Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-07-14 / 28. szám - Varga László: Tanmese (6. oldal) - Bodor Béla: Bratka László (1949-2006) • nekrológ (6. oldal) - G. J.: Bada Tibor (1963-2006) • nekrológ (6. oldal)
VARGA LÁSZLÓ: Tanmese Van úgy, hogy a magunkfajta idősebb (öregedő) történész néha-néha még mindig levéltárban kutat. Ahogy nem éppen barátságosan mondani szokás: kutakodik, kotorász, turkálódik. Most éppen minisztertanácsi iratokban. Az 1920. július 28-i ülésen a miniszterelnök (Teleki Pál) előadta kormánya tagjainak, hogy a Magyar Távirati Iroda élén álló „miniszteri osztálytanácsosi címmel felruházott” NémetAlfréd iránt megrendült a bizalma. A magyar történelemnek arról a korszakáról van szó, amikor mármár túl gyakran „tetszettek forradalmat csinálni”. Német urat, egyébként egy joviális polgárember, korábban a miniszterelnöki sajtóiroda oszlopos munkatársa, az őszirózsás forradalom repítette az MTI élére, s meghagyta ebben a pozíciójában Kun Béla is. Ez már elégséges ok lenne arra, hogy azt ezt követő rendszer-visszaváltás (ellenforradalomnak szokták nevezni) jegyében úgy rúgják ki, hogy a lába se érje a földet, s akkor még mindig olcsón megúszta volna. Nem ez történt, a Tanácsköztársaság bukását követő egy évben az egymást sűrűn váltó kormányokban (Friedrich-, Huszár-, Simonyi- Semadam-) fel sem merült menesztése. Erre csak 1920. július 28-án került sor. Az ezt kezdeményező Teleki gróf is készségesen elismerte (idézzük most szó szerint a minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvét), hogy „Német Alfréd igen agilis ügyes ember, aki kiváló képességeit azzal is bizonyította, hogy a közelmúltban Párisban igen előnyös és ügyes szerződéseket kötött külföldi nagy távirati irodák vezetőségeivel”. Ennek ellenére most mégis megesett vele - így a miniszterelnök -, hogy „vagy tudatos lustaságból, vagy mulasztásból megküldötte a budapesti francia katonai missziónak a Magyar Távirati Iroda összes bizalmas jelentéseit”. ■Majd hozzátétteim!,Ki Kodjásiak a Magyar Távirati Iroda vezetőjéül ajánlom Kozma Miklós huszárszázadost, aki jelenleg a kormányzó úr katonai irodájában van szolgálattételre beosztva”. Persze most csak játszunk a történelemmel, de éppen ezért nézzük meg, miként hangzana egy ilyen előterjesztés (annak a vége) napjainkban: „Ajánlom [már ez elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnök csak»ajánljon«, de ezt ne is firtassuk, maradjunk ennél a fordulatnál] Elnök úr kabinetjének...” Vagyis ebből a negyednyi mondatból (szép anyanyelvünk szabályaival szöges ellentétben) napjainkra eltűnik a határozott névelő, s maga a beosztás is intézményé válik. Holott a lassan már egy évszázada megboldogult 1920- as évet mindennek nevezhetjük, csak éppen demokráciának nem. Az viszont már véresen komoly, ahogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter fogadta a miniszterelnök propozícióját: „Kozma Miklós sohasem volt újságíró és úgyszólván helyesen írni sem tud. Teljesen alkalmatlannak tartja [mármint a miniszter] ezen állás betöltésére és ahhoz a maga részéről nem járul hozzá.” Napjainkban ilyen kritikát még az ellenzék sem engedhetne meg magának, vagy ha egyik vagy másik képviselője mégis megtenné, pillanatok alatt a mentelmi bizottság előtt találná magát. Kormánytag esetében viszont már egyenesen elmebeli állapotának kérdését firtatnák, minisztertársai roppant kínosnak éreznék az esetet, lesütnék szemüket, nem néznének a kultuszminiszterre, zavartan hallgatnának, majd