Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-04 / 1. szám - Kovács Zoltán: Bonyolult világ (1. oldal) - Karel Appel: képei a bécsi Albertinában • Bemutató szám (1-32. oldal)

Schein Gábor: „Szemben a korral”? Gondolatok a 100 éves Nyugat körül * Iványi György: Hátra arc! (A munkástagozat nem vész el) * Adam Michnik: A nyelv nem hazudik * Szita Péter riportja: Hunok a jászolnál * Ketten egy új könyvről - Petri György munkái IV. (Károlyi Csaba, Szentpály Miklós) * ÉS Irodalom: Cselényi Béla, Cserna-Szabó András, Ferdinandy György, Follinus Anna, Meliorisz Béla __________________Tárcatár: Vári Attila |ÉLET ÉS |­RODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP II. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 396 FT 2008. JANUÁR 4.­ | Karel Appel: Akt 12,1985 ©Karel Appel Foundation, Amszterdam KOVÁCS ZOLTÁN: Bonyolult világ A karácsonyi cikkdömping egyik igen fontos és tanulságos anyagára hív­nám fel a figyelmet, kezdem az előzménnyel. A Magyar Nemzet november eleji számában Kristóf Attila „...ha eljön az idő” című cikkében a fiatalon öngyilkosságba menekülő régi pályatársára, Seress Gáborra emlékezik szeretettel. „Ez év őszén töltötte volna be hat­vanadik életévét Seress Gábor, akiről bízvást mondhatom, hogy a Ma­gyar Nemzetben valaha is publikált újságírók egyik legtehetségesebbje és legtisztességesebbje volt. Hatvanadik életévüket sokan megélik, ő fia­talon halt meg tragikus körülmények között, mondhatni, hogy hétköz­napi értelemben semmi sem emlékeztet rá, sírhelyét nemrégiben meg­szüntették az aktuális és hivatalos rend szerint; a rohanó, idegen világ sen­kinek sem őrizgeti ingyen a hamvait.” Az írás voltaképpen a fiatalon elhunyt munkatárs pályaképe, közép­pontjában egy 1972-ben megjelent cikk áll. Ebben Seress megszólaltat egy valamikori ezerholdas nagybirtokost, Somssich Zsigmond grófot, aki a kitelepítés, vagyonvesztés és a megaláztatás mindenféle változata elle­nére sem vesztette el tartását, a riport megírásának idején a nagyatádi kon­zervgyárban fizikai munkásként dolgozott. (Zsiga bácsi, Magyar Nemzet, 1972. aug. 12.) A cikk szeretettel és csodálkozó tisztelettel mutatja be az akkor már nyugdíjasként élő embert, aki nyilvánvalóan mély fájdalma ellenére csak azt sajnálja, hogy a Kádár-rendszerben sosem engedték a végzettsé­gének megfelelő munkakörben dolgozni, „hogy többet tudjon használ­ni”. Az írás újra megjelent 1988-ban a Magyar Nemzet emlékkönyvében is. Az írásból komoly bonyodalom támadt, a kádári sajtóirányítás úgy gon­dolta, hogy a szocializmus sikeres építésének útjában már csakis Zsiga bácsi és az őt ábrázoló Seress Gábor áll, ezért lapjában, a Népszabadságban a kor szelídülő hangjához képest is meglepő határozottsággal fellépve Hogy értsük ezt? című szerkesztőségi cikkében marasztalt el lapot, szerzőt, szerkesztőt, hangoztatva a cikk súlyos „közléspolitikai hibáit”. Ez akko­riban nem egyszerű újságcikk volt, természetesen, hanem a párt rosszal­ló tekintete, az ügynek folytatása lett. „A Magyar Nemzet - írja Kristóf - sajnos nem bírta el a kívülről és fe­lülről jött nyomást. Mihályfi Ernő nagybeteg volt (rövidesen meghalt), éppen ott voltam nála rózsadombi kertjében; tanúja lettem, miként győz­ték meg »tanácsadói«, hogy szükség van retorzióra. Szóltam, mentettem volna..., de semmit sem értem el. Seress Gábor szép ívű karrierje megtört. Hónapokig nem írhatta alá cikkeit, a szerkesztők - önmaguk védelmében - minden írását nagyító­val vizsgálták át, nehogy a Népszabadság éber szeme valamin fenna­kadjon.” A Magyar Nemzet nem bírta el a kívülről és felülről jött nyomást - írja Kristóf Attila, bár azt közelebbről nem határozza meg, mi is volt ez a kí­vülről és felülről jött nyomás. Csak sejteni lehet, hogy a korabeli sajtóirá­nyítás lépett működésbe. Ennyit az előzményekről. Az ünnepek előtt megjelent Ré­gi Nemzetesek évlapjában Murányi Gábor olyan, a Magyar Országos Levéltár pártiratai között található dokumen­tumokat közöl, amelyek választ adnak számos kérdésre, ezeknek a doku­mentumoknak a tartalma azonban nem a felülről jövő nyomással küzdő szerkesztőkről szól. Az MSZMP KB Ágit. Prop. Osztályának utasítására a Magyar Nemzet­nél ténymegállapító bizottság alakult. Az ennek keretében születetett fel­jegyzéseket, igazoló jelentéseket és záradékokat együtt olvasva a szerkesz­tői önfelmentésnek egészen különleges láncolatával találkozunk, s aki magára marad, az nem más, mint a szerző maga az ő huszonnégy évével. Harminchat évvel az események után lehet bepárosult szemmel, szépen emlékezni a pályatársra, de tény, hogy neki akkor lett volna szüksége a magyar újságírás akkor már nagy tekintélyű alakjainak védelmére. Az ira­tok szerint nem kapta meg. Baróti Géza rovatvezető-helyettes: „A riport megszületésének időpont­jában Víg István et. belpolitikai rovatvezető szabadságon volt, a rovatot én vezettem. A témát jóváhagytam. (...) Seress Gábor a riportot elkészí­tette, benyújtotta, én továbbadtam az olvasószerkesztőnek. (...) dr. Mihályfi Ernő főszerkesztőhelyettes et. gyakorlata szerint minden írást a megjele­nés előtt kéziratban, majd levonatban elolvasnak, az általuk félreérthető­­nek tartott részeket törlik és megbeszélik a szerzővel. Részleteket nem tud , dok, mert szabadságra utaztam.” Antalffy Gyula olvasószerkesztő: „A cikk létrejöttének körülményeit, megírásának előzményit, indítékait nem ismerem, s kétségtelen hibát kö­vettem el, hogy azokat nem vizsgáltam, emiatt a kifogásolható részek fö­lött átsiklottam, s a rovattól kapott formában továbbítottam.” A cikkről mindeddig egyetlen jó szó, de Seresst védő mondat sem író­dott le. ” Rajcsányi Károly, a szerkesztőbizottság tagja: „A szóban forgó írást csak másnap, a megjelent lapszámban olvastam, közlését komoly politi­kai hibának tartottam, s az augusztus 16-i lapindító értekezleten ezt szó­vá is tettem...” Víg István rovatvezető szerepéről: „A témáról nem volt tudomása, az intézkedés a riportalany felkeresésére nem tőle származott, hanem felte­hetően az őt helyettesítő Baróti Gézától.” Mihályfi Ernő főszerkesztő-helyettes: „A szerkesztőbizottság lefolytat­ta a fegyelmi eljárást (...) Seress Gábort megrovásban, Baróti Géza ro­vatvezető-helyettest szigorú megrovásban részesítette, Antalffy Géza ol­vasószerkesztőt megrovásban részesítettük. (...) Rajcsányi főszerkesztő­helyettes esetében a szigorú megrovás büntetést látom igazságosnak.” Nem szerencsés 2007-ben megítélni 1972-es eseményeket, de nem túl­ságosan önigazolóak ezek a jelentések? Közismertek az akkori sajtóviszo­nyok, a finom módszerek, amelyekkel a rendszer bárkit kijátszott bárki ellen, de nem helyes, ha szomorú szívvel sopánkodunk egykori munka­társunk tragikus sorsa fölött, és ebben a tragédiában csakis a „kívülről és fölülről jövő nyomás”-t emlegetjük. A dokumentumokban egyetlen Seresst védő mondat nincsen, de még csak jó szó sem róla. Ráadásul azoktól a szerkesztőktől, akik abban az időben a magyar újságírás szakmailag, em­berileg kiemelkedő alakjai voltak. Hogyhogy ezt Kristóf Attila mind a mai napig nem érzékeli? Murányi Gábor írja a dokumentumok elé: „Egyszer majd nyilván meg kell írni a szerkesztő-legenda - Kádár János találó jellemzésével »a leg­pártosabb párton­ kívüli főszerkesztő« -, Mihályfi Ernő valós életpályá­ját is, indokolható és indokolhatatlan megalkuvásainak szövevényes his­tóriáját, mint ahogy azt is, hogy a pártonkívüliek lapjaként aposztrofált Magyar Nemzetben dolgozók és az ott menedéket lelők miként ágyazód­tak be a szocialista (merthogy más nemigen lehetett) sajtó egészébe.” Seress Gábor tragikus sorsa csakis ezzel együtt értelmezhető. Lehet nosztalgiázni, visszamenőleg keresni a kívülről és fölülről nehezedő nyo­mást, de ez így túlságosan egyszerű. Különösen annak fényében az, hogy az agitprop osztály nyilvánvaló igénye ellenére a lap pártszervezete nem is szavazta meg a Seress Gábort elítélő főszerkesztői határozatokat. A világ bonyolultabb, mint hinnénk. 977042488400508001

Next