Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-08-15 / 33. szám - Aczél Géza: Géniuszok pedig vannak • Juhász Ferenc 80 éves (6. oldal) - Petrovics Emil: Misszilis levelek a magyar tenger partjáról • Juhász Ferenc 80 éves (6. oldal)

Géniuszok pedig vannak Ha jól emlékszem, mert azért engem is sodor az idő, a Nyugatot is részben felnövesztő Hatvany báró említette a múlt század derekán, hogy XX. századi líránkban - a fogalom valódi jelentését komolyan véve - három géniuszt ismer: Adyt, József Attilát és Juhász Ferencet. A rákövetkező fél évszázadban aztán ki-ki vérmérséklete és ízlése szerint háboroghatott e merész kijelentésen. Elsőként épp a Juhászra acsarkodók. A korabeli szellemi élet kaotikusságának jellemző látlelete, hogy az induló népi tehetségekből szinte kamaszként kiemelt és megkoszorúzott költő rövidesen már a bénító pesszimizmus, a kispolgári tévelygés, a szürreális mocsár, a dekadens életérzés dalnoka lett a betegesen túlpolitizált irodalmi élet értékrendjében, kellemetlen helyzetbe hozva áradó költészetével a kis szocreál rímfaragókat, az egydimenzióssá fényezett túlbuzgó elkötelezetteket, az ideológiai akarnokokat. Néhány évtized múltán az életében ugyancsak sokat gúnyolt Ady vált ismét a túlesztétizált, nemzeti karaktertől rettegő, halovány tollú tollnokok prédájává, napjainkban pedig „a lélek mérnökének”, József Attilának kristálytiszta költészetét igyekeznének összetörni a szemközti pólusról rohamozva kalandvágyó, éretlen pöcsösök. Tévedés ne essék, ezekkel a sokszor jóindulatú alkotói indulatokkal nem az a probléma, hogy természetüknél fogva időről időre megdöngetik a megkövesedett értékrendet. Sőt, jó esetben ez a különös kronologikus kétely új energiákat és távlatokat is felszabadíthat a jövő művészete számára, a teremtő ambíció és a dac az alkotói egyéniség kialakításában fontos motiváló tényezővé válhat, s ennek termékeny része lehet a nagy elődök megtagadásának provokatív gesztusa is. Ám mikor a harci zajok elülnek, s erre nézvést is vannak több évszázados tapasztalataink - az ostromlók többségéről hamarosan kiderül, gyorsan kifulladnak a magaslati levegőn, s ha korábbi önmagukhoz következetesek akarnak maradni, szaporodik bennük a frusztráció, a szánalmas önigazolás kényszere, a destruálásba fordult attitűd. Persze, az ostromlottak ettől még, épp egyetemességük révén, idővel újra hódítanak, elfedett erényeket és nemritkán új távlatokat nyitó, rejtett összefüggéseket villantanak fel az időspirálban kimeríthetetlen művészetükből. Nincs ez másképp Juhász esetében sem. Legfeljebb az a költő, aki éppen a hagyományok mérhetetlen tiszteletéből, az anyanyelvével szembeni alázatból, nemzetének sorstragédiáiból, személyes tépettségéből építette fel irodalmunk páratlan katedrálisát - az alantasba fordult gyűrődést valószínűleg jobban szenvedi. Még akkor is, ha (élő) klasszikus életművének rangja már évtizedekkel ezelőtt megbízhatóan kialakult a szakmai közvéleményben, s az egymást követő ideológiai és ízlésbeli változások legfeljebb csak árnyalhatják, részleteiben elbizonytalaníthatják, netán az újrafelfedezők lendületével újabb távlatokba is segíthetik hatalmas költészetét. E szíves köszöntésnek nem lehet feladata a több mint hat évtizedes pálya értékelése, röviden mégsem fölösleges bebarangolnunk e roppant tenyészet ormait. Az nemigen vitatható, hogy a háború után az új népiességnek egyik legmarkánsabb lírikusa készülődik az országépítésre, s naiv hittel is már hegyeket mozgatnak életrajzi ihletésű, gyalogos eposzai (Apám, Sántha család). Jobban mondva fölvesznek egy termékeny fonalat lírával sűrűn átszőtt epikus költészetünk vonulatából, távlatokat inszisztálnak, formátumra csábítanak, megteremtve a költőben a teljesség