Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-09-19 / 38. szám - Szálinger Balázs: Ultramontanus • Vers (18. oldal) - Zalán Tibor: Zórád Ernő meg a Halál • Tárcatár (18. oldal)
SZÁLINGER BALÁZS: Ultramontanus Bátrabb és nemesebb latint beszéltem, Mint a szőrös nyakú helybeliek, Akik anyjuktól kapták - mert sötétben Hagyta apjuk a szent szerkezetet. Mégis én voltam közöttük a barbár, Aki gyűrűtlenül s rajongva jött; Ha botokkal hergeltek a falaknál: Én léptem át a gyalázat fölött. Csordultig telt poharam félig-ittam. Ami maradt, azt iszom holtomiglan. És most, parasztos horkantású torzók: Én sátrat vertem - s ti eltakarodtok Egy Juvenis nyújtott karja alatt, Akárhová. Mert nincsenek falak. Úri Asaf: Eső a parkban TÁRCATÁR - Zalán Tibor · C—^ ememből patakzani kezdett a könny. Azonnal szám~zba kaptam a nagyujjamat, és vadul elkezdtem szop^—)/— ni. Tudtam, ez az egyetlen módja annak, hogy zokogásomnak legalább a hangját magamba tudjam fojtani. Penge kis szerkezet, kis pöcs, vicsorgott türelmetlenül Dugó. Véres kis szopós malac! Kitépte a számból a kezemet. Undorító, ahogy a nyálad mindent bemocskol, vágta a pofámba, és a ruhámba törölte a kezét. Ki vagy zárva, mondta, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, kevés hatásszünet után. Már amenynyire Dugó hangsúlyozni tudott a pállott szájával. A bátyámra néztem. Nem nézett vissza rám. Innen tudtam meg, amit Dugó mondott, az közös határozat. Ki vagyok zárva a téglagyári bandából. Mert még kicsi vagyok, mert dagadt vagyok, ráadásul szopom az ujjamat. S örökké sírok. Ők meg nagyok, vékonyak, erősek, sosem sírnak, folyamatosan káromkodnak. Nagyapámmal a gangon ültünk, türelmesen katonázta az avas szalonnát. Volt hozzá kovászos uborka. Azt mondod, kizártak? Ki. Csináltál valamit? Semmit. Csak szoptam az ujjamat. Szoptad? Szoptam. Egyél! Ettem. Este a friss Nők Lapját nézegettem az ágyon. Inkább csak a képeket. Unalmamban kibetűztem az egyik képaláírást. Zórád Ernő. A fekete-fehér rajzon egy rettenetesen ronda ember volt látható, egy még rondább másikkal. Tata, kérdeztem, a kettő közül melyik a Zórád Ernő? Tata sokáig lehelgette szódásüvegtalp szemüvegét, azután rábökött a kisebbikre. Ez a Zórád Ernő. És a másik? A másik... a másik, az nem a Zórád Ernő. Hanem, ki? Az ördög! Fölkaptam a fejemet. Az ördög? Ördögök nincsenek is, tata! Az öreg nagyon messzire nézhetett, mert hiába próbáltam a kijelentéssel szóra bírni. Aztán, nagy sokára, visszajött valahonnan. Figyelj, nagyon Figyelj arra, amit most fogok mondani! A hátam borsózni kezdett. Figyeltem. Az ősz haj fölöttem imbolygott, szokatlan volt, hogy nagyapám járkál beszéd közben. Hát, az a helyzet, hogy a nagyobbik... az... tényleg az ördög. De miért van itt, a Nők Lapjában, a Zórád Ernő mellett, rebegtem rosszat sejtve. Tata nagyokat sóhajtott, elhúzta a száját, a szemüvegét piszkálta. Azért van itt, hogy elvigyen téged, mondta végül, nehezen. Elvigyen? El. Hagyod, kérdeztem. Az ördög ellen nem tehetek semmit. Bámult kifelé a sötétbe. Hagyom, mondta kis idő múlva. Hallgattunk. Nem mertem bőgni, pedig most lett volna miért. Az ördög eljött értem. Sejtettem én, hogy nem lesz jó vége annak, hogy örökké rosszalkodom. Miért akar elvinni, kérdeztem álságosan, és igyekeztem nem nézni a Nők Lapjában Zórád Ernő mellett az ördögöt. Mert szopod az ujjadat, kongott a nagyapám. Már ezért is elvisz, méltatlankodtam. Ennél kevesebbért is, legyintett a nagyapám, és még mindig nem nézett rám. És ha nem szopom? Akkor nem visz el. De én nem tudom nem szopni. Akkor ő meg nem tud nem elvinni. A