Élet és Irodalom, 2007. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
2007-09-07 / 36. szám - Halász László: A jó terrorista (4. oldal) - Kovács Zoltán: Élet - A hazai versenyerő (4. oldal)
A címet Doris Lessing 1985-ben megjelent regényéből kölcsönöztem. Főhőse Alice, maga a két lábon járó önfeláldozás, gondoskodás, szolidaritás,elvi hűség és rendszerkritika. Nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt a londoni csúcsforgalomra időzített véres akció részese. A halottak és félholtak súlyos vétke az volt, hogy akkor és ott jártak, ahol az autóba rejtett pokolgépet felrobbantották. Lessing nem hagy kibúvót. Azért alkot az ellentétpárból kerek egységet, hogy érzékeltesse, a terrorista valójában kizárja a jóságot. Érezzen bárhogyan, hivatkozzon bármire, mozgassa bármi. A közelmúltban négyszáz főiskolai és egyetemi hallgatót, nőt és férfit, fővárosit és vidékit, jobb és rosszabb tanulót arra kértem, hogy képzeljen el valakit, aki kitűnően ert-olvas magyarul, de fogalma sincs, ki a terrorista és mi jellemzi. Magyarázza el neki. A leggyakoribb válaszok szerint a terrorista egy szervezet vagy csoport tagjaként eszmei, vallási, nemzeti, etnikai, hatalmi-politikai cél érdekében, megfélemlítést keltve robbant-gyilkol ártatlanokat, válogatás nélkül védtelen időseket, nőket és gyerekeket is. Bármi áron, váratlanul, semmitől viszsza nem riadva, jobbára öngyilkos merényletekkel. Meglehet, igénytelenségem az oka, a leírás engem első megközelítésben kielégít. Pedig a leendő művészek, tanárok, pszichológusok nyilván (ma ez evidens) akkor sem olvasták volna a regényt, ha magyarul is hozzáférhető, amint a tárgyról más fiktív vagy nem fiktív könyvet sem búvároltak. Még csak azt sem állíthatom, hogy válaszaikon sokat töprengtek. Mindazonáltal azok megfeleltek a tényeknek és összhangban voltak Lessing értékítéletével. Bizonyították, hogy a válaszadók nem veszítették el józan eszüket, ami igen megható. Hiszen az ember felsőfokú tanulmányokat azért is folytat, hogy - ez sokak erejét felőrli - ne csak a józan eszére támaszkodjon. Alanyaim valószínűleg nem tudták, hogy ők fél kézzel megoldottak egy olyan feladatot, amiben például az Európai Unió (is) kudarcot vallott. Ráadásul a nyilvánvaló politikai megalkuvást, amelynek reálpolitikai haszna roppant kétséges, a politikai (in)korrektség álcájába bújtatva. A minden utópiára és közszereplésre nyomban kapható euroamerikai értelmiségi kórussal a háttérben. A küzdelem a nyelvért is folyik. Akik a terrorista helyett szándékosan radikálist mondanak, tudják, mit csinálnak. A terrorista szó a világon mindenhol pokoli csúnyán cseng, míg a radikális a többi derék emberhez hasonlóan nem bírja a rosszat, csak ő valamivel türelmetlenebb náluk. (Ha már itt tartok, azok is ugyanúgy tudják, mit tesznek, akik hazai kontextusban nevezik radikálisnak a ma már jobb helyeken sem szalonképtelen nézetek képviselőit.) * Ismeretes, a francia forradalom programszerűen élt a terrorral, hogy az államhatalom vélt vagy valóságos belső ellenségeit felszámolja. Gyenge kezdés volt ez az iszonyatos XX. század diktatúráihoz képest. Az általuk elpusztított áldozatok számához mérve becslések százhetvenmillióra teszik úgy, hogy a világháborús halottak máshová könyvelik - a terroristák áldozatainak száma semmi. A kis csoportok akcióira és az elkövetőkre irányuló figyelmet tehát mesterségesen fújják fel? Nemdebát az amerikaiak és szövetségeseik emígy kívánják a