Élet és Irodalom, 2007. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)

2007-09-07 / 36. szám - Halász László: A jó terrorista (4. oldal) - Kovács Zoltán: Élet - A hazai versenyerő (4. oldal)

A címet Doris Lessing 1985-ben megjelent regényéből kölcsö­nöztem. Főhőse Alice, maga a két lábon járó önfeláldozás, gondos­kodás, szolidaritás,­­elvi hűség és rend­szerkritika. Nem ennek ellenére, ha­nem ezzel együtt a londoni csúcsfor­galomra időzített véres akció részese. A halottak és félholtak súlyos vétke az volt, hogy akkor és ott jártak, ahol az autóba rejtett pokolgépet felrob­bantották. Lessing nem hagy kibú­vót. Azért alkot az ellentétpárból ke­rek egységet, hogy érzékeltesse, a ter­rorista valójában kizárja a jóságot. Érez­­zen bárhogyan, hivatkozzon bármi­re, mozgassa bármi. A közelmúltban négyszáz főiskolai és egyetemi hallgatót, nőt és férfit, fő­városit és vidékit, jobb és rosszabb ta­nulót arra kértem, hogy képzeljen el valakit, aki kitűnően ert-olvas magya­rul, de fogalma sincs, ki a terrorista és mi jellemzi. Magyarázza el neki. A leggyakoribb válaszok szerint a terro­rista egy szervezet vagy csoport tag­jaként eszmei, vallási, nemzeti, etni­kai, hatalmi-politikai cél érdekében, megfélemlítést keltve robbant-gyilkol ártatlanokat, válogatás nélkül védte­len időseket, nőket és gyerekeket is. Bármi áron, váratlanul, semmitől visz­­sza nem riadva, jobbára öngyilkos me­rényletekkel. Meglehet, igénytelenségem az oka, a leírás engem első megközelítésben kielégít. Pedig a leendő művészek, ta­nárok, pszichológusok nyilván (ma ez evidens) akkor sem olvasták volna a regényt, ha magyarul is hozzáférhe­tő, amint a tárgyról más fiktív vagy nem fiktív könyvet sem búvároltak. Még csak azt sem állíthatom, hogy válaszaikon sokat töprengtek. Mind­azonáltal azok megfeleltek a tények­nek és összhangban voltak Lessing értékítéletével. Bizonyították, hogy a válaszadók nem veszítették el józan eszüket, ami igen megható. Hiszen az ember felsőfokú tanulmányokat azért is folytat, hogy - ez sokak erejét felőrli - ne csak a józan eszére támasz­kodjon. Alanyaim valószínűleg nem tudták, hogy ők fél kézzel megoldot­tak egy olyan feladatot, amiben pél­dául az Európai Unió (is) kudarcot vallott. Ráadásul a nyilvánvaló poli­tikai megalkuvást, amelynek reálpo­litikai haszna roppant kétséges, a po­litikai (in)korrektség álcájába bújtat­va. A minden utópiára és közszerep­lésre nyomban kapható euroamerikai értelmiségi kórussal a háttérben. A küzdelem a nyelvért is folyik. Akik a terrorista helyett szándékosan radiká­list mondanak, tudják, mit csinálnak. A terrorista szó a világon mindenhol pokoli csúnyán cseng, míg a radiká­lis a többi derék emberhez hasonló­an nem bírja a rosszat, csak ő valami­vel türelmetlenebb náluk. (Ha már itt tartok, azok is ugyanúgy tudják, mit tesznek, akik hazai kontextusban ne­vezik radikálisnak a ma már jobb he­lyeken sem szalonképtelen nézetek képviselőit.) * Ismeretes, a francia forradalom prog­ramszerűen élt a terrorral, hogy az ál­lamhatalom vélt vagy valóságos bel­ső ellenségeit felszámolja. Gyenge kezdés volt ez az iszonyatos XX. szá­zad diktatúráihoz képest. Az általuk elpusztított áldozatok számához mér­ve­­ becslések százhetvenmillióra te­szik úgy, hogy a világháborús halot­tak máshová könyvelik - a terroris­ták áldozatainak száma semmi. A kis csoportok akcióira és az elkövetőkre irányuló figyelmet tehát mestersége­sen fújják fel? Nemdebát az ameri­kaiak és szövetségeseik emígy kíván­ják a valódi