Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2008-05-30 / 22. szám - Debreczeni József: Az SZDSZ és az ország (5. oldal)
DEBRECZENI JÓZSEF: Az SZDSZ és az ország „Ma már nemcsak azok nem respektálják az SZDSZ-t, akik szemben állnak vele, de többnyire azok sem, akik a liberális eszmék elkötelezettjei. Perifériára szorult a magyar közgondolkodásban. . .Az öt-hat százaléknyi szavazat jórészt nosztalgia-szavazat, nem annyim a mai SZDSZ teljesítményének, mint inkább a tíz-tizenöt évnel ezelőtti SZDSZ emlékének szól.” Bauer Tamás (akkor még a párt tagja) írta le bő egy éve ezeket a keserű sorokat (Szabad demokrata politika a kétezres évtizedben, ES, 2007/13.), melyek a mából visszapillantva már-már már idillinek tetsző állapotokról tudósítanak. Mert először is: hol van már az öthat százalék!? A közvélemény-kutatók mikroszkópjai sorra egy, maximum kétpercentnyi támogatottságot mutatnak, ami nyilván nem lehet hullámvölgy, átmeneti kilengés vagy mérési hiba: ez bizony a tartós földre kerülés, a padlón csúszás numerikus kifejeződése. Ha az ibolyát még nem is, a parlamenti küszöböt már rég alulról szagolja az SZDSZ, melynek a magyar közéletből való kihullásával immár nemcsak bősz ellenségei számolhatnak bízvást (lásd Kövér László nyilatkozatait), de (valamely okból még mindig kitartó) hívei is. Bauer helyzetértékelése idején még remélhető volt (persze jó adag optimizmus kellett hozzá), hogy a kívülről jött, dinamikus, új menedzser-elnök majd kihúzza a kátyúból a beragadt szekeret - ma ilyesmit (ép ésszel) már aligha lehet remélni. Kóka János egyéves regnálása után nemcsak az általa vezetett párt veszített el négy százalékot az ötből, de az új elnök is: tizennégyet a maga harmincnégyéből! Húszpontos „népszerűségével” így a politikuslista utolsó helyén tanyázik (tizenhattal lemaradva az előbb említett - a baloldali szülők által régebben csak gyerekriogatásra használt - Kövér mögött). Ám ez még korántsem minden. A népszerűségvesztésen túl az új elnök legitimitása is lenullázódott (a pártjáéról nem beszélve), hisz kiderült, hogy az elnökválasztó küldöttgyűlést csalások szennyezték be: a tisztújítást meg kell ismételni, s a szabad demokratákat a néhai kisgazdákkal említik egy lapon ádáz ellenfeleik (persze erős túlzással, de talán mégsem minden alap nélkül). Bauer egy éve még azt remélhette, hogy az SZDSZ kitartása és állhatatossága révén továbbvihető a kormányzat reformpolitikája, s pártja ezzel - ha magának rövid távon nem is - hoszszú távon, az országnak, jó szolgálatot tehet. Mára se reform, se koalíció: a szabad demokraták bár a parlamentből még nem, a kormányból már kiszorultak. Távozásukat egyelőre nemigen díjazza a publikum: a hirtelen ellenzékivé lett pártelnök „népszerűsége” egyetlen hónap alatt öt pontot esett. Pártja támogatottságával ilyesmi már nem fordulhat elő (nem lévén mínuszos tartomány), a másodlagos preferenciák terén azonban még igen. A volt koalíciós partner szavazóinak fél éve az egyharmada nevezte meg másodikként az SZDSZ-t - ma csak a tíz százaléka, ami húsz-huszonöt pontnyi veszteség. Ne feledjük: a legutóbbi voksoláson az MSZP hívei még komolyan rásegítettek a szabad demokrata listákra, most viszont második pártként már dupla annyian (húsz százalékban) jelölik meg az MDF-et! És még mindig nem értünk a végére. Az SZDSZ-ben ugyanis folyamatos belharc dúl (ha nem hangzana viccesen, azt mondanám: hatalmi harc, de nem akarok viccelni). Újra kell játszani a Kóka-Fodor-meccset, immáron groteszk körülmények - két nyilvánvalóan alkalmatlan jelölt - között. Kóka „érdemeiről” és „eredményeiről” már esett szó. Portréját annyival egészíthetjük ki, hogy időközben szertefoszlott a feje fölül a „maga tehetsége és szorgalma révén a versenyszférában meggazdagodott sikeres üzletember k glóriája is. Kiderült ugyanis, hogy vállalkozásai rendre az állammal kötött protekcionista boltolások révén jutottak előre, s hogy még miután csúcspolitikus lett, sem volt képes szakítani az üzleti világban szokásos trükközéssel (lásd a villaépítése körüli „áfázást”). Mindez egy Fidesz-közeli, ámde Pulitzer-díjjal jutalmazott (!) újságíró munkálkodása révén lett világossá, s az utóbbi sejteti, hogy balliberális értelmiségi körökben milyen durva, lesajnáló elutasítás övezi Kóka személyét. Fodor csak látszólag - és jobb híján - tűnik jobbnak nála. Az ő erőssége a viszonylagos külső népszerűség (jó ideje picivel negyven százalék fölött lebeg a Szonda Ipsos listáján, ami a jelenkori politikus-devalváció idején már elég a hatodik helyhez), a legfőbb „erénye” azonban az, hogy még sose volt pártelnök. A magam részéről számos tekintetben elismerem, sőt tisztelem az ő (főként múltbeli) politikai gesztusait, de minden jel arra utal, hogy ennél többre, effektív és operatív politikusi teljesítményre, főként egy párt vezetésére alkalmatlan. Ő az örök belső ellenzéki, az örökös második, a népszerű vesztes, aki paradox módon vereségről vereségre jut egyre följebb pártjában. Legalábbis az SZDSZ-ben. Az erősödő Fideszben még nem így zajlott a dolog: Orbán, illetve Szájer ellenében Fodor rendre alulmaradt a különféle szavazásokon (országos listavezető, frakcióvezető 1990; választmányi elnök 1993), s végül kiszorult. A gyengülő SZDSZ-ben most indul negyedszer az elnöki posztért. Itt háromszor vesztett eddig: 2000-ben Demszkyvel, 2005-ben Kunczéval, 2007-ben Kókával szemben (legutóbb csak minimális különbséggel: e vereség már miniszterséget hozott neki). Hogy most, először életében, elsőszámú esélyessé lépett elő, az valójában nem az ő erősödését, hanem a pártja gyengülését jelzi. Ha pikírt akarok lenni, akkor azt, hogy az SZDSZ még Fodornál is gyorsabban romlik. Az „elnöki program”, amivel az utóbbi föllép, már-már a „műfaj” paródiája: Jöjjenek a polgári liberálisok.. .Jöjjenek a szociálliberálisok.. .Jöjjenek a zöld liberálisok... Nyissuk ki a pártot a fiatalok előtt... Hozzák a fiatalos lendületet, romlatlan demokratizmusukat, mert ők a megújulás záloga. És jöjjenek mindazok, akik a személyeskedő hitvitákat megelégelve az ország megújulásáért akarnak és tudnak tenni. .. Minél többen találják meg nálunk a helyüket, minél többen tudnak velünk azonosulni, annál erősebbek, annál sikeresebbek leszünk...” (Nyissuk ki az SZDSZ-t, Népszabadság május 15.) „Olyan SZDSZ-re van szükség, amely nem gondolkodik örök ellenségekben és örök szövetségesekben. Az ország érdekében késznek kell lennünk a megegyezésre bármely demokratikus politikai erővel” (A változás oldalára kell állnunk - kampánybrosúra). „A kisebbségi kormányzás a lehető legroszszabb megoldás, tisztességesebb lenne egy előrehozott választás” (Inforádm). Pártom „nem fogja megszavazni a szocialisták büdzséjét, s az előrehozott választásoktól sem retten meg”(AZV). Az SZDSZ reménybeli elnöke a Figyelő című lapnak adott legfrissebb (május 23.) interjújában elmondja azt is, hogy miért és mennyiben támogatja Orbán Viktor új társadalmi szerződésről szóló javaslatát, s hogy szerinte mitől nőhet ismét húsz százalék közelébe az SZDSZ támogatottsága. Egy „esetleges új alapon álló új koalíciót” is lehetségesnek tart, ez utóbbi azonban „csak akkor jöhet szóba, ha új politikai alapokra és új emberekre helyezik a hangsúlyt (sic!)” (F. G. honlapja). E kongóan üres politikai lózungok a jelen helyzetben - ürességük ellenére - roppant veszélyesek. Ami az SZDSZ Fideszhez való közelítésének, pontosabban a szocik s a fideszesek közé való pozicionálásának illúzióját illeti, ezt a gyógyírt