Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-05-26 / 21. szám - Nagy Boglárka: Bizonyíték vagy ígéret? • könyvkritika | Követési távolság • Háy János: Házasságon innen és túl (Palatinus Kiadó, Bp., 2006.) (24. oldal)

NYERGES ANDRÁS: Fejezetek az ocsmány dudva történetéből ■ Drabancz M. Róbert-Fónai Mihály: A magyar kultúrpolitika története, 1920-1990. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006. 262 oldal, 2480 Ft De jó, hogy a kultúrpolitika ma már csak osztályozható, rendszerezhető diszciplína, melynek a mibenléte korántsem evidencia. Szöveggyűjte­ményre van szükségük az újabb generációknak, hogy eligazodjanak eb­ben a dzsungelben. A kötet korrekt munka, korszakolása elfogadható, csak attól tartok, hogy az itt közölt értekezésekből, miniszteri expozékból és párthatározatokból éppen az nem válik érthetővé, végül is a maga idején mivel váltott ki a mindenkori kultúrpolitika tartós és vad indula­tokat. A hivatalos szövegek 1945 előtt csakúgy, mint 1945 után színte­len-szagtalan általánosságokból (ízlés és pártállás szerint tetszetős vagy ellenszenves) lózungokból állnak. Épp az marad továbbra is rejtély, hogy ezek miként csapódtak le a napi gyakorlatban, holott szöveg, amely ezt illusztrálná, bőven akad. Még az itt nem tárgyalt, Klebelsberg előtti időkből is, amikor Haller István és Pekár Gyula fémjelezte a kul­túrpolitikát. Mint a Gondolat című folyóirat 1920. március 4-i hangütése: „A keresztény kurzusnak szakítania kell azzal a hazug és tehetetlen álli­beralizmussal, amely válogatás nélkül mindenkit beeresztett az egyetem­re, és amelynek következménye lett a magyar közélet hallatlan elzsidó­­sodása és a destruktív elemek felülkerekedése.” Vagy Avarffy Elek fel­szólalása a T. Ház 1920. április 17-i ülésén: „Színházaink az elnemzetiet­­lenedés lejtős útjára tévedtek. Szükségesnek tartanám, hogy a kultusz­­miniszter úr erős kézzel nyúlna bele a Nemzeti Színház belszervezetébe és személyi ügyeibe. Fontos volna a Zeneakadémiának és a színiiskolá­nak, az orfeumoknak és kabaréknak keresztény erkölcsi és nemzeti szempontból való felülbírálása.” E szemlélet szívós utóvédharcát jelez­hetné akár Maday Gyula 1925. február 25-i interpellációja is, melyben arra kérte a minisztert: „méltóztassék megfontolás tárgyává tenni, nem lehetne-e a filmcenzúrát a színpadokra is etikai vonatkozásban kiterjesz­teni?”. Ehhez képest üdítőek Klebelsberg (számunkra ismerős) gondjai 1928-ból: „az utóbbi időben a nagy bankok, biztosító társaságok vezetői sokallották a kiadásokat, melyekkel a magyar állam a művelődést igyek­szik segíteni. A baj ott kezdődik, ha ez a felfogás nem mint egy társadal­mi csoport véleménye, hanem mint a nemzeti közvélemény állásfoglalá­sa jelentkezik”. Teljesen hiányzik a szélsőjobboldali kultúrpolitika (akár cseppben a tenger alapon történő) bemutatása, olyasmikkel, mint példá­ul a Magyarság 1940. október 31-i cikke: „a legfiatalabb művészgenerá­ció zsidó családokba nősült be anélkül, hogy az Opera vezetősége tilta­kozott volna ez ellen”. Vagy az Egyedül Vagyunk 1942-es felhördülése ar­ra az (ál)hírre, hogy Kabos Gyula filmjeit néhol még játsszák: „meddig akarják még kompromittálni a magyar filmgyártást azok a »magyar« fil­mek, melyekben a távolodó léptek zaját is zsidók szolgáltatták?”. Az is kultúrpolitika volt, amikor Kolosváry-Borcsa Mihály 1944 tavaszán beje­lentette: „A Magyar Tudományos Akadémia kötelezendő a zsidókérdés széles körű, magyar szellemű feltárására!” Rajniss Ferenc kultuszminisz­ter pedig bejelentette a nyilas hatalomátvétel után: „az egész, alaposan elferdült magyar szellemi élet őszi nagytakarítására sor kerül”. Amiből az is következik, hogy „a három ízben elcenzúrázott Horst Wessel-filmet minden mozi köteles játszani!”