Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-05-26 / 21. szám - Nagy Boglárka: Bizonyíték vagy ígéret? • könyvkritika | Követési távolság • Háy János: Házasságon innen és túl (Palatinus Kiadó, Bp., 2006.) (24. oldal)
NYERGES ANDRÁS: Fejezetek az ocsmány dudva történetéből ■ Drabancz M. Róbert-Fónai Mihály: A magyar kultúrpolitika története, 1920-1990. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006. 262 oldal, 2480 Ft De jó, hogy a kultúrpolitika ma már csak osztályozható, rendszerezhető diszciplína, melynek a mibenléte korántsem evidencia. Szöveggyűjteményre van szükségük az újabb generációknak, hogy eligazodjanak ebben a dzsungelben. A kötet korrekt munka, korszakolása elfogadható, csak attól tartok, hogy az itt közölt értekezésekből, miniszteri expozékból és párthatározatokból éppen az nem válik érthetővé, végül is a maga idején mivel váltott ki a mindenkori kultúrpolitika tartós és vad indulatokat. A hivatalos szövegek 1945 előtt csakúgy, mint 1945 után színtelen-szagtalan általánosságokból (ízlés és pártállás szerint tetszetős vagy ellenszenves) lózungokból állnak. Épp az marad továbbra is rejtély, hogy ezek miként csapódtak le a napi gyakorlatban, holott szöveg, amely ezt illusztrálná, bőven akad. Még az itt nem tárgyalt, Klebelsberg előtti időkből is, amikor Haller István és Pekár Gyula fémjelezte a kultúrpolitikát. Mint a Gondolat című folyóirat 1920. március 4-i hangütése: „A keresztény kurzusnak szakítania kell azzal a hazug és tehetetlen álliberalizmussal, amely válogatás nélkül mindenkit beeresztett az egyetemre, és amelynek következménye lett a magyar közélet hallatlan elzsidósodása és a destruktív elemek felülkerekedése.” Vagy Avarffy Elek felszólalása a T. Ház 1920. április 17-i ülésén: „Színházaink az elnemzetietlenedés lejtős útjára tévedtek. Szükségesnek tartanám, hogy a kultuszminiszter úr erős kézzel nyúlna bele a Nemzeti Színház belszervezetébe és személyi ügyeibe. Fontos volna a Zeneakadémiának és a színiiskolának, az orfeumoknak és kabaréknak keresztény erkölcsi és nemzeti szempontból való felülbírálása.” E szemlélet szívós utóvédharcát jelezhetné akár Maday Gyula 1925. február 25-i interpellációja is, melyben arra kérte a minisztert: „méltóztassék megfontolás tárgyává tenni, nem lehetne-e a filmcenzúrát a színpadokra is etikai vonatkozásban kiterjeszteni?”. Ehhez képest üdítőek Klebelsberg (számunkra ismerős) gondjai 1928-ból: „az utóbbi időben a nagy bankok, biztosító társaságok vezetői sokallották a kiadásokat, melyekkel a magyar állam a művelődést igyekszik segíteni. A baj ott kezdődik, ha ez a felfogás nem mint egy társadalmi csoport véleménye, hanem mint a nemzeti közvélemény állásfoglalása jelentkezik”. Teljesen hiányzik a szélsőjobboldali kultúrpolitika (akár cseppben a tenger alapon történő) bemutatása, olyasmikkel, mint például a Magyarság 1940. október 31-i cikke: „a legfiatalabb művészgeneráció zsidó családokba nősült be anélkül, hogy az Opera vezetősége tiltakozott volna ez ellen”. Vagy az Egyedül Vagyunk 1942-es felhördülése arra az (ál)hírre, hogy Kabos Gyula filmjeit néhol még játsszák: „meddig akarják még kompromittálni a magyar filmgyártást azok a »magyar« filmek, melyekben a távolodó léptek zaját is zsidók szolgáltatták?”. Az is kultúrpolitika volt, amikor Kolosváry-Borcsa Mihály 1944 tavaszán bejelentette: „A Magyar Tudományos Akadémia kötelezendő a zsidókérdés széles körű, magyar szellemű feltárására!” Rajniss Ferenc kultuszminiszter pedig bejelentette a nyilas hatalomátvétel után: „az egész, alaposan elferdült magyar szellemi élet őszi nagytakarítására sor kerül”. Amiből az is következik, hogy „a három ízben elcenzúrázott Horst Wessel-filmet minden mozi köteles játszani!”