfelel az utca hangulatának, amibe sajnos a közelmúltban már történt beavatkozás, nem is egy. Éppen egy sarokkal odébb megnyitásra vár a szintén az Autóker által épített „Király udvar” - az elnevezések szellemi töltetét ne boncolgassuk, az „király”. A ház magas, zagyva, tele felesleges részletekkel, építészeti jellege meghatározhatatlan. Kívül a szögletes formákra ívelkedő vas díszeket applikáltak. A sarok lekerekítése ortopéd. Az első emelet fölött van egy „udvari kert” egyetlen ellipszoid motívummal középen, a felmagasodó szakított tömegek ettől kaptak ügyetlen, pici konkáv ívet. Önmagában erőltetett az egész, és egyáltalán nem akar illeszkedni a környékhez. Csak azért látszik mindez „jobbnak”, mint ami van, mert most új. A hosszú évtizedekig elhanyagolt városban ennyit könynyű felmutatni. S van mélygarázs, őrzés stb. A szerencsétlenül felújított Király utca, felesleges „dísz”burkolatával már totál ripityára tört. Az új ház miatt tovább nő majd rajta a forgalom. A hirdetési szöveg külön megér egy misét. A Király Residence „Budapest belvárosának nemes patinájú részén (sic!), a Király utca és Székely Mihály utca sarkán épül. A klasszikusan nagypolgári miliő...” A Székely Mihály utca sarkán a másik házuk áll, ez itt a Vasvári Pál utca. Valószínűleg a reklámszöveg másolás-berakás műveletekkel készült, amit egyre többször követünk el komputereinkkel. De hiszen így készül az építési tervek többsége is: architektúra kizárva. Bombáznak Budapesten, önkormányzatok vezérletével, „építészek" hatékony közreműködésével! Riadó. (Király utca 40.) 2006. MÁRCIUS 10. HOZUTHY Ils HAHINA Il TILOSBANll pénteken4-től6-ig KOLTAI TAMÁS: Színház Tag Roland Schimmelpfennig Nő a múltból című darabja, amelyet az Örkény Színház mutatott be, úgy kezdődik, hogy egy házaspár lakásába becsönget egy nő, és szignifikáns zavart keltve a férjben azt állítja, hogy ők ketten huszonnégy évvel korábban együtt voltak, sőt most is együtt vannak. Klasszikus háromszög-szituáció, vígjátékban elmesélve, a rendező Ascher Tamás és a Frankot játszó Széles László gondoskodik róla, hogy a leleplezés kínos és mulatságos legyen egyszerre. Csakhogy Schimmelpfennig egy ponton megszakítja a játékot, és a következő jelenetben azt mutatja meg, mi történt a kezdőjelenet előtt tíz perccel. Abból pedig kiderül, hogy Frank alig emlékszik a nőre, akivel tinédzserkorukban csakugyan örök szerelmet esküdtek egymásnak, de azóta nem találkoztak, vagyis Romy Vogtländer megjegyzése, miszerint most is együtt vannak, hamis tudat, konfabuláció vagy valami hasonló. Ezáltal a már látott folytatás - Schimmelpfennig ugyanis megismétli az első jelenetet - más megvilágításba kerül, mert nyilvánvaló, hogy Frank zavara nem a rajtakapott hűtlen férj töketlenkedése, hanem valódi meglepődés. A harmincas éveinek végén járó, fölkapott német szerző - újabban nálunk is havonta van bemutatója, néha kettő - a továbbiakban ugyanezzel a dramaturgiai fogással él, előreszalad, visszatekint, ismétel, ide-oda ugrál az időben, mindezt szűk koordinátákon belül, mivel a történés estétől reggelig játszódik le. A kérdés az, hogy mindez csak trükk-e vagy mélyebb értelem. A felszínen - és talán az alaprétegben is - a darab Harold Pintert juttatja eszembe. Nála fordul elő az Árulásban hasonló időfelbontás, bár tényleg csak hasonló, mivel ott megmarad a linearitás, csupán visszafelé játszódik le a cselekmény, vagyis a végén kezdődik, és az elején fejeződik be. Egyébként az is háromszögtörténet, ott valóban megtörténik a házasságtörés, az első jelenetben a házasfelek szakítanak egymással, az utolsóban pedig megismerkednek. Pintérnél az emberi kapcsolatok determináltságáról, még inkább lehetetlenségéről van szó, amit a darabban elhangzó és elhárított kérdés világít meg: „Mondd, gondoltál arra, hogy változtass az életeden?” Schimmelpfennig kimondatlanul ugyanezt a kérdést teszi föl, és ugyanolyan szkeptikusan válaszol rá, amikor azt mutatja be, hogy egy tulajdonképpen irreleváns, a tényleges humánus viszonyokat még csak nem is érintő, effektíve véletlenek sorozatának tekinthető eseményláncolat is végzetszerűen föl tudja dúlni a látszólag normálisan berendezett életet. Demonstrációjához maga is a pinteri szobát használja mint naturális hatástól megszabadított, kellően üres előszobát - a család épp költözködik, ráadásul valamilyen absztrakt, tengerentúli messzeségbe, a bútorok nagy részét már elszállították, amelyben Ascher és a díszlettervező Antal Csaba további kiürítést végez: jelzésre redukálják a dobozok számát, a fehér falakat, ajtókat, plusz a mögéjük állított tükrös felületet