Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-08-15 / 33. szám - Tamás Gáspár Miklós: Az ellenforradalom lelki szegényei (15-16. oldal)

ÉLET ÉS IT­IRODALOM 16 Az ellenforradalom lelki szegényei (Folytatás a 15. oldalról) Efelől még a polgári antifasisztáknak igazuk van, de ez az igazság persze - mint mindig - osztályelfogultságtól szí­nezett igazság, ennélfogva pedig részle­ges. A hamis tudat őszinte harcosai per­sze nem tudják, de teszik. A Magyar Gár­da nem sejti, hogy a tőkés rendszer leg­fontosabb politikai funkcióját teljesíti: a tőketulajdon nélküliek munkára kény­szerítését olyan társadalomban, amely­ben nincs jogi munkakényszer, mint az úrbéri rendszerben a robot. Csak a pol­gári társadalmat védjük akkor, amikor a jogi munkakényszer ellen tiltakozunk. A munkakényszer törvényesítése és po­litizálása kifelé mutat a polgári liberális demokráciából­­ a fasizmus felé.) Miután a „segélyt munkáért” neve­zetű hazug és alantas demagógia lát­szólag a romák ellen irányul - hangsú­lyoznunk kell, hogy csak látszólag, hiszen az érintetteknek a fele se roma -, a fu­tótűzként terjedő fajgyűlölet elfogad­tatja a tőkevagyon nélküli dolgozók­kal, munkanélküliekkel, nyugdíjasok­kal, tanulókkal, hogy értelmes és erköl­csileg helyes saját osztályérdekeik ellen cselekedniük. (Természetesen semmi­nő osztálytársadalom nem maradhat­na fönn egyetlen óráig se, ha a vagyon­talan, dolgozó többség nem volna haj­landó osztályérdekei ellenére cseleked­ni - ezért ébredt rá Gramsci, hogy mi­ért alapvető a kulturális küzdelem a ké­sei kapitalizmusban.) Ezért nem váltott ki semmiféle tilta­kozást, hogy a szocialista kormány - en­gedve a „pártok fölötti”, aktív rasszista­antiszociális közvélemény-töredék erős nyomásának, a félrevezetett többség ér­tetlen tétovaságát pedig (rövidlátóan) politikailag használhatatlannak ítélve - csökkentette a segélyek összegét, hogy „munkára serkentse” azokat, akiknek persze nincs semmiféle munka. Ebben a kulcskérdésben a szocialista kormány, a populista-rasszista helyhatóságok és a Magyar Gárda között az égvilágon semmi különbség nincs. A parlamenti jobboldal - rendkívül okosan és ügyesen - nem ár­totta bele magát ebbe a dologba, hagy­ta, hogy az MSZP agyonkompromittál­ja magát a bárminő „baloldalinak” cím­zett párt számára hosszú távon öngyil­kos lépéssel. A jobboldali sajtó meg sze­rintem egyenesen zseniálisan taktikázik. Miközben persze fortissimo támogatja a „segélyt munkáért” nevű életveszélyes humbugot, meg sem említi természete­sen, hogy az ötlet első hatásos fölvetője nem volt más, mint a jobboldal által csak mérsékelten kedvelt Gyurcsány, arról pedig mélyen hallgat, hogy a kormány már végre is hajtotta a követelés leglé­nyegesebb részét (értéktelenné tette a szociális segélyt). Kit támad a jobb- és szélsőjobboldali sajtó avval, hogy elejét akarja venni ennek a roppantul erköl­csös, a dologkerülők, ingyenélők, csirke­tolvajok, szemtelen kódisok olcsó életét megkeserítő intézkedéssorozatnak? Nyilvánvalóan a „politikailag korrekt” szociálliberális értelmiséget, ez azonban fikció, fantom, hiszen ez az értelmiség nincs sehol. Három-négy ember hangot adott helytelenítésének és aggodalmai­nak, ennyi. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap úgy tesz, mintha volna „balolda­li” értelmiség, mert múlhatatlanul szük­sége van ellenségre, ámde az értelmiség megadta magát, befogja a száját, retteg - nem egészen, de azért javarészt okta­lanul a Brezsnyev/Kádár-korból is­merős módon egyéni kiutakat keresgél, „már nem érdekli a politika” és í.