szavazást sürgetnének, s (egy kivételével) kézfeltartással vagy anélkül rögvest bizalmukról biztosítanák Kozma Miklós huszárszázadost. Mellesleg a vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának társelnöke, név szerint Haller István nem éppen a liberális demokrácia bajnokaként vonult be a történelembe. Az egy héttel korábbi minisztertanácson, ez volt a Teleki-kormány első ülése, az önünneplés emelkedett hangulatában terjesztette elő az egyetemek zsúfoltságára hivatkozva a később Numerus claususként elhíresülő javaslatot A Kozmára nézve meglehetősen dehonesztáló szavain minisztertársai még meg sem ütköztek, semmi ilyen nem történt. A kereskedelemügyi miniszter, Rubinek Gyula egyszerűen osztotta az előtte szóló véleményét (bár ez akkor még nem volt olyan divatos szófordulat, mint fél évszázaddal később), mondván „Kozma századosnak az a hírneve az egész közvélemény előtt, hogy született intrikus és egy bizonyos klikknek az exponense”. Maga a szó, az „exponens”, ma már talán magyarázatra szorulna, talán a klikk is, de a jelenség annál kevésbé. Az viszont már egyenesen elképzelhetetlen, hogy „miniszterelnök úr” ilyen előterjesztését kormánya tagjai ilyen vagy hasonló okokból opponáljanak. Ráadásul a kereskedelemügyi miniszter szerint „önmagunk alatt vágnák a fát, ha ezen kinevezéshez hozzájárulnánk”. S mit sem változtat a mi mesénken, hogy „miniszter urak” feltehetően tévesen ítélték meg Kozma Miklóst. Tapasztaltabb kollégánk, Ormos Mária szerint ugyanis „Kozma százados nem volt buta ember és műveletlen sem. Jó természetes ésszel, máris [éppen ekkortájt] megmutatkozó szervezőképességgel rendelkezett, kevés ráérő idejében szeretett olvasni, és láthatóan időnként kész volt elgondolkodni bizonyos kérdésekről, még ha a korszak sztereotípiáitól nem is tudott szabadulni. Jól beszélt németül, franciájával később nemzetközi konferenciákon is elboldogult, s olaszul se »adták el«.” Akár így, akár úgy, azon a bizonyos 1920. nyári minisztertanácsi ülésen a helyzet (enyhén szólva is) kínos volt. „A miniszterelnök úr végül visszavonja az előterjesztését.” Mi ebből a tanulság? Természetesen abszolúte semmi. Bő héttel később Kozma Miklós huszáruniformisban megjelent a Magyar Távirati Irodában, s átvette annak irányítását. Tegyük hozzá, ezt a feladatát még bő húsz éven át, egészen haláláig - sok szempontból - nagyon is eredményesen végezte. Az 1920. augusztus utolsó napjára eső minisztertanácsi ülésen Teleki miniszterelnök nem volt jelen, őt a már említett kereskedelemügyi miniszter képviselte. Ekkor „a pénzügyminiszter úr szóvá teszi azt, hogy a minisztertanács annak idején nem járult hozzá Teleki Pál gróf miniszterelnök azon előterjesztéséhez, hogy a Magyar Távirati Iroda vezetésével Kozma Miklós százados bízassák meg, mégis tudomása van arról, hogy jelenleg Kozma százados bízatott meg a Magyar Távirati Iroda vezetésével és onnan jelenleg évi 70 000 korona járandóságot élvez.” Ilyen az élet. * Újabb hónap elteltével, egészen pontosan 1920. szeptember 22-én a kormány a miniszterelnök előterjesztésére ismételten a távirati irodával, azon belül konkrétan Saly Dezső nevezetű munkatársával foglalkozott. Teleki kérte a minisztertanács hozzájárulását, hogy nevezett hírlapírót miniszteri tanácsosi cím adományozására felterjeszthesse, ami valóban egyfajta megtiszteltetésnek számított, s elnevezésének megfelelően leginkább az állam hivatalnokainak dukált, esetenként kijárt. Ebben nem is volt hiba, hiszen Saly