Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-10-20 / 42. szám - Fodor Géza: Zenedráma a pódiumon • zenekritika • Mozart: Titus kegyelme, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Végső Zoltán: Az oud jelene • zenekritika • Rabih Abou-Khalil, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Stőhr Lóránt: A polgár és a fiúkurva • filmkritika • Esztergályos Károly: Férfiakt (30. oldal)

FODOR GÉZA: Zene Zenedráma a pódiumon Négy héttel a bécsiek Figarója, után­a Mozart-opera közönsége számára újra „csillagos órák” a MÜPA hangversenytermében: a Titus kegyelme Fi­scher Ádám vezetésével! Mozart e kései, letisztult opera seriáját a XIX. század elején még gyakrabban játszották többi operájánál, majd másfél évszázadra el­tűnt, hogy az utóbbi évtizedekben aktualizált politikai darabként is­mét gyakran jelenjen meg a színen. Koncertszerű előadása azonban szerencsésen kívül marad a kritikai értelmiség okoskodásán és a fi­gyelmet Mozart zenéjére vonja. Fischer Ádámnak mintegy a kisujjában, a sejtjeiben van ez az operaze­ne, minden eleméről definitív elképzelése van, nincs olyan, lett légyen nem is tematikus képlet, hanem csak tempóváltozás, effektusszerű szó­lam, dinamikai impulzus vagy éppen visszavétel, modulációk színválto­zása vagy egy­ akkord valérje, melyet ne interpretált volna, mely inspirálá­­sára ne lett volna értelmesen funkcionális; és mindez a folyamatosság, az elevenség s - a nagyforma dimenziójától a mikrodramatikáéig - az ará­nyosság kivételes szintézisében, transzparensen és plasztikusan valósult meg. Imponáló volt az az uralkodás a zenei anyag és az előadó együttes fölött, mely a megalapozott nyugalom alapszintjéről emelkedett föl hol a zenei karakterek ihletett és ihlető szabadkézi rajzához, hol a felfutó és ki­robbanó drámai indulat-feszültség átadásáig - de még imponálóbb, hogy ez az uralkodás a legteljesebb társiasságon alapult, a karmestert, a Dán Rádió Kamarazenekarát, a Magyar Rádió Énekkarát és az énekese­ket a közös játékkedv, a mű és az egymás iránti egyazon megbecsülés, egyazon szellem látszott éltetni és kölcsönösen ihletni. Fischer Ádám nem a régizene historikus előadási irányzatának képviselője, de sok mindent integrált művészetébe az irányzat felismeréseiből, ahogy a nyi­tány effektusokat hangsúlyozó, historikus ízű előadásától a Mozart-me­­lodika vonalrajz és plasztika között tökéletes harmóniát teremtő szépsé­gén és a Titus, e reprezentatív nyilvánosság számára komponált opera meghökkenten szenzuális hangszerelésének kijátszásán keresztül az I. fi­náléban egy elementáris Verdi-d­ráma lángolásáig hevítette az előadást, egy elfogulatlan, nem irányzatnak, hanem - persze nagy művészi ta­pasztalat birtokában - kizárólag a műnek elkötelezett, magát az opera zenei karaktereinek és lehetőségeinek átadó karmester interpretációját értékelhettük. És volt ebben az előadásban valami, ami nekem különö­sen kedves. Humanitásideológiájuk jegy­ében szokás rokonságokat ke­resni A varázsfuvola és a Titus között. Még sohasem írtam le, s most is fél­ve teszem: magam a Titus zenéjét mindig a Cosifan tuttéére­l éreztem ro­konnak: egyrészt helyenként dallamosságuk édessége és hangszerelésük már-már élveteg szenzualizmusa, érzékisége, másrészt a Titusban várat­lanul, de nem ritkán felbukkanó, már-már frivol vígoperai figurá­­ciók-képletek miatt. Első, G-dúr áriájában Vitellia - nem tudom elfojta­ni az asszociációt - mintha Fiordiligi és Dorabella keveréke volna. Vagy Sextus A-dúr rondójának allegro-epizódjában hogy­ kerül tragikus szö­veghez a hegedűk opera buffa-dallama, melyet a figura is átvesz: „minő