Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-05 / 1. szám - Megyesi Gusztáv: Új kenyér (1. oldal) - Arnulf Rainer: összeállítás (1-32. oldal) • Rajzok
I Arnulf Rainer munkája (plakátterv) Vajda Éva: Az elnök megfáradt emberei * Schiffer András: Párt a betonban az SZDSZ-ről * Sz. Bíró Zoltán: Volt egyszer egy Szovjetunió * Búcsú Lázár Ervintől (Békés Pál) * Ketten egy új könyvről - Nádas Péter: Hátországi napló (Láng Zsolt, László Emese) * ÉS Irodalom: Bogdán László, Kovács Mikó Edina, Kun Árpád, Nyerges András, Visky András Tárcatár: Petőcz András |ÉLET |irodalom| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 396 FT 2007. JANUÁR 5. MEGYESI GUSZTÁV: Új kenyér Állok az új esztendő első napján az udvaron, közvetlenül a kukáknál, egyik karommal a kuka fedelét tartom, a másikkal a kuka mélyén kotorászom. Irdatlan sötét van, a kapualjban valaki megint kiverte a villanykörtét, amikor két fehér, villogó szempár közelít felém, akár a rajzfilmekben. Először észre se veszem, mert a jobb karomat próbálom úgy igazítani, hogy a hónaljam ne érje a kuka szegélyét; meggyőződésem, hogy a magyar kukákat már eleve úgy gyártják, hogy minimum kétcentis mocskos zsírréteg legyen a szegélyükön, és még véletlenül se legyenek emberléptékűek. Értve ezalatt azt, hogy a kukának lehetetlenség egészen az aljára nyúlni. Illetve lehetséges, de csak úgy, hogy ha a fejét is egészen beledugja az ember, ekkor viszont félő, hogy alábukik maga is. Legjobb, ha féltéglát kerítünk, s arra állva veszünk lendületet, s közben a fejünk egészen oldalra van billentve, állítólag ebben a pózban a legapróbb tárgyat is meg lehet találni a kukában. De honnét kerítsek téglát? Közben a két szempár már egészen közel kerül hozzám, az egyik még roppant is egyet, majd nemes egyszerűséggel, egyáltalán nem fenyegetőn, hanem a lehető legtárgyilagosabb hangon, még egy kis melegséget is árasztva azt mondja: - Húzz el innét sürgősen a p...-ba. Azt kellene most írnom, hogy eme szavak hallatán megdermedtem, földbe gyökerezett a lábam, enyhe pír öntötte el orcámat, majd az indulat, hogy kikérjem magamnak ezt a hangot a saját bérházamban, ahol születésem óta lakom, és visszaemlékezésekből tudom, hogy annak idején a háziúr se beszélt így a cselédekkel..., de nem. Ehelyett rájuk nézek, majd a kezemre, és önkéntelenül lehúzom a gumikesztyűket, s érzem, némi zavarodottság ül az arcomon. Arról van szó, hogy vettem a feleségemnek karácsonyra egy kenyérsütő gépet, mert már régóta akartam otthon kenyeret sütni. Egészen egyszerű készülék, bele kell önteni három deci vizet és fél kiló, erre a célra gyártott lisztkeveréket, lehetőleg tökmagosat, mert az a legjobb, majd a gép negyven percig zakatol ugyan, ám utána csönd van, kel a tészta, sül a kenyér, csöndes téli estéken az ember megfogja ilyenkor a felesége kezét. A kenyérsütésnek egyetlen kritikus pontja van: a két keverőlapát. Ezek ugyanis belesülnek a kenyérbe, s mikor az kihűl, éles késsel végtelenül egyszerű mozdulattal ki kell kanyarítani, szimplán leöblíteni, majd visszatenni a gépbe. Az elkövetkező évszázadok nemzedékeinél ez már rutinmozdulat lesz, a keverőlapátok kiszedése genetikailag öröklődik; ha egyszer majd emlékházat nyit nekem a család, ott fog állni főhelyen a két keverőlapát, ezt szedte ki Guszti bácsi minden hajnalban, fogják majd mondani az utódok, hogy legyen a családnak betevő falat. Kivéve az első alkalmat, mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a kenyérmaradékkal együtt egyszerűen kidobtam a lapátokat. Ám ez csak késő este derült ki, mikor már levittem a szemetet, a feleségem viszont fergeteges kalácsot akart sütni vagy nyolcféle lisztből s annyi adalékanyaggal, amennyit csak sütőipari vándorkiállításokon látni, így kerültem