barátunk augusztusban lépett az MTI kötelékébe, s hála gróf Károlyinak, a hírügynökség ez idő tájt az állam tulajdonát képezte. Az ekkor éppen harmincéves Saly jogi tanulmányait követően pályáját egyébként is a Belügyminisztériumban kezdte, onnan váltott pályát, s indulásától munkatársa volt a nem kimondott ellenzékiségéről ismert Nemzeti Újságnak, s már ott - legalábbis Teleki szerint - „kiváló politikai éleslátásról tett tanúságot”. Minisztertársai elől a kormányfő azt sem hallgatta el, hogy az illetékes „miniszerközi bizottság” Saly számára „ezen cím adományozását [bár megtárgyalta, de] a maga részéről nem tartotta javaslatba hozhatónak, azon elvi álláspontnál fogva, hogy a ministeri [értsd minisztériumi] állások címe csak államtisztviselőknek adható”, s ehhez nem elégséges jogcím, hogy Salyt az MTI átvette. A bizottság elutasító állásfoglalásával a kereskedelemügyi miniszter és a pénzügyminiszter is egyetértett, Haller István (a munka és népjóléti miniszterrel egyetemben) most viszont támogatta a miniszterelnök előterjesztését. Teleki, miközben leszögezte, hogy a cím adományozása - megítélése szerint - „nem keltene procensust”, indítványát további előkészületi megbeszélések szükségességére hivatkozva visszavonta. Nincs tudomásunk arról, hogy a kormány a későbbiekben bármikor újra foglalkozott volna a javaslattal. Saly Dezső később otthagyta a távirati irodát, idővel ő is történelmi személyiséggé lépett elő, de leginkább az Új Nemzedék legendás főszerkesztőjeként, aki a következő háborúban valóban a Teleki által említett politikai éleslátásával tűnt ki. Ma már csak mindenre képes, elvetemült sajtótörténészek jegyzik Szigorúan Bizalmas! Fekete könyv: 1939-1944 művét, amit az Anonymus Kiadó 1945-ben adott ki, s a magyar naplóirodalom egészen egyedülálló alkotása. A feledékenységet feltehetően elsősorban az motiválja, hogy Saly - köszönte szépen - még egy diktatúrához nem kívánt asszisztálni, az utókornak naplót vezetni a cenzúráról, s így inkább az emigrációt választotta. Salzburgban 1949-ban újra kiadta az Új Nemzedéket, majd 1951 és 1957 között a SZER (Radio Free Europe) New York-i magyar részlegének a vezetője volt. Hagyatéka - hála Benda Kálmánnak - a Ráday Gyűjteményben található. (E sorok szerzője itt mond köszönetet Murányi Gábornak, aki erre a tényre felhívta a figyelmét, sőt még Saly említett művét is kölcsönadta neki.) A sors, a politika, de tágabban a történelem forgandó. Nem sokkal az említett purparlékat követően a Magyar Távirati Irodát (vissza-)privatizálták, s ebben elévülhetetlen szerepe lett az időközben őrnaggyá előlépő Kozma Miklósnak. Időközben Teleki lemondásra kényszerült (ennek részleteibe most nem bocsátkoznánk), utóda a korszak legnagyobb szabású politikusa, Bethlen István lett. Persze nem lett, hanem őt nevezte ki a kormányzó úr (még mindig határozott névelővel) erre a posztra. Ő volt tehát az, aki hivatalból megint a kormány elé vitte Kozma Miklóst, az ő ügyét, a szeptember 15-i ülésen, annak 53. napirendjeként javaslatot tett számára a Saly Dezső révén már megismert miniszteri osztálytanácsosi cím adományozására. Indoklásaként a miniszterelnök kiemelte, hogy „a forradalmak alatt feldúlt állami és társadalmi rend helyreállítása után újjászervezett közintézmények között elsősorban a Magyar Távirati Iroda az, amelynek működése már eddig is messzemenő eredményeket tüntet fel. (...) A Magyar Távirati Irodának mindenkor magas nemzeti szempontok alapján vezetett működése, pontos és