fájdalmat kell elszenvedni egy szívnek, amíg megváltja a halál?” Nem folytatom, egy talány a másik sarkában tapad - s ez az előadás most tel­jes különösségében tárta elénk e nagy, talányos Mozart-zenét. És micsoda énekesekkel! Operalemez-kritikusként stabil benyomá­som, hogy egyre kevesebb a jó énekes. Most viszont hatot is hallhat­tunk, s közülük hárman beugrással mentették meg az előadást megbe­tegedett kollégáik helyett. Vajon az új operafelvételek miért készülnek náluk nevesebbekkel, egyszersmind gyengébbekkel - példa rá a Deutsche Grammophon tavasszal megjelent Trans-CD-je. És egyáltalán: miért nevesebbek a gyengébbek? Most a jóból is kiemelkedett két még jobb, két igazi hangi alakítás. Mindenekelőtt .Anna Bonitatibus Sextusa. Az énekesnő nemcsak hogy fölényesen győzte a terjedelmes szerep minden hangi nehézségét, köztük a hosszú koloratúraláncokat, de tel­jes mélységében és súlyosságában tárta fel a szerelem, illetve a barátság és alattvalói hűség kettős kötöttségben őrlődő, meghasadt lelkű, lelki­furdalástól kínlódó Sextus megrendítőn kiúttalan tragédiáját. Utána Brigitte Christensen említendő, s megint nemcsak a hangi-vokális bra­vúrért, hogy imponálón szólaltatta meg a mélység és magasság tekinte­tében extrém ambitusú szólamot, hanem a nagy ívű emberábrázolásért, ahogy Vitellia, a kényes, ambiciózus, gőgös intrikus komikumot sem nélkülöző női hiúságától és praktikáitól a zavarodottságon és a lelkiis­mereti konfliktuson keresztül eljut a katarzisig és a megigazulásig. Már két beugró után az előadást tényleg az utolsó pillanatban mentette meg harmadikként a címszerepet éneklő Stefano Ferrari, s fontoskodás vol­na hiányolni Titus lelkiismereti-érzelmi drámájának mélyebb és árnyal­tabb kibontását, ahelyett, hogy örülnénk: megismertünk egy fiatal olasz tenoristát, akinek szép, egészséges, homogén hangot adott a természet, e hangot tudással, de - legalábbis egyelőre - manipulálatlanul használ­ja, biztosan, anyanyelvi természetességgel és közvetlenséggel énekel­­ a mai operavilágban ez a legritkább jelenségek közé tartozik és nem szo­kott soká tartani. E főszereplők mellett rokonszenves volt Elisabeth Jansson nemes tartású és vokalitású Anniusa, Ditte­­Andersen szelíd, de bátor Serviliája és Johan Reuter fajsúlyos Publiusa. .Az énekes-szerep­osztás extra érdekessége volt, hogy - noha összekerülése nem lehetett tervszerű - az énekesek (Ferrari kivételével) jelmez, paróka, smink nél­kül is, „civil” megjelenésükben típusosan azokat a figurákat testesítették meg, melyeket a mű optimális színpadi előadásától kaphatnánk. Ez mintegy csak betetőzte azt a művészi teljesítményt, melynek jóvoltából színház nélkül, a koncertpódiumon olyan teljes értékű zenei dráma tanúi voltunk, amilyennel az Operában igencsak ritkán találkozunk. A Mo­­zart-évnek operai szempontból nálunk eddig a bécsiek Figarója mellett ez a Titus volt a másik csúcspontja. (Mozart: Titus kegyelme, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hang­­versenyterem, 2006. október 14.) Magyar napok Fellbachban Október 18. és 21. között Németországban, Fellbachban magyar napokat rendeznek az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. Ünnepi beszédet tart Konrád György; kiállítás nyílik Kardos Sándor Horus-archívumának fényképeiből. Dalos György német résztvevőkkel közösen kerekasztal-beszélgetésen vesz részt; Földényi F. László és Ungváry Rudolf előadást tart; Zsuzsa Bánk és Nádas Péter regényeikből olvasnak fel. Zenei műsort a Trio Signum együttes nyújt. IRODALOM ÉLET ÉS|·1____________________________________ 31 Uli VÉGSŐ ZOLTÁN: Zene Az­oud jelene Elég