Élet és Irodalom, 2007. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)

2007-12-07 / 49. szám - Kun István: Esőisten siratja Krumpliországot (11. oldal)

2007. DECEMBER 7. * 11 * KUN ISTVÁN RIPORTJA: A burgonyát a boltok máskor is adták drágán, némelyik tavaszon százért is, de az még nem fordult elő, hogy köz­vetlenül betakarítás után kilójáért átla­gosan százötven forintot kérjenek a leg­nagyobb hipermarketláncban. S a ha­zai az idén már októberben olyan ke­vés (a kínálat zömének rongy minősé­géről szemérmesen hallgatva), hogy - más láncokban - megjelent a belga és a holland. Vajon ezt csupán az aszály okozta? Az is, de nem csak az. * A balsai öntözőfürtöt a hetvenes évek­ben építették, természetesen állami be­ruházásból, miként tucatnyi társát a Ti­sza mentén és másutt. E vidéket én ek­koriban Krumpliországnak neveztem (fővárosa Rakamaz), igazi tiszteletből, mert e táj vitte a hátán a hazai burgo­nyatermesztést. Az öntözés negyven­tonnás hektáronkénti hozamokat tett lehetővé. Locsolás nélkül átlagos évek­ben a felek harmada termett az itteni szelíd homokokon. A balsai létesítmény ma is működő­képes. A fővezetékek a föld alatt fut­nak, csak a néhol kiálló hidránsok jel­zik a jelenlétüket. E hidránsokra kap­csolódhat a gazdálkodó, olyan techni­kával, amilyennel akar. Vízágyú, szóró­fejes esőztetés, csöpögtető módszer - mind használható lehet. Egykoron az öntözőfürt 1952 hektárra juttatott vi­zet, mégpedig évente öt-hat millió köb­métert. (Ez adat - és az öntözőfürtre vonatkozó többieké is - az üzemeltető Tiszamenti Regionális Vízművek Zrt.­­től, illetve e szolnoki székhelyű cégnél Nagy Gyula megbízott divízióigazga­tótól való.) Aszályban valóságos áldás egy ilyen létesítmény. Ehhez képest az idén tény­legesen csak 306 hektárt öntöttek, mindössze 288 ezer köbméter vizet ki­juttatva a földekre. Mi történt itt? Ilyen gazdagok vagyunk? Miért nem hasz­náljuk meglévő értékeinket? (Ha már újabbakat régóta nem építünk - mert ez is tény.) Nem kellene átgondolni a forrósodó klíma miatt alapvető kérdé­seket? A divízióigazgató szerint a hatósá­gok inkább akadályozzák, mintsem hogy segítenék az öntözés ügyét. A balsai öntözőfürt esetében például a környezetvédelmi hivatal csak március 31-ig engedélyezi a tápcsatorna kotrá­sát - amelyet a Tisza minden évben be­­iszapol -, amikor nincs értelme. (Má­jusban lenne.) Kötelezi a céget a kiko­tort iszap elszállítására, amely szerfö­lött drága, viszont nem indokolt. A kö­telezés tündéd zöld álcselekvés. A víz­mű csak addig vállalja az üzemeltetést, ameddig legalább az önköltségét meg­kapja. Érthető. E szándékon el kellene gondolkodnunk. Hogy a vízügyekben illetékes Kör­nyezetvédelmi és Vízügyi Minisztéri­umnak mennyire fontos e tevékenység, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy a honlapjukon az öntözésre vonatkozó legfrissebb adataik 2001-ből valók. A vízügyi szabályozás régi, az más sara. Nem a minisztériumon múlott, vagy nem csak azon, hogy az öntözni szán­dékozó nehéz keresztet cipel a magyar bürokrácia legtündöklőbb hagyomá­nyait őrző kálvárián. Az azonban a mi­nisztériumon, hogy ez mindmáig vál­tozatlan. Mert mi is kell hozzá, hogy a gazdál­kodó vizet juttasson a szomjazó föld­jére? Kell vízjogi engedély. És ehhez engedélyes terv. A terv követelményei olyan