Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-07-14 / 28. szám - Varga László: Tanmese (6. oldal) - Bodor Béla: Bratka László (1949-2006) • nekrológ (6. oldal) - G. J.: Bada Tibor (1963-2006) • nekrológ (6. oldal)

VARGA LÁSZLÓ: Tanmese Van úgy, hogy a magunkfajta idősebb (öregedő) történész néha-néha még mindig levéltárban kutat. Ahogy nem éppen barátságosan mon­dani szokás: kutakodik, kotorász, turkálódik. Most éppen minisztertanácsi iratok­ban. Az 1920. július 28-i ülésen a miniszterelnök (Teleki Pál) előadta kormánya tagjainak, hogy a Ma­gyar Távirati Iroda élén álló „mi­niszteri osztálytanácsosi címmel fel­ruházott” Német­­Alfréd iránt meg­rendült a bizalma. A magyar történelemnek arról a korszakáról van szó, amikor már­­már túl gyakran „tetszettek forra­dalmat csinálni”. Német urat, egyébként egy joviális polgárem­ber, korábban a miniszterelnöki saj­tóiroda oszlopos munkatársa, az őszirózsás forradalom repítette az MTI élére, s meghagyta ebben a pozíciójában Kun Béla is. Ez már elégséges ok lenne arra, hogy azt ezt követő rendszer-visszaváltás (el­lenforradalomnak szokták nevezni) jegyében úgy rúgják ki, hogy a lába se érje a földet, s akkor még min­dig olcsón megúszta volna. Nem ez történt, a Tanácsköztár­saság bukását követő egy évben az egymást sűrűn váltó kormányok­ban (Friedrich-, Huszár-, Simonyi- Semadam-) fel sem merült menesz­tése. Erre csak 1920. július 28-án került sor. Az ezt kezdeményező Teleki gróf is készségesen elismerte (idézzük most szó szerint a minisz­tertanácsi ülés jegyzőkönyvét), hogy „Német Alfréd igen agilis ügyes ember, aki kiváló képességeit azzal is bizonyította, hogy a közelmúlt­ban Párisban igen előnyös és ügyes szerződéseket kötött külföldi nagy távirati irodák vezetőségeivel”. En­nek ellenére most mégis megesett vele - így a miniszterelnök -, hogy „vagy tudatos lustaságból, vagy mu­lasztásból megküldötte a budapesti francia katonai missziónak a Ma­gyar Távirati Ir­oda­ összes bizalmas jelentéseit”. ■Majd hozzáté­­tteim!,K­i Kodj­ásiak a Magyar Távirati Iroda vezetőjéül ajánlom Kozma Miklós huszárszá­zadost, aki jelenleg a kormányzó úr katonai irodájában van szolgálatté­telre beosztva”. Persze most csak játszunk a törté­nelemmel, de éppen ezért nézzük meg, miként hangzana egy ilyen előterjesztés (annak a vége) napja­inkban: „Ajánlom [már ez elképzelhe­tetlen, hogy a miniszterelnök csak»ajánl­jon«, de ezt ne is firtassuk, maradjunk ennél a fordulatnál] Elnök úr kabi­netjének...” Vagyis ebből a negyed­­nyi mondatból (szép anyanyelvünk szabályaival szöges ellentétben) napjainkra eltűnik a határozott névelő, s maga a beosztás is intéz­ményé válik. Holott a lassan már egy évszázada megboldogult 1920- as évet mindennek nevezhetjük, csak éppen demokráciának nem. Az viszont már véresen komoly, ahogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter fogadta a miniszterelnök propozícióját: „Kozma Miklós soha­sem volt újságíró és úgyszólván he­lyesen írni sem tud. Teljesen alkal­matlannak tartja [mármint a minisz­ter] ezen állás betöltésére és ahhoz a maga részéről nem járul hozzá.” Napjainkban ilyen kritikát még az ellenzék sem engedhetne meg ma­gának, vagy ha egyik vagy másik képviselője mégis megtenné, pilla­natok alatt a mentelmi bizottság előtt találná magát. Kormánytag esetében viszont már egyenesen el­mebeli állapotának kérdését firtat­nák, minisztertársai roppant kínos­nak éreznék az esetet, lesütnék sze­müket, nem néznének a kultuszmi­niszterre, zavartan hallgatnának, majd szavazást sürgetnének, s (egy