veszélyes terepen billeg Rabih Abou-Khalil, csak egy kicsiny lökés hiányzik ahhoz, hogy produkciói a végeláthatatlan eklektikus giccsbe forduljanak. Ez az idő azonban vél­hetőleg sohasem érkezik el, mert van néhány erős lábakon álló hitelesítő tényező, amelyek Abou-Khalil muzsi­káját lassan két évtizede a megérde­melt helyen tartják, valahol az elér­hető csúcs közelében folyamatosan. A müncheni Enja Kiadónak kö­szönhetően Rabih Abou-Khalil igen gyakran közölt életrajzában a kiindu­lópont a libanoni polgárháború miatt kényszerűségből elkövetett emigráció 1978-ban. Már a német városban vé­gezte akadémiai tanulmányait fuvo­lán, amelynek elsajátítása inkább a nyugati zenekultúra mélyebb megis­merését segítette elő számára, sem­mint egy élethosszig a fafúvós hang­szer mellett elkötelezett ifjú művész pályáját készítette elő. Khalil ugyanis pontosan érezte, hogy a világ zenei piacán sokkal kelendőbb portékaként tudja értékesíteni az otthonról hozott tradíciókat, mint sokadik fuvolista­­ként tengődni valamelyik szimfoni­kus zenekarban, így ismét elővette gyönyörű intarziás hangszerét, az arab lantot, közkeletű nevén az oudot. Az oud a hangszerek hangsze­re, talán az egyik legrégebbi, a pen­getésük között mindenképpen: a mí­tosz szerint a bibliai Káin egyik le­származottja találta fel, de arab törté­netírók már a III. századból konkré­tumokkal is szolgálnak, mikor a manicheizmus elterjedésével hozzák összefüggésbe. A leírások szerint Mani gnosztikus világképe az Ibériai­félszigettől egészen Kínáig hódított az ókorban, amely térbeliség az oud elterjedésének mértékét is jól jellem­zi. Ugyan vannak alakváltozatai a hangszernek, de a korabeli ábrázolá­sokra támaszkodva elmondhatjuk, lé­nyeges módosítások nem történtek közel kétezer év alatt, a nyak és test arányait ma is szigorúan betartják a hangszerkészítők (például Tinódi is hasonló alkalmatosságot szorongat kezei között, mint Khalil). A rövid, bund nélküli fogólapra négy vagy gyakrabban öt pár bél- vagy selyem­húr fekszik, amelyeket egy hatodik szimpla húr is kiegészíthet, amelyek az elhajló hangolófejig haladnak. A játékos toll- vágó­ szarupengetőt hasz­nál - a tizenhatodik sorból nem tud­tam megállapítani, mi nyúlik ki Khalil ujjai közül, de mivel a ritmusjáték szerves részét képezte a körte alakú instrumentum kopogtatása, felte­szem, a segédeszköz szaruból készült. Ha valakinek volt már alkalma pndot a kezében tartani, tudhatja, hogy avatatlan ujjak pengetésére a hang­szer meglehetősen érdektelen, kopo­gós, alig zengő hanggal válaszol. Rendkívüli mesterségbeli tudás szük­séges ahhoz, hogy a lelket bizsergető csodás dallamívek a makamat hang­­rendszert segítségül hívva egyesítsék az arab tradíciókat a modern nyugati világ kísérletező kedvével. Ha Rabih Abou-Khalifra mester­ként tekintünk, azt integráló szemé­lyisége miatt is nyugodtan megtehet­jük. Remek társakat képes zenekarai­ba szervezni, míg zenei szempontból a stílusok, hatások, kultúrák és azok filozófiai ereje oly mértékben szervül­nek egymással kompozícióiban, hogy egyfelől biztosak lehetünk abban, hogy ha a világzenét száz év múlva tanítani fogják az általános iskolák­ban, azt Khalil valamely lemezén fog­ják szemléltetni. Másfelől azonban túl is lép azon a határon, ameddig a vi­lágzene egyszerű lemezbolti kategóri­aként értelmezhető. A művész úr ter­mészetesen rendelkezik minden kel­lékkel ahhoz, hogy egy estély elegáns közönségét bájos humorral szórakoz­tassa, de ez csak az egyik arca, és pusztán a csomagolás. Lekváros crois­sant és egyéb világi dolgok szerepel­nek dalainak címében, ügyes kis hát­tértörténetek szólnak