kacifántosak, hogy azokat kizá­rólag vízügyekben jártas szakemberek képesek teljesíteni, megírni és megraj­zolni. És ők el is készítik e terveket - rendszerint svarcban, és persze nem ap­rópénzért. Mintha az előírások direkt az ő kezük alá dolgoznának. A mi győzedelmes bürokráciánknak azonban ennyi kevés. Rátesz. Például a gazdálkodónak kell időszakonként korántsem garasos laborvizsgálatot vé­geztetnie, hogy a csatorna vagy a folyó vize alkalmas az öntözésre. Értjük, per­sze. A gazdálkodó fizet a vízért, tehát eladják neki, de őneki kell bizonyíta­nia, hogy az általa kért áru minősége jó. Hogy használhatja, hogy megvehe­ti. Napszúrás. Mindez oda vezetett, hogy az ország­ban az öntözött területek fokozatosan csökkennek, 2004-ben például már csak 93 ezer hektárt locsoltak az 5,8 millió hektárt kitevő mezőgazdasági terület­ből! Az értékesített víz ekkor 403 mil­lió köbméter volt, csakhogy ebből 272 millió köbmétert a halastavak haszná­lói vettek meg. (No hiszen, a halak bi­zonyára mind megitták! De hát nem ez az egyetlen nonszensz ügy a víz kö­rül.) Ha a rizstermelést nem számítjuk, akkor az értékesített vízből csupán 109 millió köbméter jutott öntözésre. Elha­nyagolható mennyiség. Alig hússzor annyi, mint amennyit valaha Balsa kör­nyékén küldtek évente a szomjas ho­mokra. Márpedig az csak kicsike ob­jektum volt, egy a sokból. A kilocsolt vízmennyiség évjáraton­ként ingadozó, a vízjogilag engedélye­zett öntözési terület azonban nem az: 220-230 ezer hektár körül mozog. Csak­hogy ennek általában mindössze a fele kap vizet. Máskor annyi se. 2005-re a legalább egyszer megöntözött terület 75 ezer hektárra csökkent. A mezőgaz­dasági földterület 1,3 százaléka ez! (Az adatok forrása: Mezőgazdaság statisztikai évkönyv, KSH, 2005) El kellene döntenünk: imádkozunk eső­ért, vág öntözünk. Az öntözés a mi száraz klímánk alatt kötelező technológiai elem, a termelé­si eljárás nélkülözhetetlen része. A tech­nológia­­ez a modern hatalom (copyright Jean-Jacques Servan-Schreiber). Amit az emberi ész megalkotott, s amit im­már naponta újdonságokkal és kisebb csodákkal újít meg. Öntözni muszáj. A szántóföldeken, a zöldségtermesz­tésben, a gyümölcsösökben, sőt a gye­peken is. Nem állítom, hogy egyedül a vízjogi szabályozás és a körülötte folyó sündörgés okozza a sorvadást. Közre­játszik benne a korszerűtlen agrárstruk­túra, s a biztos bukást ígérő birtokrend­szer, az egyéni gazdák átlagosan 3,5 hektáros „birtokaival”. A burgonyatermesztés nem a kis­gazdaságok ügye. Egy korántsem ol­csó gépsor legalább ötven hektárt ké­pes ellátni. Rendszeres üzemeltetésé­hez föltétlenül kell kétszáz hektár, mert a növényt csupán négyévenként lehet önmaga után ültetni. Az ültető-, nö­vényvédő- és betakarítógépek mellett persze szükséges terménymozgató-, osztályozó- és zsákoló- is, továbbá a téli eltartáshoz a tároló. Tízmilliókba kerül, húsz hektárért sincs értelme ki­építeni. Ráadásnak ott a tömeges hozzá nem értés: a 707 ezer egyéni gazdálkodónak mindössze 1,6 százaléka szakképzett. Hogy ezen okok kialakulásáról s a töb­bi dicsőséges tettünkről szót se ejtsek. A hazai termésátlagok a belga vág holland ho­zamoknak csupán a felét érik el. Törvényszerű. Mára Krumpliország elsorvadt. Nem meghatározó termelésű. Balsán példá­ul egy ragyogó téesz működött. Egyi­ke azon üzemeknek, amelyek sokat tet­tek azért, hogy akkoriban a mezőgaz­daságunk a világ élvonalába kerüljön.