számba kaptam a nagyujjamat, de rögtön ki is köptem. Nagyapám felállt, és köszönés nélkül elballagott haza. A szemközti házban laktak nagyanyámmal. Csak ijesztgetni jár át a vén csont, gondoltam. Jobb is, hogy hazament. De a kép mégis fogva tartott. A Zórád Ernő meg az ördög. Anyánk nemsokára lefektetett bennünket. Bátyám azonnal elaludt, én nyitott szemmel feküdtem a sötétben. Az ördög, most már vörös vonalakból építkezve, ott égett a plafonon. Ha elfordultam, az ajtó derengő függönyén táncolt. Ha becsuktam a szememet, lecsukott szemhéjaim alá költözött. Bebújtam a dunyha alá. Itt nem láthat, gondoltam, és a számba kaptam a nagyujjamat. Ekkor a nagyapám arca jelent meg a szemem előtt, aki azt sziszegte, az ördög a dunyha alatt is lát téged. Megijedtem. Yvonne jutott eszembe, akit az egyik kölcsönkönyv címlapján pillantottam meg, és azonnal beleszerettem, és mindig a dunyha alatt csókoltam meg. Szájas, nagy csókok voltak, nyálasak, nem győztem törülgetni utána nagybátyám Rejtő-könyvének a borítóját. Tehát, az ördög azt is látja, hogy Yvonne-nal csókolódzom! Az ördög talán Isten, hogy mindent lát, csattantam fel hangosan. Kussolj már, nyöszörgött az álmából felvert bátyám, szarok az ördögödbe, aludni akarok! Másnap csak vánszorogtam az kialvatlanságtól. Bátyámmal délután vadgalambvadászatra indultunk. Kavicsokkal tömtük meg a zsebünket, és hangtalanul suhantunk a házak között. A vadgalambok általában a kúpcserepeken pihentek. Egyikünk lett, másikunk átmászott a kerítésen, mentette a zsákmányt. Lőj, súgta a bátyám. És ha meglát az ördög, kérdeztem. Hülye, suttogta a bátyám. Az ördög minden rosszalkodást, gonoszságot szeret. Akkor miért nem szereti, ha szopom az ujjamat? Lőj már, taszított rajtam nagyot a bátyám. De miért nem szereti? Mert az ujjszopás jó, készült el a válaszszal végre a bátyám. Érteni véltem. Kihúztam a csúzli gumiját, azután könyörtelenül fejbe lőttem a vadgalambot. A bátyám már hozta is az idegen kertből. Szép lövés volt, öcsém, lelkendezett, szar se maradt a fejéből. Néztem a véres jószágot. Szóval, ezt szabad, csak az ujjamat nem. És irgalmatlanul gyűlöltem innentől kezdve az ördögöt. Hiba volt. Álmot küldött rám. A vadgalambvadászat után lementünk a tóra, kecskebékát fogni. A meghajlított gombostű-horgokra sárga és vörös virágszirmokat tűztünk, azt ráncigáltuk a hatalmas, napozó békák orra előtt. Azok meg, egy idő után, rácsaptak. Egy rántás, és már ott klapfogtak a horog végén. Aki fogta, kiakasztotta belőle a horgot, és tartotta, míg a másik meggyújtott egy cigarettát, és az állat szájába dugta. A béka szívta, szívta a cigarettát, és csak dagadt, és csak dagadt tőle, mert kifújni nem tudta, ilyen a béka tüdeje, aztán szabályosan szét is pukkant. Nagyokat röhögtünk rajta. Rosszak voltunk, de nem féltem, az ördögnek nyilván ez tetszik. Amikor meguntuk a békakinyírást, lementünk a vízhez piócákat kifordítani. Ez is gonoszság volt a javából, tehát ördögnek tetsző. A piócákat kikapartuk a sekély vízből, tapadókorongjukhoz vékony, de erős botot illesztettünk, azután megragadtuk az állatot, másik végét, és ráhúztuk a botra. Mivel a tapadókorong ellenállt az ágnak, a piócát egyszerűen kifordítottuk, ráfordítottuk a botra. Ami belül volt, most kívülre került, ami kívül, belülre. Véresen vonaglottak a kifordított piócák a botnyársakon, mi meg nevettünk rajtuk, mert szerettünk nevetni. Éjszaka álmodtam. Lent voltam a téglagyári tónál, egyedül, minden oldalról felpuffadt, füstölgő, óriási kecskebékák és véres, belsejüket kívül viselő piócák vettek körül, rám támadtak, és én