Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-27 / 9. szám - Ábrahám István: Javítható lenne? (16. oldal) - Tábor Ádám: Hang és üres folyosó • Balaskó Jenő (1940-2009) (16. oldal)
Javítható lenne? ÁBRAHÁM ISTVÁN Lassan több mint négy évtizede koptatom különböző iskolák folyosóit, tantermek tábláit. Mindig megpróbáltam legjobb tudásom szerint tanítani. Az utóbbi időben sajnos egyre kisebb eredményekkel. Nyilván bennem is lehet hiba, de eléggé objektív tények mutatják, hogy meglehetősen dominánsak a külső tényezők. Keresem az okokat, a kiutat, így született ez az írás. A címben feltett első kérdésre addig nem fair dolog megpróbálni válaszokat adni, amíg a kiindulást - nevezetesen, most rosszabb a magyar közoktatás, azaz az általános iskolai és a középfokú oktatás, mint volt néhány évtizeddel ezelőtt - nem indokoljuk meg. Az idősebbek előtt általában megszépülnek a régi emlékek, de ne hagyatkozzunk általánosságokra, különböző szinteken számokkal, konkrétumokkal igazolható az állítás. Az utóbbi években végzett nemzetközi tudásszint-felmérések nyilvánosságra került eredményei az oktatás kérdéseivel általában nem foglalkozókat is megdöbbentették. A közepesnél gyengébb mutatók szétrombolták azt az évtizedek alatt kialakultkialakított illúzióinkat, hogy legalább az „agytőke” vonatkozásában jól állunk. Az „agytőke-monopóliumunk” emlegetése volt egyébként az egyik indoka annak a semmivel nem magyarázható tévhitnek, miszerint valamiféle kultúrfölénnyel rendelkezünk a környező népekhez viszonyítva. A gyengülő eredmények nemzetközi viszonylatban nemcsak a közoktatásra általában érvényesek, hanem a közoktatás csúcsain, a különböző tantárgyi olimpiákon, ahol korábban rendszeresen arattak a magyar diákok, ott is egyre szerényebb eredmények mutatkoznak. - Még nagyobb a baj a közoktatás produktumait, a végzett diákok tudását „fogyasztók”, a szakképzésben és a felsőoktatásban tovább tanulók vonatkozásában. A szakképzés oktatói arról panaszkodnak, hogy szinte analfabéta diákokat kapnak, a számolni tudásról és az egyéb általános ismeretekről már ne is beszéljünk. A felsőoktatásban is kritikus a helyzet: igaz, jóval több hallgató kerül be a főiskolákra és egyetemekre, mint pár évtizede, de ez sem magyaráz olyan „eredményeket”, amelyeket a már legyengített követelményrendszerben a hallgatók produkálnak. Egy konkrétum a közelmúltból, ami sajnos nem nevezhető kirívónak: az egyik gazdasági főiskolai vizsganapon a bejelentkezett 335 elsőéves nappali tagozatos (tehát főállású) hallgató közül 302 fő (90,1 százalék) megbukott, a vizsgaátlag pedig 1,11 volt. A korábbi bukási arányok a felsőoktatásban szinte minden tárgyból megtöbbszöröződtek. Vagy: olvasom a Heti Világgazdaságban, hogy egy most készült felmérés szerint a felsőoktatásban a hallgatók 12-15 százaléka tudta csak teljesíteni azt kredit-pontszámot, amelyet felvett. Ez a „régi ’, nem bolognai rendszer szerint azt jelenti, hogy ilyen teljesítményekkel ennyien léphettek volna magasabb évfolyamba, azaz több mint 85 százaléknak ez nem sikerült! A hallgatók nagy részét mégis próbálják benn tartani az intézményekben, hiszen a jelenleg a hallgatói létszám határozza meg az állami támogatás mértékét, és a létszámot tartani óhatatlanul csak elvtelen kompromisszumokkal lehetséges. Szinte naponta szerezhetünk elkeserítő tapasztalatokat a hétköznapi életben is a nevelésközpontúságot hirdető közoktatás „produktumainak” mind durvább, bárdolatlanabb, neveletlenebb viselkedésével szembesülve, illetve az ismereteik bántó, néha megdöbbentő hiányosságaikat látva. Túl gyakran érkeznek hírek az iskolás gyerekek bűntettnek minősülő erőszakosságairól, de a korábban „megszokottnál” jóval nagyobb