problémákat, dehogy problémákat, kolonialista eredendő bűnöket elrejteni. Csakhogy mit kezdjek egy hús-vér „radikális” frappáns aforizmájával: „Higgyék el, bombák helyett rózsá­kat hajigálnánk, ha az lenne hatásos.” Ahogy Le Carré egyik regényhőse le­szögezi: a terror­színház. Márpedig annak a teátrumnak, amelynek elő­adásait senki sem nézi, be kell zárnia kapuit. A terrorista nem pillanatnyi ellenséges indulatainak enged. Fellé­pését megtervezi, hogy a legnagyobb médianyilvánossággal számolhasson. Ebben az értelemben a terrorista ha­lála nem az öngyilkosság, nem is az idő előtt vagy egyáltalán fel nem rob­bant bomba, hanem a némaság vol­na. A feltételes módot azért használ­tam, mert a jelenleginél is rémesebb egy olyan világot elképzelnem, amely­ben a New York-i, madridi, londoni terrortámadásokat se kép, se szó nem követné. De ettől még a tájékoztatá­si kötelességre való álszent hivatko­zás marad, amit az arab CNN (ó, Al­­lahom) művel. A terroristák készítet­te, céljaikat szolgáló felvételeken az ő akció közbeni és akció közeli sokko­ló üzeneteivel sztárolja a terrort. Ha ez találkozik roppant méretű közön­sége nem csak hallgatólagos rokon­­szenvével, eggyel kevesebb ok, hogy az euroamerikai média is közvetítse. De a félelem médián innen és túl is magától értetődő. A lehető legtermé­szetesebb. Visszavezethető egészen az emberi faj fenntartásához nélkü­lözhetetlen ősi félelemig a nagyraga­dozóktól, amelyek a hozzájuk képest gyenge és lassú emberre lesből támad­nak, váratlanul. Ami nem természe­tes, az a nagyragadozó, amelyik saját magával is végez ragadozás közben, ösztönei ellenében cselekedve. Az ön­gyilkos terrorista nemcsak azért fenye­getőbb a többinél, mert nagyobb szá­mú áldozatot szed, hanem mert a kí­vülálló szemében érthetetlen önfelál­dozás aktusa megállíthatatlannak tű­nik. Márpedig nemigen lehet élni an­nak folytonos tudatával, hogy a mel­lettünk ülő-álló vásárló, néző, utas vagy járókelő bármelyik pillanatban felrobbanthatja magával és velünk együtt a bombát, amit hátizsákjában vagy bevásárlószatyrában tartogat. Mit ér az a szótár, amelyből a szót: ár­talmatlan, ki kellene törölni? A terror jelentése rémület, rettegés, de - tessék a latin szótárat felütni - ré­mes dolog, rémes esemény is. Az em­ber nem nyugtatgathatja magát, hogy a terroristák áldozatainak száma végül is nem is olyan magas, miként az anya­gi kár sem az. Ha nem előbb, az utób­bi években bekövetkezett rémes ese­mények kellő okot adnak a rettegésre, mit hoz a jövő (nap, hét, hónap, év). Nemcsak pillanatnyilag borítanak ki, hanem tartósabb poszttraumatikus tü­neteket is kiváltanak. Nemcsak a hely­színen vagy közelében tartózkodó túl­élőknél, de mindazoknál, akik hajla­mosabbak átélni, hogy ők is potenci­ális áldozatok. Nagyon naivnak kell lenni, ha va­laki hinni akar abban, hogy államok és terroristacsoportok között nincs át­járás. Bár a terroristák bizonyára nem szerepelnek történetesen Irán vagy Szíria hivatalos fizetési listáin, sokol­dalú és folyamatos állami szponzorá­lás nélkül sehol sem működhetnének. Már előszocializációjuk sem kezdőd­hetne el, kiválasztásukról, képzésük­ről nem szólva, így viszont kiszámít­hatatlan, hogy mikor, hogyan mutat­ják meg, mi az a minden, ami tőlük telik. A nyugatot ugyan nem tudták reményeik szerint szétzilálni, de a fe­nyegető nyomásnak máris jelentősek a következményei. Ilyen helyzetben a minden döntésbe elvileg programo­zott hibalehetőség hatványozódik, és mindig van döntéshozó, aki él is