Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-03-02 / 9. szám - Spiró György: Galgóczy Árpád köszöntése • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Parti Nagy Lajos: Kemény István • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Szilágyi Ákos: Garaczi László: garaczi lászló: metaXa • Palládium-díj 2007 (12. oldal) - Szüts Miklós: Gaál József • Palládium-díj 2007 (12. oldal)
A Palládium Alapítvány idei díjazottai: szépirodalom: Garaczi László: metala; Kemény István: Élőbeszéd. Képzőművészet: Gaál József: Samsára, önálló kiállítás. Különdíj: Galgóczy Árpád: Furcsa szerelem c. gyűjteményes kötetéért és egész műfordítói életművéért. A szellemtudomány-témakör idei díját Hudi József és Köblös József A pápai református kollégium diákjai 1585-1861 című munkája kapta a protestáns iskolatörténet társadalomtörténeti irányú megújításáért. Kövér György laudációját terjedelmi okokból nem tudjuk közölni. A teljes szöveg megtalálható az alapítvány honlapján (www.palladiumalapitvany.hu). Galgóczy Árpád köszöntése Ösztönösen mindig meg voltam győződve arról, hogy irodalmat csak szeretetből lehet művelni. Minden nagy mű mélyén szeretet munkál, s amikor nehéz pillanatainkban váratlanul felidéződik bennünk egy verssor vagy egy költött epizód, amely ugyan bajainkra gyógyírt nem hoz, de arról tanúskodik, hogy mások is voltak már ilyen helyzetben, megkapjuk a létezhető legnagyobb segítséget, többnyire olyan emberektől, akik már rég nem élnek. Galgóczy Árpád egész életműve az orosz költészet és a magyar nyelv szeretetéből fakad. Vannak műfordítóink, köztük jelentős költők is, akik megélhetési célból, szakmányban fordítottak számtalan nyelvből, többnyire nyersfordítás alapján, hol jól, hol rosszul. Többnyire inkább rosszul, ezért a világirodalom líráját csak magyarul tudó egyetemistáknak harminc éve tartó tanári pályámon nemigen merészeltem elemezni. A szívem vérzett, hogy nem lehet, de nem lehet. Galgóczy Árpád egyszer, történetesen fogságban, megtanult oroszul, megszerette azokat a vele együtt raboskodó embereket, akik számára az orosz költészet a szellemi és lelki, következésképpen a testi túlélés esélyét nyújtotta, és maga is beleszerelmesedett az orosz költészetbe. Hazakerült, és fordítani kezdett. Nem mondhatom, hogy titokban, nem volt ebben titkolnivaló, inkább azt mondanám, hogy sokáig csak úgy magának. Nem érdekelte, hogy egy-egy művet mások is lefordítottak már magyarra, ő csak piszmogott, a legjobb, a legpontosabb magyar megfelelőt kereste. Hogy miből élt közben, nem tudom. Voltaképpen mindegy. Valamiből megélünk, és mellette alkotunk. Jól is van ez így: partizán módjára műveljük, amire alkalmassá tettük magunkat, közlési kényszer nem nyomaszt. Idő pedig van, ha éppen nem lőnek és nem cipelnek kényszermunkára, legföljebb kevesebbet alszunk. Ebben az irodalmi nagyüzemben, amely világszerte futószalagon dobja piacra a könyvnek látszó valamiket, csak partizánkodva, kézműves kisiparosként, a szeretettől hajtva lehet értékeset művelni. Gyanúm szerint Galgóczy Árpád úgy partizánkodta végig az életét, hogy közben rettentően élvezte, amire egyszer elszánta magát. Hihetetlen élmény, amikor a legnehezebben fordítható, vagyis az eredetiben a legegyszerűbb, legvilágosabb művek sok elvétett kísérlet után egyszerre magyarul is olyan egyszerűen és világosan szólalnak meg, mintha nem is fordítások lennének. Ennél mélyebb szellemi kalandot nem ismerek. Az egyszeri ember ilyenkor magának a nyelvnek válik a médiumává, feloldódik és kiárad. Hangszerré válik, amelyen nem tudni, voltaképpen ki is játszik. Csodálatos érzés hangszerré válni. Bámulatos, ahogy hol Amati, hol Stradivari, hol Guerneri tónusa szólal meg a fordítóból. Nem lehet ezt megérteni, és megmagyarázni se lehet, noha sokan próbálták, csak csinálni. Galgóczy Árpád az egész orosz költészetbe szerelmes, az ilyen szerelem valóban furcsa, mint nagy kötetének címe is sugallja. Klasszikusok, romantikusok, modernek, mindenki belefér. És belefér a líra, a verses epika, minden. Nekem vannak kedvenceim, például Tyutcsev. Amikor orosz szakos egyetemista voltam, nem lehetett Tyutcsev-kötethez jutni, a jegyzetünk csúnyán leszólta, szubjektív idealistának minősítette, ettől figyeltünk fel rá néhányan. 