Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-08-15 / 33. szám - Kőszeg Ferenc: Sakk! Matt? Töprengések Magyar Bálintról és a húszéves SZDSZ-ről (5, 8-9. oldal)

2008. AUGUSZTUS 15. KŐSZEG FERENC: A Szabad Demokraták Szövetségét Magyar Bálint hozta létre. Ő is tet­te tönkre. A Mayflower utasai A demokratikus ellenzéknek nem volt tagsága, de nem kérdés, hogy Magyar Bálint a demokratikus ellenzékhez tar­tozott. Szociológusként az MTA Vi­lággazdasági Kutatóintézetének mun­katársa volt, 1981 januárjában intéze­ti kiküldetésben Lengyelországba uta­zott, Varsóban Szolidaritás-vezetőkkel is találkozott. A lengyel állambizton­sági szervezet folyamatosan a nyomá­ban volt, majd tíznapos kiküldetésé­nek hetedik napján kiutasították az or­szágból, itthon pedig a kutatóintézet igazgatója, Bognár József akadémi­kus, országgyűlési képviselő fegyelmi­vel elbocsátotta az állásából. Végül az MTA elnöke, Szentágothai János köz­benjárására a Szövetkezeti Kutatóin­tézetben folytathatta munkáját. Mi­közben zajlott a fegyelmi ügy (ame­lyet a Beszélő 4. száma ismertetett rész­letesen), Bálint az előzőnél is sokkal kockázatosabb ellenzéki vállalkozás részese lett: ő hozta össze egykori egye­temi évfolyamtársát, Orosz Istvánt, a Beszélő későbbi nyomdászát Kis János­sal. Ennek alapján szervezte meg Orosz a dunabogdányi műhelyt, ahol a Be­szélő előállítása folyt: a lapszámok kéz­iratát Bálint juttatta el Oroszhoz. Sze­repe az ellenzékben tehát kulcsfontos­ságú volt, a kockázat semmivel sem ki­sebb, mint azoké, akik a nevükkel vál­lalták az ellenzéki szerepet. Egyike volt azoknak a keveseknek az ellenzékben, akik sikeresen tudtak konspirálni. Mindezt azért indokolt itt elmon­dani, mert a rendszerváltás idején még volt rangja annak, hogy valaki nem akkor fordult nyíltan szembe a rend­szerrel, amikor a szembefordulás már kelendő árucikké vált. Máig úgy vé­lem, hogy az egykori „másként gon­dolkodókat” összeköt ez a múlt, lett légyenek egykor polgári liberálisok vagy népnemzetiek, katolikus szolgá­latmegtagadók vagy karizmatikus ke­resztyének, s akár SZDSZ-képviselő lett belőlük, akár Kossuth téri rend­szerváltó. Ahogy a Mayflower-utasok leszármazottainak is rangot adott, hogy felmenőik egy hajón érkeztek az Újvilágba. A titkos összekötő szerepe fegyel­met követelt Bálinttól és lemondást az üldöztetés dicsőségéről. De meg­kockáztatom, hogy arisztokratikus al­katának is ez felelt meg. Sok más „fe­dett” ellenzékihez hasonlóan nem akarta elveszíteni kutatói állását. El­sősorban nem az egzisztenciális biz­tonság miatt, hanem egyrészt a mun­kája, a kutatási téma miatt, másrészt azért, mert nem akart kiszakadni ab­ból az értelmiségi közegből, amely­ben intézeti munkatársként élt. Nem akart belemerülni az ellenzé­ki mozgalomba, amelynek forgatagá­ban voltak kiváló, alkotó szellemek, de megbillent személyiségű habóko­­sok is, és ahol sokakról nem lehetett tudni, hogy azért rúgták-e ki őket az állásukból, mert ellenzékiek voltak, vagy azért lettek ellenzékiek, mert ki­rúgták őket. Úgy vélte, olyan progra­moknak, mint a Társadalmi szerződés, meghatározó szerepük volt a rend­szerváltásban, de a „kis stencilforga­tó gyerekekre” csak legyintett. Évti­zedes távlatból sem látta be, hogy mozgalom nélkül, akármilyen kicsi és zűrzavaros volt is, a Társadalmi szerző­dés