egyszer már kipróbálta egy népszerű csodadoktor, bizonyos Demszky, 2000 körül. A párt állapotában gyors romlás következett be, a pártelnökként politikai kuruzslónak bizonyuló piár-nagymester pedig fél év után kénytelen volt visszakullogni a főpolgármesteri kaptafához. Hasonlítsuk össze egy pillanatra az akkori centralizáló, ám még konzervatív miniszterelnököt azzal a hatalom- és boszszúszomjas populista-fundamentalista vezérrel, amivé Orbán időközben lett. Egykor csak annyi szaladt ki a száján, hogy a parlament (ha kell) ellenzék nélkül is működik, de még nem fenyegette börtönnel politikai ellenfeleit - akiket még nem tekintett ellenségnek, nem nevezett gonosznak, betegnek, bűnözőnek; a politikát még nem tekintette a Jó és a Rossz végső harcának; önmagát az isteni akarat világi végrehajtójának. Aki lazítani igyekezett ugyan maga körül a parlamentáris kontrollt, de még nem beszélt a képviseleti demokrácia (s vele a rendszerváltás) csődjéről, az új, közvetlen, „népi” demokráciát bevezető alkotmány szükségességéről - s főleg: nem volt semmi esélye ilyesmire. Most van. Fodor pedig - aki állítólag nem retteg az előrehozott választástól (ami mellesleg fekete lyukként nyelné el őt a pártjával együtt!), a maga felelőtlen nyilatkozataival csak növeli ezt az esélyt. Lám, nem kell félni, hisz Fodor se fél: megegyezésről, új társadalmi szerződésről beszél azzal az Orbán Viktorral, aki - miután a népszavazás környékén egyszerre átbucskázott a saját fején - hirtelen jámbor politikai kérődzővé változott. Jut eszembe megint Kövér, aki pár hete még ezt mondta egy lakossági fórumon: ,A magyar demokrácia újjászületésének pillanata lesz az, ha az SZDSZ kiesik a parlamentből”. S még hozzátette: „minden gonoszság és elvetemültség, ami ma a politikában benne van, az tőlük származik”. Mi történt azóta? Viktor valóban összeveszett Lacival, és újra Gáborral akar barátkozni? A szakértők persze azt mondják: nyugi. Amíg az SZDSZ elnökválasztó kampánya tart, nem kell komolyan venni a jelölteket, ők most a saját pártjuk tagságához beszélnek. Én azonban kénytelen vagyok föltenni a kérdést: de hát miféle párt és miféle tagság az, amelyiknek ilyen veszélyes ostobaságokkal kell és lehet udvarolni? Valóban ekkora lenne a baj az SZDSZ- ben? Tényleg beveszik még azt is, hogy az új pártelnök egy új reformprogram jegyében egy új miniszterelnökkel újrakötheti a koalíciót? Kivel? Csak nem a vad reformer, neoliberális Szili Katalinnal? Esetleg a mértékadó Szanyi Tiborral? Netán a vakmerő, a reformokért minden kockázatra kész Kiss Péterrel? Esetleg a szakértő Bokros Lajos, Simor András vagy Békési László mögé sorakoznak föl ezek a balfasz szocik, akik mindössze két dologra vágynak még hátralévő életükben: hogy végre eltörölhessék a tizenharmadik havi nyugdíjat, s hogy megint a régi, kedves kis farok csóválja a behemót kutyát? Hogy megint az eszdéeszesek mondják meg, ki nem lehet az ő miniszterelnökük (vagy köztársasági elnökük)? Fordítsuk komolyra a szót. A gyurcsányi reformok társadalmi és politikai tartalékai - az ismert körülmények között - nyilvánvalóan elfogytak, kimerültek. További reformok - bár az országnak égető szüksége lenne rájuk - ezen a parlamenten már nem vihetők keresztül. Újat kellene választani, csakhogy ez momentán a legnagyobb - szerintem vállalhatatlan - kockázattal járna: nemcsak a reformok további sorsát, hanem a parlamentáris rendszer, a Magyar Köztársaság, az ország sorsát illetően is. Mellesleg az SZDSZ létét illetően is. Az SZDSZ és az ország sorsa ebben az értelemben össze van kötve. Nem kellene hát ostobaságokat beszélnie és hepciáskodnia se Fodornak, se másnak. Az SZDSZ - érthető érzelmi indokok és racionális megfontolások miatt - kilépett a koalícióból. A