arányban személyesen is láthatjuk a közterületeken, járműveken a fiatalok neveletlenségét. Úgy gondolom, hogy ez több mint az „öregek” évezredes dohogása a fiatalok bohóságai miatt. A tudásukról egy példa: gyakran botrányos a majdnem minden tévécsatornán elharapózott vetélkedőkön a részt vevő fiatalok (és nemritkán a fiatalabb műsorvezetők) teljesítménye, az elemi ismeretek hiánya. Ez akkor is feltűnő, amikor az egyes ismeretkörök fontosságának átrendeződése minden korban megszokott volt, így nem elsősorban a klasszikus-latinos műveltség hézagosságáról van szó, hanem az irodalmi, történelmi, földrajzi és főként a természettudományos alapismeretek hiányáról. Következésképen aztán azon sem kell csodálkozni,ogy teret kaphatnak és tevékenységeket befolyásolnak abszurd tévhitek (például a genfi CERN fizikai kísérleteiből „kiszabaduló” fekete lyukaktól való félelem). Megfelelő tudás birtokában gyorsan lelepleződhetnének, és nem kelthetnének zavart egyes közszereplők hazug állításai sem. Azon sem kell csodálkoznunk, hogy a szülők körében is növekvő az elégedetlenség a gyermekeik számára igénybe vett szolgáltatás, a közoktatás iránt. Jelzi ezt a megnőtt érdeklődés a magániskolák irányába, illetve, ahol erre lehetőség van, külföldre küldik tanulni a gyereket. A mai világunkban jó néhány szolgáltatás a korábban megszokottnál színvonalasabb - és persze drágább is -, ami a közoktatásra egyáltalán nem érvényes, bár ennek is jelentősen megnőttek a családokat érintő költségei. A szülők általában látják, hogy gyenge a gyerek tudása, és nehéz otthon korrigálni az iskolában felszedett neveltségi hiányokat, torzulásokat. Mindez az oktatásirányításban az utóbbi tíz-tizenöt évben kialakított rendszerrel hozható összefüggésbe, nevezetesen azzal, hogy tulajdonképpen megszűnt az iskolai oktatás ellenőrzése, nagy önállóságot kaptak az oktatási intézmények mind a tananyagok, mind az oktatási-nevelési módszerek tekintetében. Mondhatni: lényegében bedobták a gyeplőt. Paradox a helyzet: mindenki által ismert tény, hogy a jövőnk meghatározóan az oktatás-nevelés minőségétől is függ („okos ország, gazdag ország” - tekintsünk csak szét a világban), továbbá sajnos közismert, hogy a magyar pedagógusképző intézmények felvételkor nem a legjobb diákok közül válogathatnak („kontraszelekció”). Ugyanakkor az iskolafenntartó - amely a magyar állam, mi valamenynyien - gyakorlatilag minden fontos dolgot az önállósított iskolákra bíz. Ahol gyakran nem tudnak megbirkózni ezzel a feladattal. Személyes példát mondok: közeli ismerősünk gyermeke az egyik nagy szegedi gimnáziumba járt, a tizenegyedik osztályt végezte. Az osztály nyelvi irányultságú, a fiú az egyik nyelvből állami nyelvvizsgát is tett, de számítástechnikából jeles volt, és a matematikát is emelt szinten tanulta. Szüleit is, engem is meglepett, amikor megtudtuk, hogy a tanuló az adott iskolában utolsó tanévben oktatott fizika tantárgyból év végén megbukott. Ez volt az első elégtelen év végi eredménye a tizenegy tanév alatt. Magam ajánlkoztam, hogy felkészítem a pótvizsgára. A tanév iskolai óraszámánál jóval több órát foglalkoztunk a tananyaggal, átvettük a teljes középfokú fizikát. Megdöbbentő tapasztalatokat szereztem. A középiskolában három évig tanított fizikából szinte semmilyen ismerete nem maradt a tanulónak. Kérdezem: milyen tudással engedhették át az alsóbb osztályokban? Elkértem a hivatalos tankönyvüket, és láthattam két jó fizikajegyet szerzett osztálytárs füzeteit is. A füzetekben lévő tananyag köszönő viszonyban sem volt a tankönyvben találhatóval, egészen máshol voltak a hangsúlyok, gyakran a jelölések is, és ami a legelképesztőbb: a tankönyvben található tananyag mintegy egyharmad