se lett volna egyéb, mint egyike a sok-sok kiadatlan kéziratnak. Hogy mozgalom nélkül a híres mondat: „Kádárnak mennie kell!” nem har­­sant volna bele a magyar közgondol­kodásba. Agrárszociológusként Bálint a ku­­lákokkal foglalkozott, említette több­ször is Solt Ottilia, akit mindig a leg­szegényebbek, a leszakadó rétegek sorsa izgatott. Szociológusként ter­mészetesen Ottilia is tisztában volt vele, hogy a kutatás nem rangsorol­hatja a társadalmi rétegeket, hogy a kulákként megbélyegzett egykori mó­dos parasztság helyzete nagyon is fon­tos területe a kutatásnak. A megjegy­zés arra vonatkozott, hogy Bálintot mindig az erősek, a győztesek cso­portja, maga a győzelem foglalkoz­tatta. Nélkülözhetetlen, de önmagá­ban veszélyes hajlama ez egy induló politikusnak. November 13-a előtt és után 1988-ban, szinte májusi megalakulá­sa pillanatában világossá vált, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amely az ellenzéki csoportok ernyő­­szervezete, ha tetszik, népfrontja kí­vánt lenni, elkésett vállalkozás. Hi­szen már formálisan is megalakult a Fidesz, az MDF gőzerővel dolgozott szervezetei kiépítésén, ráadásul az MDF - pontosan felmérve a mély vi­lágnézeti különbséget a liberális el­lenzék és a nép-nemzeti ellenzék kö­zött - elutasította a csatlakozást a há­lózathoz. Harmincéves ismeretségünk alatt soha nem értettünk egyet Ma­gyar Bálinttal annyira, mint 1988 nya­rán, amikor (egymástól függetlenül) mindketten arra a következtetésre ju­tottunk, hogy behozhatatlan lépés­­hátrányba kerülünk, ha a laza háló­zatból nem hozunk létre tagsággal és vezetéssel rendelkező szervezetet. A teendőkre vonatkozó elképzeléseink különbözőek voltak. Kezdetben úgy képzeltem, elegendő, ha egy állásfog­lalást küldünk ki a hálózat támogató­inak, amelyben érveket sorakoztatunk fel az addiginál szorosabb, működő­­képesebb szervezet létrehozása mel­lett. Aki az állásfoglalást aláírja, az ez­zel tagja lesz az átalakuló szervezet­nek. Bálint ezzel szemben úgy vélte, mindenekelőtt a létrehozandó szer­vezet elveit és céljait kell meghatároz­ni. Ezért fogalmazta meg Szabó Mik­lós tervezete alapján, Kenedi János társaságában a későbbi SZDSZ Elvi nyilatkozatai. A hálózat őszi közgyűlé­sén pedig dönteni kell a nyilatkozat elfogadásáról, a szervezetté alakulás­ról, és meg kell választani az új szer­vezetet. Hamar beláttam, hogy igaza van, csak ez az út járható. Bár menet közben kiderült, hogy az átalakulást elvi vagy személyi okokból sokan el­lenzik, az 1988. november 13-i köz­gyűlés 998 regisztrált résztvevője kö­zül 930-an szavaztak az átalakulás mellett, köztük a Hit Gyülekezetének mintegy 350 tagja. A sikerben jelen­tős része volt Bálint szenvedélyes be­szédének is. Ezért állítom, hogy - bár a szervezet megalakításán négyen­­öten dolgoztunk, vitázva, de együtte­sen -, ha egy személyt kell megnevez­nem az SZDSZ létrehozójaként, ak­kor Magyar Bálint az. A rendszerváltás programjának ösz­­szeállítása során ismét megmutatko­zott az a kiváló képessége, hogy ki tudja választani és összehangolt, gyors munkára tudja késztetni kü­lönböző témák legjobb szakembere­it. Az SZDSZ programja (a Kék könyv) megírásában negyvenöten vettek részt, az eredmény mégis koherens, a későbbi választási kampányban is jól használható szöveg lett. A prog­ram közjogi fejezetét Tölgyessy