reformok - az ország - ügyét ezzel nem tudja előmozdítani, a saját ügyét talán igen. Szabadabban beszélhet vállalt értékeiről, reformelkötelezettségéről, újra felmutathatja az arcát, amit immár nem kell a koalíció mögé rejtenie. Ha mást nem, kommunikációs mozgásteret kreált magának. (Megismétlem: már csak ezért se kellene hülyeségeket beszélni.) Ezt a politikai mozgásteret azonban erősen beszűkíti az a korlát, amelyet a pártnak s az országnak egyaránt beláthatatlan következményeket ígérő - kétharmados fideszes győzelem fenyegetése képez. Az SZDSZ-nek le kellene vonnia - s egyben vállalnia - az ebből adódó konzekvenciákat. A távozásuk után kisebbségben maradt kormány nem elvtelen, nem feltétel nélküli, de a parlamentáris rendszer, a köztársaság, az ország érdekében elkötelezett - támogatását. Nem az MDF és a Fidesz napi leckéjének kellene megfelelniük, hanem ennek a felelősségnek. Ez a két párt ugyanis teljesen érthető okokból azon igyekszik, hogy naponta rábizonyítsa az SZDSZ-re: az nem olyan ellenzéki párt, mint amilyenek ők. Nem hát! Ezt kellene nyíltan és felelősen vállalni, nem pedig sumákolni. Mert sem a baloldaliságot, sem a koalíciós múltat, sem a demokratikus felelősséget nem lehet egyik napról a másikra sutba vágni, s a harcos ellenzék szerepében föllépni. Kóka megpróbálta: olyannyira hiteles volt, hogy rögtön mínusz öt ponttal jutalmazta őt a publikum. Beszélni pedig (ahogy szavazni is) csak nagyon higgadtan és felelősen volna szabad. Valahogy így: „A Fidesz kétharmados választási győzelmétől minden normális liberális megpróbálja megóvni az országot. Ez a mozgástér. Az SZDSZ májustól ellenzéki párt, de ezt az ellenzékiséget nem a Fidesz definiálja. Elmondtuk, milyen ügyekben támogatjuk a szocialisták kisebbségi kormányát, és elmondtuk azt is: nincs biankó jellegű külső felhatalmazás. Nem a Fidesz kottájából játszunk, magunk döntjük el, mi igen, és mi nem. Nem leszünk operett-ellenzék, de egy program nélküli kormánybuktatásban az SZDSZ nem partner... Azokban az ügyekben, melyekben az SZDSZ a koalíció természete miatt a nyilvánosság előtt nem ütközött a szocialista párttal, most a koalíciós lojalitás kötöttségei nélkül teheti világossá az álláspontját... Azok a szabad demokraták, akik lényegében a koalíció feltétlen helyreállítását szorgalmazzák. .. azt próbálják bizonyítani, hogy a kisebbségi kormányzás eleve működésképtelen. Ez veszélyes játék... A koalícióba való gyors visszatérés annak a politikának a folytatását eredményezné, ami a koalíció fölbomlásához vezetett. Ez a teljes arcvesztést jelentené a számunkra... Az SZDSZ meg- vagy visszaerősödése nem a csodavárás köré kell hogy szerveződjön, hanem egy megbízhatóan karakán politizálás köré... Messiás-várás... Ez volt 2000-ben Demszky Gábor pártelnökké választása előtt, tavaly Kóka Jánossal kapcsolatban, most pedig - pikáns módon részben ugyanazok - Fodor Gábor elnökké választásától várják a csodát. Hasonló hangulat lengte körül a Kuncze Gábor visszatérését szorgalmazó aláírásgyűjtést is. Ám 2000-ben sem jött el a Messiás és tavaly sem. És nem jön el idén sem.” Gusztos Péter beszél így a Magyar Narancsban (május 15.). Eszemben sincs őt elnöknek ajánlani a szabad demokratáknak: nem ismerem, sohasem beszéltem vele, fogalmam sincs az ambícióiról, párton belüli helyzetéről, a támogatottságáról - meg különben is vicces volna részemről. De annyit azért leírok, hogy nem hallottam hasonló értelmes, hiteles és felelős beszédet mostanában. Nemcsak az SZDSZ környékén, máshol se nagyon. Meg még annyit, hogy Kókával, Fodorral szerintem ott maradnak, ahol a part szakad. Paul Klee: Kikötő Szalonikiben, 1915 , VBK, Wien, 2008 2008. MÁJUS 30. IDEGEN TESTÜNK" A MAGVETŐ KIADÓ . ÉLET Ész IRODALOM