Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-10-20 / 42. szám - Fodor Géza: Zenedráma a pódiumon • zenekritika • Mozart: Titus kegyelme, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Végső Zoltán: Az oud jelene • zenekritika • Rabih Abou-Khalil, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Stőhr Lóránt: A polgár és a fiúkurva • filmkritika • Esztergályos Károly: Férfiakt (30. oldal)
FODOR GÉZA: Zene Zenedráma a pódiumon Négy héttel a bécsiek Figarója, utána Mozart-opera közönsége számára újra „csillagos órák” a MÜPA hangversenytermében: a Titus kegyelme Fischer Ádám vezetésével! Mozart e kései, letisztult opera seriáját a XIX. század elején még gyakrabban játszották többi operájánál, majd másfél évszázadra eltűnt, hogy az utóbbi évtizedekben aktualizált politikai darabként ismét gyakran jelenjen meg a színen. Koncertszerű előadása azonban szerencsésen kívül marad a kritikai értelmiség okoskodásán és a figyelmet Mozart zenéjére vonja. Fischer Ádámnak mintegy a kisujjában, a sejtjeiben van ez az operazene, minden eleméről definitív elképzelése van, nincs olyan, lett légyen nem is tematikus képlet, hanem csak tempóváltozás, effektusszerű szólam, dinamikai impulzus vagy éppen visszavétel, modulációk színváltozása vagy egy akkord valérje, melyet ne interpretált volna, mely inspirálására ne lett volna értelmesen funkcionális; és mindez a folyamatosság, az elevenség s - a nagyforma dimenziójától a mikrodramatikáéig - az arányosság kivételes szintézisében, transzparensen és plasztikusan valósult meg. Imponáló volt az az uralkodás a zenei anyag és az előadó együttes fölött, mely a megalapozott nyugalom alapszintjéről emelkedett föl hol a zenei karakterek ihletett és ihlető szabadkézi rajzához, hol a felfutó és kirobbanó drámai indulat-feszültség átadásáig - de még imponálóbb, hogy ez az uralkodás a legteljesebb társiasságon alapult, a karmestert, a Dán Rádió Kamarazenekarát, a Magyar Rádió Énekkarát és az énekeseket a közös játékkedv, a mű és az egymás iránti egyazon megbecsülés, egyazon szellem látszott éltetni és kölcsönösen ihletni. Fischer Ádám nem a régizene historikus előadási irányzatának képviselője, de sok mindent integrált művészetébe az irányzat felismeréseiből, ahogy a nyitány effektusokat hangsúlyozó, historikus ízű előadásától a Mozart-melodika vonalrajz és plasztika között tökéletes harmóniát teremtő szépségén és a Titus, e reprezentatív nyilvánosság számára komponált opera meghökkenten szenzuális hangszerelésének kijátszásán keresztül az I. fináléban egy elementáris Verdi-dráma lángolásáig hevítette az előadást, egy elfogulatlan, nem irányzatnak, hanem - persze nagy művészi tapasztalat birtokában - kizárólag a műnek elkötelezett, magát az opera zenei karaktereinek és lehetőségeinek átadó karmester interpretációját értékelhettük. És volt ebben az előadásban valami, ami nekem különösen kedves. Humanitásideológiájuk jegyében szokás rokonságokat keresni A varázsfuvola és a Titus között. Még sohasem írtam le, s most is félve teszem: magam a Titus zenéjét mindig a Cosifan tuttéérel éreztem rokonnak: egyrészt helyenként dallamosságuk édessége és hangszerelésük már-már élveteg szenzualizmusa, érzékisége, másrészt a Titusban váratlanul, de nem ritkán felbukkanó, már-már frivol vígoperai figurációk-képletek miatt. Első, G-dúr áriájában Vitellia - nem tudom elfojtani az asszociációt - mintha Fiordiligi és Dorabella keveréke volna. Vagy Sextus A-dúr rondójának allegro-epizódjában hogy kerül tragikus szöveghez a hegedűk opera buffa-dallama, melyet a figura is