Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-03-02 / 9. szám - Spiró György: Galgóczy Árpád köszöntése • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Parti Nagy Lajos: Kemény István • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Szilágyi Ákos: Garaczi László: garaczi lászló: metaXa • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Szüts Miklós: Gaál József • Palládium-díj 2007 (12. oldal)

A Palládium Alapítvány idei díjazottai: szépirodalom: Garaczi László: metala; Kemény István: Élőbeszéd. Képzőművészet: Gaál József: Samsára, önálló kiállítás. Különdíj: Galgóczy Árpád: Furcsa szerelem c. gyűjteményes kötetéért és egész műfordítói életművéért. A szellemtudomány-témakör idei díját Hudi Jó­zsef és Köblös József A pápai református kollégium diákjai 1585-1861 című munkája kapta a protestáns iskolatörténet társadalomtörténeti irányú megújításáért. Kövér György laudációját terjedelmi okokból nem tudjuk közölni. A teljes szöveg megtalálható az alapítvány honlapján (www.palladiumalapitvany.hu). Galgóczy Árpád köszöntése Ösztönösen mindig meg voltam győződve arról, hogy irodalmat csak szeretetből lehet művelni. Minden nagy mű mélyén szeretet munkál, s amikor nehéz pillanata­inkban váratlanul felidéződik ben­nünk egy verssor vagy egy költött epizód, amely ugyan bajainkra gyógyírt nem hoz, de arról tanús­kodik, hogy mások is voltak már ilyen helyzetben, megkapjuk a lé­tezhető legnagyobb segítséget, többnyire olyan emberektől, akik már rég nem élnek. Galgóczy Árpád egész életműve az orosz költészet és a magyar nyelv szeretetéből fakad. Vannak műfor­dítóink, köztük jelentős költők is, akik megélhetési célból, szakmány­ban fordítottak számtalan nyelvből, többnyire nyersfordítás alapján, hol jól, hol rosszul. Többnyire in­kább rosszul, ezért a világirodalom líráját csak magyarul tudó egyete­mistáknak harminc éve tartó tanári pályámon nemigen merészeltem elemezni. A szívem vérzett, hogy nem lehet, de nem lehet. Galgóczy Árpád egyszer, történe­tesen fogságban, megtanult oro­szul, megszerette azokat a vele együtt raboskodó embereket, akik számára az orosz költészet a szelle­mi és lelki, következésképpen a tes­ti túlélés esélyét nyújtotta, és maga is beleszerelmesedett az orosz köl­tészetbe. Hazakerült, és fordítani kezdett. Nem mondhatom, hogy ti­tokban, nem volt ebben titkolniva­ló, inkább azt mondanám, hogy so­káig csak úgy magának. Nem érde­kelte, hogy egy-egy művet mások is lefordítottak már magyarra, ő csak piszmogott, a legjobb, a legponto­sabb magyar megfelelőt kereste. Hogy miből élt közben, nem tu­dom. Voltaképpen mindegy. Vala­miből megélünk, és mellette alko­tunk. Jól is van ez így: partizán módjára műveljük, amire alkalmas­sá tettük magunkat, közlési kény­szer nem nyomaszt. Idő pedig van, ha éppen nem lőnek és nem cipel­nek kényszermunkára, legföljebb kevesebbet alszunk. Ebben az irodalmi nagyüzem­ben, amely világszerte futószalagon dobja piacra a könyvnek látszó va­lamiket, csak partizánkodva, kéz­műves kisiparosként, a szeretettől hajtva lehet értékeset művelni. Gyanúm szerint Galgóczy Árpád úgy partizánkodta végig az életét, hogy közben rettentően élvezte, amire egyszer elszánta magát. Hi­hetetlen élmény, amikor a legne­hezebben fordítható, vagyis az ere­detiben a legegyszerűbb, legvilágo­sabb művek sok elvétett kísérlet után egyszerre magyarul is olyan egyszerűen és világosan szólalnak meg, mintha nem is fordítások len­nének. Ennél mélyebb szellemi ka­landot nem ismerek. Az egyszeri ember ilyenkor magának a nyelv­nek válik a médiumává, feloldódik és kiárad. Hangszerré válik, ame­lyen nem tudni, voltaképpen ki is játszik. Csodálatos érzés hangszer­ré válni. Bámulatos, ahogy hol Amati, hol Stradivari, hol Guerne­­ri tónusa szólal meg a fordítóból. Nem lehet ezt megérteni, és meg­magyarázni se lehet, noha sokan próbálták, csak csinálni. Galgóczy Árpád az egész orosz költészetbe szerelmes, az ilyen sze­relem valóban furcsa, mint nagy kötetének címe is sugallja. Klasszi­kusok, romantikusok, modernek, mindenki belefér. És belefér a líra, a verses epika, minden. Nekem vannak kedvenceim, például Tyut­­csev. Amikor orosz szakos egyete­mista voltam, nem lehetett Tyut­­csev-kötethez jutni, a jegyzetünk csúnyán leszólta, szubjektív idealis­tának minősítette, ettől figyeltünk fel rá néhányan. 