Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-03-02 / 9. szám - Eörsi László: Ötven év múltán • A felkelők megítélésének változása (9. oldal) - Molnár Erzsébet: Lecsó • Lichthof (9. oldal)
2007. MÁRCIUS 2. 111_______ határok visszaállítását, esetleg raszszista rendszabályok bevezetését annak a befolyásnak a túlsúlya ellen, amelyet a nem magyarok, vagy a nem teljesen magyarok, vagy a zsidók gyakorolnak. 6. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg marad a jelenlegi államforma. Ez hasonlít a körülöttünk lévő országok szokványos köztársaságához, holott nekünk egy igen sajátos államformát kellene kialakítanunk, amely a Szent Korona-tanon alapul. Vagy esetleg nem is köztársaságban kellene élnünk, hanem vissza kellene állítani a királyságot. Mind a hat példában a szóban forgó nézet képviselői tagadják azt, hogy a rendszerváltás végbement. Nem arra alapozzák a tagadást, hogy valamelyik pozitív minimumfeltétel nem teljesül (tipikus esetben fel sem ismerik e feltételek jelentőségét). Azért tagadják, mert a fennálló helyzet nem elégíti ki az általuk felállított normatív feltételt, írásomban csak az első két példával foglalkozom. Az elit leváltása. Kelet-Európa és benne Magyarország viharos ütemben tért át a szocialista rendszerről a kapitalista rendszerre. Érdemes átgondolni a történelmi tapasztalatot. Idézzük vissza azt a hosszú, sok évszázados történelmi időszakot, amelyben a kapitalista átalakulás vezető országában, Angliában a prekapitalista tulajdonviszonyokat fokozatosan szűkebbre szorították a kapitalista tulajdonviszonyok. A monarchia hatalma fokozatosan gyengül, megjelennek önkormányzati formák, a parlamentarizmus első csírái, majd mind inkább nő a választások és a parlament súlya, mígnem kialakul a parlamenti monarchia, végül - történelmi léptékkel mérve a közelmúltban, a XIX. század második felétől a demokrácia. A gazdasági és a politikai rendszer váltása több lépésben és igen hosszú idő alatt ment végbe. Sokáig álltak fenn átmeneti állapotok, a változás folyamata időnként megrekedt, esetleg ideiglenesen visszafordult, máskor felgyorsult. Miközben igen hosszú időszakot tekintve fokozatosan csökken az eliten belül az arisztokrácia súlya, nem emelhetünk ki ebből a korszakot átfogó átalakulási folyamatból olyan rövid időszakot, amelyben radikálisan és tartósan lecserélődött volna az elit, sem a politikai életben, sem a gazdaságban. Egymás mellett éltek, a hatalomért és a gazdaságért egymással is küzdve, a korábbi és a későbbi rend emberei. Rivalizálás, harc és ugyanakkor összefonódás és kooperáció - mindez különböző arányokban kombinálódva egymás mellett létezett. A magyar történelem, történelmi léptékkel mérve nagy késlekedéssel, hasonló jelenségeket mutatott fel a XIX. század második és a XX. század első felében az elit összetételének és belső interakcióinak történetében. Igaz, a politikai elit öszszetétele hirtelen megváltozott a szabadságharc leverése után - ám a folytonosság trendje később, a kiegyezés utáni Magyarországon ismét erősen érvényesült. Az arisztokrácia, a nagybirtokosok, a dzsentri réteg, a hivatalnoki középosztály és az üzletemberek által alkotott elit különböző csoportjai együtt éltek. Az elit összetétele módosult ugyan, de szó sem volt radikális őrségváltásról. A korábbi elit - az arisztokrácia, a nagybirtokosok - kezében fontos politikai hatalmi pozíciók maradtak, befolyásuk kiterjedt az üzleti életre is. Rivalizálás és összefonódás egyaránt mutatkozott a heterogén eliten belül, a különböző vezető rétegek és csoportok között. Egyetlen „nagy transzformáció” volt a történelemben, amelyben gyorsan és brutálisan végrehajtották az elitcserét - ez a kapitalista rendszer megdöntése és a szocialista rendszer megteremtése idején ment végbe, először a Szovjetunióban, majd utána a többi kommunista hatalomátvétel nyomában. Mi zajlott le Magyarországon a mostani rendszerváltáskor? Figyelemre méltó empirikus tanulmányok készültek, amelyek elég világos képet festenek. A posztszocialista átmenet kezdetén felvetődött egy radikális hipotézis, amely szerint