Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-03-02 / 9. szám - Eörsi László: Ötven év múltán • A felkelők megítélésének változása (9. oldal) - Molnár Erzsébet: Lecsó • Lichthof (9. oldal)

2007. MÁRCIUS 2. 1­1­1_______ határok visszaállítását, esetleg rasz­­szista rendszabályok bevezetését annak a befolyásnak a túlsúlya el­len, amelyet a nem magyarok, vagy a nem teljesen magyarok, vagy a zsidók gyakorolnak. 6. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg marad a jelenlegi államforma. Ez hasonlít a körülöttünk lévő országok szokvá­nyos köztársaságához, holott ne­künk egy igen sajátos államformát kellene kialakítanunk, amely a Szent Korona-tanon alapul. Vagy esetleg nem is köztársaságban kel­lene élnünk, hanem vissza kellene állítani a királyságot. Mind a hat példában a szóban forgó nézet képviselői tagadják azt, hogy a rendszerváltás végbement. Nem arra alapozzák a tagadást, hogy valamelyik pozitív minimum­­feltétel nem teljesül (tipikus eset­ben fel sem ismerik e feltételek je­lentőségét). Azért tagadják, mert a fennálló helyzet nem elégíti ki az általuk felállított normatív feltételt, írásomban csak az első két pél­dával foglalkozom. Az elit leváltása. Kelet-Európa és benne Magyarország viharos ütemben tért át a szocialista rend­szerről a kapitalista rendszerre. Érdemes átgondolni a történelmi tapasztalatot. Idézzük vissza azt a hosszú, sok évszázados történelmi időszakot, amelyben a kapitalista átalakulás vezető országában, Ang­liában a prekapitalista tulajdonvi­szonyokat fokozatosan szűkebbre szorították a kapitalista tulajdonvi­szonyok. A monarchia hatalma fo­kozatosan gyengül, megjelennek önkormányzati formák, a parla­mentarizmus első csírái, majd mind inkább nő a választások és a parlament súlya, mígnem kialakul a parlamenti monarchia, végül - történelmi léptékkel mérve a kö­zelmúltban, a XIX. század máso­dik felétől­­ a demokrácia. A gaz­dasági és a politikai rendszer vál­tása több lépésben és igen hosszú idő alatt ment végbe. Sokáig álltak fenn átmeneti állapotok, a változás folyamata időnként megrekedt, esetleg ideiglenesen visszafordult, máskor felgyorsult. Miközben igen hosszú időszakot tekintve fokoza­tosan csökken az eliten belül az arisztokrácia súlya, nem emelhe­tünk ki ebből a korszakot átfogó átalakulási folyamatból olyan rövid időszakot, amelyben radikálisan és tartósan lecserélődött volna az elit, sem a politikai életben, sem a gaz­daságban. Egymás mellett éltek, a hatalomért és a gazdaságért egy­mással is küzdve, a korábbi és a későbbi rend emberei. Rivalizálás, harc és ugyanakkor összefonódás és kooperáció - mindez különböző arányokban kombinálódva egymás mellett létezett. A magyar történelem, történelmi léptékkel mérve nagy késlekedés­sel, hasonló jelenségeket mutatott fel a XIX. század második és a XX. század első felében az elit összeté­telének és belső interakcióinak tör­ténetében. Igaz, a politikai elit ösz­­szetétele hirtelen megváltozott a szabadságharc leverése után - ám a folytonosság trendje később, a ki­egyezés utáni Magyarországon is­mét erősen érvényesült. Az arisz­tokrácia, a nagybirtokosok, a dzsentri réteg, a hivatalnoki közép­­osztály és az üzletemberek által al­kotott elit különböző csoportjai együtt éltek. Az elit összetétele mó­dosult ugyan, de szó sem volt radi­kális