­­Itt kell kalapot emelnünk és fejet haj­tanunk kiváló elnöke, Huszka Imre előtt. Az igazi Nagy Generáció - mert nem a rockzenészek voltak azok, ha­nem ez az agrárértelmiség­­ egyik igen szigorú, kemény, ám messzire látó tag­jának számított. Őt állandóan le akar­ta váltani - sikertelenül - a járási párt­­bizottság, pusztán azért, mert amikor mindenkit elvtársnak hittek, ő eltűrte, hogy a tagság elnök úrnak szólítsa. Mi­csoda deviancia, micsoda bűn volt ez!) Az a prímán összerakott téesz meg­szűnt. Farkas Csabáné balsai polgár­­mester szerint a földeket privatizálták. Decens minősítés. Egykor a hazai burgonyatermesztés fellegvára Szabolcs volt. Ma már ez sem áll. A megye részesedése az orszá­gos termelésből pár százalékra zsugo­rodott. Nem meglepetés: e tájon a krumplit szinte kizárólag az egyéni gaz­daságok termelik. Többnyire nyolcvan­­éves módon. Ám nemcsak Szabolcs­ban csökken a termelése, hanem orszá­gosan is. Ráadásul évente kiszámítha­tatlanul. Ha sok az eső, jobb a termés, ha nem, akkor törölgetjük a szemün­ket. Átlagos évjáratkor nálunk megszo­kott az import, olykor évi 60-80 ezer tonna. Tehetjük, van honnan. Belgi­umban és Hollandiában nincs hozam­libikóka. Kárhoztathatjuk Esőistent, ám ha az idei égető napfényt és forró nyarat hozó év nem késztet bennünket a viszonyok átgondolására, akkor nincs remény. A rendelkezésünkre álló vizet se használ­juk föl ésszerűen a céljainkra. De vajon lesz-e mindig vizünk? Vagy fölserdül majd egy okos nemzedék, amelynek a meglévő tartalékaink kevésnek bizo­nyulnak? A hatvanas években készült Szabolcs­ban egy doktori disszertáció (Szeifert Gyula műve), amely szerint a Nyírség 1646 négyzetkilométerén huszonegy víztározót lenne ésszerű létesíteni, meg­őrizve vele a tavaszi vízbőséget a nyár­ra. 1970-ig ebből hat el is készült: Vaja, Rohod, Laskod, Harangod (Nagykálló), Császárszállás és Oláhrét határában. Ké­sőbb még kettőről tudok: a székelyiről és a levelekbről. Ezekben az számított újdonságnak, hogy korábban - tartva az erőteljes elszivárgástól - homokvidé­kekre nem létesítettek hasonlókat. Vaja volt az első. A Nyírség Szabolcs megye egyik tájegysége az ötből. Vízügyesek szerint a megyében cirka hetven víztá­rozó létesítése lenne célszerű. Az emlí­tett nyolcon kívül is létesült néhány, de a lehetségesnek a negyede sem. Hanem az a pár víztározó!... A gaz­daság szolgálata - öntözés, halászat, víziszárnyasok tartása­­ helyett minde­nütt azonnal üdülési vagy rekreációs célok kerültek előtérbe. Nem csak Csá­szárszálláson alakultak ki a szinte in­gyért adott telkekből a káderdűlők, és sunnyogó gazdasági vezetők nem csak ott építettek „kedvezményesen” poten­tátoknak hétvégi palotákat. (Császár­­szállás néhány kilométerre található Nyíregyházától délre, Új­fehértó felé.) Öntözni e tározókból akkor enged a vízkormányzó (van ilyen!), ha senki sem emel kifogást ellene. Csakhogy ez ritkaság. Kacsát, libát a tóra? Na ne! * A folyóink vize szinte hasznosítatla­­nul folyik át az országon. Szakértők immár húsz éve mondják, hogy a XXI. század háborúit nem az olajért vívják majd, hanem a vízért. Két nehéz ügy jut róla eszembe. Folyik a civakodás a Jordán vizének hasznosításáról. A