­t. (A jogvédők a maguk ismeretesen abszt­rakt­ formális modorában, bár egyre hal­kabban, de meg-megszólalnak a legki­rívóbb visszaélésekkel szemben. Nekik is be kell látniuk, hogy módszerük már nem kielégítő. Vö. T. G. M.: „Miért le­gyünk érzelmes filantrópok?”, Népszava, 2008. augusztus 2. De az emberi jogi szervezetek halk mormogása is elég ah­hoz, hogy magukra vonják az „új reak­ció” növekvő és egységesülő táborának őrjöngő gyűlöletét­­ a szocialistáktól a fasisztákig.) Erre jön most a tervezett népellenes, a gazdasági növekedés vonatkozásában fatális adóreform, amely avval a nesszel, hogy kifogja a Fidesz dagadó vitorlájá­ból a szelet, tkp. végrehajtja a Fidesz és az SZDSZ (nagyjából azonos) adópo­litikáját, csak kevésbé koncepciózusan és kompetensen, éppen azt az adópoli­tikát, amelynek a hagymázos képtelen­ségét olyan ékesszólóan szidalmazta egy bizonyos Gyurcsány Ferenc 2006 dali­ás tavaszán. Az „élőmunka terheinek csökkentése” (értsd: a tágan vett reálbér értékcsökkentése, a társadalombiztosí­tási szolgáltatások költségeinek a bér­munkásokra hárítása), a részvétel a ha­zai tőkés gazdaság szemszögéből vég­zetes adóversenyben (verseny lefelé) ha­talmas rést üt a költségvetésbe, amelyet nyilván csak újabb privatizálásokkal, az infrastruktúra-fejlesztés további vissza­fogásával, a környezetvédelem, a beteg­ségmegelőzés, a kultúra és hasonlók for­rásainak szűkítésével lehet betömni. A szocialista kormány „veszi” a Ma­gyar Gárda és a nagytőke egybehangzó üzeneteit, és végrehajtja őket. A hatás: újabb és egyre nehezebben teljesíthető követelések. A magyarországi és a glo­bális-multinacionális tőke érdekképvi­seletei - látva a kormány gyöngeségét, mi több, félájultságát - egyre szemér­metlenebb igényekkel lépnek föl. En­nek láttán mit lép a kormány? Kiüresít­­ve a trilaterális érdekegyeztető tanácsot (amelyben részt vettek a „munkaadók”, a „munkavállalók” és a kormány, tehát a tőkének csak kétharmados többsége volt), új gazdaságpolitikai tanácsadó tes­tületet állít föl, amelyben a több tucat tőkés egyesület reprezentánsai mellett a dolgozóknak mindössze egy képviselője fog­lalhat majd helyet. (Ez emlékeztetheti azokat közülünk, akiknek még mond valamit a magyar történelem, arra az 1848 előtti helyzetre, amelyben az alsó­táblán - a hatvanhárom feudális várme­gye több száz követe mellett - az összes magyar városoknak egyetlenegy képviselő­jük volt, a fölsőtáblán meg egy se.) Mindeközben kiszivárogtak Orbán Viktor országgyűlési képviselőnek, a ke­resztyén-nemzeti jobboldal vezetőjének az „Asztali Beszélgetései”, amelyek vi­lágossá teszik, hogy a de facto hatalmat gyakorló és a formális hatalomátvétel­re módszeresen és következetesen ké­szülő államférfi elérkezettnek látja az időt rá, hogy támadást intézzen a nyug­díjak és a nyugdíjasok ellen. Orbán kép­viselő, a „posztmodern” és „posztfordis­­ta” új reakció tehetséges gondolkodója, aki­­a Hans-Christian Strache, Jörg Haider, Ewald Stadler által nyomás alatt tartott következő osztrák konzervatív kormánnyal, Blocherrel, Bossival, Alemannóval, Sarkozyvel, Mirek Topolánekkel, Václav Klausszal, Do­nald Tuskkal stb. össszhangban) fölfog­ta, hogy a kirekesztett színes bőrű és „egyéb felekezetű” kisebbségekkel szem­beni rasszista-etnicista fölhorgadás ön­magában érőtlen, csak akkor használ­ható, ha a döntő „aktív”-„inaktív” el­lentétre ráültethető. Az „inaktívak” hal­maza magában foglalja a nyugdíjaso­kat, betegeket, munkanélkülieket, a „gyes”-ből vagy megfelelőiből úgy­­ahogy megélő fiatal anyákat, ösztöndí­jas diákokat és más „segélyezetteket”, akiket - az elterjedt hamis ideológia sze­rint - úgymond „el kell tartaniuk” az aktív dolgozóknak. Itt hatalmas szere­pet játszanak a nemzedékek és nemek közötti egyenlőtlen erőviszonyok és ér­dekellentétek. Az „aktívak” és „inaktívak” közötti létszámarány eltolódása közvetlen ered­ménye a „fordista” ipari társadalom föl­bomlásának és annak, hogy - a globalizáció miatt - a tőke és a nemzet­állam viszonyában változás állt be, s emiatt a kohézióban, stabilitásban, „köz­rendben” érdekelt nemzetállam képte­len rábírni a szabadon mozgó tőkét az egyenlősítő újraelosztásban, a „közte­herviselésben” való szerepvállalásra. A modern nemzet létfeltétele volt az 1789 és 1989 között eltelt két évszázad­ban az egyenlőség irányába mutató „ér­dekegyesítés”, a „közjó ” és a „közérdek” képzetének uralkodó válfaja az egyen­lőség volt, amely (habár csak ideológi­ailag) alátámasztotta az engedelmesség (jogkövetés) fizikai kényszer nélküli mó­dozatát („government by consent”, a bele­egyezésen nyugvó kormányzást). En­nek alapja a szocialista munkásmozga­lommal való kiegyezés volt. „A beleegyezésen nyugvó kormány­zás” és a „közérdek” bázisa mára össze­szűkült. Ez ma már csak relatív több­ség, az „aktív”, viszonylag fatal,fehér bőrű, zöm­mel hímnemű és heteroszexuális populációra korlátozódik, amely nyílt ellentétben áll (nem a tőkével, hanem) az „élősdi­­nek” érzékelt, hatalom és politikai „pro­jekt” nélküli populációkkal, amelyek­kel szemben egyre inkább elfogadott az intézményes és az informális erőszak. A korlátozott konszenzus összeszűkült bázisa csak a mozgósítottság állapotában ha­tékony társadalmilag és politikailag, és ezt az új (a legújabb) jobboldal képes hatékonyan elvégezni, mármint a moz­gósítás munkáját. A szociális intézmé­nyek leépítésnek azt az aspektusát, amely az „aktívak”, az új középosztály érde­keit érinti, elutasítja az általuk dominált közvélemény (vö. a 2008. márciusi ma­gyarországi népszavazással), az „inak­tívak” érdekeinek sérelmét ugyanez a közvélemény lelkesen pártolja. (Orbán Viktor országgyűlési képviselő népsze­rűsége se nagyon szenvedte meg azt, hogy napvilágra került: milyen merény­letet tervez a nyugdíjasok ellen - már nem először!) Téves tehát az a beállítás, amely a 2006-tól tartó tiltakozások uralkodó jel­legét általában antikapitalistának, „szo­ciálisnak” véli (noha ennek az elemei persze jelentős mértékben belekevered­tek a - hangsúlyozom: önmagukban jo­gos - megmozdulások politikai eszme­irányába). Igaz ugyan, hogy az egész­ségügyi reform (továbbá a közoktatás, a posta és a vasút leépítése) leginkább a legszegényebbeknek ártott volna, de ha csak a szegényeknek ártott volna, a jobboldali és szélsőjobboldali mozgó­sítás nem járhatott volna sikerrel, ha egy­általán sor került volna rá, ami valószí­nűtlen. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy - ismétlem, mert alapvetően fon­tos! - az új antiszociális intézkedések és tervek (a segélyek és a nyugdíjak érték­­csökkentése, a jogosultságok durva kor­látozása) a korábbi tiltakozók helyeslé­sére tarthatnak számot. Ez persze két­ségbe vonja korábbi jelszavaik, nyilat­kozataik őszinteségét - de ennek a za­varba ejtő hatásától mentesíti őket a faj­gyűlölet, amely az „inaktív” problémá­ból cigánykérdést, a globális kapitaliz­mus problémájából pedig zsidókérdést csinál. Az egyenlőség következetes gon­dolati érvényesítésének pedig elejét ve­szi - a régi náci recept szerint - egyszer­re „antikommunista” és „antiliberális” uszítás, amellyel mellesleg a (túlnyomó­­részt zsidó árnyalatú) neokonzervati­­vizmust is semlegesíteni lehet. (Igen föl­tűnő a magyarországi „kozmopolita”, „urbánus” neokonzervativizmus köze­ledése - főleg gondolatokban, de oly­kor már személyes állásfoglalásokban is - a nemzeti-konzervatív jobboldal­hoz, és viszont.) Így hát a Magyar Gárda a „posztfor­­dista” kapitalizmushoz szükséges kire­kesztés érdekében menetel a cigány al­végen és a nagyvárosok főutcáin, hogy a legszerencsétlenebb nincsteleneket és potenciális támogatóikat megijessze. Már régebben meg lehetett érteni, hogy az 1989 utáni posztfasizmushoz nem kell formális diktatúra, egypártrendszer, militarizmus (mindezt a kilencszázhú­­szas-harmincas években a radikális rend­szerváltással fenyegető marxista tömeg­pártok elleni preventív ellenforradalom tette szükségessé, ám ilyenek ma nin­csenek), elegendő egy formális elv, amely viszont azonos a háború előtti fasizmus és nemzetiszocializmus egyik alapelvé­vel: a „barát” és „ellenség” megkülön­böztetésének nem a „belföld és a „kül­föld”, hanem valamely állam állampol­gárainak kategóriáira való alkalmazá­sával (vö. T. G. M.: „Posztfasizmus”, Eszmélet 48 [2000. tél], 4-24, eredeti: Bos­ton Review, 1999. nyár). Ezért válik a migránsok és az etnikai-faji-felekezeti kisebbségek kérdése a kor alapproblé­májává. Ma kétféle ellenforradalommal van dolgunk. Az egyik a neokonzervatív („neoliberális”, bár a voltaképpeni sza­badelvűséghez való viszonya ambiva­lens) ellenforradalom, amely tetemesen megnövelte a tőke dominanciáját, kivá­lóan alkalmazkodott a tudományos és műszaki fejlődéshez, és alapvetően meg­gyöngítette - a munkásmozgalom vég­ső válsága után - az ellenfél utolsó bás­tyáját, az újraelosztó jóléti (és értelem­szerűen: nemzeti-területi) államot. A másik ellenforradalom részben az első el­len irányul: mint láttuk, szűkebb bázi­son fönntartaná az állami újraelosztást és intézményét, a nemzetállamot (ahol a nem­zet azonban már nem az egyen­lő patrióta honpolgárok népe, hanem a középosztállyal és a régi munkásosz­tállyal nagyjából azonos terjedelmű fe­hér enklávé, amelyet védeni kell az új, jelentős részben színes helótákkal szem­ben), ezért fenntartásai vannak a glo­bális-multinacionális karvalytőkével szemben, képviselni próbálja a réges­­régen köddé vált nemzeti burzsoáziát (schaffendes Kapital­), újjáalkotja az „ak­tív” beilleszkedettek nemzetinek vélt identitását, szembefordul a migránsokkal, a „flexibilizált” munkára kényszerülő (részben „kreatív”) prekariátus gesztus­világával, a (reneszánsz, fölvilágosító, liberális-demokratikus, szocialista) hu­manizmussal és a modern magaskultú­rával. (Vö. T. G. M.: „Ellenforradalom az ellenforradalom ellen”, Fordulat, 2008/2, sajtó alatt.) „Nemzeti” jellege problematikus, zenéje nem Liszt rap­szódiái vagy Brahms magyar táncai, ha­nem a szkinhed „nemzeti rock” (vö. Kri­za Bori megdöbbentő filmjével), irodal­ma a tévé. Politikai kultúrája: az inter­neten terjedő, koholt rémhírek és a dé­libábos áltörténeti fikció. Az azonnali politikai kérdés: sikerül-e nálunk is (mint drámai mértékben Észak- Olaszországban) az újreakces fehér enklávé részévé tenni a régi munkásosztályt (la­kótelepeken belül és kívül), aktívakat és nyugdíjasokat, vagy nem. Sikerül-e ál­talában a kizsákmányoltakat a tőke tá­madásának (s ami jelenleg evvel együtt jár a polgári demokrácia [maradványai] fölszámolásának) a pártjára állítani, ami­ért a vigasz és a jutalom csak közvetett, azaz a helóták­­ a cigány, munkanélkü­li, iskolázatlan, eddig segélyen tengő­dött, de ma már növekvő mértékben egyszerűen a sorsára hagyott szubprole­­tariátus, „underclass”­­ üldözése, bün­tetése, megalázása (aminek nem lehet más a vége, mint a valahogyan