kivételével) kézfeltartással vagy anél­kül rögvest bizalmukról biztosítanák Kozma Miklós huszárszázadost. Mellesleg a vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter, a Keresztény Nem­zeti Egyesülés Pártjának társelnöke, név szerint Haller István nem ép­pen a liberális demokrácia bajnoka­ként vonult be a történelembe. Az egy héttel korábbi minisztertaná­cson, ez volt a Teleki-kormány első ülése, az önünneplés emelkedett hangulatában terjesztette elő az egyetemek zsúfoltságára hivatkozva a később Numerus claususként el­­híresülő javaslatot A Kozmára nézve meglehetősen dehonesztáló szavain minisztertár­sai még meg sem ütköztek, semmi ilyen nem történt. A kereskedelem­ügyi miniszter, Rubinek Gyula egy­szerűen osztotta az előtte szóló vé­leményét (bár ez akkor még nem volt olyan divatos szófordulat, mint fél évszázaddal később), mondván „Kozma századosnak az a hírneve az egész közvélemény előtt, hogy született intrikus és egy bizonyos klikknek az exponense”. Maga a szó, az „exponens”, ma már talán magyarázatra szorulna, talán a klikk is, de a jelenség annál kevésbé. Az viszont már egyenesen elképzelhetetlen, hogy „miniszterel­nök úr” ilyen előterjesztését kormá­nya tagjai ilyen vagy hasonló okok­ból opponáljanak. Ráadásul a ke­reskedelemügyi miniszter szerint „önmagunk alatt vágnák a fát, ha ezen kinevezéshez hozzájárulnánk”. S mit sem változtat a mi mesén­ken, hogy „miniszter urak” feltehe­tően tévesen ítélték meg Kozma Miklóst. Tapasztaltabb kollégánk, Ormos Mária szerint ugyanis „Koz­ma százados nem volt buta ember és műveletlen sem. Jó természetes ésszel, máris [éppen ekkortájt] meg­mutatkozó szervezőképességgel rendelkezett, kevés ráérő idejében szeretett olvasni, és láthatóan időn­ként kész volt elgondolkodni bizo­nyos kérdésekről, még ha a korszak sztereotípiáitól nem is tudott szaba­dulni. Jól beszélt németül, franciá­jával később nemzetközi konferen­ciákon is elboldogult, s olaszul se »adták el«.” Akár így, akár úgy, azon a bizo­nyos 1920. nyári minisztertanácsi ülésen a helyzet (enyhén szólva is) kínos volt. „A miniszterelnök úr­­ vé­gül­­ visszavonja az előterjesztését.” Mi ebből a tanulság? Természete­sen abszolúte semmi. Bő héttel ké­sőbb Kozma Miklós huszárunifor­misban megjelent a Magyar Távira­ti Irodában, s átvette annak irányí­tását. Tegyük hozzá, ezt a feladatát még bő húsz éven át, egészen halá­láig - sok szempontból - nagyon is eredményesen végezte. Az 1920. augusztus utolsó napjára eső minisztertanácsi ülésen Teleki miniszterelnök nem volt jelen, őt a már említett kereskedelemügyi mi­niszter képviselte. Ekkor „a pénz­ügyminiszter úr szóvá teszi azt, hogy a minisztertanács annak idején nem járult hozzá Teleki Pál gróf minisz­terelnök azon előterjesztéséhez, hogy a Magyar Távirati Iroda veze­tésével Kozma Miklós százados bí­zassák meg, mégis tudomása van ar­ról, hogy jelenleg Kozma százados bízatott meg a Magyar Távirati Iro­da vezetésével és onnan jelenleg évi 70 000 korona járandóságot élvez.” Ilyen az élet. * Újabb hónap elteltével, egészen pontosan 1920. szeptember 22-én a kormány a miniszterelnök előter­jesztésére ismételten a távirati irodá­val, azon belül konkrétan Saly Dezső nevezetű munkatársával foglalko­zott. Teleki kérte a minisztertanács hozzájárulását, hogy nevezett hírlap­írót miniszteri tanácsosi cím adomá­nyozására felterjeszthesse, ami való­ban egyfajta megtiszteltetésnek szá­mított, s elnevezésének megfelelően leginkább az állam hivatalnokainak dukált, esetenként kijárt. Ebben nem is volt hiba, hiszen Saly barátunk