. Még vérszegényebb az 1945 utáni korszakot szemléltető anyag. Pedig hatalom és művészet viszonyának bemutatását illetően legfeljebb a bőség zavarával küszködhettek az összeállítók. Milyen sokat mond például, hogy amikor Illyés Gyulától 1948. június 6-án megkérdezi a Szabad Nép: „Helyes-e, hogy egy párt politikai programján a művészetekre vonatkozó követelések is szerepeljenek? Nem beavatkozás-e ez a művészi szabadságba?”, a költő válasza így hangzik: „Én a magam részéről a legnagyobb megbecsülés jelét látom benne.” Csoda-e, ha vérszemet kapott a politika? Olyannyira, hogy mindent diktátumokkal akart szabályozni. Horváth Márton (kultúrpolitikai alvezér) Lobogónk, Petőfi című cikke nélkül alig érthető, mi ment itt végbe az ötvenes években: „az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója, eltávolodik vagy szembekerül a néppel!”. Az is penetráns kortünet, hogy felháborítónak tartja: „vannak mai írók, akik a politikától, a pártigényektől, az agitációtól féltik személyiségük és művük integritását és színvonalát”. S bizony, kultúrpolitika volt Király István irodalomtörténeti ultimátuma is 1950-ben: „A Nyugat a Horthy-fasizmus éveiben olykor tetszelgett ugyan az óvatos duhaj ellenzékiség szerepében, de lényegében a fart pour fart hangzatos frázisa mögött a nagytőkések és a földbirtokosok Magyarországának egyik szekértolója volt.” Az elképzelhetetlen hatalmú kultúrdiktátor, Révai József működését sem az MDP II. kongresszusán elmondott beszéde jellemzi igazán. A kultúra minden ágát direktívákkal akarta szabályozni: közölte például, hogy „a modernista építészet ellenséges kulturális irányzat”, és azt is megmondta, mi a baj vele: „ha elfogadjuk Major Máté álláspontját, ebből az derül ki, hogy a mérték, amivel a mai, a holnapi és a tegnapi építészetet mérni kell, elsősorban a WC és a fürdőszoba”. íme, a komfort nélküli Cs-lakások építésének elvi megalapozása. Révai a képzőművészetből csak a képiséget nem szerette: „olyan festészetet akarunk hagyományként tisztelni, amely a világot nem képnek, hanem eszmék harcának fogja fel”. Elemében mégis akkor volt, ha az írókat kellett megalázva megfélemlíteni: „Örkény elvtárs még ma sem látja hibáját. Védi, még most is a Lila tintát", holott ő, Révai, már kimondta rá az anatémát. Mindez pedig nem vita tárgya: „Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.” Parancsba adja, hogy „le kell küzdeni az írókban még ma is meglévő húzódozást és viszolygást az állami tematikai tervvel szemben”. És bizony kultúrpolitika a javából az is, amit Darvas József mond 1952-ben: „Olyan kispolgári maradvány is tapasztalható íróinknál, hogy a maguk írói egyéniségét féltik!” Mennyi magyarázatot helyettesíthetne Révai megbotránkozása az írók kongresszusán, amiért ott „túlságosan mesterségbeli kérdésekről folyt a vita”. Vagy az, hogy mit akart előírni nekik: „az íróknak azt mondjuk: légy néped, államod, Pártod szócsöve ez legyen, és ne a műgond a főgondod!” Mindez könnyen dokumentálható lett volna, ahogy az 1956 utáni korszakot sem jellemzik érzékletesen az „irányelvek” és „állásfoglalások". Ha a könyv összeállítói csak az írószövetségi közgyűlések jegyzőkönyveit nézik át, a „három T” álságos mivoltáról ott is nagy bőségben találnak izgalmas szemléltető anyagot, mint például Eörsi István 1971 -es felszólalását arról, hogy Külön remény című kötete megjelenést követő rögtöni bezúzását ő, a szerző csak véletlenül tudta meg, s ezért, mint tisztességesebb eljárást, javasolja a nyílt cenzúra visszaállítását. S hogy ezt Aczél György elvtárs válasz nélkül hagyhatta, az is mindent elmond erről a korszakról. (És a példák száma tetszés szerint szaporítható). Az a baj ezzel a kötettel, hogy olvasója épp azt nem értheti meg belőle, mi késztette rá Kodály Zoltánt, hogy 1955-ben azt írja: minden szó, melynek „kultúr” az előtagja, nyelvünk „ocsmány dudvája”. (S ha politikával folytatódik, akkor se kivétel.) ÉLET ÉS|· IRODALOM 28 GORETITY JÓZSEF: Vörös rókák és szürke farkasok ■ Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve. Fordította Bratka