Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-07-24 / 30. szám - Bodor Péter - Nyitrai-Sükösd Anikó: Politikai pszichiátria • Létezett-e Magyarországon az államszocializmus időszakában (6. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM * BODOR PÉTER-NYITRAI-SÜKÖSD ANIKÓ:­ A tudományok hagyományos fel­osztását alapul véve a pszicho­lógia és a pszichiátria speciá­lis eseteket képeznek, sajátos „hib­ridek”, amelyek valamilyen értelem­ben a társadalom- és természettudo­mányok között helyezkednek el. Ál­láspontunk szerint, egy elvont és ál­talános szinten, a pszichiátria és a klinikai pszichológia e hibrid jelle­gével magyarázható az e tudomá­nyok alkalmazását gyakorló hivatá­sok sebezhetősége a politikai befolyásolás te­kintetében. Az intézményi működést tekint­ve a célok és eszközök elemzése se­gíthet abban, hogy konkrétabban is azonosítsuk azokat a tényezőket, amelyek felelősek a pszichiátria sa­játos sebezhetőségéért. Mint orvos­­tudományi hivatás és gyakorlat, a pszichiátria létrejötte óta túlnyomó­­részt természettudományos hozzá­állást tanúsított, és tanúsít mindmá­ig. Biológiai modellekre alapoz, pél­dául manapság egyfajta „homo neurotransmmnitericust” előfeltéte­lez (Bodor, 2001). E szemléletnek megfelelően pedig orvosi módsze­reket és beavatkozásokat alkalmaz céljai eléréséhez, így gyógyszereket, azaz drogokat és más, az emberi test­re irányuló beavatkozásokat moz­gósít. Bár a pszichiátria az emberi magatartás normalizálására törek­szik, a „normális” fogalma aligha meghatározható a természettudo­mányos hozzáálláson belül, magán a pszichiátria, illetve a természettu­dományként felfogott pszichológia keretei közt. Különböző lehetőségeink van­nak arra vonatkozóan, hogy rögzít­sük, illetve meghatározzuk, hogy mi a „normális”. Először is a „nor­­malitás” mindennapi jobbára nem reflektált fogalma könnyedén hoz­záférhető. Másodsorban, a „norma­­litás” mibenlétének rekonstruálása, hogy létezik-e egyáltalán s hogy mi­lyen történeti, kulturális és társas­társadalmi feltételek miként rögzí­tik és alakítják, a társadalomtudo­mányok, a morális tudományok, a „moral sciences” állandó és örök feladata. Harmadrészt, a „normali­­tás” konstrukciója, a valami meg­teremtése értelmében vett konst­rukció, kimondottan érdekében áll bármely tekintélyelvű, voluntaris­ta és központosított hatalmi beren­dezkedésnek vagy politikai rend­szernek. S a magyar politikai rend­szer ilyen volt az államszocializmus időszakában. Egy széles értelemben vett huma­nista hagyomány alapján az embert egy önmeghatározó és önértelmező lénynek tartották, s tartják mindmá­ig, Pico della Mirandolától (1486/1956) Charles Taylorig (1985). Valójában a normalitás hiányának problémája akkor válik egészen drá­maivá, amikor az egyén önmegha­tározása és önértelmezése alapjai­ban rendül meg, vagy esetleg hiány­zik. Ahogy Goffman megjegyzi, a leendő mentális betegek úgy érzik, hogy „elvesztik az eszüket és a saját maguk feletti kontrollt. Társadal­munkban valószínűleg az egyik leg­alapvetőbb fenyegetés az ön számá­ra, ha valaki ilyennek látja magát” (Goffman, 1984, 123.). Az ilyen vi­szontagságok közt élő emberekről való gondoskodás feladata termé­szetesen a pszichiátriának jutott. Ezért a pszichiátria olyan pozíció­ban van, hogy bizonyos eljárásokat még a „beteg”” akarata ellenére is al­kalmazhat, azaz például kényszer­kezeléseket hajthat végre. Mint köz­tudott, felhatalmazása van arra, hogy „totális intézményben” tartsa az em­bereket, hogy kórházi tartózkodást írjon elő, azért, hogy megváltoztas­son embereket. Ezek a körülmények tették és teszik a pszichiátriát mind­máig vonzó eszközzé bizonyos po­litikai mechanizmusok számára, me­lyek abban érdekeltek, hogy az em­bereket egy-egy adott ideológiának megfelelő lényekké formálják át. És így lehetett ez a magyarországi kom­munista kísérlet időszakában is, amelynek az volt az érdeke, hogy egy új „szocialista embert” faragjon, vagy legalábbis valami olyat, amit annak gondoltak. A demokratikus­nak nevezett