nem tudtam kitörni a gyűrűjükből.Ordítottam. Számban a nagyujjammal ébredtem. Az asztalon, a Nők Lapja nyitott oldalán, Zórád Ernő mellől, folyamatosan figyelt az ördög. Aznap este a Belfegor című filmet néztük a tévében. Fekete maszkban egy fekete alak imbolygott egy fekete levegőjű fekete múzeum fekete termeiben. Szüleim azt hitték, elaludtam a film alatt, pedig azonnal elájultam, amikor megláttam az ördögöt a képernyőn. Nem szopom az ujjamat, motyogtam, mielőtt lefordultam volna a székről. Másnap az iskolában is elájultam. Hazavittek, anyám lefektetett. Alkonyodon. A sötétedő sarokban megpillantottam Belfegort. Csak állt némán, és engem nézett. Félájultan elengedtem magamat, tehetetlenségemben összerondítottam a lepedőt. Anyám könnyes szemmel, némán tett tisztába, akár egy csecsemőt. Éjjel arra riadtam, hogy az ajtó melletti sarokban megint ott áll Belfegor. Áll, és csak néz, némán, engem néz. Sikoltottam, a bátyám felébredt, de megint csak annyit morgott, hogy beveri a pofámat. Hallgattam. Belfegor viszont újra és újra megjelent. Állt a sarokban, fekete maszkjából vörösen izzottak elő üres szemei. Nem tudtam elfojtani másként a sikolyomat, mint hogy a számba kaptam a nagyujjamat. A falhoz lapultam, de a fal és az ágy közötti résből vastag kígyók tekeredtek elő. Sikoltottam. De nem mertem elájulni. Nem mertem csukva tartani a szememet sem. Fölkeltem, reszkető lábakkal elindultam az ajtó felé. Belfegor a közeledtemre belefoszlott a falba. Megkönynyebbültem. Elhúztam a függönyt. Az udvart, melynek közepén Dzsug kutyánk épp Hektorral, a hatalmas téglagyári kóbor ebbel kamatyolt, telibe világította a Hold. Beleharaptam a szám szélébe. Megragadtam a piszkavasat, és a kályha parazsába toltam. Amikor már izzott a vas, mezítláb, kék kis hálóingemben, rossz kis angyal, kibotorkáltam az udvarra, és a havazásban sistergő piszkavasat az idegen kutya hatalmas seggéhez nyomtam. Hektor felüvöltött, és ijedelmében összeragadt Dzsuggal. Nem menekülhetett. Néztem, mosolyogtam, mint a megszállottak. Lesújtottam a kutyára, egyszer, még egyszer, sokszor, az izzó vassal. Hektor végül kiszabadította magát Dzsug szorításából, és a kerítést átugorva elmenekült. Megnyugodtam. A szobába visszatérve fölemeltem az asztalról az újságot, ahol Zórád Ernő mellett még mindig ott állt az ördög, és engem nézett. Nézett. Néztem. Néztük egymást. Dűlőre kell vinnünk a dolgot, suttogtam a holdfényben. Ki szaggatta szét a Nők Lapját, töltötte be anyánk sikolya a lakást, az utcát, a kertet, a temető és a téglagyár környékét. Összenéztünk nagyapámmal. Az ördög, mondta az öreg. Úgy bizony, lányom, nem más szaggatta szét a Nők Lapját, mint az ördög. Anyám pattant, röppent felénk, végre irányt talált az indulatának. Miket beszél itt nekem össze, tata, csapta le az újságot az asztalra. Nem csoda, hogy a gyerek teljesen meghülyül a maga közelében! Összenéztünk. Megráztam a fejemet. Nagyapám kacagni kezdett, nagyujját a szájába kapta, és cuppogva szopni kezdte. A család megdöbbenve bámulta az öreget. Senki nem mert megszólalni egy ideig. A bénaságot nagyanyám törte meg. István, mondja, maga teljesen megbolondult, kérdezte a nagyapámat. Elhallgass, förmedt rá az öregem, és tovább szopta a nagyajcát-Mi ekkorra, Zórád Ernővel, már a téglagyári tó partján futottunk, röhögtünk, de úgy, hogy röhögésünk fölverte a rozsban fészkelő, aranyos fejű fácánokat. Miért, miért nem, eszünkbe se jutott előkapni a csúzlijainkat, hogy nagyanyánk sovány levesébe meglőjük a másnapi húst. Zórád Ernő meg a Halál ÉLET ÉS 18 IRODALOM 18 2008. SZEPTEMBER 19.