1968 szeptembe­rében egy kijevi házibulin a köny­vespolcon felfedeztem kétkötetes kritikai kiadását, ezt a könyvészeti ritkaságot, kezembe vettem, bámul­tam, az izgalomtól remegett a ke­zem. A házigazda, ott tanuló ma­gyar egyetemista, lelkesedésemet látva nekem ajándékozta. Legbe­csesebb könyveim egyike azóta is. Egyszer néhány versét megpróbál­tam lefordítani. Nagyon jók Szabó Lőrinc fordításai, de én még jobbat szerettem volna. Hónapokig vaca­koltam, és nem tudtam elérni, hogy olyan áttetsző, tiszta és mély le­gyen, mint oroszul. Spiró György Irodalmi Kávéház (Károly krt 3/c) , március 6., kedd, 17 óra A bölcsészek köre­­ az ELTE BTK HÖK és az Alexandra közös rendezvény­­sorozata. Oktatói estek 1. Vendég: Szathmári István nyelvész­­professzor, professor emeritus 19.00 - Mozibubus avagy kérdések a moziról, amelyeket rendszerint fel sem teszünk - Miért gondoljuk, hogy a történelmi filmekben maga a történelem jelenik meg? Réz András sorozata , március 7., szerda, 19 óra „Minden, ami könyv” - Szilágyi János sorozata a könyvszakmáról. Az első rész vendége Kiss Ferenc antikvárius, könyvgyűjtő G*1 március 8., csütörtök, 19 óra Ézsiás Erzsébet: Az örvénylelkű fiú című könyvének megjelenése kapcsán a 70 éves Baranyi Ferenc költővel Körössi P. József beszélget. Házigazda a Papirusz Dupla Kiadó___________ ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 12 Garaczi László: garaczi lászló: metaXa Garaczi László meta­dja , hogy mindjárt saját metaforáját szegez­zem szembe a szerzővel, de hát szeget szeggel! - a „tökéletesség közelében van, karcolja a tökéletessé­get”. A szó szoros értelmében. Ga­raczi prózája olyan, mintha graví­rozva lenne; mintha az, aki írja (tehát nem az elbeszélő, hanem az író!), nagy pontosságú szavak gyé­mánttűivel karcolná leheletfino­­man, ámde könyörtelenül, a ki­kezdhetetlen véglegesség súlyával valamely teljesen simára csiszolt és áttetsző felületre — égre, üvegre, jégre - annak a világnak a gro­teszk ábrázatát, amely az elbeszé­lésben mint megszakítatlan rajzo­lásfolyamatban előttünk megkép­ződik. Szinte egyfajta fémes ani­máció benyomását kelti ez a rezze­néstelenül - az ironikus költő faar­cával -, valamit semmibe és sem­mit valamibe átrajzoló elbeszélés­mód, ez a­­ legvadabb átváltozáso­kat, legharsányabb verbális és vi­zuális poénokat is hidegvérrel és fanyar humorral a megadott felü­letre rákarcoló­­ tündökletes kal­ligráfia. A metalá­ban, ha jót olvastam, át­fogó életérzés és világszemlélet hordozójává vált Garaczi ironikus jégkarca. A metala a beköszöntött szép, új jégkorszak regénye. Nem a külső jégkorszaké (az majd jön, ha jönni akar), hanem a belső elje­gesedésé, amely fokról fokra (észak-fokról észak-fokra) keríti hatalmába az egyéneket, a közös­ségeket, a szellem és a test, az ér­zelmek és az érzékek egész emberi világát. A metaba a lélek megder­­medéséről, a szellem elgémbere­­déséről szól - az objektív irónia jéghangján. Elmegyógyintézetben jegelt ze­nész-hősét halálos iszony választja el szinte mindentől és mindenki­től - elsősorban önmagától per­sze. A szerelem katasztrófája kive­tette térből és időből. Valami köz­tes állapotban, örök Most-ban dermedt meg. Mintha túlélte vol­na halálát és hangja most odaát­­ról, egy síron túli világból szólalna meg. A halott ember - az élőhalott - hangja ez. Jég-hang, én-hang, melyet végtelen távolság választ el az eleven személytől, az élettől, a világtól. A jég az elválasztottság, a totális izoláció, az elérhetetlenség és utolérhetetlenség, a kapcsolat­­teremtésre való képtelenség meta­forája. A hang, amely az egzisztenciális katasztrófát - a jéggé válást­­ elbe­széli, mint mondtam: az Én hang­ja. Kísérteties hang, mely a tudat túlvilágáról jön. Mintha a halál ál­lapotából beszélné el valaki azt az életet, melyet élt valaha. Az Én