Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-08-15 / 33. szám - Kürti László: Ha sikerül; Kiégett szappan • Versek (18. oldal) - Vári Attila: A dísztávirat • Tárcatár (18. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM KÜRTI LÁSZLÓ: Ha sikerül Reggelre valahogy idegen voltál: távoli tér, park, kis utca. Mm szóltam, bíztam, hogy idebent új lesz minden. S ami igazán f­urcsa, hogy tág terek helyett, csak részletek. De sehol egy pad, szobor, villanypózna. Valahogy ismerős. Mégis. Alig merek bőgni, figyelni hangra, nyöszörgő, csikorgó szóra. Tudnám, hol vagyok, ha elkószálnál bennem. Nyomaink elmoshatók, az utakkal is rendben volnánk. Egy úton keresünk másf­ajta célokat. Csendet kérek. Ha sikerül, megszólítalak! Kiégett szappan Zuhanyoztam. Tíz körül. Kialudt a villany. Jöttél volna te is, hogy a hátadat lemossam. „Menj ki!” - kértem. Jobb neked most a zajongó tévé. Máma keserű vagyok. Szeretsz. Talán kiélnél. Hangosra vedd, ne halljam, hogy zokogsz az ágyon, azon bosszankodhassak, a szappant nem találom. Botorkálok, de tudom, hogy úgyis elhagysz végül. Sürgetlek, mert a kínod is, ha itt hagysz, mind elévül. Reménykedsz, azért zokogsz? Vagy más bömböl, a tévé? Hagytál el szülőt, sorsot is, szappan nem válik vérré. Ma még tán abban bízhatok: találsz majd mást helyettem. Letusoltam. Éljük ezt az estét túl, ha lehet, mind a ketten. 18­91 TÁRCATÁR - Vári Attila Nyár dereka volt, de nem péterpároztak sehol a faluban. A máskor mulatságtól hangos templomtér most már napok óta csendes volt. Az idegenek azt sem engedték, hogy szokott idő­ben meghúzzák a harangokat. Egérszínű Pobedáikkal eláll­­ták a vártemplom bejáratát, s a négy, őrszemnek hagyott civil, dobtáras géppisztolyával úgy sétált, mintha nem is fegyver, hanem valamilyen hangszer lógna a nyakában. A vezérkar a legmódosabb gazda házában ütött tanyát. Délben az, akit a többiek instruktornak szólítottak, azt mond­ta, hogy megkívánta a borjúmájat, s a gazdaasszonnyal kive­zettette a legszebb üszőt. Az állat homlokához nyomta pisztolyát, s a dörrenés után Oberbauerné arcára fröccsent a borjú agyveleje. Az instruktor fém szuronytokból tükörfényű tőrt vett elő, s végighasította az oldalára dőlt állat hasát. - Szalonnával spékelve, faszén tüzén, úgy, hogy éppen csak meg kell mutatni neki a parazsat, máris olyan felséges étel lesz, hogy olyat a váci pispek sem eszik - mondta beosztottjának, aki a földre omló belek közül kihúzta a májat. - A többivel mi lesz? - kérdezte az, aki egyetlen percre sem tette le hatalmas aktatáskáját, s aki most a tetemre tette lábát, mintegy mutatva, hogy mire gondol. - Majd elintézik a legyek - mondta az instruktor, s a véres késsel, mintha karmesterpálca lenne, a rémült asszonyt diri­gálta. - Maga, Oberbaum­é, most zsenge uborkából salátát csinál, de nekem nehogy agyonecetezze... Cingár emberke volt, recsegésen mély hanggal, s amikor megszólalt, mintha csak testi erejét akarta volna pótolni, han­gosan beszélt, szinte kiabált, és soha sem kérdezett, minden szava úgy hangzott, mintha parancsokat osztogatna. Ebéd után ellenőrizte a létszámot, leváltotta az őrszemeket, gyűlést tartott, aztán késő délután bort hozatott a pincéből az asszonnyal, s beültek inni a szőlővel befuttatott tornácra, ahol második napja megkötözve, hátán feküdt a gazda. Csuklóján, bokáján vastag kötél, felhúzott térde két karja között, alatta átvezetve a derékszíj, az is szorosra húzva, s a térd és könyökhajlat között átdugva egy rúd, amellyel néha megemelték, s ilyenkor az instruktor megpörgette, mint egy tengelyre rakott karikát. Úgy tették le, hogy ülni tudjon, mielőtt felrúgnák, s az inst­ruktor megrángatta Oberbauer jobb kezének hüvelyk- és mu­tatóujját. - Ezzel kell fogni a pennát. Ezzel fogja aláírni a nyilatkoza­tot - recsegte. Az aktatáskás a tornác padozatára tett egy nyomtatványt, lesimította, s az ember kezéhez csúsztatta, zakója külső zsebé­ből kihúzta a töltőtollat, szertartásosan lecsavarta a kupakot, a végére csúsztatta, ellenőrizte, hogy az akasztó és a tollszem közepén végighúzódó vájat egyvonalban van-e, aztán a gaz­da felé nyújtotta. - Ha nem tud írni, keresztet is rajzolhat ide - mutatta a lap alján a pontokkal jelölt részt. - Hallja, amit mondunk? Beszéljen - rúgott az emberbe egy nagydarab kopasz, aztán a puskatussal fellökte. - Nincs nyelve nekije - mondta az aktatáskás. - Biztosan ki­vágta a pap bácsi, mert csúnyákat beszélt. - Ha csak annyi, azt megreparáljuk - mondta az instruktor, s lement az udvarra a légyfelhőbe burkolt borjútetemhez. Ké­sével