Élet és Irodalom, 2007. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
2007-07-06 / 27. szám - Váncsa István: Nicht vor dem Kind (1. oldal) - Csurka Eszter: Rajzok • Bemutató szám (1-32. oldal)
Rauschenberger Péter: Mi van veled, demokrácia? * „Az ingyenpénz sokat tud ártani” - interjú Bojár Gáborral, a Graphisoft SE Európai Rt. elnökével (Rádai Eszter) * Alkotmánybírósági döntések (Bajomi-Lázár Péter, Hanák András) * Ketten egy új könyvről - Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett” - Kertész Imre-szótár (Gács Anna, Selyem Zsuzsa) * ÉS Irodalom: Balázs Imre József, Gát Anna, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szív Ernő ELET ELIT IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 396 FT 2007 JÚLIUS 6. VÁNCSA ISTVÁN: Nicht vor dem Kind Mint azt nyájas olvasóm már nyilván tudja, Gyurcsány saját kezűleg verte meg Kármán Irént egy olyan szadomazo partin, amelynek a megkötözés és a rakpartoldalon legurigázás is része volt. Portikkal szintén ő hozta össze, részint, hogy a saját olajügyeiről elterelje a figyelmet, részint meg kukkolni akart, mert perverz disznó amúgy. Ha nyájas olvasóm mindezt mégse tudja, akkor én most nagyon csodálkozom, hiszen „maga ez a tényállítás, ez nem új, hát ez egy közkeletű, mindenki által, azt hittem, hogy eddig tényként kezelt álláspont”, hogy egy élő klasszikust idézzek. Az a körülmény pedig, hogy fentieket most szoptam az ujjamból, meg amúgy is nyilvánvaló baromság az egész, mit se számít, a politikai közbeszéd manapság csupa ilyesmiből vagy ennél is jóval sötétebb retorikai alakzatokból áll össze, és ehhez már mindenki rég hozzászokott. „Korrekt, értelmes, intelligens, tisztelettudó, nevelő hatású, felelős, felvilágosult, konstruktív beszéd ebben az országban manapság nem létezik”, mondja egy szakértő. „Napjaink hihetetlenül kisértő beszédstílusa arra utal, hogy hovatovább képtelenek vagyunk értelmes és eredményes módon tárgyalni bármiről, ami fontos az országnak. Ezért aztán mind kevesebb esélyünk van arra, hogy akár csak a legnyomasztóbb problémák megoldásának komolyan nekilássunk”, mondja a másik. Viszont a fenti két idézet nem Magyarországról, hanem az Egyesült Államokról szól, szerzőik Jim Lehrer (PBS), illetve Arthur Sulzberger (New York Times), egyikük se egy macskajancsi. De nemcsak a sajtómunkások vélekednek így, a politika hangneme az amerikai publikum szerint is mind alpáribb, a televíziós vitaműsorokban szereplő politikusok jobb esetben elbeszélnek egymás mellett, rosszabb esetben arról értekeznek, hogy valójában mit gondol a másik fél, és hogy mit kéne a másik félnek csinálnia, ideológiai frázisokat pufogtatnak, vagy szimplán csak egymást simselik. Mindez pedig egyre durvább, mondják a nézők, mert ebben az egy dologban, úgy látszik, mindenki egyetért. Igen, a stílus alantas, bárdolatlan, otromba, útszéli és egyre útszélibb, hangoztatják maguk a politikai aktorok is, majd repülőse után kiáltanak. Leginkább olyankor, amikor épp a túloldal beszél. Nézzünk valami mást. Itt van előttem az Európai Parlament egyik dokumentuma. Jelentés a tagok viselkedéséről (Report on Standards of conduct of Members), azt mondja, hogy :Az Európai Parlamentben folyó viták olykor elriasztó irányt vesznek, közbekiabálásokkal, sértegetésekkel, kötekedéssel, sőt néhanapján verekedéssel”. Tehát elagyabugyálják egymást a képviselők, immár az Európai Parlamentben is. Persze hallottuk, hogy Törökországban, Ukrajnában, Tajvanon, Nepálban, Grúziában, Dél-Koreában, Japánban és más egzotikus országokban így szokás, továbbá emlékszünk a feledhetetlen Zsirinovszkijra, aki rendszeresen és örömmel abziktálta képviselőtársait, köztük a hölgyeket is, evvel együtt azt gondoljuk, Európában másképp kéne lennie. Csakhogy, ha nem tudnánk, a két háború között még a brit parlamentben is verekedtek a honatyák. 