társadalmakban, mint például az Egyesült Államokban, a pszichiátria e speciális sebezhetősé­ge a politikai befolyás vonatkozásá­ban, nem függetlenül a Szovjetunió politikai pszichiátriájától (Bonnie, 2002), különleges törvényes bizto­sítékok létrehozását motiválta. * Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy Magyarországon létezett-e az úgynevezett politikai kényszerpszi­chiátria, illetve arra kerestünk vá­laszt, hogy az államszocializmus idő­szakában a hatalom milyen mérték­ben és milyen eszközökkel hatolt be a modern pszichiátria keretei közé. A kérdés fordítottjával, azzal tehát, hogy a pszichiátria miként volt al­kalmazható arra, hogy az ember mentességet nyerjen a katonai szol­gálat alól, vagy akár politikai meg­hurcoltatást kerüljön el, jelen kon­textusban nem foglalkozunk, mi­ként azzal sem, hogy a politikai te­matika miként jelent meg a kórké­pekben. Ez utóbbi kérdést Kovár (2008) elemzi. Az alábbiakban fő problémánk tehát a következő: a pszichiátria autonóm működését mennyire befolyásolta, korlátozta, és milyen célokra, milyen megfon­tolásból alkalmazta? Egyebek közt a Szovjetunió egy­kori és Kína máig tartó történetéből számos olyan eset ismert, melynek során valakit elsődlegesen politikai okok miatt, így a megkívánttól elté­rő politikai nézetei, magatartása, il­letve beállítottsága miatt, orvosilag megalapozatlan módon pszichiátri­ai kényszergyógykezelésre ítéltek, és azt végrehajtották rajta. Vlagyi­mir Konsztantyinovics Bukovszkij, aki az egykori Szovjetunióban éve­ket töltött börtönökben, rabkórhá­zakban és speciális pszichiátriai osz­tályokon, a 70-es évektől igyekezett felhívni a nyilvánosság figyelmét a szovjet politikai pszichiátriára. Még egy Semjon Gluzmannal közösen írt tanulmányt is megjelentetett Pszi­chiátriai kézikönyv másként gondolkodók számára (A Manual on Psychiatry for Dissenters) címmel. Néhány alkalommal a még szamiz­­dat Beszélő tudósított vonatkozó ese­tekről. Magyarországon a témával kapcsolatosan Haraszti Miklós (1999), Modor Ádám (2002) vég­zett kutatásokat, megemlítendő to­vábbá Gazsó L. Ferenc és Zelei Mik­lós könyve (1989). Eredményeiket felhasználva további kutatásokat vé­geztünk az Állambiztonsági Szol­gálatok Történeti Levéltára doku­mentumai között. Továbbá interjú­kat készítettünk néhány idősebb pszichiáterrel, valamint korábban rögzített interjúkat és az érintettek önéletrajzi írásait elemeztük. Ily mó­don­ adatszerzési módszereink az irodalmi áttekintés, a levéltári vizs­gálódás és az interjúk voltak. Vizsgálódásainkat több kérdés­­csoport határozta meg. Volt-e, s ha igen, akkor hogyan valósult meg a politikai pszichiátria Magyarorszá­gon? Milyen közvetlen és közvetett hatást tulajdoníthatunk működésé­nek? A politika pszichiátriára gya­korolt befolyásának milyen mecha­nizmusai voltak, és miként valósult meg intézményesen? Vizsgálatunk során viszonylag ke­vés példát találtunk a politikai kény­szerpszichiátriára Magyarországon, s egyetlen olyan példát sem, mely­re korábban más szerző ne utalt vol­na. Összesen kevesebb mint egy tu­cat esetről találtunk részletesebb adatokat. Közülük hármat muta­tunk be röviden alább. A. B. története a politikailag mo­tivált kényszerű pszichiátriai keze­lés egyik legismertebb magyarorszá­gi esete. A. B.-t 1966 és 1981 között folyamatosan megfigyelték. Ezen időszak alatt többször kényszer­gyógykezelésre ítélték, közben több alkalommal is akarata ellenére étel­lel megtömték, inzulininjekciót és elektrosokkos kezelést kapott. Paranoid skizofréniásnak diagnosz­tizálták. (Modor, 2002, Gazsó és Zelei, 1989) C. D. a Nemzeti Parasztpárt po­litikusa volt. Pszichiátriai kórképe szerint: „az államhatalom intézmé­nyeinek nyílt bírálatával adja tanú­jelét a normális alkalmazkodásra való képtelenségének”. C. D.-t a 70-es évek közepén három évig tartot­ták gondnokság és kényszergyógy­kezelés alatt. (Haraszti, 1999; Gazsó és Zelei, 1989) Dr. E. F. az ENSZ emberi jogokat védő osztályához fordult, mert visz­­sza akarta kapni a hadifogsága alatt elkobzott értéktárgyait. Dr. E. F.