kivágta a nyelvét, aztán a légyjárta, elkékült húscafattal visszatért a többiekhez. - Mondja szépen, hogy ááá - rivallt rá Oberbauerre, de az most sem válaszolt, csak vergődött, amikor lefogták a fejét, szét­feszítették a fogait, hogy szájába gyömöszöljék a büdösödés­­nek indult nyelvet. Az ember vonaglott, próbált ellenállni. Recsegve törtek a fogai, aztán egy jól hallható roppanással eltörött az állkapcsa, s orrából lüktetve, szabályos időközönként bugyogott a vér. Szájából, mint egy karikatúrán, nyakáig csüngött a lepedékes, elkékült borjúnyelv. Teste meg-megrándult, s ilyenkor hangos szortyogással szívta vissza a vérhabot. Már szürkülődött, amikor végleg elhallgatott, éppen akkor, ami­kor petróleumos kannáikkal a vetések felé indultak az idegenek. Az instruktor és egy nő, akinek derekáról hatalmas kulcska­rika csüngött - az iskola, posta, községháza és a templom kul­csai mellett a tűzoltószertáré is - megvizsgálta Oberbauert.­ - Ennek kámpec - mondta a bőrkabátos nő. - Ki kell vinni reggel a templomtérre, hadd lássák, hogy vég­zi az osztályellenség - mondta az instruktor, s cipőjével meg­mozgatta a halott fejét. Nem vették észre, hogy mikor osonhatott a tornácra a meg­kínzott ember felesége. Kezében kés volt, talán férje köteleit akarta elvágni, talán az instruktort akarta megtámadni. Az asz­tal közepén pislákoló istállólámpa fényénél csak a kést mar­koló kezet lehetett látni, s másodpercekkel később a kulcsos nő géppisztolyának torkolattüzét. Nem célzott. Az asszony felé irányította a dobtárast, s addig lőtt, amíg fémes csattanás nem jelezte, hogy kifogyott a lőszer. Oberbauerné férjére esett, talán már az első lövés is halálos volt, s a többi a szemközti istálló cserepeit törhette szét, mert szinte percekig lehetett hallani, ahogy a törmelék lefelé csú­szik a hatalmas szénapadlás fedeléről. Szinte ugyanabban az időben lobbantak fel az érett búza­táblákban a tüzek. Előbb csak a petróleummal fellocsolt ré­szek tűzkígyóit lehetett látni, aztán egyre nagyobb sávokban terjedtek a lángok. Nappali fény terült szét a völgyben. Nem remegett, egyen­letes volt, mint egy valódi fényforrás, s az instruktor kiadta a parancsot.­­ Az elvtársnő most menjen telefonálni a központnak, ne­hogy tűzoltókat küldjenek. Egész éjjel égtek a búzatáblák, a mezsgyék fái is tüzet fogtak. Őzek, szarvasok próbáltak kitörni a lánggyűrűből, s a szél pernyét és izzó parazsat röpített a falu felé, olyan volt az ég, mintha óriás szentjánosbogarakat kergettek volna szárny nél­küli fekete madarak. Másnap hajnalban, mintha csak a kora este felgyújtott bú­zamezők füstölgő fekete tarlójával akartak volna rímelni, láng nélkül ugyan, de égtek a domboldali kaszálókon a nyirkos szé­naboglyák is. Sárgás, fojtogató köd lepte el a völgyet, vastag volt, mint a november végi zúzmarát hozó opálos takaró, amelyből feketén emelkedtek ki a környező magaslatok, s a völgykatlanra ereszkedő felhők fölött nem pipáltak olyankor a sötétbarnára kopaszodott erdők. A piszkosszürke gomolygás semmivel össze nem téveszthe­tő szaga bebújt a házakba is, ahol rémülettől reszkető embe­rek hallgatták az istállókban bőgő tehenek, a kérgükön bége­­tő juhok, a vonító kutyák, sivalkodó disznók által keltett hang­zavart, de nem mozdultak. Még tartott a kijárási tilalom. A postán az instruktor táviratot diktált a kulcsos-géppiszto­­lyos nőnek.­­ Tisztelt elvtársak. Stop. A ránk bízott feladatot sikeresen teljesítettük. Stop. Erőfeszítéseinknek hála, az emberek meg­győződtek a párt igazáról. Stop. Boldogan jelentem, hogy ez­zel befejeződött a rám bízott körzet beszervezése. Stop. A me­zőgazdaság szocialista átszervezésében a mellém rendelt elv­társak derekasan megállták helyüket. Stop. Oberbauert és feleségét két létrára fektetve kitették a temp­lomtérre, aztán egy asztalt hozatott az instruktor, az aktatás­kás rátette a belépési nyilatkozatokat, s a postáról tintatartót, mártogatós tollat hoztak, aztán kiadta a parancsot, s a hang­szórós autó elindult a főutcán. - Figyelem, figyelem. Minden családfő azonnal jöjjön a köz­ségháza elé. Hozza magával a birtoklevelet, az állat, munka­gép és szerszám számlálási jegyzőkönyvét. Aki egy órán belül nem jelenik meg, azért fegyverest küldünk. Figyelem, figye­lem. A központ jóváhagyta, hogy a faluban megalakult terme­lőszövetkezet a Joszif Visszarionovics Sztálin nevet viselhes­se. Ehhez szívből gratulálunk. Újfi - A IKV A dísztávirat ­______________________________________________________________________________________ 2008. AUGUSZTUS 15.

Next