kamaszos vágyát és igényét. Bármily paradoxul hangzik, ez a fajta poétikai lelkesültség már felkészülten érkezik a csalódások övezeteibe, hol némi tétova mesei áttétel után alkotás-lélektani hitelességgel, a történelmi és az írói jelen idő összekapcsolásával, a mikroszkopikus leírások vízióvá hevítésével, a kételyek és töprengések folyamatos jelenlétével új, XX. századi műfajjá alakult át kezén az eposzok történetileg süllyedni látszó világa (A tékozló ország). Nóvum ez önmagában is, de ha figyelmesen áttekintjük a korszak meghatározó köteteit, A tenyészet országa, a Harca fehér báránnyal, majd a Virágzó világfa címűeket - nem kétséges, akár világirodalmi kitekintéssel is. Juhász ekkor az egyetemes költészet szorosan vett élvonalába érkezett. Az epikus kényszer lírai feloldásával, a népballada és mítosz korszerű, sok helyen bartóki modellként is említett összekapcsolásával, az alkatából adódó halálélmény egyre átfogóbb intellektuális birtokbavételével, zuhogó képein átütő kozmikus sóvárgásaival legalább annyit tudott, ha nem többet, a lét misztikus, mert részben mindig ismeretlen rejtelmeiről, mint a harsogó beatirodalom, a megújult spanyol, olasz, újgörög költők vagy illusztris dél-amerikai pályatársaik. Mert hihetetlen belső fegyelemmel még egyben tartja a hosszúversnek vagy vers-oratóriumnak nevezett kompozíciót, mely egyre jobban megmerül kivételes biofizikai látomásaiban, Csontváry színeire emlékeztető képzuhatagaiban, a mikro- és makró-világ anyagszerűségen is átütő csodáiban, a kozmikus távlatok révületében. Világlíra ez. Egyedi és megismételhetetlen. Nem úgy a magyar átok, mely a fordíthatatlanság valós problémái mellett most arról is szól, hogy zenfiak kitartó ármánykodásai ütik el költőnket ez idő tájt a komoly eséllyel kecsegtető, aligha vitatható Nobel-díjtól. A külső és belső megpróbáltatásoknak, persze, még nincs vége, mivel - mint minden alkotói pályának - a Juhászénak is kialakulnak hullámvölgyei. A hetvenes években vagyunk, a költő már többször megjárta a csúcsokat. A hosszúénekek poétikai lehetőségei átmenetileg kezdenek kimerülni benne, a teljesség fullasztó igézete, a kozmikussá eresztett vágyakozás, szemléletének biológiai forradalma nehezen leli a folytatás útjait. Egyetlen fegyvere ekkor a költői rutin és a teremtő megszállottság, melyek addigi pályájának mintegy újragondolására-ellenpontozására sarkallják. Az egykori naturális apa-kompozícióra ekkor hangolódik az Anyám bonyolultabb családi érzéseket feszegető, az érett férfi tekintetével lélektanilag is fölgazdagodott párja, Dózsa-eposzával mintegy feleselve a történelem és az ember megoldhatatlan kapcsolatait fürkésző, depressziós élményeit kinagyító IV. Béla-históriája,A halottak királya. S ami addig alig ismert vonás, az sem ajándék: személyes drámájával, felesége tragikus elvesztésével költészete szükségszerűen új, eddig alig meghódított dimenziók, az intimitások övezetei felé sodródik (A megváltó aranykort!). A jóhiszemű kritika közben türelmetlenül fokozná a fokozhatatlant, miként e sorok írója is, ki rajongását részben megsápasztva a 70- es évek vége felé költői válságról, kitörési pontok hiányáról elmélkedik pályakezdően türelmetlen, kisded értekezésében. Az övéiből szövetkezett ellentábor még förtelmesebb: messze földön híres szelektív etikájával politikai megalkuvásról, ötöd-hatodrangú emberi gyarlóságokról, kisszerű irodalmi csatározásokról szónokol, feledve önmaga minoritását, a művekben létezés méltóságát és bölcseletté sűrűsödött szomorúságát. E folyamat végén szüntetik majd meg szánalmas csattogással új barbárjaink egyik legértékesebb, legkorszerűbb folyóiratunkat, a Juhász szerkesztette Új írást. Azt a lapot, mely az előző évtizedekben a friss