részének tárgyalására a fizikaórákon „nem maradt idő”. Ugyanakkor számos hibát találtam a füzetekben az órákon megoldott - és nyilván a tábláról másolt - feladatokban. A pótvizsgára készüléskor a tankönyv összes feladatát megoldottuk, megbeszéltük, és a hivatalos példatár feladatainak többségével is foglalkoztunk. A diákot - természetesen - a pótvizsán is megbuktatták. Szülői reklamáásra módom volt betekinteni a pótvizsga feladatsorába. Szinte hihetetlen volt, hogy az egyes feladatokhoz nem rendeltek előzetesen, a tanuló számára is látható módon pontszámokat, ugyanakkor a pontok száma szerint osztályoztak. Az utólagos pontozás pedig vagy a fizikai ismeretek súlyos hiányosságait mutatta (volt olyan feladat, amelyben a megoldáshoz szükséges felhasználandó információegységek száma felét sem érte el egy másik feladaténak, amelyre viszont dupla pontszámot adtak), vagy pedig azt a tényt dokumentálta, hogy talán Szeged még mindig Horger Antal városa. .. A diákot kivették a szülők az iskolából. Én levelet írtam az iskola igazgatójának, kollégaként felhívtam a figyelmét a tapasztaltakra. Ugyancsak természetes, hogy erre választ nem kaptam. (Lásd még erről: „Szerethető fizikát és kémiát! - ez lenne a cél” - interjú Kertész Jánossal, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Fizikai Intézetének igazgatójával, ÉS, 2009/6., febr. 6.) De hallottam már iskolaigazgatót panaszkodni: mit tegyen, az egyik magyartanára nem szereti Petőfit, és nem akarja tanítani. Azt hittem, viccel. És hogy meg kell őt győzni, a tanár lelkére hatni, hogy azért mégis. Nem pedig azonnal eltávolítani a pályáról. Mert hát amúgy sincsenek a pedagógusok megfizetve, bocsánatos bűn, ha azt próbálják meg tanítani, amihez valamennyire értenek. Álljunk csak meg! Mi lenne, ha minden szolgáltatást végző egyéni értékrendje szerint végezné a munkáját? A másik meg a bérek kérdése. A kollégák jelentős része és a pedagógusok szakszervezetei nem fognak örülni, de kimondom: le kellene már számolni ezzel a szlogennel. Számoljunk: pár év tanítás után a pedagógusoknak általában nincs szükségük külön időre az órákra készüléshez. A tanév többnyire 33 tanítási hét, a heti kötelező óraszám 18-24 negyvenöt perces óra. A közoktatásban (általános és középiskola) a pedagógusok átlagos éves bruttó bére (nem a jövedelem!) már 2006-ban meghaladta a 2,5 millió forintot. Ez azt jelenti, hogy a „katedrán töltött” egy munkaórára eső bruttó bér több mint az 5000 (ötezer) forint. Tudom, vannak a tanárnak más feladatai is, de a jelenlegi rendszerben részben magától a pedagógustól függ, hogy ez hány (szerintem mindig száznál jóval kevesebb) százalékkal növeli meg az osztályteremben töltött kötelező munkaidőt. Ez egy ilyen pálya. Igen, lehet hivatkozni más értelmiségi vagy egyéb munkakörökre, azok bérezésére, de a fent kiszámolt pedagógusi órabér nem minősül méltánytalanul alacsonynak. A bruttó bérre vonatkozóan pedig az a véleményem, hogy jelentős tartalékok vannak a pedagógusok munkaideje kihasználásában. Összefoglalva: rossznak tartom a magyar közoktatás jelenlegi helyzetét, és ennek legfőbb okait abban látom, hogy nem azt és nem úgy tanítják, ahogy kellene. Gondolkodtam, hogy leírjam-e, már csak a fenti példák miatt is, és nem azok szervezik és tanítják, akiknek kellene, de ez így általánosan nem igaz. Mi lehet a kiút? Természetesen nem lehetek annyira beképzelt, hogy egyedül mondjam meg a teendőket, de néhány dolgot én is fel tudok sorolni: 1) Frontálisan felül kellene vizsgálni az oktatási rendszerünket, a közoktatás tantárgyi struktúráját és az egyes tárgyak tartalmait. Az utóbbi évtizedekben, években is számos példát láttunk a világ országaiban a közoktatás gyors