átvesz: „minő fájdalmat kell elszenvedni egy szívnek, amíg megváltja a halál?” Nem folytatom, egy talány a másik sarkában tapad - s ez az előadás most teljes különösségében tárta elénk e nagy, talányos Mozart-zenét. És micsoda énekesekkel! Operalemez-kritikusként stabil benyomásom, hogy egyre kevesebb a jó énekes. Most viszont hatot is hallhattunk, s közülük hárman beugrással mentették meg az előadást megbetegedett kollégáik helyett. Vajon az új operafelvételek miért készülnek náluk nevesebbekkel, egyszersmind gyengébbekkel - példa rá a Deutsche Grammophon tavasszal megjelent Trans-CD-je. És egyáltalán: miért nevesebbek a gyengébbek? Most a jóból is kiemelkedett két még jobb, két igazi hangi alakítás. Mindenekelőtt .Anna Bonitatibus Sextusa. Az énekesnő nemcsak hogy fölényesen győzte a terjedelmes szerep minden hangi nehézségét, köztük a hosszú koloratúraláncokat, de teljes mélységében és súlyosságában tárta fel a szerelem, illetve a barátság és alattvalói hűség kettős kötöttségben őrlődő, meghasadt lelkű, lelkifurdalástól kínlódó Sextus megrendítőn kiúttalan tragédiáját. Utána Brigitte Christensen említendő, s megint nemcsak a hangi-vokális bravúrért, hogy imponálón szólaltatta meg a mélység és magasság tekintetében extrém ambitusú szólamot, hanem a nagy ívű emberábrázolásért, ahogy Vitellia, a kényes, ambiciózus, gőgös intrikus komikumot sem nélkülöző női hiúságától és praktikáitól a zavarodottságon és a lelkiismereti konfliktuson keresztül eljut a katarzisig és a megigazulásig. Már két beugró után az előadást tényleg az utolsó pillanatban mentette meg harmadikként a címszerepet éneklő Stefano Ferrari, s fontoskodás volna hiányolni Titus lelkiismereti-érzelmi drámájának mélyebb és árnyaltabb kibontását, ahelyett, hogy örülnénk: megismertünk egy fiatal olasz tenoristát, akinek szép, egészséges, homogén hangot adott a természet, e hangot tudással, de - legalábbis egyelőre - manipulálatlanul használja, biztosan, anyanyelvi természetességgel és közvetlenséggel énekel a mai operavilágban ez a legritkább jelenségek közé tartozik és nem szokott soká tartani. E főszereplők mellett rokonszenves volt Elisabeth Jansson nemes tartású és vokalitású Anniusa, DitteAndersen szelíd, de bátor Serviliája és Johan Reuter fajsúlyos Publiusa. .Az énekes-szereposztás extra érdekessége volt, hogy - noha összekerülése nem lehetett tervszerű - az énekesek (Ferrari kivételével) jelmez, paróka, smink nélkül is, „civil” megjelenésükben típusosan azokat a figurákat testesítették meg, melyeket a mű optimális színpadi előadásától kaphatnánk. Ez mintegy csak betetőzte azt a művészi teljesítményt, melynek jóvoltából színház nélkül, a koncertpódiumon olyan teljes értékű zenei dráma tanúi voltunk, amilyennel az Operában igencsak ritkán találkozunk. A Mozart-évnek operai szempontból nálunk eddig a bécsiek Figarója mellett ez a Titus volt a másik csúcspontja. (Mozart: Titus kegyelme, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2006. október 14.) Magyar napok Fellbachban Október 18. és 21. között Németországban, Fellbachban magyar napokat rendeznek az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. Ünnepi beszédet tart Konrád György; kiállítás nyílik Kardos Sándor Horus-archívumának fényképeiből. Dalos György német résztvevőkkel közösen kerekasztal-beszélgetésen vesz részt; Földényi F. László és Ungváry Rudolf előadást tart; Zsuzsa Bánk és Nádas Péter regényeikből olvasnak fel. Zenei műsort a Trio Signum együttes nyújt. IRODALOM ÉLET ÉS|·1____________________________________ 31 Uli VÉGSŐ ZOLTÁN: Zene