. Még vérszegényebb az 1945 utáni korszakot szemléltető anyag. Pedig hatalom és művészet viszonyának bemutatását illetően legfeljebb a bő­ség zavarával küszködhettek az összeállítók. Milyen sokat mond példá­ul, hogy amikor Illyés Gyulától 1948. június 6-án megkérdezi a Szabad Nép: „Helyes-e, hogy egy párt politikai programján a művészetekre vo­natkozó követelések is szerepeljenek? Nem beavatkozás-e ez a művészi szabadságba?”, a költő válasza így hangzik: „Én a magam részéről a leg­nagyobb megbecsülés jelét látom benne.” Csoda-e, ha vérszemet kapott a politika? Olyannyira, hogy mindent diktátumokkal akart szabályozni. Horváth Márton (kultúrpolitikai alvezér) Lobogónk, Petőfi című cikke nélkül alig érthető, mi ment itt végbe az ötvenes években: „az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója, eltávo­lodik vagy szembekerül a néppel!”. Az is penetráns kortünet, hogy fel­háborítónak tartja: „vannak mai írók, akik a politikától, a pártigények­től, az agitációtól féltik személyiségük és művük integritását és színvo­nalát”. S bizony, kultúrpolitika volt Király István irodalomtörténeti ulti­mátuma is 1950-ben: „A Nyugat a Horthy-fasizmus éveiben olykor tet­­szelgett ugyan az óvatos duhaj ellenzékiség szerepében, de lényegében a fart pour fart hangzatos frázisa mögött a nagytőkések és a földbirto­kosok Magyarországának egyik szekértolója volt.” Az elképzelhetetlen hatalmú kultúrdiktátor, Révai József működését sem az MDP II. kong­resszusán elmondott beszéde jellemzi igazán. A kultúra minden ágát direktívákkal akarta szabályozni: közölte például, hogy „a modernista építészet ellenséges kulturális irányzat”, és azt is megmondta, mi a baj vele: „ha elfogadjuk Major Máté álláspontját, ebből az derül ki, hogy a mérték, amivel a mai, a holnapi és a tegnapi építészetet mérni kell, el­sősorban a WC és a fürdőszoba”. íme, a komfort nélküli Cs-lakások építésének elvi megalapozása. Révai a képzőművészetből csak a képisé­­get nem szerette: „olyan festészetet akarunk hagyományként tisztelni, amely a világot nem képnek, hanem eszmék harcának fogja fel”. Ele­mében mégis akkor volt, ha az írókat kellett megalázva megfélemlíteni: „Örkény elvtárs még ma sem látja hibáját. Védi, még most is a Lila tin­tát", holott ő, Révai, már kimondta rá az anatémát. Mindez pedig nem vita tárgya: „Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.” Parancsba adja, hogy „le kell küzdeni az írókban még ma is meglévő húzódozást és viszolygást az állami tematikai tervvel szemben”. És bizony kultúrpolitika a javából az is, amit Darvas József mond 1952-ben: „Olyan kispolgári maradvány is tapasztalható íróink­nál, hogy a maguk írói egyéniségét féltik!” Mennyi magyarázatot he­lyettesíthetne Révai megbotránkozása az írók kongresszusán, amiért ott „túlságosan mesterségbeli kérdésekről folyt a vita”. Vagy az, hogy mit akart előírni nekik: „az íróknak azt mondjuk: légy néped, államod, Pártod szócsöve­­ ez legyen, és ne a műgond a főgondod!” Mindez könnyen dokumentálható lett volna, ahogy az 1956 utáni korszakot sem jellemzik érzékletesen az „irányelvek” és „állásfoglalá­sok". Ha a könyv összeállítói csak az írószövetségi közgyűlések jegyző­könyveit nézik át, a „három T” álságos mivoltáról ott is nagy bőség­ben találnak izgalmas szemléltető anyagot, mint például Eörsi István 1971 -es felszólalását arról, hogy Kü­lön remény című kötete megjelenést követő rögtöni bezúzását ő, a szerző csak véletlenül tudta meg, s ezért, mint tisztességesebb eljárást, javasolja a nyílt cenzúra visszaállí­tását. S hogy ezt Aczél György elvtárs válasz nélkül hagyhatta, az is mindent elmond erről a korszakról. (És a példák száma tetszés szerint szaporítható). Az a baj ezzel a kötettel, hogy olvasója épp azt nem ért­heti meg belőle, mi késztette rá Kodály Zoltánt, hogy 1955-ben azt ír­ja: minden szó, melynek „kultúr” az előtagja, nyelvünk „ocsmány dudvája”. (S ha politikával folytatódik, akkor se kivétel.) ÉLET ÉS|· IRODALOM 28 GORETITY JÓZSEF: Vörös rókák és szürke farkasok ■ Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve. Fordította Bratka László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 