hangú magyar prózát, a korszakos hosszúénekek sorozatát, az avantgárd méltatlanul elvermelt értékeit, a technikai robbanások riadalmát humánummá szelídítő természettudományos esszéket, régi kulturális értékeink tiszteletét közvetítette oldalain - a Kass János ügyelte európai színvonalú tipográfiával és illusztrációs anyaggal. Ami viszont talán ennél is fontosabb, a költői ihlet újra megered: Juhász kifogyhatatlan nyelvteremtő ereje, speciális képvilága, vulkanikus érzelmi hangoltsága, korunk biológiájának részben még megemésztetlen filozófiája, a végesség tudatának páratlanul megélt mélysége, egy új boldogságban felizzó eksztatikus életszeretete eddig be nem járt csúcsok felé terelik kompozícióit. A Gyermekdalok képeinek poétikailag ismeretlen szépségű lineáris halmozásával, a Halott feketengó végtelenül törékeny, ám időtlen anyagszerűségével vagy a Fekete Saskirály heroikus pesszimizmussal teli magánmitológiájával, a Pacsirta a szívben evolúciós téridejének átstrukturálásával valami olyan befogadhatatlan tenyészetet teremt a nyelvi észlelés szintjén, melynek kódolhatatlansága, talányos hermeneutikája lesz maga a magas esztétikum. Olyasmi formában, ahogy azt egyszer ismert, a művekre kivételesen érzékeny irodalomtörténész barátom mondta Miltonról szólva: nem tudtam végigolvasni, de grandiózus. (Az eposzvonulatok esztétikai hozadékai Juhász legautentikusabb elemzőjének, Bodnár Györgynek monográfiája mentén még hosszasan sorolhatók.) A köszöntés azonban mindenekelőtt ünnep, érzelmi hasonulás. Akik ismernek, tudhatják, lelki alkatom alkalmatlan a beájulásra, szinte egész életemben rezignáltan figyeltem a létbe vetettek jövés-menését, szorongtam a fekete felhők képében kísértő rohanó időtől, irtóztam a bálványállítgatásoktól. Szemléletem innen nézve nem esik messze a modernitás deheroizáló indulataitól, a mítosztalanítás néha kegyetlennek tűnő racionalitásától, még ha ebben olykor a tömegek lázadásának kellemetlen ortegai vízióit is érzékelem. De valahol belül azt is vélem, eme folyamatos partomlások ellen szülte valamiféle teremtő elv a géniuszokat, a nagy formátumúakat, az olyanokat, mint ő. Ráadásul Juhász Ferencnek mérhetetlen hálával is tartozom, mint alighanem örökre adósa. Hiszen költészete kamaszodó koromtól meghatározó művészi-szellemi élményként kísérte végig jellegtelen, szürke hétköznapjaimat. Őt kántáltam családi estéken, fölizgult szerelemben, katonai bajtársakkal részegen a lillafüredi vízesés alatt, alig memorizálható súlyos idézeteit mormoltam válságos magánéleti pillanataimban, s vittem hírét, ha valahol a költészet becsülete megakadt. S ma büszke vagyok rá, hogy öregkori barátsága is megadatott. Önző módon szeretnék még hosszan belenézni mélyen ülő, bölcs tekintetébe, bogarászni gyönyörű kézírással rótt leveleit, s hallgatni fáradó indulatait, mikor e kilátástalan társadalmi züllésben dünnyögve a körülöttünk nyüzsgő kisszerű világ lehetséges változásairól elmélkedik. Pár éve önzetlenül és kedvvel utószót írt ételkölteményeim kéziratához. Humoros dedikációval küldtem vissza a megjelent könyvet: íme, üdvözöl egy Juhász Ferenc-díjas költő. Ilyenek is bizonyosan lesznek majd. De váljunk még, váljunk, Mester, ezzel a hamis keggyel. Éltessen csak fizikai valódban is még sokáig a Teremtő, zenghessük még sokáig büszkén jeles napjaidon nekünk alkotott halhatatlan művészetedet. Ferenc! Aczél Géza drMáriás: Délhúsa Gjont Fehér galamb című szerzeményéért Kossuth-díjjal tüntetik ki ÉLET ÉS ÍR IRODALOM JUHÁSZ FERENC 80 ÉVES Misszilis levelek a magyar tenger partjáról Juhász Ferencnek, születésnapjára „Sétál kertünkben a pestis, de mi nem félünk!” - úja nénjének Mikes. Én sem kezdhetem másként azt a néhány sort, amelyet köszöntésül küldök