Azoud jelene Elég veszélyes terepen billeg Rabih Abou-Khalil, csak egy kicsiny lökés hiányzik ahhoz, hogy produkciói a végeláthatatlan eklektikus giccsbe forduljanak. Ez az idő azonban vélhetőleg sohasem érkezik el, mert van néhány erős lábakon álló hitelesítő tényező, amelyek Abou-Khalil muzsikáját lassan két évtizede a megérdemelt helyen tartják, valahol az elérhető csúcs közelében folyamatosan. A müncheni Enja Kiadónak köszönhetően Rabih Abou-Khalil igen gyakran közölt életrajzában a kiindulópont a libanoni polgárháború miatt kényszerűségből elkövetett emigráció 1978-ban. Már a német városban végezte akadémiai tanulmányait fuvolán, amelynek elsajátítása inkább a nyugati zenekultúra mélyebb megismerését segítette elő számára, semmint egy élethosszig a fafúvós hangszer mellett elkötelezett ifjú művész pályáját készítette elő. Khalil ugyanis pontosan érezte, hogy a világ zenei piacán sokkal kelendőbb portékaként tudja értékesíteni az otthonról hozott tradíciókat, mint sokadik fuvolistaként tengődni valamelyik szimfonikus zenekarban, így ismét elővette gyönyörű intarziás hangszerét, az arab lantot, közkeletű nevén az oudot. Az oud a hangszerek hangszere, talán az egyik legrégebbi, a pengetésük között mindenképpen: a mítosz szerint a bibliai Káin egyik leszármazottja találta fel, de arab történetírók már a III. századból konkrétumokkal is szolgálnak, mikor a manicheizmus elterjedésével hozzák összefüggésbe. A leírások szerint Mani gnosztikus világképe az Ibériaifélszigettől egészen Kínáig hódított az ókorban, amely térbeliség az oud elterjedésének mértékét is jól jellemzi. Ugyan vannak alakváltozatai a hangszernek, de a korabeli ábrázolásokra támaszkodva elmondhatjuk, lényeges módosítások nem történtek közel kétezer év alatt, a nyak és test arányait ma is szigorúan betartják a hangszerkészítők (például Tinódi is hasonló alkalmatosságot szorongat kezei között, mint Khalil). A rövid, bund nélküli fogólapra négy vagy gyakrabban öt pár bél- vagy selyemhúr fekszik, amelyeket egy hatodik szimpla húr is kiegészíthet, amelyek az elhajló hangolófejig haladnak. A játékos toll- vágó szarupengetőt használ - a tizenhatodik sorból nem tudtam megállapítani, mi nyúlik ki Khalil ujjai közül, de mivel a ritmusjáték szerves részét képezte a körte alakú instrumentum kopogtatása, felteszem, a segédeszköz szaruból készült. Ha valakinek volt már alkalma pndot a kezében tartani, tudhatja, hogy avatatlan ujjak pengetésére a hangszer meglehetősen érdektelen, kopogós, alig zengő hanggal válaszol. Rendkívüli mesterségbeli tudás szükséges ahhoz, hogy a lelket bizsergető csodás dallamívek a makamat hangrendszert segítségül hívva egyesítsék az arab tradíciókat a modern nyugati világ kísérletező kedvével. Ha Rabih Abou-Khalifra mesterként tekintünk, azt integráló személyisége miatt is nyugodtan megtehetjük. Remek társakat képes zenekaraiba szervezni, míg zenei szempontból a stílusok, hatások, kultúrák és azok filozófiai ereje oly mértékben szervülnek egymással kompozícióiban, hogy egyfelől biztosak lehetünk abban, hogy ha a világzenét száz év múlva tanítani fogják az általános iskolákban, azt Khalil valamely lemezén fogják szemléltetni. Másfelől azonban túl is lép azon a határon, ameddig a világzene egyszerű lemezbolti kategóriaként értelmezhető. A művész úr természetesen rendelkezik minden kellékkel ahhoz, hogy egy estély elegáns közönségét bájos humorral szórakoztassa, de ez csak az egyik arca, és pusztán a csomagolás. Lekváros croissant és egyéb világi dolgok szerepelnek dalainak címében, ügyes kis