a régi elit szinte teljesen átmenti magát, az elit összetétele alig cserélődik, mert „nómenklaturaburzsoázia” alakul ki, és létrejön a „politikai kapitalizmus”. Ez a nézet, amelyben ma is sokan hisznek, igen erős túlzásnak bizonyult. Az empirikus kutatások megcáfolták, még az átmenet korai időszakára vonatkozóan sem igazolódott. Az igazság az, hogy az új politikai és gazdasági elitnek csak egy kisebb hányada volt magasabb pozícióban a régi rezsimben. A többiek közül sokan a régi politikai-bürokratikus rétegek alacsonyabb beosztásából léptek feljebb, míg mások kívülről, a régi eliten kívüli társadalmi csoportokból toborzódtak. Kovách Imrének és munkatársainak a tanulmányai további érdekes adatokkal támasztják alá az általános megállapításokat. Az egyik számítási eredmény, amit most idézni akarok, a következő feltételezésen alapul: a posztszocialista elit tagjának pályafutásában akkor érvényesült kontinuitás, ha tagja volt az egykori MSZMP-nek. Ez a feltevés erős egyszerűsítésen alapul, hiszen a régi politikai, és még inkább a gazdasági elit tagjai között voltak pártonkívüliek. Annyi azonban bizonyos, hogy szoros volt a korreláció az elithez tartozás és a párttagság között, és ezért az alkalmazott ismérv elég jól eligazít bennünket a régi és új elit közötti kontinuitás feltárásában. Az adatokból világosan látszik, hogy - miközben a rendszerváltás után drasztikus őrségváltás nem zajlott le - hamar megkezdődött a régi gazdasági elit részleges leváltása. Ez a trend folyamatosan folytatódott. 2001-ben az új gazdasági elitnek már csak nem sokkal több mint egynegyede volt olyan egyén, aki az MSZMP tagja volt a rendszerváltás előtt. Vannak olyan felmérések is, amelyek nemcsak a gazdasági elitről, hanem a politikai és kulturális elitről is közölnek adatokat, 2001-re vonatkozóan. Az elit mindhárom szegmensében hasonló a trend: fokozatosan, határozott ütemben csökken az egykori kommunista párttagok részaránya. Eltérő vizsgálati módszerek alkalmazásával folytatott más vizsgálatok eredményeit is figyelembe véve elmondhatjuk: zsugorodik az új elitnek az a hányada, amelyet a régi elit tagjai foglaltak el. Elismerem, hogy engem is irritál, amikor vezető pozícióban látok olyanokat, akikről személyes tapasztalatból tudom, milyen sokat ártottak, amikor a régi rendszert szolgálták magas beosztásban. A jelen cikk nyelvén, amikor magam is felveszem a normatív megközelítés szemüvegét, sokszor tölt el a düh - de megpróbálok uralkodni az indulataimon. És ha most visszatérek a pozitív megközelítéshez, fenntartom a korábbi álláspontomat: az elitcsere nem szükséges feltétele annak, hogy a rendszerváltást befejezettnek nyilvánítsuk. A kapitalista gazdaság kitermeli a maga vezető rétegét. Adoptálja, magába olvasztja azokat, akik alkalmasak erre a szerepre és - még ha előnyös pozícióból indulnak is - előbb-utóbb kiszelektálja azokat, akik alkalmatlanok. Éppen ez az erős szelekciós mechanizmus a kapitalista gazdaság hatékonyságának egyik titka. A politikai demokrácia is kitermeli a maga vezető rétegét. Akárcsak a piaci versenyben, a pártok és mozgalmak versenyében is szelekció folyik. Aki alkalmatlannak bizonyul, az előbb-utóbb kirostálódik. Senki sem állítja, hogy e két szférában hibátlanul működnek a szelekciós mechanizmusok. Előfordul, hogy a tehetségtelen vagy a tisztességtelen felülre kerül és a tehetséges, a tisztességes szorul alulra. De azért a szelekció eléggé hatékony. Ahogy haladunk előre az időben, úgy válik mind megbízhatóbbá a kiválasztódás, bár számítani kell arra, hogy mindig lesznek hibás szelekciós döntések. Sajnálatos, hogy nincs teljes esélyegyenlőség. Valóban előnyös lehet, ha valaki (önmaga vagy a családja) „fent” volt már a régi rendszerben is. (Bár hátrányai is lehetnek ugyanennek az induló helyzetnek, mert ellenszenvet is szülhet a környezet egy részében.) Ám az idő múlásával ez az előny elkopik. Bizonyos, hogy senkinek sincs örökre garantált állása, ha alkalmatlan rá. Az elitcserét maga a rendszer hajtja végre. Igazságtétel. Ha ezen törvénybe foglalt és bírói ítélkezésekkel végződő