e le­hetőséggel. Ám még az elkerülhetet­len intézkedésekről sem állítható, hogy a nyitott társadalom értékeit gazda­gítják, amint sajnos az sem, hogy ha­tékonyságuk optimális. * Jóllehet egy-egy terrorakció mögött hálózatok egész tekervénye rejlik, az érdeklődés fókuszában érthetően a terrorista áll. Elvégre ő az, aki közvet­lenül cselekszik és megszemélyesíti a terrort. A rendkívüli viselkedés álta­lában gyorsan megkapja a kóros mi­nősítést. Ám a terrorista elkötelező­dése, csoporton belüli remek együtt­működési képessége nem fér meg az­zal, amit a pszichopata személyekről tudunk. A lecke már a haláltáborok személyzetéből ismerős, mégis nehéz beletörődni. Nincs több pszichopata a terroristák között sem, mint a nor­mális átlagemberek között, amire per­sze nem mondanám, hogy kevés. Job­bára ezek a normális átlagemberek nőnek le a vállalt feladathoz. Arisztotelész szerint a haragos em­ber azt akarja, hogy haragjának tár­gya szenvedjen, aki viszont gyűlöl, az gyűlölete tárgyának megsemmisítését kívánja. A gyűlölködő visszájáról azo­nosul tárgyával: rosszul érzi magát, ha annak valami sikerül, annál na­gyobb az öröme, ha veszteség, fájda­lom éri. Odalesz azonban boldogsá­ga, és nagy harag fogja el, ha tapasz­talni kénytelen, hogy gyűlöletének tárgya az alkalmi veszteséget túléli és még mindig nyerő helyzetben van. Ez a veszteséget okozót végsőkig frusztrálja, ami voltaképpen az elsőd­leges frusztrációra, a mélységes sze­génységre és megfosztottságra rakód­na rá. Sokaknak hibátlannak tűnő jel­lemzés. Azonban akárcsak a forradal­márok, az öngyilkos terroristák több­sége sem az elnyomottak, a szegények, az iskolázatlanok és munkanélküliek köréből verbuválódik. Cseréljük hát fel az egyéni fruszt­rációkat és inzultusokat a csoportéi­val. A terrorista, e nemes lélek a cso­porttal azonosul, és feláldozva önma­gát, a közösségén esett bántódásokat torolja meg. Hogyhogy nem, azon­ban a japánokat, kínaiakat meg az in­diaiakat szintén se szeri, se száma in­zultus érte, náluk is példás az azono­sulás a csoporttal, számuk sem éppen elhanyagolható, de az ellencsapásnak merőben más módját választották. Bámulatos tanulóképességükkel tűn­nek ki. A frusztráció tehát egyáltalán nem magától értetődően, csak sajátos kontextusban szül erőszakot, és még kevésbé magától értetődően önpusz­títással párosult terrort. A sajátos csoportlét kétségkívül maga is kedvez ennek. Az ember csa­ládi, baráti, munkatársi, szomszédi, sportcsoportokhoz tartozik egyszer­re, nézeteit, viselkedését ezek együt­tesen befolyásolják. A földalatti ter­roristacsoport tagja azonban itt és így éli életét, csökkentve vagy egyenesen kiiktatva bármi egyéb kapcsolatot. Az elszigeteltség olyan csoportdinami­kát teremt, ami a tagokat megbont­hatatlan egységbe kovácsolja. A cso­port hatalma rendkívüli, és bármifaj­ta ítéletre kiterjed, meggátolva a leg­kisebb eltérést a szörnyűséges csoport­normától, ami a tagoknak maga a hipermorál. A terroristaakción kívül más lehetőségnek akárcsak a gondo­lata is árulás volna. Ugyanakkora ver­sengés abban, hogy ki a legjobb a kö­zös ügy szolgálatában, a még végle­tesebb erőszak irányába lendít. Könnyű rávágni, lám, ide vezet a végletes harag, gyűlölet és elkesere­dés. Legalábbis elgondolkodtató azonban az a négyoldalas iromány, amelyet több öngyilkos terrorista bő­röndjében találtak szeptember 11. után. A hosszú szövegben szó sem esik csoportfrusztrációról, inzultu­sokról. Annál több viszont arról, hogy a­ leendő mártír kizárólag Allah