minden egyes közreműködőről vagy éppen az ins­piráló aktusokról. De aki nem erre kíváncsi, az a kedélyes átvezetők után egy nagy fejessel könnyen alámerül­het a hosszú, részletesen kifejtett és jól megforgatott témák tengerébe, ahogyan a szakrális áhítatot olykor súroló, kitartott hangok nem törek­szenek feltétlenül a továbbhaladásra. És nyomban utána a rendre hetes ta­golású, szinte követhetetlen iramban zajló futamok visszaemelik a hallga­tót, hogy igyekezzen gyorsan felis­merni a tizenhét hangra osztott ok­távra telepített dzsesszmelódiát a hangok nagy sokadalmában. Rabih Abou-Khalil sokadik nagy erénye, hogy az arab lantot képes gi­tárként is használni, vagyis interpre­tációiban maga az instrumentum is felveszi a megidézett szellem alakját és azonosul vele. Legutóbbi lemeze a zongorista Joachim Küchnnel közös kompozíciókat tartalmaz, akinek pe­dig már a free atyjával, Ornette Colemannal is van egy remek kon­­ certlemeze (Colors, 1996). Khalil bu­­ dapesti repertoárját korábbi lemezei­ről válogatta, és legkedvesebb zenész­társait hívta el. Tubán az avantgárd elkötelezettségű Michel Godard, har­monikán Luciano Biondi, dobon Jarrod Cagwin játszott, és a tuvai to­rokéneklést valamiféle sajátos techni­kával m­egtoldó Gavino Murgia sza­xofonozott is - így változott a földraj­zi, tradicionális és történelmi adalé­kokból összeállított kirakósjáték egyetlen nagy transzparenssé. (Rabih Abou-Khalil, Művészetek Pa­lotája, Bartók Béla Nemzeti Hangver­senyterem, október 13.) STOHR LÓRÁNT: A polgár és a fiú kurva Kinek hiányzik a vágy, ami szétrom­bolja a szilárd egzisztenciát, kinek az őrült lángolás, ami porrá égeti a csa­ládi fészket? S kinek nem hiányzik? Hogyan lehet akkor egyensúlyt te­remteni vágy és erkölcs között? A polgári életnek ezek az alapkérdései nem merültek feledésbe, noha­ ma­napság kevésbé szorongatóak, mint voltak egykoron. A szexualitás bűné­be tévedő „rendes ember” alakját a szexuális erkölcs XX. század végi összeomlása pályán kívülre helyezte: ma már mindenki azt csinál nemi szervével, amit akar, amíg nem sért másokat. Azért a művészet szeren­cséjére van itt még valami a szexua­litás körül, amit nem könnyű áthág­ni: a heteroszexualitás parancsolata. S ha ez a törvény még elevenen él az emberben, akkor megszegéséről továbbra is érdemes mesélni, mert a törvénysértés mindig maga a nagy sztori, az igazi dráma. A Férfiakt a homoszexualitás ma­gyar filmben eddig csak szórványo­san feldolgozott témáját bontja ki a polgári jó ízlés határain belül. A tör­ténet pofonegyszerű: egy középkorú írót elcsábít egy tizenéves fiú, a férfi ideig-óráig küszködik érzései ellen, igyekszik megőrizni a családi tűzhely melegét, de aztán átszakad a gát, fel­­horgad benne a vágy a fiatalság, a szenvedélyes szerelem és a középsze­rűségből kitörést hozó regény után. A feltámadt szenvedély visszahozza számára az ifjúság édes érzését és megoldja a nyelvet a születő mű előtt. A fiú nemcsak a fiatalsága és a biszexualitása vonzó, hanem a más korosztályi és társadalmi helyzetből fakadó idegensége, ami ráadásként még a bűn és a veszély mámorával is megajándékozza a konzervált jóléttől enervált férfit. Mintha megint élne. Akár a Halál Velencében főhőse, a ma­gyar írónak ez a tudatosan vállalt előképe, egy fiatal fiú szépségében, erotikus kisugárzásában keres mene­déket az öregedés elől, de akárcsak Aschenbach, a vágy fellobbanása rossz ripacskodásnak bizonyul a fe­nyegető halál színe előtt. Esztergályos Károly a polgári iro­dalom elhasznált toposzaiból merít vastagon, mégis koncentrált film­dráma születik keze alatt. A forgató­­könyvíró-rendező nem