őrségváltásról. A korábbi elit - az arisztokrácia, a nagybirtoko­sok - kezében fontos politikai ha­talmi pozíciók maradtak, befolyá­suk kiterjedt az üzleti életre is. Ri­valizálás és összefonódás egyaránt mutatkozott a heterogén eliten be­lül, a különböző vezető rétegek és csoportok között. Egyetlen „nagy transzformáció” volt a történelem­ben, amelyben gyorsan és brutáli­san végrehajtották az elitcserét - ez a kapitalista rendszer megdöntése és a szocialista rendszer megterem­tése idején ment végbe, először a Szovjetunióban, majd utána a töb­bi kommunista hatalomátvétel nyo­mában. Mi zajlott le Magyarországon a mostani rendszerváltáskor? Figye­lemre méltó empirikus tanulmá­nyok készültek, amelyek elég vilá­gos képet festenek. A posztszocia­lista átmenet kezdetén felvetődött egy radikális hipotézis, amely sze­rint a régi elit szinte teljesen át­menti magát, az elit összetétele alig cserélődik, mert „nómenklatura­­burzsoázia” alakul ki, és létrejön a „politikai kapitalizmus”. Ez a né­zet, amelyben ma is sokan hisznek, igen erős túlzásnak bizonyult. Az empirikus kutatások megcáfolták, még az átmenet korai időszakára vonatkozóan sem igazolódott. Az igazság az, hogy az új politikai és gazdasági elitnek csak egy kisebb hányada volt magasabb pozícióban a régi rezsimben. A többiek közül sokan a régi politikai-bürokratikus rétegek alacsonyabb beosztásából léptek feljebb, míg mások kívülről, a régi eliten kívüli társadalmi cso­portokból toborzódtak. Kovách Imrének és munkatársa­inak a tanulmányai további érde­kes adatokkal támasztják alá az ál­talános megállapításokat. Az egyik számítási eredmény, amit most idézni akarok, a következő feltéte­lezésen alapul: a posztszocialista elit tagjának pályafutásában akkor érvényesült kontinuitás, ha tagja volt az egykori MSZMP-nek. Ez a feltevés erős egyszerűsítésen ala­pul, hiszen a régi politikai, és még inkább a gazdasági elit tagjai kö­zött voltak pártonkívüliek. Annyi azonban bizonyos, hogy szoros volt a korreláció az elithez tartozás és a párttagság között, és ezért az alkal­mazott ismérv elég jól eligazít ben­nünket a régi és új elit közötti kon­tinuitás feltárásában. Az adatokból világosan látszik, hogy - miközben a rendszerváltás után drasztikus őrségváltás nem zajlott le - hamar megkezdődött a régi gazdasági elit részleges leváltása. Ez a trend fo­lyamatosan folytatódott. 2001-ben az új gazdasági elitnek már csak nem sokkal több mint egy­negyede volt olyan egyén, aki az MSZMP tagja volt a rendszerváltás előtt. Vannak olyan felmérések is, ame­lyek nemcsak a gazdasági elitről, hanem a politikai és kulturális elit­ről is közölnek adatokat, 2001-re vonatkozóan. Az elit mindhárom szegmensében hasonló a trend: fo­kozatosan, határozott ütemben csökken az egykori kommunista párttagok részaránya. Eltérő vizs­gálati módszerek alkalmazásával folytatott más vizsgálatok eredmé­nyeit is figyelembe véve elmond­hatjuk: zsugorodik az új elitnek az a hányada, amelyet a régi elit tag­jai foglaltak el. Elismerem, hogy engem is irri­tál, amikor vezető pozícióban látok olyanokat, akikről személyes ta­pasztalatból tudom, milyen sokat ártottak, amikor a régi rendszert szolgálták magas beosztásban. A je­len cikk nyelvén, amikor magam is felveszem a normatív megközelítés szemüvegét, sokszor tölt el a düh - de megpróbálok uralkodni az in­dulataimon. És ha most visszatérek a pozitív megközelítéshez, fenntar­tom a korábbi álláspontomat: az elitcsere nem szükséges feltétele an­nak, hogy a rendszerváltást befeje­zettnek nyilvánítsuk. A kapitalista gazdaság kitermeli a maga vezető rétegét. Adoptálja, magába olvaszt­ja azokat, akik alkalmasak erre a szerepre és - még ha előnyös pozí­cióból indulnak is - előbb-utóbb ki­szelektálja azokat, akik alkalmatla­nok. Éppen ez az erős szelekciós mechanizmus a kapitalista gazda­ság hatékonyságának egyik titka. A politikai demokrácia is kitermeli a maga vezető rétegét. Akárcsak a piaci versenyben, a pártok és moz­galmak versenyében is szelekció fo­lyik. Aki alkalmatlannak bizonyul, az előbb-utóbb kirostálódik. Senki sem állítja, hogy e két szférában hi­bátlanul működnek a szelekciós mechanizmusok. Előfordul, hogy a tehetségtelen vagy a tisztességtelen felülre kerül és a tehetséges, a tisz­tességes szorul alulra. De azért a szelekció eléggé hatékony. Ahogy haladunk előre az időben, úgy vá­lik mind megbízhatóbbá a kiválasz­tódás, bár számítani kell arra, hogy mindig lesznek hibás szelekciós döntések. Sajnálatos, hogy nincs teljes esélyegyenlőség. Valóban előnyös lehet, ha valaki (önmaga vagy a családja) „fent” volt már a régi rendszerben is. (Bár hátrányai is lehetnek ugyanennek az induló helyzetnek, mert ellenszenvet is szülhet a környezet egy részében.) Ám az idő múlásával ez az előny el­kopik. Bizonyos, hogy senkinek sincs örökre garantált állása, ha al­kalmatlan rá. Az elitcserét maga a rendszer hajtja végre. Igazságtétel. Ha ezen törvénybe foglalt és bírói ítélkezésekkel vég­ződő büntetőeljárásokat értünk - ezekre valóban szinte egyáltalán nem került sor. Egy-két per folyt, 1956 utáni sortüzek ügyében, ezek is felemásan fejeződtek be. Ezen kívül legfeljebb annyi történt, hogy néhány jogszabály kirekesztette meghatározott munkakörökből a régi politikai elit egyes csoportjait. A 90-es évek elején éles viták folytak az igazságtételről. Törvény­­javaslatot is nyújtottak be a régi rendszer idején elkövetett bűnök megtorlásáról, de a javaslatot nem hagyta jóvá a parlament. Mind az akkori pártokon belül, mind a nyil­vános vita résztvevői között meg­oszlottak a vélemények. Nem volt széles konszenzus annak megítélé­sében, mit kívánna ebben a hely­zetben az „igazságos” jogi rende­zés. „...Megoldás végül is azért nem volt sem Magyarországon, sem a szomszédos országok bárme­lyikében, mert a történelmi érte­lemben vett igazságosság kívánal­ma a társadalmat mélyen megosz­totta” — állapította meg Kende Pé­ter (2000). A vita lassan elhalt, al­kotmánybírósági döntések is lefé­kezték a próbálkozásokat. Később egyszer-egyszer újra felparázslott az igazságtételről folytatott polé­mia, hogy aztán megint hamvába haljon. Ismét elmondhatom: magam is felháborodom, amikor a hangver­senyteremben egyszer csak szembe­találkozom azzal a vérbíróval, aki barátaimat 1956 után börtönre ítél­te. Kis tolvajokat és kocsmai garáz­­dálkodókat börtönbe csuknak, mi­közben szabadon járnak-kelnek azok, akik aktívan és lelkesen köz­reműködtek a represszióban. Ami­kor a besúgók ügyei kavarták fel a közvéleményt, együtt éreztem a zú­golódókkal: az elnyomás gépezeté­nek kis csavarjai kerültek a látótér­be, miközben hajuk szála sem gör­bült