augusztusban lépett az M­TI kötelékébe, s hála gróf Ká­rolyinak, a hírügynökség ez idő tájt az állam tulajdonát képezte. Az ek­kor éppen harmincéves Saly jogi tanulmányait követően pályáját egyébként is a Belügyminisztérium­ban kezdte, onnan váltott pályát, s indulásától munkatársa volt a nem kimondott ellenzékiségéről ismert Nemzeti Újságnak, s már ott - leg­alábbis Teleki szerint - „kiváló poli­tikai éleslátásról tett tanúságot”. Minisztertársai elől a kormányfő azt sem hallgatta el, hogy az illeté­kes „miniszerközi bizottság” Saly számára „ezen cím adományozását [bár megtárgyalta, de] a maga részé­ről nem tartotta javaslatba hozható­­nak, azon elvi álláspontnál fogva, hogy a ministeri [értsd minisztériumi] állások címe csak államtisztviselők­nek adható”, s ehhez nem elégsé­ges jogcím, hogy Salyt az MTI át­vette. A bizottság elutasító állásfog­lalásával a kereskedelemügyi mi­niszter és a pénzügyminiszter is egyet­értett, Haller István (a mun­ka és népjóléti miniszterrel egye­temben) most viszont támogatta a miniszterelnök előterjesztését. Teleki, miközben leszögezte, hogy a cím adományozása - meg­ítélése szerint - „nem keltene pro­­censust”, indítványát további előké­születi megbeszélések szükségessé­gére hivatkozva visszavonta. Nincs tudomásunk arról, hogy a kormány a későbbiekben bármikor újra fog­lalkozott volna a javaslattal. Saly Dezső később otthagyta a távirati irodát, idővel ő is történel­mi személyiséggé lépett elő, de leg­inkább az Új Nemzedék legendás fő­szerkesztőjeként, aki a következő háborúban valóban a Teleki által említett politikai éleslátásával tűnt ki. Ma már csak mindenre képes, elvetemült sajtótörténészek jegyzik Szigorúan Bizalmas! Fekete könyv: 1939-1944 művét, amit az Anony­mus Kiadó 1945-ben adott ki, s a magyar naplóirodalom egészen egyedülálló alkotása. A feledékenységet feltehetően el­sősorban az motiválja, hogy Saly - köszönte szépen - még egy diktatú­rához nem kívánt asszisztálni, az utókornak naplót vezetni a cenzú­ráról, s így inkább az emigrációt vá­lasztotta. Salzburgban 1949-ban új­ra kiadta az Új Nemzedéket, majd 1951 és 1957 között a SZER (Radio Free Europe) New York-i magyar részlegének a vezetője volt. Hagya­téka - hála Benda Kálmánnak - a Ráday Gyűjteményben található. (E sorok szerzője itt mond köszönetet Murányi Gábornak, aki erre a tény­re felhívta a figyelmét, sőt még Saly említett művét is kölcsönadta neki.) A sors, a politika, de tágabban a történelem forgandó. Nem sokkal az említett purparlékat követően a Ma­gyar Távirati Irodát (vissza-)privati­­zálták, s ebben elévülhetetlen szerepe lett az időközben őrnaggyá előlépő Kozma Miklósnak. Időközben Teleki lemondásra kényszerült (ennek rész­leteibe most nem bocsátkoznánk), utóda a korszak legnagyobb szabású politikusa, Bethlen István lett. Persze nem lett, hanem őt nevezte ki a kor­mányzó úr (még mindig határozott névelővel) erre a posztra. Ő volt tehát az, aki hivatalból megint a kormány elé vitte Kozma Miklóst, az ő ügyét, a szeptember 15-i ülésen, annak 53. napirendje­ként javaslatot tett számára a Saly Dezső révén már megismert mi­niszteri osztálytanácsosi cím adomá­nyozására. Indoklásaként a minisz­terelnök kiemelte, hogy „a forra­dalmak alatt feldúlt állami és társa­dalmi rend helyreállítása után újjá­szervezett közintézmények között elsősorban a Magyar Távirati Iroda az, amelynek működése már eddig is messzemenő eredményeket tün­tet fel. (...) A Magyar Távirati Iro­dának mindenkor magas nemzeti szempontok alapján vezetett műkö­dése, pontos és