valódi problémákat, dehogy problémákat, kolonialista eredendő bűnöket elrejteni. Csakhogy mit kezdjek egy hús-vér „radikális” frappáns aforizmájával: „Higgyék el, bombák helyett rózsákat hajigálnánk, ha az lenne hatásos.” Ahogy Le Carré egyik regényhőse leszögezi: a terrorszínház. Márpedig annak a teátrumnak, amelynek előadásait senki sem nézi, be kell zárnia kapuit. A terrorista nem pillanatnyi ellenséges indulatainak enged. Fellépését megtervezi, hogy a legnagyobb médianyilvánossággal számolhasson. Ebben az értelemben a terrorista halála nem az öngyilkosság, nem is az idő előtt vagy egyáltalán fel nem robbant bomba, hanem a némaság volna. A feltételes módot azért használtam, mert a jelenleginél is rémesebb egy olyan világot elképzelnem, amelyben a New York-i, madridi, londoni terrortámadásokat se kép, se szó nem követné. De ettől még a tájékoztatási kötelességre való álszent hivatkozás marad, amit az arab CNN (ó, Allahom) művel. A terroristák készítette, céljaikat szolgáló felvételeken az ő akció közbeni és akció közeli sokkoló üzeneteivel sztárolja a terrort. Ha ez találkozik roppant méretű közönsége nem csak hallgatólagos rokonszenvével, eggyel kevesebb ok, hogy az euroamerikai média is közvetítse. De a félelem médián innen és túl is magától értetődő. A lehető legtermészetesebb. Visszavezethető egészen az emberi faj fenntartásához nélkülözhetetlen ősi félelemig a nagyragadozóktól, amelyek a hozzájuk képest gyenge és lassú emberre lesből támadnak, váratlanul. Ami nem természetes, az a nagyragadozó, amelyik saját magával is végez ragadozás közben, ösztönei ellenében cselekedve. Az öngyilkos terrorista nemcsak azért fenyegetőbb a többinél, mert nagyobb számú áldozatot szed, hanem mert a kívülálló szemében érthetetlen önfeláldozás aktusa megállíthatatlannak tűnik. Márpedig nemigen lehet élni annak folytonos tudatával, hogy a mellettünk ülő-álló vásárló, néző, utas vagy járókelő bármelyik pillanatban felrobbanthatja magával és velünk együtt a bombát, amit hátizsákjában vagy bevásárlószatyrában tartogat. Mit ér az a szótár, amelyből a szót: ártalmatlan, ki kellene törölni? A terror jelentése rémület, rettegés, de - tessék a latin szótárat felütni - rémes dolog, rémes esemény is. Az ember nem nyugtatgathatja magát, hogy a terroristák áldozatainak száma végül is nem is olyan magas, miként az anyagi kár sem az. Ha nem előbb, az utóbbi években bekövetkezett rémes események kellő okot adnak a rettegésre, mit hoz a jövő (nap, hét, hónap, év). Nemcsak pillanatnyilag borítanak ki, hanem tartósabb poszttraumatikus tüneteket is kiváltanak. Nemcsak a helyszínen vagy közelében tartózkodó túlélőknél, de mindazoknál, akik hajlamosabbak átélni, hogy ők is potenciális áldozatok. Nagyon naivnak kell lenni, ha valaki hinni akar abban, hogy államok és terroristacsoportok között nincs átjárás. Bár a terroristák bizonyára nem szerepelnek történetesen Irán vagy Szíria hivatalos fizetési listáin, sokoldalú és folyamatos állami szponzorálás nélkül sehol sem működhetnének. Már előszocializációjuk sem kezdődhetne el, kiválasztásukról, képzésükről nem szólva, így viszont kiszámíthatatlan, hogy mikor, hogyan mutatják meg, mi az a minden, ami tőlük telik. A nyugatot ugyan nem tudták reményeik szerint szétzilálni, de a fenyegető nyomásnak máris jelentősek a következményei. Ilyen helyzetben a minden döntésbe elvileg programozott hibalehetőség hatványozódik, és mindig van döntéshozó, aki él is e