túl­­világi hangjának révült-személyte­­len intonációjában nem remeg sem félelem, sem remény, tárgyilagos, részvétlen, távolságtartó. Miközben a Hang felidézi az egykori élet döntő epizódjait, nem sír és nem nevet együtt az epizódok vágyódó és gyötrődő, síró és nevető hősével. A halottat az élővel összekapcsoló médiumnak nem is dolga ez. Alig­hanem ebből­­ az Én jéghideg, kí­sérteties, túlvilági hanghordozása és az általa elbeszélt vad, forró, tes­­ties szerelmi katasztrófatörténet közötti ellentétből­­ fakad a regény egész világának szívrepesztő szo­morúsága. Ennyi, egy hangnyi élet maradt a regény hősében. Visszaút számá­ra nincs, de szabadulás lehetséges. Az Én-ből előbb Te, aztán ő lesz. Én mint én, én mint te, én mint ő. Ez az a paradigma - a történet szintjén a terápia, metaszinten a művészi alkotás paradigmája -, amelyben a Hang a hős életét vé­gigragozza, hogy lehetővé tegye ki­­szabadulását a halálból. Új para­digma születik: Én mint nem-Én, Én mint nem-Te, Én mint nem-O. Én mint semmi. Az Én O-vé válik és fokról fokra kioldozza magát a halál kötelékéből. Semmivé válik vagy mindenné, mindegy. A halál - avagy Garaczi egy ré­gebbi, számomra különösképp ked­ves novelláját idézve -, a szmrty ez­úttal az Én képében lép a hős ha­lott tudatának színpadára. Csak azért lép színre, hogy eljátssza ha­lálát, A halál halálát, bármit jelent­sen is ez. A regény végén megtör­ténik a megváltás, a kiszabadulás az Én bábjából. A hang elnémul, a hős másvalakivé válik: „felemás lénnyé növény és kísértet közt”. Nem rángathatja többé a halál­színpad direktora, az Én: „szaba­don ellebeg, ami megkötözte”. A kiszabadulás mint a szárnyra kelés és kirepülés metaforája megvalósul: „szélroham falnak csap egy vere­bet, megrázza magát, körbesétál a porban, tollait rendezi, próbarepü­lés, szárnyzizzenés, egyre magabiz­tosabban tekergeti nyakát, majd hirtelen, mintha kilőnék, elrepül a hegy felé”. Szilágyi Ákos PALLÁDIUM-DÍJ 2007 Kemény István Hölgyeim és uraim, szándékom szerint rövid leszek és lényegre törő, nagyon örülök, hogy én laudálhatom Kemény Istvánt, illetve Élőbeszéd­ című kötetét, melyet a Magvető Könyvkiadó adott ki. Örülök, mert nyilvánosan is elmondhatom, hogy nagyon sokra tar­tom, amit Kemény csinál. De ne mondjak csinálást, sokra tartom, amit Kemény van. Amit összelétezik, összelustálkodik. Zárójel: a könyvein kí­vül két kötelező olvasmányt ajánlok az utóbbi időkből, Kemény írását Adyról a Holmiban, ez még 2005-ben jelent meg, és Bartis Attila beszél­getését Keménnyel a Literán, illetve a Lettre-ben, zárójel bezárva. A lus­tálkodás szót ebből a beszélgetésből oroztam el , idézem szó szerint. Félreértés ne essék, ez a lustálkodás kemény munka, a csinálásról nem is beszélve, mondjak csak csinálást, az nem úgy van, hogy a nyelvi mű egyszer csak van, azt nagyon kell volatni, hogy legyen, hogy olyan le­gyen, mintha csak úgy volna. Az élőbeszéd pláne egy rémesen bonyolult dolog, nincs olyan alulo­­kos olvasó, aki ne tudná, ne sejtené legalábbis, hogy ez bizony, már­mint ez a dikció nem úgy élő, mint az érdligeti állomáson folyó beszéd, ezt, az egész érdligeti állomást nagyon meg kell dolgozni, élővé kell nyüstölni ahhoz, hogy pont olyan legyen, mint, és mégse, a költői nyelv már csak ilyen. Az írói nyelv. Laudációm tárgya író és költő, ezt én nem választanám szét, mennyi­ségre tán költő, de hát író is, s nemcsak prózájára nézve, hanem mert minden költő író, nem? Nem. Kemény mindenekelőtt művész, érde­mes és kiváló, halk szavú és világosan beszélő, visszahúzódó és határo­zottan jelen lévő, száraz és szenvedélyes, esett és elegáns - és folytathat­nám. Egyszóval jelentős alakja a magyar irodalomnak. Kemény költé­szetén immár több nemzedék nőtt fel, a sajátja is bizonyos fokig és az utána jövők is. Alapember, nem nagyon kerülhető meg, noha nem mondhatnám, hogy bárkinek útjában állna. Tán pont ezért, illetve pont ezért nem. Kemény szövegeiről nekem mindig a tartósság jut eszembe, illetve az, hogy e szövegek fölényesen, picit csúfondárosan s nagyon komolyan állják az időt, anyaguk