háttértörténetek szólnak minden egyes közreműködőről vagy éppen az inspiráló aktusokról. De aki nem erre kíváncsi, az a kedélyes átvezetők után egy nagy fejessel könnyen alámerülhet a hosszú, részletesen kifejtett és jól megforgatott témák tengerébe, ahogyan a szakrális áhítatot olykor súroló, kitartott hangok nem törekszenek feltétlenül a továbbhaladásra. És nyomban utána a rendre hetes tagolású, szinte követhetetlen iramban zajló futamok visszaemelik a hallgatót, hogy igyekezzen gyorsan felismerni a tizenhét hangra osztott oktávra telepített dzsesszmelódiát a hangok nagy sokadalmában. Rabih Abou-Khalil sokadik nagy erénye, hogy az arab lantot képes gitárként is használni, vagyis interpretációiban maga az instrumentum is felveszi a megidézett szellem alakját és azonosul vele. Legutóbbi lemeze a zongorista Joachim Küchnnel közös kompozíciókat tartalmaz, akinek pedig már a free atyjával, Ornette Colemannal is van egy remek kon certlemeze (Colors, 1996). Khalil bu dapesti repertoárját korábbi lemezeiről válogatta, és legkedvesebb zenésztársait hívta el. Tubán az avantgárd elkötelezettségű Michel Godard, harmonikán Luciano Biondi, dobon Jarrod Cagwin játszott, és a tuvai torokéneklést valamiféle sajátos technikával megtoldó Gavino Murgia szaxofonozott is - így változott a földrajzi, tradicionális és történelmi adalékokból összeállított kirakósjáték egyetlen nagy transzparenssé. (Rabih Abou-Khalil, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 13.) STOHR LÓRÁNT: A polgár és a fiú kurva Kinek hiányzik a vágy, ami szétrombolja a szilárd egzisztenciát, kinek az őrült lángolás, ami porrá égeti a családi fészket? S kinek nem hiányzik? Hogyan lehet akkor egyensúlyt teremteni vágy és erkölcs között? A polgári életnek ezek az alapkérdései nem merültek feledésbe, noha manapság kevésbé szorongatóak, mint voltak egykoron. A szexualitás bűnébe tévedő „rendes ember” alakját a szexuális erkölcs XX. század végi összeomlása pályán kívülre helyezte: ma már mindenki azt csinál nemi szervével, amit akar, amíg nem sért másokat. Azért a művészet szerencséjére van itt még valami a szexualitás körül, amit nem könnyű áthágni: a heteroszexualitás parancsolata. S ha ez a törvény még elevenen él az emberben, akkor megszegéséről továbbra is érdemes mesélni, mert a törvénysértés mindig maga a nagy sztori, az igazi dráma. A Férfiakt a homoszexualitás magyar filmben eddig csak szórványosan feldolgozott témáját bontja ki a polgári jó ízlés határain belül. A történet pofonegyszerű: egy középkorú írót elcsábít egy tizenéves fiú, a férfi ideig-óráig küszködik érzései ellen, igyekszik megőrizni a családi tűzhely melegét, de aztán átszakad a gát, felhorgad benne a vágy a fiatalság, a szenvedélyes szerelem és a középszerűségből kitörést hozó regény után. A feltámadt szenvedély visszahozza számára az ifjúság édes érzését és megoldja a nyelvet a születő mű előtt. A fiú nemcsak a fiatalsága és a biszexualitása vonzó, hanem a más korosztályi és társadalmi helyzetből fakadó idegensége, ami ráadásként még a bűn és a veszély mámorával is megajándékozza a konzervált jóléttől enervált férfit. Mintha megint élne. Akár a Halál Velencében főhőse, a magyar írónak ez a tudatosan vállalt előképe, egy fiatal fiú szépségében, erotikus kisugárzásában keres menedéket az öregedés elől, de akárcsak Aschenbach, a vágy fellobbanása rossz ripacskodásnak bizonyul a fenyegető halál színe előtt. Esztergályos Károly a polgári irodalom elhasznált toposzaiból merít vastagon, mégis koncentrált filmdráma születik keze alatt. A forgatókönyvíró-rendező