azoknak, akik a gépezet nagy motorjai és lendkerekei voltak. Ám most is fenntartom a pozitív megközelítés során korábban kifej­tett álláspontot: a bűnösök meg­büntetése nem szükséges feltétele annak, hogy befejezettnek nyilvá­nítsuk a rendszerváltást. Értelmez­zük nagyon pontosan és szigorúan a „szükséges” jelzőt. Az új gazdasá­gi és politikai rendszer akkor is ké­pes működni, ha a bűnösöket nem büntették meg. Illúziók nélkül kell tekintenünk az új rendszerre. Még ha az er­kölcs, magasabb mércével mérve, meg is követelné a bűnösök bűn­­hődését - sem a kapitalista gazda­sági rend, sem a parlamenti de­mokrácia nem a tiszta erkölcs dia­dala. A demokrácia egyik őshazájá­ban, az Egyesült Államokban, ahol első ízben fogalmaztak meg és hagytak jóvá demokratikus alkot­mányt, a szent történelmi pillanat­ban sokmilliónyi fekete senyvedett rabszolgasorban. Volt olyan alapító atya, aki maga is rabszolgatartó volt. A rendszerváltással és az ezzel nálunk összefonódott kormányzati forma­váltással megteremtődtek a kapitalista rendszer és a demokra­tikus kormányzási forma működé­sének minimum-feltételei. Ez önma­gában is óriási jelentőségű törté­nelmi vívmány. De ezt senki sem tekintheti többnek a minimumnál. Ez a kiindulópont - és az már fő­képpen az ország vezetőin és pol­gárain múlik, hogy ettől a startvo­naltól indulva hová jutnak. A két elvárás (az elit leváltása és az igazságszolgáltatás) között van összefüggés, amit érdemes alapo­san végiggondolni. Az 1989-ben elkezdődött rend­szerváltás vér nélkül, erőszaktól mentesen valósult meg. Nemrég ünnepeltük meg 1956 ötvenedik évfordulóját, időszerű az összeha­sonlítás az akkori történésekkel. Igaz, akkor az első mozgalmak nem tűzték a zászlójukra a rend­szerváltás célját. Ám ha külső erők le nem verik, valószínűleg rend­szerváltáshoz vezetett volna. Olyan rendszerváltáshoz, amelyről utólag senki sem mondhatta volna azt, hogy vértelen volt. Fegyveres fel­keléssel kezdődött, és a régi rend vezetői kezdetben megpróbáltak fegyveresen szembeszegülni a fel­kelőkkel. Szovjet tankok jelentek meg és lőttek a budapesti utcán. Emberek ezrei haltak meg a bari­kádok mindkét oldalán. Érlelődött a szándék a lakosság körében a ré­gi rendért felelős emberek meg­büntetésére. Sokan voltak, akik bosszúra vágytak, az indulatok né­hány helyen a lincselésig fajuló túl­kapásokhoz vezettek. Ez alkalommal, 1989-ben és az­után mindennek nyoma sem volt. „Bársonyos” volt a forradalom, hogy a csehek remek kifejezését idézzem. Nem azért nem folyt most vér, mert három és fél évtized alatt megváltozott az emberi természet. A mostani átalakulás megegyezés­sel, kompromisszumokkal kezdő­dött, a tárgyalóasztalok mellett. Az átalakulás forgatókönyvét megbe­szélték, pontról pontra „kialkud­ták” a régi és az új vezetők. Azok, akik korábban osztatlan hatalmat birtokoltak, meg sem próbáltak fegyverhez nyúlni, hanem közre­működtek a demokratikus proce­dúra és a kapitalista gazdaság ki­alakításában. Fogcsikorgatva tet­ték, de megtették. Többek között azért kooperáltak, mert nem lettek kirekesztve sem a politikai, sem a gazdasági életből - feltéve, hogy el­fogadják az új játékszabályokat. Egymásnak ellentmondó értékek feszülnek itt egymás ellen. Az egyik oldalon: az őrségváltás és az igaz­ságtétel, a másik oldalon az erő­szakmentesség