lehetőséggel. Ám még az elkerülhetetlen intézkedésekről sem állítható, hogy a nyitott társadalom értékeit gazdagítják, amint sajnos az sem, hogy hatékonyságuk optimális. * Jóllehet egy-egy terrorakció mögött hálózatok egész tekervénye rejlik, az érdeklődés fókuszában érthetően a terrorista áll. Elvégre ő az, aki közvetlenül cselekszik és megszemélyesíti a terrort. A rendkívüli viselkedés általában gyorsan megkapja a kóros minősítést. Ám a terrorista elköteleződése, csoporton belüli remek együttműködési képessége nem fér meg azzal, amit a pszichopata személyekről tudunk. A lecke már a haláltáborok személyzetéből ismerős, mégis nehéz beletörődni. Nincs több pszichopata a terroristák között sem, mint a normális átlagemberek között, amire persze nem mondanám, hogy kevés. Jobbára ezek a normális átlagemberek nőnek le a vállalt feladathoz. Arisztotelész szerint a haragos ember azt akarja, hogy haragjának tárgya szenvedjen, aki viszont gyűlöl, az gyűlölete tárgyának megsemmisítését kívánja. A gyűlölködő visszájáról azonosul tárgyával: rosszul érzi magát, ha annak valami sikerül, annál nagyobb az öröme, ha veszteség, fájdalom éri. Odalesz azonban boldogsága, és nagy harag fogja el, ha tapasztalni kénytelen, hogy gyűlöletének tárgya az alkalmi veszteséget túléli és még mindig nyerő helyzetben van. Ez a veszteséget okozót végsőkig frusztrálja, ami voltaképpen az elsődleges frusztrációra, a mélységes szegénységre és megfosztottságra rakódna rá. Sokaknak hibátlannak tűnő jellemzés. Azonban akárcsak a forradalmárok, az öngyilkos terroristák többsége sem az elnyomottak, a szegények, az iskolázatlanok és munkanélküliek köréből verbuválódik. Cseréljük hát fel az egyéni frusztrációkat és inzultusokat a csoportéival. A terrorista, e nemes lélek a csoporttal azonosul, és feláldozva önmagát, a közösségén esett bántódásokat torolja meg. Hogyhogy nem, azonban a japánokat, kínaiakat meg az indiaiakat szintén se szeri, se száma inzultus érte, náluk is példás az azonosulás a csoporttal, számuk sem éppen elhanyagolható, de az ellencsapásnak merőben más módját választották. Bámulatos tanulóképességükkel tűnnek ki. A frusztráció tehát egyáltalán nem magától értetődően, csak sajátos kontextusban szül erőszakot, és még kevésbé magától értetődően önpusztítással párosult terrort. A sajátos csoportlét kétségkívül maga is kedvez ennek. Az ember családi, baráti, munkatársi, szomszédi, sportcsoportokhoz tartozik egyszerre, nézeteit, viselkedését ezek együttesen befolyásolják. A földalatti terroristacsoport tagja azonban itt és így éli életét, csökkentve vagy egyenesen kiiktatva bármi egyéb kapcsolatot. Az elszigeteltség olyan csoportdinamikát teremt, ami a tagokat megbonthatatlan egységbe kovácsolja. A csoport hatalma rendkívüli, és bármifajta ítéletre kiterjed, meggátolva a legkisebb eltérést a szörnyűséges csoportnormától, ami a tagoknak maga a hipermorál. A terroristaakción kívül más lehetőségnek akárcsak a gondolata is árulás volna. Ugyanakkora versengés abban, hogy ki a legjobb a közös ügy szolgálatában, a még végletesebb erőszak irányába lendít. Könnyű rávágni, lám, ide vezet a végletes harag, gyűlölet és elkeseredés. Legalábbis elgondolkodtató azonban az a négyoldalas iromány, amelyet több öngyilkos terrorista bőröndjében találtak szeptember 11. után. A hosszú szövegben szó sem esik csoportfrusztrációról, inzultusokról. Annál több viszont arról, hogy a leendő mártír kizárólag Allah tetszését