Pé­ter írta. Tölgyessyt én ajánlottam Bá­lint figyelmébe, amikor az SZDSZ is meghívást kapott Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter alkotmányter­vezetének vitájára, és Bálintnak szük­sége volt egy alkotmányjogász szak­értőre. Javaslatomat kétkedve fogad­ta, nem ismerte Tölgyessy nevét, én pedig valahol félúton voltam a sze­mében a Társadalmi szerződés szerzői és a stencilforgatók között. Tölgyessy a vitán 130 pontban zúzta porrá az alkotmánytervezetet, ettől kezdve a fiatal jogász főszereplője lett a prog­ramkészítésnek, az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989 nyarán zajló tárgyalásoknak, végül pedig kezdeményezője a négyigenes népszavazásnak. A népszavazás után nyilvánvaló volt, hogy tavasszal az SZDSZ nagy pártként kerül a parlamentbe, az sem volt kizárt, hogy megnyeri a válasz­tást. Ebben a helyzetben a pártnak a miniszterelnök-jelöltjét is meg kel­lett volna neveznie, ezt azzal kerül­te el, hogy egy helyett három veze­tőjét szerepeltetette a plakátjain: Ma­gyar Bálintot, Pető Ivánt és Rajk Lászlót. Ez a bizonytalanság is hoz­zájárult ahhoz, hogy a választás első fordulójában az SZDSZ mintegy másfél százalékkal lemaradt az MDF mögött. Listavezetőre azonban így is szükség volt, és valószínűnek tet­szett, hogy a listavezető, ha minisz­terelnök nem is, a párt országgyűlé­si frakciójának a vezetője lesz. A párt elnöke és vitathatatlan tekintélyű ve­zetője, Kis János nem indult az or­szággyűlési választáson. A két lehet­séges jelölt Pető Iván és Tölgyessy Péter volt. Az Országos Tanács az ügyvivői testületre bízta a döntést, amelynek többsége Pető mellett állt. Valamilyen vidéki út miatt nem tud­tam részt venni az ülésen, ehelyett levelet írtam az ügyvivőknek. Azzal érveltem Tölgyessy mellett, ami ké­sőbb a fő vádpont lett ellene. Az El­lenzéki Kerekasztal tapasztalatai alapján Tölgyessy az, aki leginkább szót tud érteni Antall-lal. Márpedig a jövőben nagy szükség lesz arra, hogy a két nagy párt vezetése beszé­lő viszonyban maradjon egymással, írásban valószínűleg meggyőzőbb tudok lenni, mint szóban. Mint utóbb többen elmondták, a levél fel­olvasása után a hangulat megfor­dult, Tölgyessy, akit addig csak Ta­más Gáspár Miklós támogatott egy­értelműen, megkapta a többség tá­mogatását. Az első válság Tölgyessy az őszi - az SZDSZ számá­ra diadalmas - önkormányzati válasz­tásig vezette a frakciót. A leváltása elő­készítésével kapcsolatos emlékeimet leírtam a rendszerváltó pártok alkonya című cikkemben (Beszélő, 2000/4.). Az ügy­vivői testület döntését a Tölgyessy-el­­lenes tábor frontembereként a levál­tás elszánt szorgalmazója, Magyar Bálint jelentette be a frakciónak. Ma­gával Tölgyessyvel is csak az előző este közölte a határozatot, holott az ügyvivői testületnek a frakcióvezető is a tagja volt. Ha Tölgyessy a frak­cióülésen titkos szavazást kér, koránt­sem biztos, hogy a frakció többsége megszavazza az eltávolítását. A levál­tással nyílt harc indult meg az SZDSZ vezetéséért. Az 1990 telén, Szombathelyen tar­tott küldöttgyűlésnek egyebek közt az volt a feladata, hogy megalkossa a nagyra nőtt szervezet új alapszabá­lyát. A tervezetet az „A” szekcióban folyó politikai vitával párhuzamosan a „B” szekció vitatta meg. A szekció ülését Somogyi János ügyvéd társa­ságában én vezettem, az ügyvivők