megbízható hírszol­gálata nemcsak a belföldön, hanem a külföld elfogulatlan köreiben is a legteljesebb elismerést váltotta ki.” Mindez elsősorban „Kozma Miklós szkv. [szolgálaton kívüli] őrnagy (...) legszemélyesebb érdeme”. A kormányfő persze nem a sorok között beszélt, amikor holmi elfo­gulatlan külföldet említett, erre maga is kitért, mikor hangsúlyozta, hogy Kozma érdemeit „nem csök­kenthetik azok a támadások, ame­lyekben (...) különösen az emigráns sajtó részéről ismételten része volt. E támadások középpontjában az ál­lott és tárgyául leginkább az szol­gált, hogy Kozma Miklós közvetle­nül katonai szolgálata után vette át a Magyar Távirati Iroda vezetését. Ennek a körülménynek a kiélezésé­vel pedig a támadásokat a Magyar Távirati Iroda militarizálásának jel­szava alatt úgy állították be, hogy azok bizonyos mértékben külföldön is visszhangra találtak.” Korábban utaltunk arra, hogy Kozma százados az MTI élén meg­jelenve maga is adott ilyen-olyan katonás formalitásokra, de a „kül­föld” kritikáját csak tetézte azzal, hogy környezetében, azaz a hírügy­nökség élén sorban tűntek fel a hozzá hasonló (tehetséges) szkv. ka­tonatisztek. Saly Dezső esete kapcsán már lát­hattuk, hogy az ilyen előterjesztése­ket­­ a törvény erejénél fogva - egy bizonyos „miniszerközi bizottság” volt hivatott véleményezni, s ahogy Teleki nem hallgatta el, hogy a prepozíciója ott nem talált támoga­tására, úgy Bethlen sem tagadta, Kozma esetében ezt neki sem sike­rült megszereznie. Az előd azonban még hivatkozhatott az MTI állami jellegére, Bethlen már csak azzal érvelhetett, hogy a „bizottság állás­pontját annál kevésbé tartja elfo­gadhatónak, mert a távirati iroda bizonyos tekintetben hivatalos szervnek is tekintendő és vezetőjé­nek a külföldi államok hasonló szerveivel való érintkezése is szük­ségessé teszi, hogy a Magyar Táv­irati Iroda vezetőjének ezen hivata­los színezete külsőleg is kifejezésre juttassék”. A jegyzőkönyv tanúsága szerint, amelyet egyébként ugyanaz a bár­­cziházi Bárczy István vezetett (ké­sőbb maga is nehéz korok korona­tanúja), mint a korábbiakat, semmi ellenvetésről nem tesz említést. La­konikusan rögzíti a tényt, miszerint az előterjesztéshez „a miniszerta­­nács hozzájárul”. Mondom: tempo­ra mutantur. 1 πκ4 ̇· " 1 · ■ φ ..;')1­9(1/(111 Régi (na azért nem olyan régi, mindössze fél generációval korábbi hagyományokon edződött) szer­kesztők ilyenkor megkérdezik, hogy mi az „üzenet”, ki vagy mi a kritika tárgya. Igazából szép anyanyel­vünk, az a bizonyos határozott név­elő, aminek elhagyása egyszerűen fülsértő. Ettől eltekintve pusztán egy (többrétegű) történetet próbál­tunk elmesélni. Nem hinnénk, nem azt tapasztaljuk, hogy holmi törté­nelem lenne az „élet tanítómeste­re”. Nem példabeszéd, csak mese. ÉLET ÉS!· Bratka László (1949-2006) író volt, költő, műfordító, de ha egy-egy előszó kedvéért esszére szánta el magát, azon a téren is el­mélyült, alapos munkát végzett. Érdekes, eredeti gondolatokat le­hetett sejteni beszélgetés közben elejtett megjegyzései mögött, de hiába nyúztam, ezekből szinte semmit sem írt meg. Járatos volt a kínai-tibeti iroda­lomban és bölcseletben, de ez a műveltsége legfeljebb prózaversei­ben villan fel néhol. Írásainak hangja megdöbbentő­en egységes, holott hangulatilag nagyon is színes és összetett mun­kák ezek. A groteszk, az abszurd, a nonszensz találkozik bennük a népmesével, a csan-buddhista pél­dabeszéddel. Olyan figurákat talált ki, mint Haggyállógva Vászka vagy Jules Vernemöjnen, a krónikás, és el­lenállhatatlanul mulatságos, ugyanakkor