le a kukákhoz, kitérdelt mackóban, még az Antall-éra alatt összement pulóverben, fülembe húzott sapkában, gumikesztyűben. Egy időben sokat gondolkodtam azon a tulajdonlási kérdésen, hogy meddig az enyém a saját szemetem. A két szempár közül az egyiknek a hangját ismerem, évek óta guberál az udvarunkban, nagy dérrel-dúrral bejön a házba, felcsapja a kukák fedelét, ha van valami, fél óra múltán távozik, ha nincs semmi, vagy megvágja az ujját pacalkonzerves doboz szélével, órákon át ordítozik, és üres almaborospalackokat hagy maga után. A másik szempárról csak az rémlik, mintha tavalyelőtt ő lakott volna itt egy nővel a lépcsőház aljában a pincelejárónál, délután ötkor mindig kiverte a villanykörtét, mert éjfélig aludtak, csak aztán tűntek el, amúgy ilyen csendes hajléktalant ritkán tudni lépcsőház aljában. Ennek az embernek egyszer igen meggondolatlan módon személyesen adtam meleg ruhát meg némi élelmet, de vagy túl hetykén vittem neki a maradék kolbászt, hurkát, akárha komatálat szolgáltam volna fel, vagy mert nő volt vele, mindenesetre jól elküldött az anyámba, úgy kellett elmenekülnöm. Az ételt, valamint a ruhaneműt bedobtam a kukába, akkor ő várt vagy öt percet, majd kiszedte azt, ami immáron az övé volt, de nem általam,s enni kezdtek. Később láttam végigjönni az udvaron a nőt az én norvégmintás, kinőtt pulóveremben, s csak azért nem kapta el a fejét, mikor meglátott, mert még idejében megelőztem, nem akarván látni szemében a mély megvetést, a gyűlölet nagyon is észrevehető parazsát. Ám ez a kuka, ez új dolog. Amikor az ember egyik, immáron kesztyűtlen keze a kuka mélyén matat, dehogyisnem csinál elvi kérdést a tulajdonlásból. Ez a kuka az övé, én speciel ott voltam, amikor az új kukákat az ingatlankezelő meghozta, a saját szememmel láttam, miként mázolja az oldalukra nagy, akkurátus betűkkel, hogy FŐTÉR 2, még én szóltam neki, hogy hohó, de hiszen a kettest fordítva festette föl, még majd ötösnek fogják olvasni, és magam hoztam le neki kromofágot, hogy korrigálja a hibát, az egy szép délután volt, nem megvetendő tanulságokkal. Ettől a kukától tehát nem tágítok. Ráadásul az az ember, az a jobb oldali, villogó fehér szempár legutóbb odaszart az udvar közepére, az egész ház látta, de senki nem mert neki szólni. Hát tán lépni kellene. Összeállni a másik szempárral, azzal évekkel ezelőtt ugye már megszoktuk egymást, jól ellehetünk ezután is, a társa amúgy is kizsigereli, elveszi tőle a legjobb holmikat, ezt is a háztól tudni, az a másik szempár cserébe szerezhetne egy féltéglát, vagy tarthatná a gyufát, hogy le is lássak a kuka fenekére, a saját szemetem közé, ha ugyan ez itt és most már nem az ő szemete, mert vannak ilyen örökre tisztázhatatlan, de fontos pillanatok az életben. Ám az egész nem így van. Mielőtt szóltam, vagy csak újabb mozdulatot tettem volna, két másik szempár jelent meg a kapualjban, a hangjukról felismertem őket, kicsit csodálkozó, kicsit megbotránkozó hang volt ez, a Pintéréké az első emeletről. - Megyesi úr, maga itt? Segíthetünk valamit? S éreztem, ahogyan a kitérdelt mackó, az összement pulóver megsemmisül rajtam, sogy utána a kuka fedelét hanyagul lecsapva a világ legtermészetesebb hangján azt mondjam, „ó, semmi, már végeztem is” - majd a gumikesztyűt egyik kezemből a másikba rakosgatván elindulok a lépcsőház felé. Ha a diszkréció fontos: VL-300 Vibrációs karóra Vibrátorjelzésre alkalmas karóra. A vibrációval való riasztás nem zavar másokat. Automatikusan újratöltődő visszaszámláló: előnyös rendszeres gyógyszerszedésnél, ismétlődő feladatoknál stb. Automatikus számlapvilágítás: a kéz megfelelő mozdulatával bekapcsolható a világítás. Forgalomba hozza: a-EAP· Kft. 250-4718 www.hallokeszulek.hu 9770424 884005 977042488400507001