büntetőeljárásokat értünk - ezekre valóban szinte egyáltalán nem került sor. Egy-két per folyt, 1956 utáni sortüzek ügyében, ezek is felemásan fejeződtek be. Ezen kívül legfeljebb annyi történt, hogy néhány jogszabály kirekesztette meghatározott munkakörökből a régi politikai elit egyes csoportjait. A 90-es évek elején éles viták folytak az igazságtételről. Törvényjavaslatot is nyújtottak be a régi rendszer idején elkövetett bűnök megtorlásáról, de a javaslatot nem hagyta jóvá a parlament. Mind az akkori pártokon belül, mind a nyilvános vita résztvevői között megoszlottak a vélemények. Nem volt széles konszenzus annak megítélésében, mit kívánna ebben a helyzetben az „igazságos” jogi rendezés. „...Megoldás végül is azért nem volt sem Magyarországon, sem a szomszédos országok bármelyikében, mert a történelmi értelemben vett igazságosság kívánalma a társadalmat mélyen megosztotta” — állapította meg Kende Péter (2000). A vita lassan elhalt, alkotmánybírósági döntések is lefékezték a próbálkozásokat. Később egyszer-egyszer újra felparázslott az igazságtételről folytatott polémia, hogy aztán megint hamvába haljon. Ismét elmondhatom: magam is felháborodom, amikor a hangversenyteremben egyszer csak szembetalálkozom azzal a vérbíróval, aki barátaimat 1956 után börtönre ítélte. Kis tolvajokat és kocsmai garázdálkodókat börtönbe csuknak, miközben szabadon járnak-kelnek azok, akik aktívan és lelkesen közreműködtek a represszióban. Amikor a besúgók ügyei kavarták fel a közvéleményt, együtt éreztem a zúgolódókkal: az elnyomás gépezetének kis csavarjai kerültek a látótérbe, miközben hajuk szála sem görbült azoknak, akik a gépezet nagy motorjai és lendkerekei voltak. Ám most is fenntartom a pozitív megközelítés során korábban kifejtett álláspontot: a bűnösök megbüntetése nem szükséges feltétele annak, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a rendszerváltást. Értelmezzük nagyon pontosan és szigorúan a „szükséges” jelzőt. Az új gazdasági és politikai rendszer akkor is képes működni, ha a bűnösöket nem büntették meg. Illúziók nélkül kell tekintenünk az új rendszerre. Még ha az erkölcs, magasabb mércével mérve, meg is követelné a bűnösök bűnhődését - sem a kapitalista gazdasági rend, sem a parlamenti demokrácia nem a tiszta erkölcs diadala. A demokrácia egyik őshazájában, az Egyesült Államokban, ahol első ízben fogalmaztak meg és hagytak jóvá demokratikus alkotmányt, a szent történelmi pillanatban sokmilliónyi fekete senyvedett rabszolgasorban. Volt olyan alapító atya, aki maga is rabszolgatartó volt. A rendszerváltással és az ezzel nálunk összefonódott kormányzati formaváltással megteremtődtek a kapitalista rendszer és a demokratikus kormányzási forma működésének minimum-feltételei. Ez önmagában is óriási jelentőségű történelmi vívmány. De ezt senki sem tekintheti többnek a minimumnál. Ez a kiindulópont - és az már főképpen az ország vezetőin és polgárain múlik, hogy ettől a startvonaltól indulva hová jutnak. A két elvárás (az elit leváltása és az igazságszolgáltatás) között van összefüggés, amit érdemes alaposan végiggondolni. Az 1989-ben elkezdődött rendszerváltás vér nélkül, erőszaktól mentesen valósult meg. Nemrég ünnepeltük meg 1956 ötvenedik évfordulóját, időszerű az összehasonlítás az akkori történésekkel. Igaz, akkor az első mozgalmak nem tűzték a zászlójukra a rendszerváltás célját. Ám ha külső erők le nem verik, valószínűleg rendszerváltáshoz vezetett volna. Olyan rendszerváltáshoz, amelyről utólag senki sem mondhatta volna azt, hogy vértelen volt. Fegyveres felkeléssel kezdődött, és a régi rend vezetői kezdetben megpróbáltak fegyveresen szembeszegülni a felkelőkkel. Szovjet tankok jelentek meg és lőttek a budapesti utcán. Emberek ezrei haltak meg a barikádok mindkét oldalán. Érlelődött a szándék a lakosság körében a régi rendért felelős emberek megbüntetésére. Sokan voltak, akik bosszúra vágytak, az indulatok néhány helyen a lincselésig fajuló túlkapásokhoz vezettek. Ez alkalommal, 1989-ben és azután mindennek nyoma sem volt. „Bársonyos” volt a forradalom, hogy a csehek