megfejthetetlenül rejtelmes történeteket kanyarított köréjük. Utálta az időt. Ded­ikációi mellé sem írt soha dátumot. Ezt találtam erről az egyik szö­vegében: „A mohóság hajtotta, a titkok szomja. Addig birizgálta egy ácskapoccsal a majoristálló meszelt falán a napfényt, amíg fölfakadt és maroknyi időt csurrantott.” Remek apróságok, nagyszerű részletek tömegét találjuk kispró­záiban, és szerintem megvolt ben­nük egy nagyobb, egybefüggő el­beszélés lehetősége. De erre sem tudtam rávenni. „Figyelj, Béla, ér­ted, ezek ilyenek”, mondta. Igen, Laci, kétségkívül. Inkább fordított, elsősorban oroszból. Az ő nyelvén szól magya­rul a posztmodernként tisztelt/becs­­mérelt új orosz irodalom több ki­emelkedő figurája, Jerofejevtől Szorokinon át Viktor Pelevinig, aki talán a legközelebb állt hozzá. A legbüszkébb mégis Nabokov Meghívás kivégzésre című kisre­gényének fordítására volt. Sokat dolgozott. Tavaly négykö­­tetnyi fordítása jelent meg. Arról ábrándozott, hogy egyszer majd megkeresi a minimálbért. Nem a diplomást, csak a mezeit. Naivitá­sán nevettünk. Ő nem nevetett. Vagy ha igen, nem ezen. Az inter­neten, egy kamasz kislány blogjá­­ban találtam egy mondatot, mely szerint „Ez az egész olyan, mint egy napközis tábor: zabáljuk a sa­látafőzeléket, és várjuk, hogy ér­tünk jöjjenek.” Azt hiszem, ezen nevettünk utoljára együtt. A múlt hét végén szúrást érzett a mellkasában. Telefonált a men­tőknek. A mentőorvos szerint a fájdalmat az okozta, hogy beszo­rult a mellébe a levegő. Félek, hogy ennek az ellenkezője történt. Kapott egy Algopirint, és a jó ta­nácsot, hogy pihenjen. Hát, mit mondjak. Megfogadta. Húsz éve ismerem. Alig tudok róla valamit. Télen mustársárga barettet vi­selt. Bodor Béla Bada Tibor (1963-2006) Már Örök Távol vagy Totál Tavasz Holdada, a nagyvárosi Robinson, Dekor Tibi a nem-mindennapi-va­­sárnapi festő, Bada Dada Táborunk komoly zene-költő-önbohóc-ido­­már, az abszurd kamikáze lírikusa. Minden álarcod elszórva átlendítet­ted magad a mécsesként pislogó csillagokba. Belevesztél a spirálosan kunkorodó, forgó ecsetvonásaidba. Fejest ugrottál a Holdba. Arcod az „örök ördögi angyali gyalu”. Moso­lyod őskaján. Tekinteted riadt és szomorú. Senki sem értette a sikol­­tó pingvin baját. Elmentél, s hiába kérdezzük, hová és miért, csak ezt válaszolnád: „Hámozni a halottak álmát. Álmodni az igazak álmát.” Bada Dada 1963-ban született Újvidéken. Már az 1980-as évek elején érett művészként jelentke­zik rajzaival, festményeivel, írásai­val. Meghatározhatatlan stílusa a hevenyészett karikatúra és a geo­metrikus firka furcsa elegye, akár még posztkubizmust is említhet­nénk, de ezek a szögletes figurák inkább a graffiti rajzkultúra logi­káját követik. Kép és szöveg együtthatása által sajátos, indivi­duális szimbólumrendszert épített fel, amelynek nagy részét csak a művész értette. A sejthető abszurd által a szójátékon alapuló félrebe­­szélésekkel ösztönösen lázadt a ké­nyelmes és konvencionális élet­mód ellen. A banálist és az igény­telent úgy emelte be a művészet szférájába, hogy a kaotikus megte­remtésével elűzi a félelmet. Vaskos bohóctréfa segítségével lebontotta a hamis díszleteket, a valóság le­­csupaszításával felfedte az ellent­mondásokat. Gyermeki nyíltsága és gátlástalansága leleplező erő volt, de felszabadította az önpusz­tító energiákat is. Lázadásával ön­magát is támadva áldozattá vált egy olyan világban, ahol már nem gúnyolhatják a tehetetlen törött szárnyú albatroszokat, mert már egy kihalt fajhoz tartoznak. G. J. IRODALOM 2006. JÚLIUS 14.

Next