-et 1976-ban gondnokság alá helyezték, és paranoid skizofréniával kezelték. (Gazsó és Zelei, 1989) A legnyilvánvalóbb közös vonás ezekben az esetben az, hogy ezek az emberek amellett, hogy folyamatos ellenállással és kritikával illették a politikai rendszert, még a külföld­nek is „elárulták” saját országukat azzal, hogy kapcsolatot próbáltak teremteni külföldi „hatalmakkal” és intézményekkel, ráadásul e törekvé­seik olykor sikerrel is jártak. A fél­­rekezelések és bántalmazások miatt több esetben panasztétellel fordul­tak különféle hatóságokhoz, köztük „nyugati” szervezetekhez. A pszichiátria mint totális intéz­mény tehát éppen megfelelő eszköz lehetett a diktatúra számára, hogy ezeket az embereket elhallgattassa. Hiszen lényegi természete szerint mind egy autoriter rezsim, mind a pszichiátria azt célozza, hogy akár az elkülönítést, a fogva tartást is al­kalmazva és akár akaratuk ellenére is kezelje és megpróbálja megvál­toztatni azokat a személyeket, akik nem „normálisak”, akik nem illenek a társadalomba. Ugyanakkor, a po­litikailag befolyásolt, úgyszólván bántalmazott pszichiátria nemcsak arra adott lehetőséget, hogy az em­bert normalizálják, hanem arra is, hogy egyúttal az „árulást” is megto­rolják. Ezen felül a pszichiátria jó ürügynek tűnhetett vélt ideológiai igazságok számára: a rendszerrel szemben álló személy valójában egy tébolyult bolond, így cselekedetei hiteltelenek. A kutatásaink során csak néhány olyan esetet találtunk, ahol viszony­lag egyértelmű a politika pszichiát­riára irányuló befolyása, amelyek a politikai pszichiátria többé-kevésbé világos eseteinek tekinthetők. Ily mó­don az általunk ismert magyarorszá­gi adatok ellentétben állnak az egy­kori szovjet és a jelenlegi kínai hely­zetre vonatkozó beszámolókkal, me­lyek emberek tömegeiről szólnak (Munro, 2000). Elképzelhető per­sze, hogy Magyarországra vonatko­zó adataink radikálisan hiányosak. Ezt azonban nem tartjuk valószínű­nek. Az eltérés egyik lehetséges oka inkább azon a tényen alapulhat, hogy a politikai pszichiátria Magyarorszá­gon nem volt megfelelően intézmé­nyesítve, összehasonlítva a Szovjet­unióval és a Kínai Népi Demokrati­kus Köztársasággal. Ez utóbbi or­szágokban speciális intézmények vol­tak, illetve a beszámolók szerint mindmáig vannak, melyek arra sza­kosodtak, hogy a személyek egy kü­lönleges típusát kezeljék, a „politika­ilag őrült” személyeket. Csak néhány megkeresett pszichi­áter vállalkozott arra, hogy a korszak­ról beszélgessen velünk. Ezen inter­júk tanúsága szerint a politikai hata­lom érdeklődött az elmegyógyinté­zetek iránt. A vezetői szintektől az ápolókig voltak olyanok, akiket be­súgóknak gondoltak alanyaink, töb­bé-kevésbé befolyásolták, hogy mi­lyen elméleti keret határozza meg a kezeléseket, ám közvetlen politikai célból történő pszichiátriai kezelés­re nem találtunk adatokat. Mindazo­náltal a fent említett esetek, a koráb­bi vizsgálódások és bizonyos mérték­ben interjúink is azt jelzik, hogy a politikai pszichiátria valamilyen for­mában jelen volt Magyarországon. Az akkoriban pszichiáterként dolgo­zó interjúalanyaink, tehát akik egy­általán vállalták a beszélgetést, nem tudtak részletesebben beszámolni a minket érdeklő kérdésekről, és be­nyomásunk szerint olykor vonakod­tak is attól, hogy részletesen beszél­jenek az adott korszakról. További kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy mind a pszichiátria esetenkén­ti intézményes szintű abúzusát, mind az állítólagosan beteg személyek pszi­chiátriai abúzusát részleteiben is job­ban ismerjük. A mából visszatekintve a politikai pszichiátria két fő hatását különböz­tethetjük meg Magyarországon. Elő­ször is, beszélhetünk a politikai pszi­chiátria közvetlen hatásáról, mely magá­ban foglalja az érintett személyek közvetlen elszigetelését, megkínzá­­sát, hitelétől való megfosztását és stigmatizálását. Az előbbiekben be­mutattunk néhány esetet, melyek a politikai pszichiátria e közvetlen ha­tását szemléltetik, illetve példázzák. Másrészt