Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-09-19 / 38. szám - Szálinger Balázs: Ultramontanus • Vers (18. oldal) - Zalán Tibor: Zórád Ernő meg a Halál • Tárcatár (18. oldal)

SZÁLINGER BALÁZS: Ultramontanus Bátrabb és nemesebb latint beszéltem, Mint a szőrös nyakú helybeliek, Akik anyjuktól kapták - mert sötétben Hagyta apjuk a szent szerkezetet. Mégis én voltam közöttük a barbár, Aki gyűrűtlenül s rajongva jött; Ha botokkal hergeltek a falaknál: Én léptem át a gyalázat fölött. Csordultig telt poharam félig-ittam. Ami maradt, azt iszom holtomiglan. És most, parasztos horkantású torzók: Én sátrat vertem - s ti eltakarodtok Egy Juvenis nyújtott karja alatt, Akárhová. Mert nincsenek falak. Úri Asaf: Eső a parkban TÁRCATÁR - Zalán Tibor · C—^ ememből patakzani kezdett a könny. Azonnal szám­~z­ba kaptam a nagyujjamat, és vadul elkezdtem szop­­^—)/— ni. Tudtam, ez az egyetlen módja annak, hogy zo­kogásomnak legalább a hangját magamba tudjam fojtani. Penge kis szerkezet, kis pöcs, vicsorgott türelmetlenül Dugó. Véres kis szopós malac! Kitépte a számból a kezemet. Undo­rító, ahogy a nyálad mindent bemocskol, vágta a pofámba, és a ruhámba törölte a kezét. Ki vagy zárva, mondta, ellentmon­dást nem tűrő hangsúllyal, kevés hatásszünet után. Már ameny­­nyire Dugó hangsúlyozni tudott a pállott szájával. A bátyámra néztem. Nem nézett vissza rám. Innen tudtam meg, amit Dugó mondott, az közös határozat. Ki vagyok zár­va a téglagyári bandából. Mert még kicsi vagyok, mert dagadt vagyok, ráadásul szopom az ujjamat. S örökké sírok. Ők meg nagyok, vékonyak, erősek, sosem sírnak, folyamatosan károm­kodnak. Nagyapámmal a gangon ültünk, türelmesen katonázta az avas szalonnát. Volt hozzá kovászos uborka. Azt mondod, kizártak? Ki. Csináltál valamit? Semmit. Csak­­ szoptam az ujjamat. Szoptad? Szoptam. Egyél! Ettem. Este a friss Nők Lapját nézegettem az ágyon. Inkább csak a képeket. Unalmamban kibetűztem az egyik képaláírást. Zó­rád Ernő. A fekete-fehér rajzon egy rettenetesen ronda em­ber volt látható, egy még rondább másikkal. Tata, kérdeztem, a kettő közül melyik a Zórád Ernő? Tata sokáig lehelgette szódásüvegtalp szemüvegét, azután rábökött a kisebbikre. Ez a Zórád Ernő. És a másik? A másik... a másik, az nem a Zórád Ernő. Ha­nem, ki? Az ördög! Fölkaptam a fejemet. Az ördög? Ördögök nincsenek is, tata! Az öreg nagyon messzire nézhetett, mert hiába próbáltam a kijelentéssel szóra bírni. Aztán, nagy sokára, visszajött vala­honnan. Figyelj, nagyon Figyelj arra, amit most fogok mon­dani! A hátam borsózni kezdett. Figyeltem. Az ősz haj fölöttem imbolygott, szokatlan volt, hogy nagyapám járkál beszéd közben. Hát, az a helyzet, hogy a nagyobbik... az... tényleg az ördög. De miért van itt, a Nők Lapjában, a Zórád Ernő mellett, re­­begtem rosszat sejtve. Tata nagyokat sóhajtott, elhúzta a száját, a szemüvegét pisz­kálta. Azért van itt, hogy elvigyen téged, mondta végül, ne­hezen. Elvigyen? El. Hagyod, kérdeztem. Az ördög ellen nem tehetek semmit. Bámult kifelé a sötétbe. Hagyom, mondta kis idő múlva. Hallgattunk. Nem mertem bőgni, pedig most lett volna mi­ért. Az ördög eljött értem. Sejtettem én, hogy nem lesz jó vége annak, hogy örökké rosszalkodom. Miért akar elvinni, kérdeztem álságosan, és igyekeztem nem nézni a Nők Lapjában Zórád Ernő mellett az ördögöt. Mert szopod az ujjadat, kongott a nagyapám. Már ezért is elvisz, méltatlankodtam. Ennél kevesebbért is, legyintett a nagyapám, és még mindig nem nézett rám. És ha nem szopom? Akkor nem visz el. De én nem tudom nem szop­ni. Akkor ő meg nem tud nem elvinni. A számba kaptam a