pedig lényegében elvont tér hatását keltve helyezik el. (A jelenség hasonlít az egykor a Katonában játszott, „Művészet” című Yasmina Reza-darabra.) Nem felejtettem el a saját kérdésem - trükk vagy mélyebb értelem? -, megpróbálok rá válaszolni. Az író lelki könnyedséggel intézi el a véletleneket. A végzetes Romy Vogtländer esti villámlátogatása után már eltávozott - itt akár véget érhetne a még el sem kezdődött darab -, amikor a házaspár fia, Andreas ok nélkül (ezt régen action gratuite-nek hívták) az utcán megdobja egy kővel. Andreas és szerelme, Tina a költözködés miatt épp „örökre szóló” búcsúzkodásban vannak; ez úgy történik, hogy egész éjszaka az utca és szülők lakásai között pendliznek. Egyik lakásban sem tudnak hosszabb időt tölteni, Andreaséknál történetesen azért nem, mert a fiú fölviszi hozzájuk a kővel megdobott, ájult Romy Vogtländert, aki lefoglalja az ágyát, később fölserkenve az előszobát, még később váratlan nemi aktussal magát a fiút. Tina ezalatt kint, az utcán időnként első személyben leírja a lakáson kívül történő eseményeket - így értesülünk a kődobálásról is -, ami nem meglepő azoknak, akik több Schimmelpfenniget láttak. Odabent a dolgok elfajulnak, Frank többször kap ultimátumot mind Claudiától, a feleségétől, mind Romy Vogtlandertől; az utóbbival már-már örökre elmegy, de mert nem emlékszik rá, milyen ajándékot kapott tőle huszonnégy éve egy napfölkelte idején, a nő a múltból nem viszi magával. Ellenben egy nejlonzacskóval, amelyen az Eiffel-torony látható, és a házaspár tizenkilenc éve őrzött emléke, megfojtja Andreast, majd ugyanezt a zacskót ajándékba hagyja Claudiának, aki a tartalmától meggyullad és elég, Frank pedig tropára ment lábakkal többé nem tud fölállni a bezárt lakásban. Aki itt a Médeia-sztorit véli fölismerni, nem téved. A sajnálatos végről Tina számol be mint az ablakon bekukkoló hírnök. Nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, részint mert a posztmodern arra van kitalálva, hogy fölmentést adjon értelmes magyarázat, logika és dramaturgia alól, s ezáltal elfedje a valódi és a talmi közötti különbséget, részint mert az emberi kapcsolatok sérülékenységének, abszurditásának tárgyilagos, megkockáztatom, cinikusan szenvtelen sorsdrámája - egy tizenkilenc éves, idült házasság ugyanúgy végzetesen semmisnek nyilváníttatik pár óra alatt alatt, mint két, örök szerelmet ígérő tinédzserviszony - semmivel sem rosszabb, mint ugyanez banális melodrámában, sőt, talán valamivel jobb is. Másfelől Schimmelpfennig tetszetős, divatos, sikeres és felszínes. Mások levetett és fölújított ötleteit adja el eredetiként - az időugrálás például arra jó, hogy érdekesebbnek látszódjék, ami nem az -, s különcnek mutassa magát. Neki is kell egy tag, mint Andreasnak a darabban. A tag egy ákombákom jel, amit a fiú mindenhová fölfest, hogy azonosítani tudják. „Ez vagyok én”, mondja. A Schimmelpfennig-darab is feltűnő tag, különben nem veszik észre, hogy a szerző itt járt. Ascher a rá jellemző gondossággal, ízléssel, humorral és - amennyire az anyag engedte - finom kétértelműségekkel abszolválja a feladatot. Érvényesíti mind a Gáspár Ildikó fordításában megfelelően lakonikus szöveget, mind a lehetőségként benne rejlő szolid teatralitást. Az időfelbontás miatt a jelenetezés nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, pontosabban azért látszik annak, mert a rendező tudja kezelni, s még felül is írja az esetlegesség dramaturgiáját, új dimenziót nyit neki, amikor (remélem, jól láttam) az ismétléseket apró, alig érezhető elmozdulásokkal variálja. A legnehezebb szerep Romy Vogtlanderé, mert el kell helyezni a skálán a megszállottság hétköznapi és misztikus pólusai között. Kerekes Éva szemtelenül vagány, banális kis nőt játszik, aki szünet nélkül reflektálja az általa létrehozott helyzetet, és csak egyszer, a számára fontos emlék fölidézésekor látszik megrendülni saját sorsán. Frank szerepében Széles László a lelki pipogyaság szánalmasan hiteles portréját rajzolja meg. Claudiaként Für Anikó az önáltató, kompromisszumkész feleség mintája. Czukor Balázs pompásan érzékelteti, hogy a nyegléskedő ,Andreasnak puha a gerince. Járó Zsuzsa hősiesen tűri Tina narrátor szerepét. Az egész produkció megnyugtatóan színvonalas, de Ascher mintha nem akarná, nem merné szélsőségig vinni, fonákjára fordítani a kispolgári környezetbe vitt balvégzetdrámát, amely transzcendens elemei miatt - persze - még mindig nem elég banális ahhoz, hogy nálunk közönségsikere legyen. (Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból - Örkény Színház) LaXI u ÉLET ÉS B IRODALOM