igénye. Ha már normatív megközelítésről van szó, s a magam értékrendjét akarom megvallani, az én szememben fon­tosabb az a követelmény, hogy a nagy társadalmi átalakulások vér nélkül, emberi életek feláldozása és erőszakoskodások nélkül menjen végbe, mint az a követelmény, hogy eltűnjenek a régi arcok, és igazság­tétessék. De tudom, hogy nem mindenki osztja ezt az érték­rendet, és akár erőszak útján is, de ki akarja követelni a régi rend em­bereinek kirekesztését és megbün­tetését. Záró következtetések írásom fő célja az volt, hogy egy megközelítési módot, metodikát sugal­mazzon. Hogyan kell megközelíte­ni valamilyen társadalmi képződ­mény pozitív definícióját? Hogyan kell az elméleti elemzésben élesen szétválasztani a pozitív és a norma­tív szemléletet? Ezek korántsem könnyű problémák, s a megoldá­suk nem triviális. Ezekre az elméle­ti feladatokra próbáltam példákat bemutatni. Amint azt az írás bevezetése be­jelentette, nem bocsátkoztam vitá­ba a Kossuth téri tüntetőkkel, sem a belpolitikai események naponta olvasható vagy a tévé képernyőjén látható kommentátoraival. Mégis azt remélem, hogy a gondolatok, amelyeket eléggé elvont szinten fejtettem ki, talán hozzájárulhat­nak a további higgadt mérlegelés­hez és ezzel a kedélyek lecsillapo­dásához. Valamennyien, belemerülvén a napi események megfigyelésébe és értékelésébe, hajlamosak vagyunk elveszíteni érzékünket a távlatok iránt. Nem látjuk a fától az erdőt. A rendszerváltás fundamentális té­nyeinek felidézése - az emlékezte­­tés arra, hogy létrejött a kapitalista gazdaság és a parlamenti demok­rácia - segíthet abban, hogy meg­különböztessük a mindennapok ki­sebb tapasztalatait a valóban nagy történelmi átalakulástól. Szinte divatba jött fitymáló sza­vakat mondani az elmúlt tizenhat évről. Tiltakozom! Vissza kell gon­dolnunk az alapvető változásokra, hogy megvédjük önmagunkat ezek ellen a felelőtlen támadásokkal szemben, és kiegyensúlyozottabb szemléletet alakítsunk ki gondolko­dásunkban. Arra is ösztönözni szeretném az olvasókat, hogy gondolják az átala­kulással kapcsolatos követelmények és feltételek egymáshoz viszonyított súlyát. Ha sikerült őket meggyőz­nöm arról, hogy a rendszerváltás­nak és a demokráciának vannak minimum-feltételei, akkor éppen e feltételek védelmének kell megad­nunk a legmagasabb prioritást. (A cikk alapjául szolgáló tanulmány teljes terjedelemben a Közgazdasági Szemle áprilisi számában jelenik meg. A tanulmány öt táblázatot közöl, továb­bá ismerteti a felhasznált irodalmi for­rásokat.)­­ A pozitív kritérium a következő: az azonos fajba tartozó egyedek egymás között szaporodnak és ter­mékeny utódot képesek létrehozni.­­ Munkatársaimmal végigböngésztük a Heti Vi­lággazdaság, a Magyar Narancs és a Hitel valamennyi, a rendszerváltás kezdetén megjelent számát. 1992-1993 körül kezd feltünedezni az írásokban a „kapitalizmus’’szó. Nemrég György Péter emlékeztetett erre a sajátos szemérmes el­hallgatásra: 1989 a többpártrendszert jelen­tette és ígérte, s szinte senki nem beszélt a kapita­lizmusról. Kormány korm­ányt követett, s mind joggal óvakodott attól, hogy megismertesse a la­kossággal a kapitalizmus realitását." (György Péter: Kádár János­­ a forradalom évfordu­lóján. Élet és Irodalom, 2006. november 10.) M. Tóth Éva munkája ÉLET ÉS!· IRODALOM

Next