1968 szeptemberében egy kijevi házibulin a könyvespolcon felfedeztem kétkötetes kritikai kiadását, ezt a könyvészeti ritkaságot, kezembe vettem, bámultam, az izgalomtól remegett a kezem. A házigazda, ott tanuló magyar egyetemista, lelkesedésemet látva nekem ajándékozta. Legbecsesebb könyveim egyike azóta is. Egyszer néhány versét megpróbáltam lefordítani. Nagyon jók Szabó Lőrinc fordításai, de én még jobbat szerettem volna. Hónapokig vacakoltam, és nem tudtam elérni, hogy olyan áttetsző, tiszta és mély legyen, mint oroszul. Spiró György Irodalmi Kávéház (Károly krt 3/c) , március 6., kedd, 17 óra A bölcsészek köre az ELTE BTK HÖK és az Alexandra közös rendezvénysorozata. Oktatói estek 1. Vendég: Szathmári István nyelvészprofesszor, professor emeritus 19.00 - Mozibubus avagy kérdések a moziról, amelyeket rendszerint fel sem teszünk - Miért gondoljuk, hogy a történelmi filmekben maga a történelem jelenik meg? Réz András sorozata , március 7., szerda, 19 óra „Minden, ami könyv” - Szilágyi János sorozata a könyvszakmáról. Az első rész vendége Kiss Ferenc antikvárius, könyvgyűjtő G*1 március 8., csütörtök, 19 óra Ézsiás Erzsébet: Az örvénylelkű fiú című könyvének megjelenése kapcsán a 70 éves Baranyi Ferenc költővel Körössi P. József beszélget. Házigazda a Papirusz Dupla Kiadó___________ ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 12 Garaczi László: garaczi lászló: metaXa Garaczi László metadja , hogy mindjárt saját metaforáját szegezzem szembe a szerzővel, de hát szeget szeggel! - a „tökéletesség közelében van, karcolja a tökéletességet”. A szó szoros értelmében. Garaczi prózája olyan, mintha gravírozva lenne; mintha az, aki írja (tehát nem az elbeszélő, hanem az író!), nagy pontosságú szavak gyémánttűivel karcolná leheletfinoman, ámde könyörtelenül, a kikezdhetetlen véglegesség súlyával valamely teljesen simára csiszolt és áttetsző felületre — égre, üvegre, jégre - annak a világnak a groteszk ábrázatát, amely az elbeszélésben mint megszakítatlan rajzolásfolyamatban előttünk megképződik. Szinte egyfajta fémes animáció benyomását kelti ez a rezzenéstelenül - az ironikus költő faarcával -, valamit semmibe és semmit valamibe átrajzoló elbeszélésmód, ez a legvadabb átváltozásokat, legharsányabb verbális és vizuális poénokat is hidegvérrel és fanyar humorral a megadott felületre rákarcoló tündökletes kalligráfia. A metalában, ha jót olvastam, átfogó életérzés és világszemlélet hordozójává vált Garaczi ironikus jégkarca. A metala a beköszöntött szép, új jégkorszak regénye. Nem a külső jégkorszaké (az majd jön, ha jönni akar), hanem a belső eljegesedésé, amely fokról fokra (észak-fokról észak-fokra) keríti hatalmába az egyéneket, a közösségeket, a szellem és a test, az érzelmek és az érzékek egész emberi világát. A metaba a lélek megdermedéséről, a szellem elgémberedéséről szól - az objektív irónia jéghangján. Elmegyógyintézetben jegelt zenész-hősét halálos iszony választja el szinte mindentől és mindenkitől - elsősorban önmagától persze. A szerelem katasztrófája kivetette térből és időből. Valami köztes állapotban, örök Most-ban dermedt meg. Mintha túlélte volna halálát és hangja most odaátról, egy síron túli világból szólalna meg. A halott ember - az élőhalott - hangja ez. Jég-hang, én-hang, melyet végtelen távolság választ el az eleven személytől, az élettől, a világtól. A jég az elválasztottság, a totális izoláció, az elérhetetlenség és utolérhetetlenség, a kapcsolatteremtésre való képtelenség metaforája. A hang, amely az egzisztenciális katasztrófát - a jéggé válást elbeszéli, mint mondtam: az Én hangja. Kísérteties hang, mely a tudat túlvilágáról jön. Mintha a halál állapotából beszélné el valaki azt az életet, melyet élt valaha. Az Én túlvilági hangjának