bizonyára voltak a politi­kai pszichiátriának közvetett hatásai is, melyek a szélesebb tömegekre irá­nyultak. Ez a hatás a megfélemlítés lehetett, mely hallomás útján terjed­hetett, és arra vonatkozott, hogy bi­zonyos körülmények közt elme­­gyógyintézetbe vihetik azokat az embereket, akik nyíltan ellenálltak a fő politikai ideológiának. Ez az utóbbi, közvetett hatás valószínű­leg egyfajta diffúz ellenőrző eszköz­ként működött, mely persze csupán egyike volt a szocialista rezsim kü­lönféle fegyelmezési eszközeinek. Álláspontunk szerint a fentieken túl azonosítható a politikai pszichiátri­ának egy harmadik, hosszú távú hatá­sa is. Amikor felkerestünk néhány relatíve fiatalabb pszichiátert, és megpróbáltunk velük beszélni a szo­cialista korszak politikai pszichiát­riájának témájáról, az interjúban részt vevők többször vonakodóak voltak, egyfajta ambivalenciát mu­tattak, sőt olykor még nyíltan tagad­ták is, hogy esetleg létezett politikai pszichiátria Magyarországon. Bár nem szeretnénk néhány beszélgetés­ből messzemenő következtetésekre jutni, mégis úgy tűnik számunkra, hogy a politikai pszichiátria mint egy szakma történetének szomorú és nagyobbrészt meg nem írt fejeze­te hatással van a kortárs pszichiátri­ára és klinikai pszichológiára is. És ez az a pont, ahol a történelmi vizs­gálat nemcsak a múlt jobb megérté­sét segítheti, hanem a jelent és a jö­vőt is formálhatja. Tanulmányunk egy kezdeti pró­bálkozásnak tekinthető arra, hogy rekonstruáljuk a politikai pszichiát­ria történeti részleteit és a jelenre gyakorolt hatásait. További levéltá­ri kutatások, továbbá az idősebb és fiatalabb pszichiáterek generációi­val felvett interjúk lennének szüksé­gesek ahhoz, hogy teljesebbé tegyük azt a képet, melyet e kezdeti vizsgá­lódások sugallnak. (Az írás az European Society of the History of Human Siences [ESHHS] budapesti, július 21-e és 25-e között tartott konferen­­cára készült tanulmány magyar nyelvű vál­tozata.) Hivatkozások Bonnie, Richard J., 2002: Political Abuse of Psychiatry in the Soviet Union and in China: Complexities and Controversies, Journal of American Academy of Psychiatry and Law. 30: 136-44. Bodor Peter, 2001: More than meets the ear, British Journal of Psycholog. 92,403- 409. Gazsó L. Ferenc-Zelei László, 1989: Őrjítő mandragora, Budapest Goffman, Erving, 1984: Asylums. Harmondsworth: Penguin Haraszti Miklós, 1999: Jakab Károly meggyógyult, Beszélő. 1999/7-8. Kovái Melinda, 2008: „Büntetőjogfe­lelősségem tudatában kijelentem...” 2000, 2008. június. Mirandola, Giovanni Pico della 1486/1956: Oration on the Dignity of Man, translated by A. Robert Capo­­nigri, Chicago: Regnery Publishing. (http://www.wsu.edu:8080/-wldciv/ world_civ_reader/world_civ_ reader_l/pico.html) Modor Ádám, 2002: Dr. Pákh Tibor és a politikai pszichiátria, Havi Magyar Fó­rum. 10: 1, 46-49. Taylor, Charles, 1985: Self-interpreting animals, in Human Agency and Language. Cambridge MA: Cambridge Uni­versity Press, 45-77. Munro R. 2000: Judicial psychiatry in China and its political abuses. Columbia Journal of Asian Law 14:1-128. Politikai pszichiátria Létezett-e Magyarországon az államszocializmus időszakában? Egy tudomány története magában foglalja egy hivatás történetét, be­leértve annak szakmai gyakorlatát is. Ebben az írásban azon vizsgá­lódásaink előzetes eredményeiről számolunk be, melyek a pszichiát­ria és bizonyos mértékig a klinikai pszichológia gyakorlatának egy sa­játos vetületére irányulnak: a politikai pszichiátria magyarországi mű­ködésére az úgynevezett államszocializmus időszakában. Elsőként a pszichiátria politikai sebezhetőségét vesszük szemügyre, azt a kérdést, hogy miért válhat a pszichiátria a politika kívánatos áldozatává. Ezt kö­vetően ismertetjük a magyarországi politikai pszichiátriára vonatkozó vizsgálódásainkat. Végül elkülönítjük a politikai pszichiátria hatásainak közvetlen, közvetett és hosszú távú változatait. Robert Delaunay: Akt és Ibissek, 1907 © Albertina, Wien - Sammlung Batliner 2009. JÚLIUS 24.

Next