Neked. Barátom, testvérem (ahogy Te szereted), sorstársam, az elmúlt több mint fél évszázad után, jócskán belelépegetvén a korba és az új évezred első évtizedébe. Az ötvenes évek közepén vásároltam meg - némi túlzással: nyomdamelegen -A tékozló ország vers-kötetnek szokatlanul nagy formájú példányát. Addigra már sokat olvastalak, túl voltam az Eötvös Kollégium szétverése nyomán elpárolgó irodalomtanári ábrándozásaimon, a Zeneakadémián elkészültem diplomamunkáimmal, Fuvolaversenyemmel és a románul magyarul énekelhető Eminescu-kantátámmal. Egyik nagynéném alagsori kis lakásában éltem, vittem haza kottáim közé bepréselve az akkor még sejtelmem se volt miféle époszt, tán röhögcséltem is egy kicsit, hiszen szinte betéve tudtam Homéroszt, Dantét, Zrínyit (kinek dédapjáról, Nikola Zrinskiról már a belgrádi elemi iskolában is tanultam), Vörösmartyt... Minek époszt ilni a XX. században? Nos, drága testvérem, megtanítottál arra, hogy többé ne kérdezzek ilyen ostobaságot. Ledőltem a kellemetlenül hátamba fúródó rugókkal zsúfolt kanapéra, arra, amelyen szeretkezni csak igen vállalkozó kedvű barátnőimmel lehetett, elkezdtem olvasni, és lassan az őrületbe kergettél. Újrakezdtem, aztán megint csak elölről, rövidesen hangosan kántáltam, majd ordítozva telefonáltam barátaimnak: „Megadatott nekem, hogy egy zseni sorait olvashatom, remekművet, olyan költeményt, amelyet még nem igazolt az utókor!” (Később sértett, hogy Hatvany Lajos is ezen a véleményen volt, hiszen nem kellett nekem az eligazítás.) Aztán mindent elolvastam, ami megjelent, kerestem a régebbi köteteket, vártam az újakat. Költészeted bevonult az agyamba és a szívembe, s többé soha sem engedtem megszökni. Üstökös-száguldásod idején személyes ismeretségünket laza, kissé egyoldalú vonzódás jellemezte. Ez sose bántott, és örültem a felületes beszélgetéseknek is. Óh, a magyar költők hivatástudata! Óh, az a sokszor bántó gőg, fontoskodás! Balassi, Batsányi, Petőfi, Ady, József Attila! Elfogadtam ezt a csekélységet, hiszen megkaptam Tőlük a legfontosabbat. Tőled éppúgy. Aztán elkezdtek bántani. Pályatársaid, ellenfeleid, ellenségeid, irigyeid mindent elkövettek, hogy lelopják homlokodról a babért. Másokat használtak fel ellened, akik rövidebbet, finomabbat, rondábbat, érthetetlenebbet, nagyképű modernséget, népi, urbánus, ezoterikus, minek soroljam dolgokat tálaltak a megzavarodó olvasó asztalára. A szabadság eljövetele pedig a Te szabad megostorozásodat, megfojtásodat, elhallgattatásodat juttatta eszébe a mellőzöttek sohasem mellőzött seregének. Oh, de nehéz volt elviselni a senkik lázas iparkodását, beleszagolni karrieréhségük áporodott büdösségébe! A kertek alatt leselkedő pestis rettenetébe. Barátságunkat ez a válságos kor érlelte szeretetté, kölcsönös nagyrabecsüléssé, bensőséges titkaink tudójává. És íme! Életed nyolcvanadik esztendejében megírtad a magyar költészet egyik legcsodálatosabb remekművét. Eposzt a XXI. században, eposzt a XXI. századnak, eposzt az emberről, életről, halálról, önmagadról, mindannyiunkról. Bátran, felülmúlhatatlan szeretettel. Ismét megteremtetted a világ szépségét, az anyag, a mindenség alig hihető csodáját. Ezt veszítjük el, ha meghalunk. De nem félek, mert kezemben tarthatom már megszokott nagy formájú kötetedet, olvasom, újraolvasom, aláhúzom (amit nem szoktam), megjegyzem (ami már nehezebben megy), boldog vagyok, hogy Te lettél a „Pacsirta a szív(em)ben”. Akár tetszik, akár nem, a magyar költészet legnagyobbjai között a helyed. Nem vagyok kíváncsi, hogy ki mit mond. Legyen az egy mai Hatvany (aki nincs) vagy egy senki (ebből a fajtából bizony sok van). Dalolj tovább egészségben! Én rendületlenül hallgatlak. Szigliget, 2008. augusztus Petrovics Emil 2008. AUGUSZTUS 15.