428 Oldal, 2700 Ft Nem kis fejtörést okozhatott a fordí­tónak (és/vagy a szerkesztőnek), mi­ként magyarítsa Pelevin legújabb könyvének címét. Az orosz eredeti­ben ugyanis a Metamor helyén az az „oborotyeny” szó áll, amely a népi hiedelemvilágban olyan embert je­löl, akit átváltoztattak, vagy varázslat segítségével képes átváltozni valami­lyen állattá vagy tárggyá. Maga a bo­szorkány is lehet „oborotyeny”, olyan állattá változott ember, aki új­hold idején megharapja az embert, és ezzel hét évig állattá változtatja. A megharapott ember, ha a hét év le­telte előtt vissza akar változni, maga is kénytelen újhold idején más em­bereket megharapni. Az állatból új­ra emberré visszaváltozott „oboro­tyeny” sápadtan, soványan, az állattá változásának idején viselt ruhában tér vissza az emberek közé. Az „oborotyeny” szó azért okozha­tott problémát a fordításkor, mert a magyarban nincs igazán jó, frap­páns, egyszavas megfelelője. Talán a „fordult farkas” vagy a „farkasem­ber” lenne rá a legalkalmasabb, csak­hogy ez Pelevin regénye esetén az eredeti, valamivé, tárggyá vagy állat­tá változás jelentésszűkítése (farkassá változás) miatt nem lehetett megol­dás, hiszen a szöveg elbeszélője, A Hu­li nem farkassá, hanem rókává változott. Mindemellett az „oboro­tyeny” szó szoros konnotációban áll az orosz népi hiedelem- és mesevi­lággal, amit a klasszikus orosz iroda­lom természetesen ki is aknázott - elegendő mondjuk Gogol méltán el­­híresült elbeszélésére, a Vitre vagy Fjodor Szologub A fehér kutya című szimbolista novellájára gondolni. A „metamor” persze a maga ide­genszerű hangzásával, mesterkéltsé­gével nem tűnik rossz megoldásnak, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a látszatvilágok teremtésének nagy mágusa, Pelevin ebben a regé­nyében (is) a mai, (poszt)moderni­­zált, a média szemfényvesztése és egyáltalán, az élet működési mecha­nizmusa nyomán szimulakrumokká vált oroszországi viszonyokkal foglal­kozik. Ugyanakkor elvész az eredeti cím által generált feszültség az ar­chaikus, népi, meseszerű és a mo­dern, jelenvaló, realitásában irreális között, vagyis hogy a hiper-szuper nyugati (európai, vagy még inkább amerikai) szimulakrum-világ mögött mégis valami sajátosan orosz, törté­nelmileg determinált dolog áll. Mert miről is van szó? A Metamor Szent Könyve arra az alaptörténetre épül, hogy az immár több ezer éves, ám „lolitásan” fiatalos, keleties arcvo­­nású, szépséges A Hu­li - akinek ne­ve egyébként, némileg eufemisztikus formában, a ’fasz’ orosz megfelelőjé­re utal - rókalányként él a mai, XXI. század eleji Moszkvában, és a többi rókalányhoz hasonlóan prostitúció­val foglalkozik. A metamor­f Hu-li ember volta, szépsége azonban csak szemfényvesztés, amit úgy ér el, hogy lompos, vörös farkát különle­ges antennaként használva az embe­rekkel azt láttat, amit akar. A Hu-li a „munkája” során megismerkedik Szásával, egy magas rangú FSzB- tiszttel (az FSzB a KGB utódszerve­zete), akiről azonban kiderül, hogy szintén metamor, csak ő éppenség­gel szürke farkas. A kettejük szem­fényvesztésre épülő, tévé-videó előtt zajló testi kapcsolata és szerelmi tör­ténete adja a regény bonyolultnak aligha mondható cselekményét. Minderről magának A Hi­linek a naplójából, a ki tudja mikor a távoli jövőben, számítógépen megtalált kéz­iratból szerzünk tudomást. A napló elé egy „szakértőkből” álló csoport (egy körzeti rendőrparancsnok, egy irodalomtudós és egy tévés műsorve­zető) ír inkább a kézirat megtalálásá­nak körülményeit, semmint magát a kéziratot érdekesnek tartó előszót, amelyből kiderül egyfelől, hogy a szakértők véleménye szerint a kézirat - hamisítvány, hogy irodalmi érték­kel nem rendelkezik, másfelől pedig az, hogy a szakértők véleményének igazsága legalábbis kétséges. Maga a napló az imént vázolt sze­relmi történeten túl - mint Pelevin­­nél mindig - Oroszországról szól: mi a sorsa, van-e jövője egy olyan or­szágnak, amely társadalmi szinten kelethez is, nyugathoz