vacakol so­kat a környezetfestéssel, in medias res indítja a történetet, s így van ez jól. A rámenős csábítás és óvatos há­rítás, durva felkínálkozás és zavart mérlegelés játékába azonnal belépve keressük Tiborral együtt a rejtély kulcsát a fiúban és ismerjük meg Zsolt szemén keresztül az író életkö­rülményeit. A feszes dramaturgia következtében a házastársak elma­gányosodása - a férfi a vidékre utaz­gató, napokig, hetekig távollevő fe­lesége mellett, a feleség a színészhá­zak bűzében egy egykedvű író távoli társaként­­ nem a maga sivár unal­mában, hanem a már lappangó, a házat szétverni készülő szenvedély erőterében tűnik elénk. A férfi, nő és fiú, e bizarr családmutáció kap­csolatrendszerének feszültsége csak Zsolt másik életének, a proli család­nak, a barátoknak, barátnőknek, szóval­­ a polgár szemében a bűn alvilágának elrajzolt, túlszínezett (szó szerint vörös fényben fürdő!) je­leneteiben hagy alább.A rendező nézőpontja Tiboré, s főhőséhez ha­sonlóan idegenül mozog Zsolt vilá­gában, pedig éppen a fiú véshetne a veszedelmes viszonyokba mélyebb, vastagabb, durvább vonásokat: a va­ló világ rajzolatát. A főszerepeket alakító színészek már így is a bőrüket viszik vásárra a filmben, de nem hiába: a rutinos színház- és tévérendező magabizto­san vezeti őket első mozifilmjében. Gálffi László mesterségét tökélete­sen birtokló színészként gesztusról gesztusra, mondatról mondatra bontja ki, hogy az íróban, ebben az enervált, ámde fenemód intelligens és érzékeny férfiban az éledő szen­vedély miként gyűri le a tudat ellen­állását, s hogyan veszíti el a gyeplőt vágyai felett. Szabó Dávid a Zsolt alakját övező írói bizonytalanságok ellenére pofátlanul játékosan zongo­­rázza végig azokat a szerepeket, amelyekkel a srác a csábítás és taszí­tás kettős kötésébe zárja áldozatát, az apafiguráért sóvárgó fiútól a jó­létre áhítozó proligyereken és hím­­ringyón át a rajongva szerelmes fia­talemberig. Kerekes Éva a vonzere­jét hanyatlani érző középkorú nő­ként saját magát is megsebző iróniá­val játssza el kételyeit a férj feléledt szerelmével kapcsolatban, majd egy­re keserűbb könnyekkel süpped be­le az elapadt teremtőerejű színésznő és az érzelmi zsákutcába jutott, sze­retni képtelen feleség megrendítő válságába. Bár Esztergályos a homo­szexuális viszonyból igazi csókokat, felkínálkozó fiútestet is megmutat, Kerekes mégis sokkalta meztelenebb a férfiaknál, amikor arcát, nyakát, mellét közvetlen közelből letapogat­ja a kamera, mert az nemcsak pu­­cérságot lát, hanem az idő nyomait is, ami súlyt ad a színésznő kétség­­beesésének. A női test zavarba ejtő közelképein kívül egyébként Bíró Miklós kelle­mes enteriőrképei és az arcjátékot tapintatosan kiemelő premier plán­jai, Schubert és Mahler zenéi vissza­fogottan értelmezik a tempós és jól követhető, a társadalmi kérdéseket tökéletesen mellőző elbeszélést (a művészházaspár előkelősége irigylés­re méltó az írói és színésznői hono­ráriumokhoz mérten), ami nem megy túl mélyre, nem sebez meg, de kifinomultan lélekelemez. A Férfiak­tól ezek az értékei és korlátjai teszik az ezredfordulón újjáéledő magyar polgári filmművészet második számú alkotásává, mely a Csak szex és más semmi romantikus vígjátéka után a dráma műfajában keres közönséget a középosztály - méghozzá a művé­szek - magánéleti problémáinak fel­dolgozásával a tömegeket kiszolgáló gagyi és a szubkulturális szórakozás­sá szűkült művészfilm végletei kö­zött. A filmes avantgárd hiteles köz­nyelvi fordítása, ami nem alapfokú önismeretre oktat. Nincsen nekem vá­gyam semmi - burzsoá remix. (Esztergályos Károly: Férfiakt) Film 2006. OKTÓBER 20.

Next