nem vacakol sokat a környezetfestéssel, in medias res indítja a történetet, s így van ez jól. A rámenős csábítás és óvatos hárítás, durva felkínálkozás és zavart mérlegelés játékába azonnal belépve keressük Tiborral együtt a rejtély kulcsát a fiúban és ismerjük meg Zsolt szemén keresztül az író életkörülményeit. A feszes dramaturgia következtében a házastársak elmagányosodása - a férfi a vidékre utazgató, napokig, hetekig távollevő felesége mellett, a feleség a színészházak bűzében egy egykedvű író távoli társaként nem a maga sivár unalmában, hanem a már lappangó, a házat szétverni készülő szenvedély erőterében tűnik elénk. A férfi, nő és fiú, e bizarr családmutáció kapcsolatrendszerének feszültsége csak Zsolt másik életének, a proli családnak, a barátoknak, barátnőknek, szóval a polgár szemében a bűn alvilágának elrajzolt, túlszínezett (szó szerint vörös fényben fürdő!) jeleneteiben hagy alább.A rendező nézőpontja Tiboré, s főhőséhez hasonlóan idegenül mozog Zsolt világában, pedig éppen a fiú véshetne a veszedelmes viszonyokba mélyebb, vastagabb, durvább vonásokat: a való világ rajzolatát. A főszerepeket alakító színészek már így is a bőrüket viszik vásárra a filmben, de nem hiába: a rutinos színház- és tévérendező magabiztosan vezeti őket első mozifilmjében. Gálffi László mesterségét tökéletesen birtokló színészként gesztusról gesztusra, mondatról mondatra bontja ki, hogy az íróban, ebben az enervált, ámde fenemód intelligens és érzékeny férfiban az éledő szenvedély miként gyűri le a tudat ellenállását, s hogyan veszíti el a gyeplőt vágyai felett. Szabó Dávid a Zsolt alakját övező írói bizonytalanságok ellenére pofátlanul játékosan zongorázza végig azokat a szerepeket, amelyekkel a srác a csábítás és taszítás kettős kötésébe zárja áldozatát, az apafiguráért sóvárgó fiútól a jólétre áhítozó proligyereken és hímringyón át a rajongva szerelmes fiatalemberig. Kerekes Éva a vonzerejét hanyatlani érző középkorú nőként saját magát is megsebző iróniával játssza el kételyeit a férj feléledt szerelmével kapcsolatban, majd egyre keserűbb könnyekkel süpped bele az elapadt teremtőerejű színésznő és az érzelmi zsákutcába jutott, szeretni képtelen feleség megrendítő válságába. Bár Esztergályos a homoszexuális viszonyból igazi csókokat, felkínálkozó fiútestet is megmutat, Kerekes mégis sokkalta meztelenebb a férfiaknál, amikor arcát, nyakát, mellét közvetlen közelből letapogatja a kamera, mert az nemcsak pucérságot lát, hanem az idő nyomait is, ami súlyt ad a színésznő kétségbeesésének. A női test zavarba ejtő közelképein kívül egyébként Bíró Miklós kellemes enteriőrképei és az arcjátékot tapintatosan kiemelő premier plánjai, Schubert és Mahler zenéi visszafogottan értelmezik a tempós és jól követhető, a társadalmi kérdéseket tökéletesen mellőző elbeszélést (a művészházaspár előkelősége irigylésre méltó az írói és színésznői honoráriumokhoz mérten), ami nem megy túl mélyre, nem sebez meg, de kifinomultan lélekelemez. A Férfiaktól ezek az értékei és korlátjai teszik az ezredfordulón újjáéledő magyar polgári filmművészet második számú alkotásává, mely a Csak szex és más semmi romantikus vígjátéka után a dráma műfajában keres közönséget a középosztály - méghozzá a művészek - magánéleti problémáinak feldolgozásával a tömegeket kiszolgáló gagyi és a szubkulturális szórakozássá szűkült művészfilm végletei között. A filmes avantgárd hiteles köznyelvi fordítása, ami nem alapfokú önismeretre oktat. Nincsen nekem vágyam semmi - burzsoá remix. (Esztergályos Károly: Férfiakt) Film 2006. OKTÓBER 20.