is (vagy egyik­hez sem) tartozva látszatdemokráciá­ban, látszatliberalizmusban, gazdasá­gi szinten az olaj (és más nyersanya­gok) kitermeléséből fakadó látszatjó­létben él, úgy, hogy mindez a farkas­­metamorokként ábrázolt FSzB-káde­rek fennhatósága alatt áll. És mint végső kérdés (amellyel egyébként a regény szövege is zárul): lehet-e egy ilyen világban értelmes, emberi élete az embernek, megtudható-e, kicsoda is az ember valójában. A napló izgalmas betéttörténetei (például a tyúkvadászat); a prostitu­áltak életébe „beavató” részletei; obszcén jelenetei; helyenként a trá­gárságig vitt nyelve; az orosz politi­kai és gazdasági elit botrányait, csalá­sait megjelenítő, zsurnalizmusba haj­ló epizódjai, kultuszfilmekre tett uta­lásai, egyáltalán, nagyon erőteljes médiavonatkozásai népszerű, köny­­nyen befogadható olvasmánnyá tud­ják a regényt tenni. Ugyanakkor a szöveg mintha sajátos szintézise is akarna lenni mindannak, amit Pele­vin mindez ideig írt. A kíméletlen társadalomkritika a nyolcvanas évek­ben írott elbeszéléseinek hangvételét folytatja, az átváltozásra épülő alap­helyzet A rovarok élete című, a Krilov­­féle állatmesékig visszanyúló regé­nyét idézi meg, a kelet-nyugat örök orosz kérdése a Sárga nyíl című (ma­gyarul sajnos nem olvasható, pedig a korábbi írásai legjobbjai közé tarto­zó) kisregényének problematikáját eleveníti fel, a reklámra, PR-ra, szi­­mulakrumokra épülő világ őrülete benne van a méltán elismerésnek ör­vendő (második magyar kiadást is megért) Generation P című regényé­ben, a kilencvenes évek orosz gazda­sági elitjének és a hatalom elitjének összefonódásával a Számok című re­génye foglalkozik. Mindeközben Pe­levin felvet egy sor olyan problémát, amely egyfelől szinte kivétel nélkül valami furcsa, „alulnézeti” szemszög­ből (a sokféle, de felszínes ismerettel rendelkező rókalány szemszögéből) van értelmezve, másfelől így vagy úgy, de az objektív valóság irrealitá­sa, az élet illuzórikussága és a kitalá­­ció realitása kettősségének vagy át­menetiségének felismerése irányába mutat. E két jelenség együttes alkal­mazása figyelhető meg a regény akár alaptételének is felfogható eszmefut­tatásban: „Amennyiben a dolgok léte az érzékelhetőségükben foglaltatik, akkor bármely átalakulás két úton történhet - vagy a transzformáció érzékelésével, vagy az érzékelés transzformációjával. [...] Mi, rókák, az érzékelés transzformációjával élünk. Az ügyfelek érzékelésére ha­tunk, arra kényszerítjük őket, hogy azt lássák, amit akarunk. [...] A farkasmetamorok, tőlünk eltérően a transzformáció érzékelését alkalmaz­zák. Nem mások, hanem maguk szá­mára teremtenek illúziót. És oly mértékben hisznek benne, hogy az illúzió megszűnik illúzió lenni.” Ugyanakkor az említett szintéziste­remtésre való kísérlet, meg a nagy mennyiségű, szinte áttekinthetetlenül szövevényes allúziós rendszer (Mi mindenre nem történik itt utalás! Berkeley-től Sade-on, Nietzschén, Wittgensteinen keresztül Foucault-ig, Puskintól Gogolon, Dosztojevszkijen, Tolsztojon, Csehovon keresztül Mar­garet Mitchellig, Tarantinótól a Mát­rixig, a kereszténységtől a buddhiz­musig.) következtében a könyvbe ke­rülő műveltséganyag egyrészt legin­kább csak az említésre korlátozódik, tehát felszínes marad, másrészt, en­nek eredményeként, nem tud egysé­ges egészet alkotó regénnyé összeáll­ni. És ezen még az sem segít, hogy e felszínességre a tulajdonképpeni­­Szent Könyvhöz írott, fikcionált szakértői előszó (amúgy „nabokovo­­san”) reflektál is, hiszen a reflektált­­ságtól a szövegben felvonultatott, he­lyenként erőltetetten (beidézett le­vélben, rövid irányzatos kérdés - hosszú, monologikusan kifejtett vá­lasz formájában) előhozott eszmefut­tatások nem tudják feledtetni a „zseb­­filozófia” jelleget. Mindezekkel együtt, ha nem is hibátlan mű, ha nem is a legjobb eddig ismert Pelevin-írás A Metamor Szent Könyve, érdekes és tanulságos olvasmány, a mai orosz világ adek­­vát képe. 2006. MÁJUS 26.

Next