nagyujjamat, de rögtön ki is köptem. Nagyapám felállt, és köszönés nélkül elballagott haza. A szem­közti házban laktak nagyanyámmal. Csak ijesztgetni jár át a vén csont, gondoltam. Jobb is, hogy hazament. De a kép mégis fogva tartott. A Zórád Ernő meg az ördög. Anyánk nemsokára lefektetett bennünket. Bátyám azonnal elaludt, én nyitott szemmel feküdtem a sötétben. Az ördög, most már vörös vonalakból építkezve, ott égett a plafonon. Ha elfordultam, az ajtó derengő függönyén táncolt. Ha becsuk­tam a szememet, lecsukott szemhéjaim alá költözött. Bebújtam a dunyha alá. Itt nem láthat, gondoltam, és a számba kaptam a nagyujjamat. Ekkor a nagyapám arca jelent meg a szemem előtt, aki azt sziszegte, az ördög a dunyha alatt is lát téged. Megijedtem. Yvonne jutott eszembe, akit az egyik kölcsön­­könyv címlapján pillantottam meg, és azonnal beleszerettem, és mindig a dunyha alatt csókoltam meg. Szájas, nagy csókok voltak, nyálasak, nem győztem törülgetni utána nagybátyám Rejtő-könyvének a borítóját. Tehát, az ördög azt is látja, hogy Yvonne-nal csókolódzom! Az ördög talán Isten, hogy mindent lát, csattantam fel han­gosan. Kussolj már, nyöszörgött az álmából felvert bátyám, szarok az ördögödbe, aludni akarok! Másnap csak vánszorogtam az kialvatlanságtól. Bátyámmal délután vadgalambvadászatra indultunk. Kavicsokkal töm­tük meg a zsebünket, és hangtalanul suhantunk a házak kö­zött. A vadgalambok általában a kúpcserepeken pihentek. Egyikünk lett, másikunk átmászott a kerítésen, mentette a zsákmányt. Lőj, súgta a bátyám. És ha meglát az ördög, kér­deztem. Hülye, suttogta a bátyám. Az ördög minden rosszal­­kodást, gonoszságot szeret. Akkor miért nem szereti, ha szo­pom az ujjamat? Lőj már, taszított rajtam nagyot a bátyám. De miért nem szereti? Mert az ujjszopás jó, készült el a válasz­­szal végre a bátyám. Érteni véltem. Kihúztam a csúzli gumiját, azután könyör­telenül fejbe lőttem a vadgalambot. A bátyám már hozta is az idegen kertből. Szép lövés volt, öcsém, lelkendezett, szar se maradt a fejéből. Néztem a véres jószágot. Szóval, ezt szabad, csak az ujjamat nem. És irgalmatlanul gyűlöltem innentől kezdve az ördögöt. Hiba volt. Álmot küldött rám. A vadgalambvadászat után lementünk a tóra, kecskebékát fogni. A meghajlított gombostű-horgokra sárga és vörös virág­szirmokat tűztünk, azt ráncigáltuk a hatalmas, napozó békák orra előtt. Azok meg, egy idő után, rácsaptak. Egy rántás, és már ott klapfogtak a horog végén. Aki fogta, kiakasztotta be­lőle a horgot, és tartotta, míg a másik meggyújtott egy cigaret­tát, és az állat szájába dugta. A béka szívta, szívta a cigarettát, és csak dagadt, és csak dagadt tőle, mert kifújni nem tudta, ilyen a béka tüdeje, aztán szabályosan szét is pukkant. Nagyokat röhögtünk rajta. Rosszak voltunk, de nem féltem, az ördögnek nyilván ez tetszik. Amikor meguntuk a béka­kinyírást, lementünk a vízhez pi­ócákat kifordítani. Ez is gonoszság volt a javából, tehát ör­dögnek tetsző. A piócákat kikapartuk a sekély vízből, tapa­dókorongjukhoz vékony, de erős botot illesztettünk, azután megragadtuk az állatot, másik végét, és ráhúztuk a botra. Mi­vel a tapadókorong ellenállt az ágnak, a piócát egyszerűen ki­fordítottuk, ráfordítottuk a botra. Ami belül volt, most kívül­re került, ami kívül, belülre. Véresen vonaglottak a kifordított piócák a botnyársakon, mi meg nevettünk rajtuk, mert szeret­tünk nevetni. Éjszaka álmodtam. Lent voltam a téglagyári tónál, egyedül, minden oldalról felpuffadt, füstölgő, óriási kecskebékák és vé­res, belsejüket kívül viselő piócák vettek körül, rám támadtak, és én nem tudtam kitörni