László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 428 Oldal, 2700 Ft Nem kis fejtörést okozhatott a fordítónak (és/vagy a szerkesztőnek), miként magyarítsa Pelevin legújabb könyvének címét. Az orosz eredetiben ugyanis a Metamor helyén az az „oborotyeny” szó áll, amely a népi hiedelemvilágban olyan embert jelöl, akit átváltoztattak, vagy varázslat segítségével képes átváltozni valamilyen állattá vagy tárggyá. Maga a boszorkány is lehet „oborotyeny”, olyan állattá változott ember, aki újhold idején megharapja az embert, és ezzel hét évig állattá változtatja. A megharapott ember, ha a hét év letelte előtt vissza akar változni, maga is kénytelen újhold idején más embereket megharapni. Az állatból újra emberré visszaváltozott „oborotyeny” sápadtan, soványan, az állattá változásának idején viselt ruhában tér vissza az emberek közé. Az „oborotyeny” szó azért okozhatott problémát a fordításkor, mert a magyarban nincs igazán jó, frappáns, egyszavas megfelelője. Talán a „fordult farkas” vagy a „farkasember” lenne rá a legalkalmasabb, csakhogy ez Pelevin regénye esetén az eredeti, valamivé, tárggyá vagy állattá változás jelentésszűkítése (farkassá változás) miatt nem lehetett megoldás, hiszen a szöveg elbeszélője, A Huli nem farkassá, hanem rókává változott. Mindemellett az „oborotyeny” szó szoros konnotációban áll az orosz népi hiedelem- és mesevilággal, amit a klasszikus orosz irodalom természetesen ki is aknázott - elegendő mondjuk Gogol méltán elhíresült elbeszélésére, a Vitre vagy Fjodor Szologub A fehér kutya című szimbolista novellájára gondolni. A „metamor” persze a maga idegenszerű hangzásával, mesterkéltségével nem tűnik rossz megoldásnak, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a látszatvilágok teremtésének nagy mágusa, Pelevin ebben a regényében (is) a mai, (poszt)modernizált, a média szemfényvesztése és egyáltalán, az élet működési mechanizmusa nyomán szimulakrumokká vált oroszországi viszonyokkal foglalkozik. Ugyanakkor elvész az eredeti cím által generált feszültség az archaikus, népi, meseszerű és a modern, jelenvaló, realitásában irreális között, vagyis hogy a hiper-szuper nyugati (európai, vagy még inkább amerikai) szimulakrum-világ mögött mégis valami sajátosan orosz, történelmileg determinált dolog áll. Mert miről is van szó? A Metamor Szent Könyve arra az alaptörténetre épül, hogy az immár több ezer éves, ám „lolitásan” fiatalos, keleties arcvonású, szépséges A Huli - akinek neve egyébként, némileg eufemisztikus formában, a ’fasz’ orosz megfelelőjére utal - rókalányként él a mai, XXI. század eleji Moszkvában, és a többi rókalányhoz hasonlóan prostitúcióval foglalkozik. A metamorf Hu-li ember volta, szépsége azonban csak szemfényvesztés, amit úgy ér el, hogy lompos, vörös farkát különleges antennaként használva az emberekkel azt láttat, amit akar. A Hu-li a „munkája” során megismerkedik Szásával, egy magas rangú FSzB- tiszttel (az FSzB a KGB utódszervezete), akiről azonban kiderül, hogy szintén metamor, csak ő éppenséggel szürke farkas. A kettejük szemfényvesztésre épülő, tévé-videó előtt zajló testi kapcsolata és szerelmi története adja a regény bonyolultnak aligha mondható cselekményét. Minderről magának A Hilinek a naplójából, a ki tudja mikor a távoli jövőben, számítógépen megtalált kéziratból szerzünk tudomást. A napló elé egy „szakértőkből” álló csoport (egy körzeti rendőrparancsnok, egy irodalomtudós és egy tévés műsorvezető) ír inkább a kézirat megtalálásának körülményeit, semmint magát a kéziratot érdekesnek tartó előszót, amelyből kiderül egyfelől, hogy a szakértők véleménye szerint a kézirat - hamisítvány, hogy irodalmi értékkel nem rendelkezik, másfelől pedig az, hogy a szakértők véleményének igazsága legalábbis kétséges. Maga a napló az imént vázolt szerelmi történeten túl - mint Pelevinnél mindig - Oroszországról szól: mi a sorsa, van-e jövője egy olyan országnak, amely társadalmi