tet­szését megnyerendő kötelezi el ma­gát az akciónak. „Egyetlen lélek sem halhat meg, csupán Allah engedel­­mével.” Az ő vezetésére és segítségé­re kell támaszkodni a grandiózus ter­rorakciót megelőző órákban, hozzá kell „imádkoznod egész éjjel. Meg­állás nélkül kell mondanod a Ko­ránt”. Mert mit találnak majd (nyom­ban az akció után) a Paradicsomban? „És nagy szemű hurik lesznek, jól el­rejtett gyöngyökhöz hasonlatosak, fizetségül azért, amit tettek. S nem hallani ott üres fecsegést, bűnre csá­bítást, csak azt a szót, hogy békes­ség, békesség.” Ebben a kulturális keretben a fa­natizmus értelmezhetetlen. Ami az idegennek fanatizmus, e kultúrában élőnek evidens felismerés. Vagyok oly empatikus, hogy elfogadjam, szemer­nyi cinizmus sincs ebben az élmény­ben. Betölti az Istennel és Istenért való cselekvés a gonosz ellen. A gyű­lölet pszichológiája a jóhoz való kö­tődés alá rendelődik. Éppen emiatt ördögibbet nem tudnék elképzelni. A (tömeg)gyilkosság spiritualizáló­­dik. A transzcendencia és a végtelen­ség érzését a gyilkosság és a terror esz­közeivel éppúgy el lehet elérni, mint a szeretet és az alkotó munka révén. Gyakran a kiválasztott a kamera előtt is elkötelezi magát, amivel végképp kizárja, hogy visszalépjen. „Én ..., az élő mártír” - mondja a mindenesetre élő halott már a világtól elszakadó lel­kiállapotban, és jut el a videofelvétel az akciót követően nem csak a büsz­ke családhoz. És mit mondott fél százada egy há­nyatott életű amerikai kikötői rako­dómunkás, bizonyos Hoffer? „Az ön­zésből fakadó gyűlölet és kegyetlen­ség semmiség ahhoz képest, amilyen kegyetlenségre és lélekgyilkolásra ké­pes az önzetlenség.” HALÁSZ LÁSZLÓ: A jó terrorista ­­­­télet született a rendszerváltás után tizenhét év szá­mos gennyes gazdasági ügyletének egyikében: hét­főn jogerősen pert nyert a Gazdasági Versenyhiva­tal (GVH) az autópályaépítő-kartell ügyben. A Fő­városi Ítélőtábla helybenhagyta azt az elsőfokú ítéle­tet, amelyik megállapította, hogy a Nemzeti Autópá­lya Rt. (NA Rt.) által 2002-ben kiírt közbeszerzési pályázatokon részt vevő vállalkozások - Betonút Rt., Debmút Rt., Egút Rt., Hídépítő Rt., Strabag Rt. - előzetesen versenytörvénybe ütköző megállapodást kötöttek egymással. Megállapodtak, hogy melyik cég melyik autópálya-szakasz kivitelezését szerzi meg, sőt, esetenként abban is megegyez­tek, hogy a nyertesek alvállalko­zóként vonják be a többieket az összesen 59,91 kilométeres, brut­tó 160 milliárd forintos építke­zésbe. Az öt vállalkozásra kisza­bott bírság teljes összege 7,043 milliárd forint, amelyet a jogsér­tő vállalkozások befizettek. Az autópálya-építés köztudot­tan a magyar közbeszerzési táp­láléklánc legtetején helyezkedik el, mindjárt az olajozás meg a privatizáció mellett, a pénzlenyúlási lehetőségek ki­meríthetetlen tárháza, pártpénztárnokok hosszan tud­nának mesélni. Nem véletlen, hogy az Orbán-kor­­mány idején, biztos, ami biztos, még érdemi pályáza­tot sem hirdettek, a munkát e nélkül kapta meg az egyik kormánybarát vállalat, a Vegyépszer Rt. Az ott deponált pénzekről túl sokat azóta sem lehet tudni. A Medgyessy-kormány idején indult autópálya-épí­tések pályáztatási rendszere demokratikus látszatú, tartalmilag azonban a külföldi cégeknek úgyszólván esélyük sem volt. Ami pedig a részt vevő magyar cé­gek egymás közötti pályázgatását illeti, az, mint lát­juk, ebbe a kivételesen sötét kartellügyletbe torkollt. Mindenki pontosan tudta, hogy miről van szó, csak a kormányzat meg a pénzügyileg amúgy