remek kifejezését idézzem. Nem azért nem folyt most vér, mert három és fél évtized alatt megváltozott az emberi természet. A mostani átalakulás megegyezéssel, kompromisszumokkal kezdődött, a tárgyalóasztalok mellett. Az átalakulás forgatókönyvét megbeszélték, pontról pontra „kialkudták” a régi és az új vezetők. Azok, akik korábban osztatlan hatalmat birtokoltak, meg sem próbáltak fegyverhez nyúlni, hanem közreműködtek a demokratikus procedúra és a kapitalista gazdaság kialakításában. Fogcsikorgatva tették, de megtették. Többek között azért kooperáltak, mert nem lettek kirekesztve sem a politikai, sem a gazdasági életből - feltéve, hogy elfogadják az új játékszabályokat. Egymásnak ellentmondó értékek feszülnek itt egymás ellen. Az egyik oldalon: az őrségváltás és az igazságtétel, a másik oldalon az erőszakmentesség igénye. Ha már normatív megközelítésről van szó, s a magam értékrendjét akarom megvallani, az én szememben fontosabb az a követelmény, hogy a nagy társadalmi átalakulások vér nélkül, emberi életek feláldozása és erőszakoskodások nélkül menjen végbe, mint az a követelmény, hogy eltűnjenek a régi arcok, és igazságtétessék. De tudom, hogy nem mindenki osztja ezt az értékrendet, és akár erőszak útján is, de ki akarja követelni a régi rend embereinek kirekesztését és megbüntetését. Záró következtetések írásom fő célja az volt, hogy egy megközelítési módot, metodikát sugalmazzon. Hogyan kell megközelíteni valamilyen társadalmi képződmény pozitív definícióját? Hogyan kell az elméleti elemzésben élesen szétválasztani a pozitív és a normatív szemléletet? Ezek korántsem könnyű problémák, s a megoldásuk nem triviális. Ezekre az elméleti feladatokra próbáltam példákat bemutatni. Amint azt az írás bevezetése bejelentette, nem bocsátkoztam vitába a Kossuth téri tüntetőkkel, sem a belpolitikai események naponta olvasható vagy a tévé képernyőjén látható kommentátoraival. Mégis azt remélem, hogy a gondolatok, amelyeket eléggé elvont szinten fejtettem ki, talán hozzájárulhatnak a további higgadt mérlegeléshez és ezzel a kedélyek lecsillapodásához. Valamennyien, belemerülvén a napi események megfigyelésébe és értékelésébe, hajlamosak vagyunk elveszíteni érzékünket a távlatok iránt. Nem látjuk a fától az erdőt. A rendszerváltás fundamentális tényeinek felidézése - az emlékeztetés arra, hogy létrejött a kapitalista gazdaság és a parlamenti demokrácia - segíthet abban, hogy megkülönböztessük a mindennapok kisebb tapasztalatait a valóban nagy történelmi átalakulástól. Szinte divatba jött fitymáló szavakat mondani az elmúlt tizenhat évről. Tiltakozom! Vissza kell gondolnunk az alapvető változásokra, hogy megvédjük önmagunkat ezek ellen a felelőtlen támadásokkal szemben, és kiegyensúlyozottabb szemléletet alakítsunk ki gondolkodásunkban. Arra is ösztönözni szeretném az olvasókat, hogy gondolják az átalakulással kapcsolatos követelmények és feltételek egymáshoz viszonyított súlyát. Ha sikerült őket meggyőznöm arról, hogy a rendszerváltásnak és a demokráciának vannak minimum-feltételei, akkor éppen e feltételek védelmének kell megadnunk a legmagasabb prioritást. (A cikk alapjául szolgáló tanulmány teljes terjedelemben a Közgazdasági Szemle áprilisi számában jelenik meg. A tanulmány öt táblázatot közöl, továbbá ismerteti a felhasznált irodalmi forrásokat.) A pozitív kritérium a következő: az azonos fajba tartozó egyedek egymás között szaporodnak és termékeny utódot képesek létrehozni. Munkatársaimmal végigböngésztük a Heti Világgazdaság, a Magyar Narancs és a Hitel valamennyi, a rendszerváltás kezdetén megjelent számát. 1992-1993 körül kezd feltünedezni az írásokban a „kapitalizmus’’szó. Nemrég György Péter emlékeztetett erre a sajátos szemérmes elhallgatásra: 1989 a többpártrendszert jelentette és ígérte, s szinte senki nem beszélt a kapitalizmusról. Kormány kormányt követett, s mind joggal óvakodott attól, hogy megismertesse a lakossággal a kapitalizmus realitását." (György Péter: Kádár János a forradalom évfordulóján. Élet és Irodalom, 2006. november 10.) M. Tóth Éva munkája ÉLET ÉS!· IRODALOM