má­sik: Kairó ivóvízellátására hamarosan kevés lesz a Nílus tekintélyes vízhoza­ma. Hogy itt és ott mit tesznek a gon­dok felszámolásáért, az ma még rej­tély. Az már világos, hogy mi mit nem teszünk az átfolyó hatalmas értékek meg­tartásáért. Egyszerűen negáljuk, hogy a víz pó­tolhatatlan érték. A természetvédelem nálunk kimerül abban, hogy a folyót csak fürdőzésre, csónakázásra meg hor­gászatra legyen szabad használni, ha­józásra, energiatermelésre és hát - horribile dictu - öntözésre nem, mert az „elcsúfítja a tájat”. Igaz lehet. Ta­lán egyeseknek így tetszik a Dunaka­nyar, ahogy van, de én hiszek benne, hogy a nagymarosi erőmű meg fog épülni, és megépül a fajszi és a Duna- Tisza-csatorna és a csongrádi duzzasz­tó is új Tisza-tóval. A legnagyobb víz­tározók! Ezekkel gazdálkodhatunk. És létesülnek országszerte tömegével kisebbek is, miként Szabolcsban alig létesültek. Nem kellenek ide új felfedezések. Akár a régiektől is tanulhatnánk. Győrffy István idéz a túrkevi (Túrkeve) tanács 1780-as protokollumából egy határozatot: „.. .A víz megtartásáért instálni kell, mivel a víz mindjárt elmégyen, sok helyen alig vagyon tér­dig való víz és ha ez a kevés árvíz sem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni és barma­ink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta.” (Nagy­kunsági krónika - megjelent hat kunsá­gi város támogatásával 1984-ben Kar­cagon. Sajtó alá rendezte Bellon Ti­bor.) Győrffy hozzáteszi: „Nem sür­gette a kun ember a belvizek lecsapo­­lását soha.” Persze hogy nem, így ön­tözött. Az átfolyó vizeket mindenképpen meg kell tartanunk, hogy akadályoz­zuk az immár sokfelé fenyegető sivata­gosodást, s hogy kiszolgálják a gazdál­kodók öntözési igényeit. Mert azok új­raélednek majd! Hiszek benne, hogy jön egy jobb kor, politikai indulatok nélküli, értelmes és gondolkodó, ezer meg ezer új Huszka Imrével. S megér­ti majd a közvélemény, hogy ha korszerű gazdaságunk nem lesz semmink se lesz Még környezetvédelmünk se. A krumpliról némelyek állítják, hogy a héjába csomagolják a vizet, így igaz. Vizet importálunk. Azt szállítani? Messzi­ről? Nem garasos ügy. Tél végére még­is alig lesz hazai áru, hiszen a hazai po­litika kilúgozta a teljesítményt a burgonya­­termesztésből. És korántsem csupán onnan. Törvényszerűnek tartom a to­vábbi áremelkedést, és annak tartós vol­tát. Változást ez sem indukál majd, s a többi élelmiszeré sem. Meg lesz ma­gyarázva mindegyiké, azonban e ma­gyarázatokról sír, hogy a korparancso­kat eztán sem értjük. Azok nem nekünk valók. Nekünk hangzatos szöveg kell, nem szorgos, kemény munka s nem ész­szerűség. A technológiák meg le van­nak tojva. E népélelmezési cikk sorsa töményen jelzi a politikában és az ag­rárpolitikában elkövetett sorozatos vét­keink következményeit, amelyeknek borsos árát újfent a honpolgárok fize­tik meg. Esőisten siratja Krumpliországot ! I Greco, Monet, Gauguin és a többiek! Legyen ön vagy cége is tagja a Szépművészeti Múzeum Baráti Körének! Ajándékozza meg családját, művészetszerető ismerőseit a Baráti Kör tagsága nyújtotta előnyökkel. Valamennyi tárlat ingyenes megtekinthetési lehetősége és számos további kedvezmény a Baráti Kör tagjai számára. www.szepmuveszeti.hu baratikorban szepmuveszeti.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next