fejlesztésére, nem kellene magunknak kitalálni a spanyolviaszt, ne szégyelljünk tanulni másoktól. Ezt a munkát nem szabadna néhány, a pedagógiában hazánkban évtizedek óta regnáló szaktekintélyre bízni, mindenképpen be kellene vonni a közoktatás (mint szolgáltatás) fogyasztóit is. Egy-két ötlet: a tantárgyi struktúrában meg kellene szüntetni a „könnyű tárgyak” dominanciáját, ami szerintem a természettudományos tantárgyak és a matematika erősítését jelentené. A tanítandó tartalmak vonatkozásában mindenkinek vannak ötletei. (Nekem például: megbocsáthatatlannak tartom, hogy matematikából jelenleg a minden mozgást, változást leíró differenciálszámítást „eltitkolják” a középiskolások elől. Vagy: szinte semmit nem tudnak a diákjaink a környező népek - általuk büszkén vallott történelméből. De irodalomból szerintem jelentősen emelni kellene a memoriterek számát, viszont a biológiát, kémiát talán kevésbé „tudományosan” kellene tanítani, inkább a gyakorlati vonatkozásokat lehetne kiemelni.) Az ötletek vonatkozásában meggyőződésem szerint - szakszerű oktatásirányítással lehetne okos kompromisszumra jutni. 2) A közoktatás törzsanyagát a helyi tantervekben nagyobb arányban kellene kötelezővé tenni. És ellenőrizni azok megvalósulását! Igen, ha kell, a korábbi szakfelügyeleti rendszerhez hasonló, a pedagógus karrierjére is kiható rendszeres ellenőrzéssel. Az oktatás, a nevelés a legemberibb tevékenység, abszurd dolog hagyni a hibák halmozódását ezen a területen. 3) A világon sok helyen, fejlett közoktatási rendszerben a tanulók (és oktatóik) munkaideje körülbelül megegyezik a szülők munkaidejével, azaz a diák többnyire nem ér előbb haza, mint a munkából jövő szülei. De otthon már a tanulónak nem kell órákig foglalkoznia a tananyaggal. Ez alapvetően szervezési kérdés, a jelenlegi rendszert ismerve nem lenne könnyű erre gyorsan áttérni. De próbálkozni kellene ez irányban, vállalva a vélt érdeksérelmek miatti vitákat is. Persze szükség lenne mindehhez elhivatott, hozzáértő, hosszú távra tervező-gondolkodó oktatásirányításra és nyugodt, békésebb társadalmi környezetre. (A szerző főiskolai tanár, BGF, PSZFK, a neveléstudományok kandidátusa) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM1 16 Hang és üres folyosó Balaskó Jenő (1940-2009) Ezen a hétfőn értesültem Balaskó Jenő haláláról. Arról is, hogy a halála előtti napon, az előző hétfőn közös jó ismerősünktől telefonon az én számomat tudakolta (ami egyébként megvolt neki). Aztán nem hívott. Immár nekem kell megidéznem őt a „semmi és fehér”-ből. „Ez fehér folyosó. / Irgalom! / Szeress!” - kezdi 1963-ban írt Szétlőtt sírkőből intarzia című versét. Ezzel máris a sorsát és pályáját determináló kezdetnél vagyunk. A forradalom alatt 16 éves fegyvertelen diákként sebesülteket szállított, golyót kapott a lábába. Már a kórházban faggatták a nyomozók. A börtönt megúszta, de három évtizeden át zaklatta, figyelte a diktatórikus hatalom („Elmondom az újabb mesét: / vegye le a szemüvegét! / Álmaimban a vallató. / Szemétben talált hintaló.’’). Politikailag és poétikailag egyaránt elszánt antirealistaként nem fért bele a konszolidáció kompromisszum-karámjába. Dózsa halála című áthallásos poémájáért épp 63-ban helyezték rendőri felügyelet alá, jó ideig minden március 15-e és október 23-a előtt begyűjtötték 68-ban augusztus 21-e előestéjén is. Az ekkor született Habszivacs 2-ben tizenkét éven át egész héten minden nap augusztus 20-ika van, a zárósor pedig ennyi:,Tiltsanak!” Tiltották is - első kötete, a Miniáklon csupán 1985-ben jelenhetett meg. Pedig költői életműve lényegében már a 70-es évek elején készen volt. Weöres és Nagy László hatott rá legerősebben - ám már fiatalon radikálisan új és