mind az „A” szekció ülésén vettek részt. A megoldandó kérdések közé tartozott az Országos Tanács szerve­zete. A párt parlamentjének tekintett testületnek nem voltak tisztségviselői, az ülések napirendjét is a kormány szerepét betöltő Ügyvivői Testület ha­tározta meg. Ésszerű volt a javaslat, hogy az Országos Tanács válasszon a tagjai sorából elnökséget és elnököt, amelynek és akinek a jogköre a tanács irányítására, az ülések előkészítésére korlátozódik, a döntéseket továbbra is a tanács, illetve az ügyvivők hoz­zák. A Tölgyessy-ügy következtében az alapszabálynak ez a nyilvánvalóan indokolt kiegészítése politikai kérdés­sé változott. Magyar Bálint, akit min­den bizonnyal értesítettek, hogy a „B” szekcióban tölgyessysta összeesküvés zajlik, „maga mellé rántva” (hogy Csurka István szavait és stílusát idéz­zem­ a jogtudó Eörsi Mátyást, akkor lépett be a terembe, amikor a szekció éppen megszavazta az OT elnöksé­géről és elnökéről szóló szakaszt. Bá­lint nyomban tiltakozott. Levezető el­nökként figyelmeztettem, az előzetes megállapodás értelmében már meg­szavazott paragrafusokra nem térünk vissza. (A szekció ülése így is tovább tartott 24 óránál.) Bálint magából ki­kelve ugrott fel: „Hatalmat akartok felelősség nélkül?”, kiabálta. A hig­gadt Eörsi Mátyás rávette Bálintot, hogy üljön le, és súgott neki valamit. Bálint hamarosan új javaslattal állt elő. Eszerint az OT elnöke politikai döntést nem hozhat, politikai nyilat­kozatot nem tehet. Elnökként szót ad­tam magamnak. Ennek a javaslatnak nincs értelme, mondtam, hiszen az előzőekből következik, hogy az elnök­ség nem döntéshozó testület, a poli­tikai nyilatkozat tilalma viszont azt is lehetetlenné teszi, hogy az OT elnö­ke az OT ülése után elmondja az új­ságíróknak, mi történt az ülésen. Az egyik hozzászóló azzal érvelt, az előbb Bálint engedett, most hadd legyen neki igaza. A jelenlévők, akik tisztel­ték Bálintot és általában az ügyvivő­ket, örültek a kompromisszum látsza­tának, megszavazták a javaslatot. Egyetlen politikustól sem várható el, hogy olyan tisztséget vállaljon el, amely némaságra kötelezi. A döntés tehát kizárta, hogy Tölgyessy, aki az őszi puccsszerű leváltása után elhagy­ta az ügyvivői testületet, az OT el­nökeként visszatérjen az SZDSZ ve­zetésébe. Bálintnak nyilvánvalóan ez volt a célja, el is érte. Csakhogy ez­zel azt is lehetetlenné tette, hogy va­lamilyen együttműködés, párbeszéd alakuljon ki Tölgyessy és az ügyvi­vők között. A leváltott frakcióveze­tő számára nem maradt más lehető­ség, mint hogy az egész addigi veze­téssel szembefordulva megpályázza az SZDSZ elnöki tisztét. Kis János nem indult a választáson, az elnök­­választási kampány két táborra sza­kította az SZDSZ-t. Elég valószínűnek tetszett, hogy Tölgyessy fog nyerni, az SZDSZ meg­határozó politikusai közül senki sem akart veszíteni vele szemben, megtet­ték hát jelöltjüknek Dornbach Ala­jost. A Tölgyessy elleni kampány el­sősorban a sajtóban folyt. Tölgyessy elnökké választása végveszélybe so­dorná az SZDSZ-t, írta például Ta­más Gáspár Miklós a Népszabadságán (1991. október 5.). De az elnökségért folyó látványos csata hátterében az SZDSZ vezetése az átmenetinek te­kintett Tölgyessy-korszak utáni hely­zetre készült. A távlati felkészülésnek kulcseleme volt, hogy az, aki az SZDSZ vezetői közé tartozott, és