megnyerendő kötelezi el magát az akciónak. „Egyetlen lélek sem halhat meg, csupán Allah engedelmével.” Az ő vezetésére és segítségére kell támaszkodni a grandiózus terrorakciót megelőző órákban, hozzá kell „imádkoznod egész éjjel. Megállás nélkül kell mondanod a Koránt”. Mert mit találnak majd (nyomban az akció után) a Paradicsomban? „És nagy szemű hurik lesznek, jól elrejtett gyöngyökhöz hasonlatosak, fizetségül azért, amit tettek. S nem hallani ott üres fecsegést, bűnre csábítást, csak azt a szót, hogy békesség, békesség.” Ebben a kulturális keretben a fanatizmus értelmezhetetlen. Ami az idegennek fanatizmus, e kultúrában élőnek evidens felismerés. Vagyok oly empatikus, hogy elfogadjam, szemernyi cinizmus sincs ebben az élményben. Betölti az Istennel és Istenért való cselekvés a gonosz ellen. A gyűlölet pszichológiája a jóhoz való kötődés alá rendelődik. Éppen emiatt ördögibbet nem tudnék elképzelni. A (tömeg)gyilkosság spiritualizálódik. A transzcendencia és a végtelenség érzését a gyilkosság és a terror eszközeivel éppúgy el lehet elérni, mint a szeretet és az alkotó munka révén. Gyakran a kiválasztott a kamera előtt is elkötelezi magát, amivel végképp kizárja, hogy visszalépjen. „Én ..., az élő mártír” - mondja a mindenesetre élő halott már a világtól elszakadó lelkiállapotban, és jut el a videofelvétel az akciót követően nem csak a büszke családhoz. És mit mondott fél százada egy hányatott életű amerikai kikötői rakodómunkás, bizonyos Hoffer? „Az önzésből fakadó gyűlölet és kegyetlenség semmiség ahhoz képest, amilyen kegyetlenségre és lélekgyilkolásra képes az önzetlenség.” HALÁSZ LÁSZLÓ: A jó terrorista télet született a rendszerváltás után tizenhét év számos gennyes gazdasági ügyletének egyikében: hétfőn jogerősen pert nyert a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) az autópályaépítő-kartell ügyben. A Fővárosi Ítélőtábla helybenhagyta azt az elsőfokú ítéletet, amelyik megállapította, hogy a Nemzeti Autópálya Rt. (NA Rt.) által 2002-ben kiírt közbeszerzési pályázatokon részt vevő vállalkozások - Betonút Rt., Debmút Rt., Egút Rt., Hídépítő Rt., Strabag Rt. - előzetesen versenytörvénybe ütköző megállapodást kötöttek egymással. Megállapodtak, hogy melyik cég melyik autópálya-szakasz kivitelezését szerzi meg, sőt, esetenként abban is megegyeztek, hogy a nyertesek alvállalkozóként vonják be a többieket az összesen 59,91 kilométeres, bruttó 160 milliárd forintos építkezésbe. Az öt vállalkozásra kiszabott bírság teljes összege 7,043 milliárd forint, amelyet a jogsértő vállalkozások befizettek. Az autópálya-építés köztudottan a magyar közbeszerzési tápláléklánc legtetején helyezkedik el, mindjárt az olajozás meg a privatizáció mellett, a pénzlenyúlási lehetőségek kimeríthetetlen tárháza, pártpénztárnokok hosszan tudnának mesélni. Nem véletlen, hogy az Orbán-kormány idején, biztos, ami biztos, még érdemi pályázatot sem hirdettek, a munkát e nélkül kapta meg az egyik kormánybarát vállalat, a Vegyépszer Rt. Az ott deponált pénzekről túl sokat azóta sem lehet tudni. A Medgyessy-kormány idején indult autópálya-építések pályáztatási rendszere demokratikus látszatú, tartalmilag azonban a külföldi cégeknek úgyszólván esélyük sem volt. Ami pedig a részt vevő magyar cégek egymás közötti pályázgatását illeti, az, mint látjuk, ebbe a kivételesen sötét kartellügyletbe torkollt. Mindenki pontosan tudta, hogy miről van szó, csak a kormányzat meg a pénzügyileg amúgy