révült-személytelen intonációjában nem remeg sem félelem, sem remény, tárgyilagos, részvétlen, távolságtartó. Miközben a Hang felidézi az egykori élet döntő epizódjait, nem sír és nem nevet együtt az epizódok vágyódó és gyötrődő, síró és nevető hősével. A halottat az élővel összekapcsoló médiumnak nem is dolga ez. Alighanem ebből az Én jéghideg, kísérteties, túlvilági hanghordozása és az általa elbeszélt vad, forró, testies szerelmi katasztrófatörténet közötti ellentétből fakad a regény egész világának szívrepesztő szomorúsága. Ennyi, egy hangnyi élet maradt a regény hősében. Visszaút számára nincs, de szabadulás lehetséges. Az Én-ből előbb Te, aztán ő lesz. Én mint én, én mint te, én mint ő. Ez az a paradigma - a történet szintjén a terápia, metaszinten a művészi alkotás paradigmája -, amelyben a Hang a hős életét végigragozza, hogy lehetővé tegye kiszabadulását a halálból. Új paradigma születik: Én mint nem-Én, Én mint nem-Te, Én mint nem-O. Én mint semmi. Az Én O-vé válik és fokról fokra kioldozza magát a halál kötelékéből. Semmivé válik vagy mindenné, mindegy. A halál - avagy Garaczi egy régebbi, számomra különösképp kedves novelláját idézve -, a szmrty ezúttal az Én képében lép a hős halott tudatának színpadára. Csak azért lép színre, hogy eljátssza halálát, A halál halálát, bármit jelentsen is ez. A regény végén megtörténik a megváltás, a kiszabadulás az Én bábjából. A hang elnémul, a hős másvalakivé válik: „felemás lénnyé növény és kísértet közt”. Nem rángathatja többé a halálszínpad direktora, az Én: „szabadon ellebeg, ami megkötözte”. A kiszabadulás mint a szárnyra kelés és kirepülés metaforája megvalósul: „szélroham falnak csap egy verebet, megrázza magát, körbesétál a porban, tollait rendezi, próbarepülés, szárnyzizzenés, egyre magabiztosabban tekergeti nyakát, majd hirtelen, mintha kilőnék, elrepül a hegy felé”. Szilágyi Ákos PALLÁDIUM-DÍJ 2007 Kemény István Hölgyeim és uraim, szándékom szerint rövid leszek és lényegre törő, nagyon örülök, hogy én laudálhatom Kemény Istvánt, illetve Élőbeszéd című kötetét, melyet a Magvető Könyvkiadó adott ki. Örülök, mert nyilvánosan is elmondhatom, hogy nagyon sokra tartom, amit Kemény csinál. De ne mondjak csinálást, sokra tartom, amit Kemény van. Amit összelétezik, összelustálkodik. Zárójel: a könyvein kívül két kötelező olvasmányt ajánlok az utóbbi időkből, Kemény írását Adyról a Holmiban, ez még 2005-ben jelent meg, és Bartis Attila beszélgetését Keménnyel a Literán, illetve a Lettre-ben, zárójel bezárva. A lustálkodás szót ebből a beszélgetésből oroztam el , idézem szó szerint. Félreértés ne essék, ez a lustálkodás kemény munka, a csinálásról nem is beszélve, mondjak csak csinálást, az nem úgy van, hogy a nyelvi mű egyszer csak van, azt nagyon kell volatni, hogy legyen, hogy olyan legyen, mintha csak úgy volna. Az élőbeszéd pláne egy rémesen bonyolult dolog, nincs olyan alulokos olvasó, aki ne tudná, ne sejtené legalábbis, hogy ez bizony, mármint ez a dikció nem úgy élő, mint az érdligeti állomáson folyó beszéd, ezt, az egész érdligeti állomást nagyon meg kell dolgozni, élővé kell nyüstölni ahhoz, hogy pont olyan legyen, mint, és mégse, a költői nyelv már csak ilyen. Az írói nyelv. Laudációm tárgya író és költő, ezt én nem választanám szét, mennyiségre tán költő, de hát író is, s nemcsak prózájára nézve, hanem mert minden költő író, nem? Nem. Kemény mindenekelőtt művész, érdemes és kiváló, halk szavú és világosan beszélő, visszahúzódó és határozottan jelen lévő, száraz és szenvedélyes, esett és elegáns - és folytathatnám. Egyszóval jelentős alakja a magyar irodalomnak. Kemény költészetén immár több nemzedék nőtt fel, a sajátja is bizonyos fokig és az utána jövők is. Alapember, nem nagyon kerülhető meg, noha nem mondhatnám, hogy bárkinek útjában állna. Tán pont ezért, illetve pont ezért nem. Kemény szövegeiről nekem mindig a tartósság jut eszembe, illetve az, hogy e szövegek fölényesen, picit csúfondárosan s nagyon komolyan állják az időt, anyaguk víz- és