megbízható hírszolgálata nemcsak a belföldön, hanem a külföld elfogulatlan köreiben is a legteljesebb elismerést váltotta ki.” Mindez elsősorban „Kozma Miklós szkv. [szolgálaton kívüli] őrnagy (...) legszemélyesebb érdeme”. A kormányfő persze nem a sorok között beszélt, amikor holmi elfogulatlan külföldet említett, erre maga is kitért, mikor hangsúlyozta, hogy Kozma érdemeit „nem csökkenthetik azok a támadások, amelyekben (...) különösen az emigráns sajtó részéről ismételten része volt. E támadások középpontjában az állott és tárgyául leginkább az szolgált, hogy Kozma Miklós közvetlenül katonai szolgálata után vette át a Magyar Távirati Iroda vezetését. Ennek a körülménynek a kiélezésével pedig a támadásokat a Magyar Távirati Iroda militarizálásának jelszava alatt úgy állították be, hogy azok bizonyos mértékben külföldön is visszhangra találtak.” Korábban utaltunk arra, hogy Kozma százados az MTI élén megjelenve maga is adott ilyen-olyan katonás formalitásokra, de a „külföld” kritikáját csak tetézte azzal, hogy környezetében, azaz a hírügynökség élén sorban tűntek fel a hozzá hasonló (tehetséges) szkv. katonatisztek. Saly Dezső esete kapcsán már láthattuk, hogy az ilyen előterjesztéseket a törvény erejénél fogva - egy bizonyos „miniszerközi bizottság” volt hivatott véleményezni, s ahogy Teleki nem hallgatta el, hogy a prepozíciója ott nem talált támogatására, úgy Bethlen sem tagadta, Kozma esetében ezt neki sem sikerült megszereznie. Az előd azonban még hivatkozhatott az MTI állami jellegére, Bethlen már csak azzal érvelhetett, hogy a „bizottság álláspontját annál kevésbé tartja elfogadhatónak, mert a távirati iroda bizonyos tekintetben hivatalos szervnek is tekintendő és vezetőjének a külföldi államok hasonló szerveivel való érintkezése is szükségessé teszi, hogy a Magyar Távirati Iroda vezetőjének ezen hivatalos színezete külsőleg is kifejezésre juttassék”. A jegyzőkönyv tanúsága szerint, amelyet egyébként ugyanaz a bárcziházi Bárczy István vezetett (később maga is nehéz korok koronatanúja), mint a korábbiakat, semmi ellenvetésről nem tesz említést. Lakonikusan rögzíti a tényt, miszerint az előterjesztéshez „a miniszertanács hozzájárul”. Mondom: tempora mutantur. 1 πκ4 ̇· " 1 · ■ φ ..;')19(1/(111 Régi (na azért nem olyan régi, mindössze fél generációval korábbi hagyományokon edződött) szerkesztők ilyenkor megkérdezik, hogy mi az „üzenet”, ki vagy mi a kritika tárgya. Igazából szép anyanyelvünk, az a bizonyos határozott névelő, aminek elhagyása egyszerűen fülsértő. Ettől eltekintve pusztán egy (többrétegű) történetet próbáltunk elmesélni. Nem hinnénk, nem azt tapasztaljuk, hogy holmi történelem lenne az „élet tanítómestere”. Nem példabeszéd, csak mese. ÉLET ÉS!· Bratka László (1949-2006) író volt, költő, műfordító, de ha egy-egy előszó kedvéért esszére szánta el magát, azon a téren is elmélyült, alapos munkát végzett. Érdekes, eredeti gondolatokat lehetett sejteni beszélgetés közben elejtett megjegyzései mögött, de hiába nyúztam, ezekből szinte semmit sem írt meg. Járatos volt a kínai-tibeti irodalomban és bölcseletben, de ez a műveltsége legfeljebb prózaverseiben villan fel néhol. Írásainak hangja megdöbbentően egységes, holott hangulatilag nagyon is színes és összetett munkák ezek. A groteszk, az abszurd, a nonszensz találkozik bennük a népmesével, a csan-buddhista példabeszéddel. Olyan figurákat talált ki, mint Haggyállógva Vászka vagy Jules Vernemöjnen, a krónikás, és ellenállhatatlanul mulatságos, ugyanakkor