egyéni költészetet teremtett. Minden jó költő szétbontja a megszokott szó- és jelentéskapcsolatokat, hogy csak rá jellemző sajátosan újakat hozzon létre helyettük; ám Balaskó ezt számos versének minden sorában és szókapcsolatában, sőt, sokszor a szavakon belül is mindig újra megtette, így - újra- meg újraolvasva is - meglepő, elgondolkodtató, új dimenziókkal gazdagodó szövegeket hozott létre: „Én csak úgy mint mindig. / Téged, ki mindig. Én csak / puha szemednek: mindig. / Ki éjszaka titokban járkálsz. Halott.” Gondosan kidolgozott neofuturista és zenére improvizált újdadaista hosszúverseit kivételes tehetséggel és átütő erővel adta elő Petri-Galla lakásán, a Rex és a Syrius kíséretével rockkoncerteken („Zöld-sárga, zöld-sárga, / Világ egyhatoda”, énekelte Baksa-Soós Jánossal a közönség extázisban), Szentjóbyval és Erdéllyel, másszor Ladik Katalinnal, majd Bálint Istvánnal és a nekrológíróval közös nyilvános fellépéseken; majd a nyolcvanas években a Lélegzet és az Orley Kör estjein. Emellett ekkortájt a Szkénében nagyszerű Weöres-, Pilinszky-, Nagy László- és Erdély-műsorokat állított össze és olvasott fel. „Ütköztettem a legprogresszívebb indulataimat az ősi, valamint a klaszszikus indulatokkal és gondolatokkal” - írta módszeréről. A Füst Milán-i értelemben vett indulat az ellenpontozó kompozíciós elemmel együtt valóban kiemelt szerepet kapott lírájában. Mindezt a zenéből transzponálta a költészetbe (a Zeneművészeti Főiskola zongora-szolfézs szakát végezte, és - ha engedték - zeneiskolákban tanított). De az indulat sodorta örökösen örömbe-bajba, szerelembe-vitába, sőt, kocsmai verekedésbe magánemberként, elkötelezettségbe-politikai harcba közszereplőként is. Nemzeti érzelmű antibolsevista és antiprovincialista avantgardista volt. Nem titkolta, mennyire fájt neki, hogy a rendszerváltás után, Antall József és politikája szenvedélyes támogatójaként szembekerült progresszív íróbarátaival. Aztán lehiggadva kibékültünk. Megalkuvásra képtelen, barátaihoz és eszméihez a végsőkig hű, egy tömbből faragott, de mozgékony, gyors észjárású férfi volt. Magas alakja, munkát és akár 48 órás folyamatos ébrenlétet-italozást bíró erős fizikuma is megtörhetetlenséget sugárzott. Gulliver a lilliputiak között. 1990-ben a Kráter kiadta Ilyen η szakát hagytatok címmel második, vaskosabb verseskötetét, amelyet Göncz Árpádtól Eörsi Istvánig számos magyar író árult az Astoria aluljáróban. Tíz évvel később jelent meg a harmadik, az Elmúlik minden. Ám ezek a versek se a cenzúrás, se a cenzúrátlan időkben nem bukkantak fel a folyóiratok versáradatában. Ő maga soha egy lépést se tett az érvényesülésért. Egyetlen irodalmi elismerése az 1986- os Örley-díj. Az utóbbi két évtizedben Nagymaroson lakott, rossz félszemével és szegényen, távol az irodalmi élettől. Kevesen és ritkán írták le a nevét - kivéve legrégebbi és legközelebbi hajdani tanítványát, Mamót, Turcsány Pétert, olykor Kukorellyt, Isztray Botondot, Bodor Bélát, aki megírta róla, hogy a forradalom igazi költőjeként lírai életműve szükségszerűen osztozik 56 mai sorsában. Balaskó Jenő 68 évet élt. „Élet és halál. / Hang és üres folyosó” - zárta az Intarziát. Az ő hangja sokáig fog visszhangzani a magyar költészetben. Tábor Ádám AGORA A József Attila Művészeti Centrum és Terézváros Önkormányzata szeretettel meghívja 2009. március 5-én (csütörtökön) 17 órakor kezdődő, 100 éve született FARKAS ALADÁR szobrászművész, Munkácsy-díjas, érdemes művész emlékkiállításának megnyitójára, LUCIEN HERVÉ fotóival. József Attila Klub, Budapest, VI. kerület, Eötvös u. 27-29. Telefon: 06/1/375-0860, e-mail: jozsefattilaklub@jamca.hu, info@jamca, jozsefattilaklub@jamca, honlap: www.jamca.hu 2009. FEBRUÁR 27.