szaktekin­tély feje gondolta, hogy izgalmas versenyben egymás alá ígérnek, pedig dehogy. Amúgy pedig ez a magyar versenyhelyzet: a piac normális esetben árcsökkentő és színvonaljavító, ki­véve minket. Nálunk a piac liberalizálása mindent megelőzően azt jelenti, hogy egy úgy-ahogy működő cég helyett több - általában rossz minőségen teljesí­tő - cég jön létre, versenyük hozadéka a díjak emel­kedése és a terhek súlyosbodása. (Említeném ez ügy­ben az újságterjesztés és lapkézbesítés liberalizálás utáni helyzetét, és akkor a kedves olvasó pontosan tudja, hogy miről beszélek.) Nem kéne persze, hogy így legyen, csak közbeszól folyton az igazi verseny­től való félelem, aztán az ügyeskedés, a szakmai al­kalmatlanság, de ha egyik sem, akkor a korrupció föl­­tétlen. Az említett ítélet nevezhető a gyalázatos magyar autópálya-építés egyik ünnepélyes pillanatának, de reményünk se legyen, hogy ez a történet majd más irányt vesz, hogy a továbbiakban nem lesznek kartell­­megállapodások, és hogy a színről eltűnnek az útépí­tő szakágazat közismert simli­sei. Erről szó sincsen. Az ismertetett örömteli hír ko­losszális tartalmát ugyanis az a mellékesen említett információ adja, hogy bár az egész jogsze­rűtlen, árfelhajtó, piactorzító umbulda megtörtént, és a nem versenykörülmények között ki­alakult árak több évre kiterjedő­en befolyásolhatják a magyaror­szági autópálya-építéseket, a bí­­róságilag jogerősen elmarasztalt társaságokat mégse zárják ki a további közbeszerzé­sekből. A Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő Zrt. köz­leménye szerint kizárásuk ellen szól, hogy ezek a ki­vitelezők az elmúlt években a legjobb ajánlatokat tet­ték, kizárásuk korlátozná a versenyt, ami árfelhajtó lenne. A szankciót könnyen ki is lehetne játszani, hi­szen leányvállalataik indulhatnának a tendereken. És jelentősen csökkenne a piaci versenyerő. Vagyis pontosan tudjuk, hogy az említett cégek tisz­tességtelenül és jogszerűtlenül vettek részt a pályáza­tokon, összejátszásuk jelentősen növelte a építkezé­sek költségét, megkárosították a költségvetést, jogta­lan előnyre tettek szert, de egyrészt mi lenne a kihasz­nálatlan kapacitással (emiatt vajon miért a becsapott állam feje fő?), másrészt a határozat kijátszható le­ányvállalatok közbeiktatásával (még nem történt sem­mi, de a jogszabály kijátszásának eshetősége és tény­leges lehetősége máris adott), ezenkívül csökken a pi­aci versenyerő. Ez a legvadabb: miféle versenyerő az, amelyik kijátssza a szabályokat, saját zsebre dolgo­zik, károsít és árfelhajt? És vajon miért méltánylandó az ilyen versenyerő akármilyen érdeke? Kovács Zoltán A hazai versenyező ÉLET ÉLET ÉS ÍR IRODALOM A József Attila Kör Irodalmi Egyesület folytatja nagy sikerű íróiskoláját. 2007. szeptember 20-tól prózaírói, költői és drámaírói kurzusok indulnak, szemináriumi formában, tíz héten keresztül heti egyszer másfél órában. Tanárok: Bódis Kriszta, Győre Balázs (próza), Háy János (költészet), Tasnádi István (dráma) Részvételi díj: 20 000 Ft Kérjük, hogy a jelentkezéshez csatoljanak • a prózaíró szeminárium esetében 5 oldalnyi prózát, • a költői esetében 5 verset, • a drámaíró szemináriumra egy 5 oldalas jelenetet vagy egy megírt színdarabot. A kurzusok helyszíne a Nyitott Műhely, az egyes órák idő­pontjáról később adunk tájékoztatást. Jelentkezni szeptember 17-ig lehet levélben, telefonon vagy e-mailben. Telefon: fax: 352 71 03, e-mail: jak@jozsefattilakor.hu, levélcím: Bp., 1062, Bajza u. 18. 2007. SZEPTEMBER 7.

Next