víz- és divathatlan, ha ez mondható így, és mért ne lenne? És még valami: Kemény egészen titokzatos, príma kopásállót használ, kicsit elnagyoltan szuverenitásnak mondanám. Természetesen én itt nem fogok kis pályaképet adni, persze nagyot se, aki tényekre, adatokra kíváncsi, kattintson Kemény nevére a há­lón. Ennél fontosabb, hogy tessék olvasni a könyveit, az Élőbeszédet, és persze az előzőeket. Megjegyzem, nem könnyű hozzájutni, én még antikváriumban kemény­ kötetet nem láttam, van egy olyan érzésem, nem is fogok. És beszélni se fogok tovább, azt hiszem, jobb, ha inkább felolvasok a kötetből, eredetileg a nyitóversre gondoltam, a Kesztyű címűre, abszo­lút antológiadarab, ahogy mondani szokták, nagy vers, szóval ezt akar­tam most olvasni, de mikor ezt a mostakarás-t kigondoltam és leírtam, s mikor az asztalom körüli könyvkuplerájban végre megtaláltam a köte­tet, az mintegy magától kinyílt az érdligeti állomáson, egyébként igen jó és jellegzetes helyen, s ezzel eldőlt, hogy ezt a nagy verset olvasom in­kább, volna még tippem, igaz, ez a tippsor nagyjából megegyezne a tartalomjegyzékkel. Parti Nagy Lajos Gaál József Hölgyeim és uraim! Könnyed, vidám mondatoknak lenne most helye és ideje, hiszen ünne­pelünk. Csakhogy most Gaál József képeiről, tavaly téli kiállításáról lesz szó, a Samsára című kiállításról. Régen nem volt részem olyan megrendülésben, mint azon a ködös novemberi reggelen az Aulich Art Galériában. Vagy nyolcvan kép sorakozott ott, teremről teremre, kisebb és nagyobb méretben, papíron és vásznon: mindegyiken szeretkező, egymásba olva­dó, egymást fojtogató és ölelő lények. Üzekedő, birkózó, egymást tépő, kétségbeesett arcú, vicsorgó lények, mit szépítsük: emberek voltak Gaál képein. Ezek az egymást ölelő, fölfaló, legyűrő vagy magukat éppen meg­adó emberek néha kinéztek a képből, ki a szörnyű héjanászból, talán együttérzésünkre számítva. (Együttérzésünk, ha van, persze elsősorban magunknak szól.) Hogy lehet a fájdalomról, a magányról, kozmikus és hétköznapi nyo­morúságainkról beszélni az ölelkezés nyelvén? A baszás nyelvén. Tudjuk, minden helyzet, pillanat alkalom egy ima elmondására. Gaál képein lát­hatjuk: a sárból, a mocsokból, a testnedvek mocsarából szól a fohász. Gaál ezeken a képeken tudja azt, amit csak a legnagyobbak tudnak, tudja azt, amit például Farkas István tudott: minden mozdulata, min­den gesztusa, minden ecsetvonása hiteles. Nincs szépítés, nincs elegan­cia, nincsenek elegáns gesztusok, lágy (vagy kemény) áttűnések, eltűn­tek az idézetek, misztikus utalások, ecsete csak az igazságra, esetünkben a szenvedésre mozdul. Gaál mozdulatai pontosak és kegyetlenek. Ecsetvonásai szeretetteljesek. Gaál mondatai visszavonhatatlanok. Néma harc ez, csak a fogak koccanása hallatszik. Nincs győztes és vesz­tes, a harc a túlélésért folyik. És a harcosok persze esendőek. Erejük egy­másból fakad és ott is enyészik el. Jákob a József és testvéreiben „irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá ma­gasodott hangon jajdult föl.­­ Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattat­­ván szétszaggattatott!­­ És mintha a »szaggattni« szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját. Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanú­sított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen né­ma alaposság folytán, amellyel végezte. A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesz­­tettségének, rémülten látták, hogy Jákob nem állt meg, mérsékelt várako­zásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott. A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús min­den mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetelle­nesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét fedve kirohant.” Idézet vége. Gaál József ezzel a sorozatával, mint gyászában Jákob, letépte magáról rongyait, eltűnt képeiről minden narráció, eltűntek a mitikus utalások, maradt a tiszta, nyers hús, a pőre szenvedés. Úgy érzem, ismét méltó kézbe kerül a Palládium-díj, gratulálok. Szüts Miklós 2007. MÁRCIUS 2.

Next