mégis életben maradottak tömeges bebörtön­zése vagy [ha lehet] elkergetése). Ha igen (s mint láttuk, ezt Észak-Olaszor­­szágban a baloldal ottani masszív jelen­­léte se tudta megakadályozni, sőt: a bal­oldal ebbe pusztult bele, talán végleg, s nálunk még az olaszországihoz hason­ló, tehetetlen és megosztott baloldal sincs), akkor valóban új rendszerváltás küszöbén állunk. (Ennek ellenszereiről ld. kitűnő ifjú elvtársaim és barátaim nagyszerű írását. Balázs Gábor, Böcskei Balázs, Kiss Viktor: „Eszmélet”, Népsza­badság, 2008. augusztus 1.) Befejezés Az új ellenforradalom lelki szegényei természetesen becsapják magukat. Azt hiszik, hogy ők az ellentéte mindannak, amit „a liberális kapitalizmus” - hol van már a párizsi kommün és az első világ­háború között szétroncsolódott liberá­lis kapitalizmus? - fő kulturális jellem­zőinek tartanak. Ezek között az első az önzés. Ám mit mondanak az új ellenforra­dalom lelki szegényei? Azt, hogy én, aki fehér vagyok, én, akinek állása van, én, aki reggeltől estig gürcöl a családjáért, én, aki tisztelem a szüleimet, én, a keresztyén, én, a férfi, én, a heteroszexuális, én, a még potens fiatal hím, aki bizony megfordul a csi­nos menyecskék után, én, az egészséges, én, a hazafias, én, a hagyománytisztelő, én, aki hű vagyok a történelmünkhöz, én, aki szeretem a természetet, én, aki respektálom a tekintélyt, én, aki nem kí­vánom a másét, én, aki rendet akarok, tisztaságot, közbiztonságot, én, aki a magamfajtával érzem jól magam, én, aki otthonosságra vágyom és otthon is vagyok, én, aki együtt kirándulok és sportolok a cimboráimmal, én, aki rend­ben tartom a házam táját és rendszere­sen szervizbe viszem az autómat, én, aki eljárok a kötelező tüdőszűrésre, én, én, én, én, én, én, én - én nem tűröm, hogy ők, az idegenek mondják meg nekem, hogy hogyan éljek, akik nem akarják, hogy úr lehessek a saját hazámban, akik filozófiailag és szexuálisan elcsábítják a gyerekeimet, ők, ők, ők, ők, ők. Én csak magamért állok ki meg az olyanokért, mint amilyen én vagyok. Én, én, én. Azt, aki nem olyan, mint én, öreg, beteg, sö­tét bőrű, buja, buzi, tétlen, azt én nem tartom el az adómból. Őt nem. Őt nem. Őt nem. S aki azt mondja, hogy ez nem szép, az nem normális, természetellenes, ferde hajlamú, romlott. Haljon meg. Haljon meg ő. Ő, ő, ő. Én őt nem hall­gatom meg, én csak azt hallgatom meg, ami engem magasztal, dicsőít, erősít, véd, szolgál, segít. A második a beszéd. Elég volt - mondják az új ellenforra­dalom lelki szegényei - a sok fecsegés­ből, a moralizálásból, a vitatkozásból, a gúnyolódásból, a tréfálkozásból, a ríme­lésből és skandálásból, az igeragozásból és az egyeztetésből, a kifinomultságból és a jó ízlésből, az ízlések összevisszasá­gából és az ízlésdiktatúrából, a mélyene­­kedésből és a modernkedésből, a szno­bokból és a kékharisnyákból, a szüfra­zsettekből és a jogvédőkből, az elemzés­ből és a vélekedésből, a tudóskodásból és a művészkedésből. Az élet egyszerű. A közösség tartson össze. Elég volt a pa­radoxonokból és az ellenség álláspont­jának belátó „megértéséből ”. Elég volt a hitekből és a meggyőződésekből, a ta­gadásból és a tiltakozásból, a megtérés­ből és a kételyből. Az orvostudomány intézze el, hogy a betegek gyorsan gyógy­uljanak meg. A depressziósok gyógyul­janak meg. A kábítószeresek, az alkoho­listák szokjanak le. A nők hagyják abba a paráználkodást. A gyerekek ne felesel­jenek. De a nagyfejűek se szóljanak bele semmibe. A politikusok ne dumáljanak, hanem oldják meg a problémákat. Pár­tokra semmi szükség. Újságokra semmi szükség. Bankokra semmi szükség, csak