Tölgyessy után is vezető akar marad­ni, az Tölgyessy elnöksége alatt nem vállalhat vezető szerepet. Nem tudom, ki volt az ötlet gazdája, a verdiktet azonban Magyar Bálint közölte az SZDSZ kulcsembereivel. A szabály érvényesítéséhez meg kellett változ­tatni a hatályos alapszabályt, meg kel­lett cserélni az ügyvivők és az elnök megválasztásának sorrendjét. A vál­toztatás mellett Pető Iván érvelt (az ügyvivő-jelölt csak akkor tud dönte­ni arról, hogy elfogadja-e a jelölést, ha a megválasztott elnök politikájá­val egyetért), ellene én (egy demok­ratikusan gondolkodó politikusnak el kell fogadnia a többségi döntést, és annak szellemében kell dolgoznia). Az érvelésem gyenge volt, Pető javas­lata elsöprő többséget kapott. Ami­kor azonban a leköszönő ügyvivők sorra elhárították a jelölést, sokan meg­kérdezték, tudtam-e, hogy ez lesz.­­ „Ha tudtad, miért nem ezt mondtad, vontak kérdőre. Akkor sosem szavaz­zuk meg Pető indítványát.” A vitában Haraszti Miklós Tölgyessy ellen fog­lalt állást, a küldöttek egy része kifü­tyülte, Eörsi István B-középnek ne­vezte őket. Aztán 453 szavazattal az Országos Tanács tagjává választották Tamás Gáspár Miklóst, és hasonlóan magas szavazati aránnyal az összes régi ügyvivőt, akik egy órával előbb szervezetten utasították vissza a rész­vételt a megválasztott új elnök ügyvi­vői testületében, végül pedig felállva, hatalmas tapssal búcsúztatták a lekö­szönő elnököt, Kis Jánost. Vajon kik bizonyultak toleránsabbaknak: a „B- közép” vagy a régi ügyvivők? Ellenzékiek és rendszerváltók Szabó Miklósnak az volt a vélemé­nye, hogy az SZDSZ-ben két „plat­form” verseng egymással: a „rendszer­­váltó” és az „ellenzéki”. Az előbbi fő ellenfelének továbbra is a kommuniz­must tekinti, célja a kommunisták ki­szorítása a hatalmi és gazdasági po­zíciókból. Az utóbbi az igazi veszély­nek az MDF-kormány diktatórikus törekvéseit látja. A fejtegetés válasz volt Bilecz Endre és Rab Károly SZDSZ-képviselők írására, amely a Népszabadság 1991. november 4-i szá­mában jelent meg. A Népszabadságban közreadott cikket Szabó Miklós a rendszerváltó platform zászlóbontá­sának értelmezte, írását ezzel a mon­dattal fejezte be: ,várom a másik plat­form hasonló módon végiggondolt, következetes megfogalmazását.” De nemcsak várta, hanem meg is írta, és Az SZDSZ Szabadelvű Körének platformja címmel nyomban le is adta a Beszélő­­nek. Mi a szerkesztőségben az írást cikknek tekintettük, hiszen rajta volt a szerző neve, és bele is tettük a kül­döttgyűlést követő első lapszámba. Alighogy visszaértünk a nyomdából, már éjszaka volt, megjelent a szerkesz­tőségben Dornbach Alajos. A plat­formcikket most még nem hozhatjuk le, mondta, mert akkor megelőzné a Szabadelvű Kör nyilvános zászlóbon­tását. Ekkor tudtuk meg, hogy a cikk­ben leírt platform valóságosan létező szervezeti egység... lesz. Kínos vita következett, amelynek során Ország­­gyűlésünk alelnöke felajánlotta, hogy kifizeti a lapszám áttördelésének több­letköltségét. Ajánlatát köszönettel el­utasítottuk. Bálint hamarosan szer­vezni kezdte a Szabadelvű Kört az SZDSZ képviselői között. A platform azonban nem maradt meg önmagá­ban, Tamás Gáspár Miklós megírta a Konzervatív Liberális Unió alapító nyilatkozatát. Bár a két csoport poli­tikai filozófiája, társadalom- és jövő­képe jelentős mértékben