a gyűrűjükből.Ordítottam. Számban a nagyujjammal ébredtem. Az asztalon, a Nők Lapja nyitott olda­lán, Zórád Ernő mellől, folyamatosan figyelt az ördög. Aznap este a Belfegor című filmet néztük a tévében. Feke­te maszkban egy fekete alak imbolygott egy fekete levegőjű fekete múzeum fekete termeiben. Szüleim azt hitték, elalud­tam a film alatt, pedig azonnal elájultam, amikor megláttam az ördögöt a képernyőn. Nem szopom az ujjamat, motyog­tam, mielőtt lefordultam volna a székről. Másnap az iskolában is elájultam. Hazavittek, anyám lefek­tetett. Alkonyodon. A sötétedő sarokban megpillantottam Belfegort. Csak állt némán, és engem nézett. Félájultan elen­gedtem magamat, tehetetlenségemben összerondítottam a le­pedőt. Anyám könnyes szemmel, némán tett tisztába, akár egy csecsemőt. Éjjel arra riadtam, hogy az ajtó melletti sarokban megint ott áll Belfegor. Áll, és csak néz, némán, engem néz. Sikoltot­­tam, a bátyám felébredt, de megint csak annyit morgott, hogy beveri a pofámat. Hallgattam. Belfegor viszont újra és újra megjelent. Állt a sarokban, fekete maszkjából vörösen izzot­­tak elő üres szemei. Nem tudtam elfojtani másként a sikolyo­mat, mint hogy a számba kaptam a nagyujjamat. A falhoz la­pultam, de a fal és az ágy közötti résből vastag kígyók teke­­redtek elő. Sikoltottam. De nem mertem elájulni. Nem mertem csukva tartani a sze­memet sem. Fölkeltem, reszkető lábakkal elindultam az ajtó felé. Belfegor a közeledtemre belefoszlott a falba. Megköny­­nyebbültem. Elhúztam a függönyt. Az udvart, melynek kö­zepén Dzsug kutyánk épp Hektorral, a hatalmas téglagyári kóbor ebbel kamatyolt, telibe világította a Hold. Beleharaptam a szám szélébe. Megragadtam a piszkavasat, és a kályha parazsába toltam. Amikor már izzott a vas, mezít­láb, kék kis hálóingemben, rossz kis angyal, kibotorkáltam az udvarra, és a havazásban sistergő piszkava­sat az idegen kutya hatalmas seggé­hez nyomtam. Hektor felüvöltött, és ijedelmében összeragadt Dzsuggal. Nem menekülhetett. Néztem, mo­solyogtam, mint a megszállottak. Lesújtottam a kutyára, egyszer, még egyszer, sokszor, az izzó vassal. Hektor végül kiszabadította ma­gát Dzsug szorításából, és a kerítést átugorva elmenekült. Megnyugodtam. A szobába visszatérve fölemeltem az asztalról az újságot, ahol Zórád Ernő mellett még mindig ott állt az ördög, és en­gem nézett. Nézett. Néztem. Néztük egymást. Dűlőre kell vinnünk a dolgot, suttogtam a holdfényben. Ki szaggatta szét a Nők Lapját, töltötte be anyánk sikolya a lakást, az utcát, a kertet, a temető és a téglagyár környékét. Összenéztünk nagyapámmal. Az ördög, mondta az öreg. Úgy bizony, lányom, nem más szaggatta szét a Nők Lapját, mint az ördög. Anyám pattant, röppent felénk, végre irányt talált az indulatának. Miket beszél itt nekem össze, tata, csapta le az újságot az asztalra. Nem csoda, hogy a gyerek teljesen meghülyül a maga közelében! Összenéztünk. Megráztam a fejemet. Nagyapám kacagni kezdett, nagyujját a szájába kapta, és cuppogva szopni kezd­te. A család megdöbbenve bámulta az öreget. Senki nem mert megszólalni egy ideig. A bénaságot nagyanyám törte meg. Ist­ván, mondja, maga teljesen megbolondult, kérdezte a nagy­apámat. Elhallgass, förmedt rá az öregem, és tovább szopta a nagy­­ajcát-Mi ekkorra, Zórád Ernővel, már a téglagyári tó partján fu­tottunk, röhögtünk, de úgy, hogy röhögésünk fölverte a rozs­ban fészkelő, aranyos fejű fácánokat. Miért, miért nem, eszünk­be se jutott előkapni a csúzlijainkat, hogy nagyanyánk sovány levesébe meglőjük a másnapi húst. Zórád Ernő meg a Halál ÉLET ÉS 18 IRODALOM 18 2008. SZEPTEMBER 19.

Next