szinten kelethez is, nyugathoz is (vagy egyikhez sem) tartozva látszatdemokráciában, látszatliberalizmusban, gazdasági szinten az olaj (és más nyersanyagok) kitermeléséből fakadó látszatjólétben él, úgy, hogy mindez a farkasmetamorokként ábrázolt FSzB-káderek fennhatósága alatt áll. És mint végső kérdés (amellyel egyébként a regény szövege is zárul): lehet-e egy ilyen világban értelmes, emberi élete az embernek, megtudható-e, kicsoda is az ember valójában. A napló izgalmas betéttörténetei (például a tyúkvadászat); a prostituáltak életébe „beavató” részletei; obszcén jelenetei; helyenként a trágárságig vitt nyelve; az orosz politikai és gazdasági elit botrányait, csalásait megjelenítő, zsurnalizmusba hajló epizódjai, kultuszfilmekre tett utalásai, egyáltalán, nagyon erőteljes médiavonatkozásai népszerű, könynyen befogadható olvasmánnyá tudják a regényt tenni. Ugyanakkor a szöveg mintha sajátos szintézise is akarna lenni mindannak, amit Pelevin mindez ideig írt. A kíméletlen társadalomkritika a nyolcvanas években írott elbeszéléseinek hangvételét folytatja, az átváltozásra épülő alaphelyzet A rovarok élete című, a Krilovféle állatmesékig visszanyúló regényét idézi meg, a kelet-nyugat örök orosz kérdése a Sárga nyíl című (magyarul sajnos nem olvasható, pedig a korábbi írásai legjobbjai közé tartozó) kisregényének problematikáját eleveníti fel, a reklámra, PR-ra, szimulakrumokra épülő világ őrülete benne van a méltán elismerésnek örvendő (második magyar kiadást is megért) Generation P című regényében, a kilencvenes évek orosz gazdasági elitjének és a hatalom elitjének összefonódásával a Számok című regénye foglalkozik. Mindeközben Pelevin felvet egy sor olyan problémát, amely egyfelől szinte kivétel nélkül valami furcsa, „alulnézeti” szemszögből (a sokféle, de felszínes ismerettel rendelkező rókalány szemszögéből) van értelmezve, másfelől így vagy úgy, de az objektív valóság irrealitása, az élet illuzórikussága és a kitaláció realitása kettősségének vagy átmenetiségének felismerése irányába mutat. E két jelenség együttes alkalmazása figyelhető meg a regény akár alaptételének is felfogható eszmefuttatásban: „Amennyiben a dolgok léte az érzékelhetőségükben foglaltatik, akkor bármely átalakulás két úton történhet - vagy a transzformáció érzékelésével, vagy az érzékelés transzformációjával. [...] Mi, rókák, az érzékelés transzformációjával élünk. Az ügyfelek érzékelésére hatunk, arra kényszerítjük őket, hogy azt lássák, amit akarunk. [...] A farkasmetamorok, tőlünk eltérően a transzformáció érzékelését alkalmazzák. Nem mások, hanem maguk számára teremtenek illúziót. És oly mértékben hisznek benne, hogy az illúzió megszűnik illúzió lenni.” Ugyanakkor az említett szintézisteremtésre való kísérlet, meg a nagy mennyiségű, szinte áttekinthetetlenül szövevényes allúziós rendszer (Mi mindenre nem történik itt utalás! Berkeley-től Sade-on, Nietzschén, Wittgensteinen keresztül Foucault-ig, Puskintól Gogolon, Dosztojevszkijen, Tolsztojon, Csehovon keresztül Margaret Mitchellig, Tarantinótól a Mátrixig, a kereszténységtől a buddhizmusig.) következtében a könyvbe kerülő műveltséganyag egyrészt leginkább csak az említésre korlátozódik, tehát felszínes marad, másrészt, ennek eredményeként, nem tud egységes egészet alkotó regénnyé összeállni. És ezen még az sem segít, hogy e felszínességre a tulajdonképpeniSzent Könyvhöz írott, fikcionált szakértői előszó (amúgy „nabokovosan”) reflektál is, hiszen a reflektáltságtól a szövegben felvonultatott, helyenként erőltetetten (beidézett levélben, rövid irányzatos kérdés - hosszú, monologikusan kifejtett válasz formájában) előhozott eszmefuttatások nem tudják feledtetni a „zsebfilozófia” jelleget. Mindezekkel együtt, ha nem is hibátlan mű, ha nem is a legjobb eddig ismert Pelevin-írás A Metamor Szent Könyve, érdekes és tanulságos olvasmány, a mai orosz világ adekvát képe. 2006. MÁJUS 26.