az kér kölcsön, aki képtelen beosztani a pénzét, vagy aki nem szeret dolgozni. Jólétre és rendre van szüksége minden­kinek, s aki nincs jól és aki nem rendes, haljon meg. Csak az panaszkodik foly­ton, aki genetikai hulladék. Akinek itt nem tetszik, húzzon el. S ha nincs hová, akkor haljon meg. De ne panaszkodjék, ne kritizáljon, ne okoskodjék. Majd ak­kor beszéljen, ha boldogult a maga ere­jéből, és bebizonyította, hogy hasznos tagja a társadalomnak. Hogy ki a hasz­nos? Azt mindenki tudja. Aki nem tud­ja, húzzon el. Vagy haljon meg. Nem beszélni kell, hanem dolgozni. Kemé­nyen dolgozni. Szorgalmasan dolgoz­ni. Éjt nappá téve dolgozni. Szakszerű­en, hozzáértően dolgozni. Aki nem dol­gozik, az nem akar dolgozni. Akinek nincs munkája, annak jár a szája, hogy nincs munka, mert büdös neki a mun­ka. Ha nem tud megélni, akkor nem sze­ret dolgozni, haljon meg. Ne beszéljen, fogja meg a dolog végét, haljon meg. Meg kell értenünk, hogy ez az ellen­­forradalom nem konzervatív és nem na­cionalista. Nem nacionalista, mert a nacionalis­ta nem antipolitikus, hanem a politikai közösséget bővíti, szilárdítja, egysége­síti. A nacionalista asszimilál, a kultu­rális standardizálás és a politikai lojali­­tás/konformizmus föltételével bevon, nem kitaszít vagy kirekeszt. A demokratikus politikai nacionalizmus, a risorgmento lét­rehozta Nagy-Britanniát, Olaszorszá­got, Belgiumot, Csehszlovákiát, Jugo­szláviát, Nagy-Romániát. Az új etnicizmus elszakítja Skóciát, létrehoz­za „Padániát”, amely nem hajlandó a Mezzogiomónak átutalni az észak-olasz adókat, fölbontja Belgiumot, szétveri Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ha vol­­na nacionalizmus, Románia és Besszarábia (a Moldovai Köztársaság), Albánia és Koszovó már egyesült vol­na, de erről szó sincs. Az etnicizmus nem nacionalizmus. Nem konzervatív, mert a konzervati­vizmus - arisztokratikus eredetéhez hí­ven­­ nem lehet (és soha nem is volt) antipolitikus, hiszen az ún. „jó kormány­zásban” (goodgovernance) érdekelt, hiva­tástudata az állam irányítására predesz­tinálja, az intézmények fönntartására, a magaskultúra Nagy Hagyományának megőrzésére, és lényegénél fogva nem lehet elitellenes, azaz „populista”. (Ha persze „elitnek” a ma már csekély befo­lyású liberális értelmiséget nevezik nagy ravaszul, akkor mindent lehet.) A kon­zervativizmus nagy dilemmája évszá­zadok óta a hierarchia legitimitásába ve­tett mély hitének és a keresztyén tanítá­soknak a jelek szerint vesződséges ösz­­szeegyeztetése, amint látható pl. T. S. Eliot esszéiben. Ezek nem az „új reak­ció”, az új ellenforradalom problémái. A középrétegekre, az „aktívakra”, a „fehér enklávéra” korlátozott szociális igazságosság gondolata, amelynek ne­vében a magukat - tévesen - antikapi­talistának képzelő rohamosztagosok dü­börögnek a legextrémebb egyenlőtlen­ség és elnyomás árpádsávos zászlai alatt: gondolatnak groteszk, politikának ha­tékony és sikeres. Alapeszméjét a szo­cialista kormánytól a nemzeti-konzer­vatív sajtóig mindenki elfogadja. Azt se mondhatjuk, hogy ez példátlan, és má­sutt jobb a helyzet. Az új ellenforrada­lomnak jobbak a pozíciói Olaszország­ban, Csehországban, Dániában, Hol­landiában, Franciaországban, Ausztri­ában, mint nálunk. A mérsékelt balol­dal mindenütt tátott szájjal, ijedten és értetlenül adja föl hadállásait. A radiká­lis baloldal a középbal ostobaságait utá­nozza, itt-ott kivételekkel. Az antikapi­­talista-antiliberális konszenzus (nem először) példátlan mértékben megnö­velte a tőke politikai hatalmát. Újabb árulások és átállások vár­hatók. AGORA 2008. AUGUSZTUS 15.

Next