különbözött egymástól, ez nem volt akadálya an­nak, hogy a kettőből Liberális Koalí­ció néven létrejöjjön egy közös szer­vezet. Az Ügyvivői Testület, azaz a párt választott vezetése 1992 áprilisá­ban hetekig tartó egyeztető tárgyalá­sok után megállapodást kötött a Li­berális Koalícióval, vagyis tekintélyes képviselők magántársaságával, amely­nek alapján a koalíció képviselői részt vehettek az Ügyvivői Testület ülése­in, miután a testületbe belépni nem kívántak, ellenben a koalíció állásfog­lalásairól csak tájékoztatniuk kellett a párt vezető szervét. A Liberális Ko­alíció országos rendezvényeket szer­vezett, amelyekre nem hívták meg a párt elnökét. Vásárhelyi Miklós a Beszélőnek adott interjúban (1991/49. szám) azt mond­ta, természetes, hogy egy pártban akár lényeges kérdésekről is megje­lennek különböző vélemények, az egyetértők köröket, klubokat hoznak létre, de szervezeti egységként meg­alakuló platformok nincsenek a nagy nyugat-európai pártokban. A plat­formok szétbomlaszthatják a pártot, mondta, és hozzátette, „kötelessé­gemnek tartom a küldöttgyűlés által most megválasztott vezetőséget min­den erőmmel támogatni annak elle­nére, és ebből nem is csináltam tit­kot, hogy egyáltalán nem voltam Tölgyessy elnökségének híve”. Sze­rettem volna, ha Vásárhelyi Miklós lesz az Országos Tanács elnöke, azt reméltem, hogy az ő tekintélye útját állhatja annak, hogy az OT azt te­gye, amitől tartva Magyar Bálint meg akarta akadályozni az OT-elnökség létrehozását, nevezetesen, hogy a régi ügyvivők az OT révén bénítsák meg az új vezetést. Azt képzeltem, senki nem lesz, aki jelöltként fellép a párt „nagy öregjével” szemben. Téved­tem. Magyar Bálint késztetésére Ta­más Gáspár Miklós elfogadta a jelö­lést, Vásárhelyi pedig korára hivat­kozva visszalépett. Az új OT-elnök esetében feledésbe merült, hogy po­litikai nyilatkozatot nem tehet. Ta­más Gáspár Miklós elnöki tevékeny­ségét azzal kezdte, hogy közzétett egy esszét a menekülőkkel való he­lyes bánásmódról, majd írását hatá­rozatként fogadtatta el az OT-vel. Szabó Miklós szövege szerint a Sza­badelvű Kör „a megszilárduló demok­rácia legnagyobb veszedelmének az MDF és az általa uralt kormány köz­pontosító törekvéseit, olykor új dik­tatúra kiépítésére irányuló tevékeny­ségét tekinti”. Nincs itt még szó a szél­sőjobboldali veszélyről, amely később a fő indokolása lett az MSZP felé való közeledésnek. Szabó Miklós magá­ban az Antall-kormányban látott ve­szélyt a demokráciára. Akkor sokan láttuk ezt így, így gondolta a Beszélő legtöbb szerkesztője is. Az egyik írá­somban módosítottam Kis János ne­vezetes mondását: a rendszer ellenzé­kéből a kormány ellenzéke lettünk. „Az eltelt idő mégis azt sugallta - ír­tam a Beszélő 1991. évi 3. számában nem lehetünk csak a kormány ellen­zéke, meg kell maradnunk a rendszer ellenzékének is.” Egy liberális ellen­zéki pártnak feladata, hogy szembe­szálljon a kormány etatista törekvése­ivel. De eltúloztuk a veszélyt, beug­rottunk az MDF önáltató propagan­dájának, hogy évtizedekre rendezi be a hatalmát. Pedig az önkormányzati választáson elért liberális előretörés meggyőzhetett volna, hogy az MDF vezette koalíciónak nem sikerül bebe­tonoznia a hatalmát. (Folytatás a 8. oldalon) Sakk! Matt? Töprengések Magyar Bálintról és a húszéves SZDSZ-ről ÉLET ÉS 1R5 IRODALOMI

Next