1926-ban egy Roy Bird nevű tagbaszakadt konzervatív az ő J. P. Gardner nevű munkáspárti képviselőtársából oly sikeresen csinált kávézaccot, hogy azonnal meghívták egy londoni ökölvívó gálára, méghozzá csillagászati összegekért. Ami pedig a magyarországi helyzetet illeti, egy régi karikatúrát nézegetek, Nyugtalan ülés a képviselőházban 1869-ben címmel, olyan, mintha a rakhmári Grand Hotelt ábrázolná, az úri közönség verekszik, kitűnő széklábak, megbízható elsősegély. Ady is verekedő parlamentről, továbbá az emberiséget emésztő, förtelmes kergedühről panaszkodott, noch dazu a békebeli békében, így aztán lehet, hogy a nyugati világ és benne Magyarország politikai diskurzusának hangneme mégse abban a tempóban durvul, ahogy mi hisszük. Lehet, hogy épp finomodik. Geoffrey Nunberg nyelvészprofesszor például azt állítja, hogy az amerikai politikai közbeszéd hangneme, a néphittel ellentétben, nem durvul, hanem napról napra gyengédebb, szubtilisabb, finomabb. Erről az igen örvendetes tényről viszont az állampolgár sajnálatos módon nem értesül, mégpedig azért nem, mert a médiafogyasztó egy hét leforgása alatt több politikai gyalázkodást lát és hall, mint a nagyapja az egész élete folyamán. Nagyapó a verekedő politikusokat nem láthatta, mert nem volt televízió. Hatalommániás, romlott lelkű, gátlástalan közszereplők bőven akadtak, de média híján egyikük se gondolhatta, hogy felépíthető egy olyan sikeres üzleti modell, amely kizárólag politikai arcátlanságon alapul. 1864-ben a demokraták bandzsa ripacsnak titulálták Abraham Lincolnt, ezt hallotta pár száz vagy pár ezer ember, ennyi volt a botrány. Ezzel szemben a mai politikus, ha nem restell valami nagyon hülyét és aljasat mondani, másnap már az NBC reggeli műsorában trécsel Matt Lauerrel, harmadnap megjelenik Jay Lenónál, aztán körbejárja az összes televíziót, mindenütt újra és újra elmondhatja a baromságait, issza a szavát az egész világ. Ezt nem én mondom, hanem Geoffrey Nunberg jellemzi ekként az amerikai közállapotokat. Nálunk nincs NBC, se Jay Leno, a többi nagyjából stimmel. A politikus ötkor kel, hatkor már valamelyik tévéstúdióban sminkelik, éjfél előtt az isten tudja, hányadik tévéstúdióból indul haza. Ő már médiapolitikus, más szóval ugyanolyan celeb, mint a többi. Ránézek a mai bulvárhírekre, és azt látom, hogy Fresh Andi végre megmutatja bugyiját, pár sorral lejjebb Szili Katalin vakon bízik fodrászában. A politikai ma már egyfajta előadóművészet, mondja Geoffrey Nunberg, a médiafogyasztó pedig az a személy, aki ebből álművészeiből a halálos dózis többszörösét abszorbeálja folyamatosan, és egyre szilárdabban hiszi, hogy a politika eo ipso undort keltő, mocskos dolog. Pedig csak arról van szó, hogy literszám isszuk a ricinust. Álmom egy olyan világ, melyben az adult content kifejezés nem pornót jelent, hanem médiapolitikát, ami éjszaka megy adásba, esetleg fizetős kábelcsatornán fogható, olyanon, amit a néző megrendelni is átall. Napközben pedig arról lehetne szó, hogy miről álmodnak a sztárok húgocskái, Nex Tomi még nincs jól, Lindsay Lohan már legálisan ihat alkoholt. Netán beszélgessünk a hüvelygombáról, feleim. Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik Méhes Károly új novelláskötete: ff 1 Hollander Emőke meztelenül ||ifé&JPi |Wu a Pannónia Könyvek kiadásában. [ IhHtöP' IPií: 1 Ha jót akar, olvasson jót.Lg|3 www.meheskaroly.hu 977042488400507027