megfejthetetlenül rejtelmes történeteket kanyarított köréjük. Utálta az időt. Dedikációi mellé sem írt soha dátumot. Ezt találtam erről az egyik szövegében: „A mohóság hajtotta, a titkok szomja. Addig birizgálta egy ácskapoccsal a majoristálló meszelt falán a napfényt, amíg fölfakadt és maroknyi időt csurrantott.” Remek apróságok, nagyszerű részletek tömegét találjuk kisprózáiban, és szerintem megvolt bennük egy nagyobb, egybefüggő elbeszélés lehetősége. De erre sem tudtam rávenni. „Figyelj, Béla, érted, ezek ilyenek”, mondta. Igen, Laci, kétségkívül. Inkább fordított, elsősorban oroszból. Az ő nyelvén szól magyarul a posztmodernként tisztelt/becsmérelt új orosz irodalom több kiemelkedő figurája, Jerofejevtől Szorokinon át Viktor Pelevinig, aki talán a legközelebb állt hozzá. A legbüszkébb mégis Nabokov Meghívás kivégzésre című kisregényének fordítására volt. Sokat dolgozott. Tavaly négykötetnyi fordítása jelent meg. Arról ábrándozott, hogy egyszer majd megkeresi a minimálbért. Nem a diplomást, csak a mezeit. Naivitásán nevettünk. Ő nem nevetett. Vagy ha igen, nem ezen. Az interneten, egy kamasz kislány blogjában találtam egy mondatot, mely szerint „Ez az egész olyan, mint egy napközis tábor: zabáljuk a salátafőzeléket, és várjuk, hogy értünk jöjjenek.” Azt hiszem, ezen nevettünk utoljára együtt. A múlt hét végén szúrást érzett a mellkasában. Telefonált a mentőknek. A mentőorvos szerint a fájdalmat az okozta, hogy beszorult a mellébe a levegő. Félek, hogy ennek az ellenkezője történt. Kapott egy Algopirint, és a jó tanácsot, hogy pihenjen. Hát, mit mondjak. Megfogadta. Húsz éve ismerem. Alig tudok róla valamit. Télen mustársárga barettet viselt. Bodor Béla Bada Tibor (1963-2006) Már Örök Távol vagy Totál Tavasz Holdada, a nagyvárosi Robinson, Dekor Tibi a nem-mindennapi-vasárnapi festő, Bada Dada Táborunk komoly zene-költő-önbohóc-idomár, az abszurd kamikáze lírikusa. Minden álarcod elszórva átlendítetted magad a mécsesként pislogó csillagokba. Belevesztél a spirálosan kunkorodó, forgó ecsetvonásaidba. Fejest ugrottál a Holdba. Arcod az „örök ördögi angyali gyalu”. Mosolyod őskaján. Tekinteted riadt és szomorú. Senki sem értette a sikoltó pingvin baját. Elmentél, s hiába kérdezzük, hová és miért, csak ezt válaszolnád: „Hámozni a halottak álmát. Álmodni az igazak álmát.” Bada Dada 1963-ban született Újvidéken. Már az 1980-as évek elején érett művészként jelentkezik rajzaival, festményeivel, írásaival. Meghatározhatatlan stílusa a hevenyészett karikatúra és a geometrikus firka furcsa elegye, akár még posztkubizmust is említhetnénk, de ezek a szögletes figurák inkább a graffiti rajzkultúra logikáját követik. Kép és szöveg együtthatása által sajátos, individuális szimbólumrendszert épített fel, amelynek nagy részét csak a művész értette. A sejthető abszurd által a szójátékon alapuló félrebeszélésekkel ösztönösen lázadt a kényelmes és konvencionális életmód ellen. A banálist és az igénytelent úgy emelte be a művészet szférájába, hogy a kaotikus megteremtésével elűzi a félelmet. Vaskos bohóctréfa segítségével lebontotta a hamis díszleteket, a valóság lecsupaszításával felfedte az ellentmondásokat. Gyermeki nyíltsága és gátlástalansága leleplező erő volt, de felszabadította az önpusztító energiákat is. Lázadásával önmagát is támadva áldozattá vált egy olyan világban, ahol már nem gúnyolhatják a tehetetlen törött szárnyú albatroszokat, mert már egy kihalt fajhoz tartoznak. G. J. IRODALOM 2006. JÚLIUS 14.