divathatlan, ha ez mondható így, és mért ne lenne? És még valami: Kemény egészen titokzatos, príma kopásállót használ, kicsit elnagyoltan szuverenitásnak mondanám. Természetesen én itt nem fogok kis pályaképet adni, persze nagyot se, aki tényekre, adatokra kíváncsi, kattintson Kemény nevére a hálón. Ennél fontosabb, hogy tessék olvasni a könyveit, az Élőbeszédet, és persze az előzőeket. Megjegyzem, nem könnyű hozzájutni, én még antikváriumban kemény kötetet nem láttam, van egy olyan érzésem, nem is fogok. És beszélni se fogok tovább, azt hiszem, jobb, ha inkább felolvasok a kötetből, eredetileg a nyitóversre gondoltam, a Kesztyű címűre, abszolút antológiadarab, ahogy mondani szokták, nagy vers, szóval ezt akartam most olvasni, de mikor ezt a mostakarás-t kigondoltam és leírtam, s mikor az asztalom körüli könyvkuplerájban végre megtaláltam a kötetet, az mintegy magától kinyílt az érdligeti állomáson, egyébként igen jó és jellegzetes helyen, s ezzel eldőlt, hogy ezt a nagy verset olvasom inkább, volna még tippem, igaz, ez a tippsor nagyjából megegyezne a tartalomjegyzékkel. Parti Nagy Lajos Gaál József Hölgyeim és uraim! Könnyed, vidám mondatoknak lenne most helye és ideje, hiszen ünnepelünk. Csakhogy most Gaál József képeiről, tavaly téli kiállításáról lesz szó, a Samsára című kiállításról. Régen nem volt részem olyan megrendülésben, mint azon a ködös novemberi reggelen az Aulich Art Galériában. Vagy nyolcvan kép sorakozott ott, teremről teremre, kisebb és nagyobb méretben, papíron és vásznon: mindegyiken szeretkező, egymásba olvadó, egymást fojtogató és ölelő lények. Üzekedő, birkózó, egymást tépő, kétségbeesett arcú, vicsorgó lények, mit szépítsük: emberek voltak Gaál képein. Ezek az egymást ölelő, fölfaló, legyűrő vagy magukat éppen megadó emberek néha kinéztek a képből, ki a szörnyű héjanászból, talán együttérzésünkre számítva. (Együttérzésünk, ha van, persze elsősorban magunknak szól.) Hogy lehet a fájdalomról, a magányról, kozmikus és hétköznapi nyomorúságainkról beszélni az ölelkezés nyelvén? A baszás nyelvén. Tudjuk, minden helyzet, pillanat alkalom egy ima elmondására. Gaál képein láthatjuk: a sárból, a mocsokból, a testnedvek mocsarából szól a fohász. Gaál ezeken a képeken tudja azt, amit csak a legnagyobbak tudnak, tudja azt, amit például Farkas István tudott: minden mozdulata, minden gesztusa, minden ecsetvonása hiteles. Nincs szépítés, nincs elegancia, nincsenek elegáns gesztusok, lágy (vagy kemény) áttűnések, eltűntek az idézetek, misztikus utalások, ecsete csak az igazságra, esetünkben a szenvedésre mozdul. Gaál mozdulatai pontosak és kegyetlenek. Ecsetvonásai szeretetteljesek. Gaál mondatai visszavonhatatlanok. Néma harc ez, csak a fogak koccanása hallatszik. Nincs győztes és vesztes, a harc a túlélésért folyik. És a harcosok persze esendőek. Erejük egymásból fakad és ott is enyészik el. Jákob a József és testvéreiben „irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá magasodott hangon jajdult föl. Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattatván szétszaggattatott! És mintha a »szaggattni« szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját. Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanúsított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen néma alaposság folytán, amellyel végezte. A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesztettségének, rémülten látták, hogy Jákob nem állt meg, mérsékelt várakozásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott. A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús minden mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetellenesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét fedve kirohant.” Idézet vége. Gaál József ezzel a sorozatával, mint gyászában Jákob, letépte magáról rongyait, eltűnt képeiről minden narráció, eltűntek a mitikus utalások, maradt a tiszta, nyers hús, a pőre szenvedés. Úgy érzem, ismét méltó kézbe kerül a Palládium-díj, gratulálok. Szüts Miklós 2007. MÁRCIUS 2.