szaktekintély feje gondolta, hogy izgalmas versenyben egymás alá ígérnek, pedig dehogy. Amúgy pedig ez a magyar versenyhelyzet: a piac normális esetben árcsökkentő és színvonaljavító, kivéve minket. Nálunk a piac liberalizálása mindent megelőzően azt jelenti, hogy egy úgy-ahogy működő cég helyett több - általában rossz minőségen teljesítő - cég jön létre, versenyük hozadéka a díjak emelkedése és a terhek súlyosbodása. (Említeném ez ügyben az újságterjesztés és lapkézbesítés liberalizálás utáni helyzetét, és akkor a kedves olvasó pontosan tudja, hogy miről beszélek.) Nem kéne persze, hogy így legyen, csak közbeszól folyton az igazi versenytől való félelem, aztán az ügyeskedés, a szakmai alkalmatlanság, de ha egyik sem, akkor a korrupció föltétlen. Az említett ítélet nevezhető a gyalázatos magyar autópálya-építés egyik ünnepélyes pillanatának, de reményünk se legyen, hogy ez a történet majd más irányt vesz, hogy a továbbiakban nem lesznek kartellmegállapodások, és hogy a színről eltűnnek az útépítő szakágazat közismert simlisei. Erről szó sincsen. Az ismertetett örömteli hír kolosszális tartalmát ugyanis az a mellékesen említett információ adja, hogy bár az egész jogszerűtlen, árfelhajtó, piactorzító umbulda megtörtént, és a nem versenykörülmények között kialakult árak több évre kiterjedően befolyásolhatják a magyarországi autópálya-építéseket, a bíróságilag jogerősen elmarasztalt társaságokat mégse zárják ki a további közbeszerzésekből. A Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő Zrt. közleménye szerint kizárásuk ellen szól, hogy ezek a kivitelezők az elmúlt években a legjobb ajánlatokat tették, kizárásuk korlátozná a versenyt, ami árfelhajtó lenne. A szankciót könnyen ki is lehetne játszani, hiszen leányvállalataik indulhatnának a tendereken. És jelentősen csökkenne a piaci versenyerő. Vagyis pontosan tudjuk, hogy az említett cégek tisztességtelenül és jogszerűtlenül vettek részt a pályázatokon, összejátszásuk jelentősen növelte a építkezések költségét, megkárosították a költségvetést, jogtalan előnyre tettek szert, de egyrészt mi lenne a kihasználatlan kapacitással (emiatt vajon miért a becsapott állam feje fő?), másrészt a határozat kijátszható leányvállalatok közbeiktatásával (még nem történt semmi, de a jogszabály kijátszásának eshetősége és tényleges lehetősége máris adott), ezenkívül csökken a piaci versenyerő. Ez a legvadabb: miféle versenyerő az, amelyik kijátssza a szabályokat, saját zsebre dolgozik, károsít és árfelhajt? És vajon miért méltánylandó az ilyen versenyerő akármilyen érdeke? Kovács Zoltán A hazai versenyező ÉLET ÉLET ÉS ÍR IRODALOM A József Attila Kör Irodalmi Egyesület folytatja nagy sikerű íróiskoláját. 2007. szeptember 20-tól prózaírói, költői és drámaírói kurzusok indulnak, szemináriumi formában, tíz héten keresztül heti egyszer másfél órában. Tanárok: Bódis Kriszta, Győre Balázs (próza), Háy János (költészet), Tasnádi István (dráma) Részvételi díj: 20 000 Ft Kérjük, hogy a jelentkezéshez csatoljanak • a prózaíró szeminárium esetében 5 oldalnyi prózát, • a költői esetében 5 verset, • a drámaíró szemináriumra egy 5 oldalas jelenetet vagy egy megírt színdarabot. A kurzusok helyszíne a Nyitott Műhely, az egyes órák időpontjáról később adunk tájékoztatást. Jelentkezni szeptember 17-ig lehet levélben, telefonon vagy e-mailben. Telefon: fax: 352 71 03, e-mail: jak@jozsefattilakor.hu, levélcím: Bp., 1062, Bajza u. 18. 2007. SZEPTEMBER 7.