Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-11-06 / 45. szám - Láng Zsolt: „Bele kell sülni” • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (21. oldal) - Karafiáth Orsolya: A Cigánykártya • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (21. oldal)

KERTÉSZ 80 - FIKTÍV INTERJÚK, ESSZÉK, PRÓZA LÁNG ZSOLT: 2038-as interjú a Nobel-díjas Szijj Ferenccel - kérdezett Balázs V. Janka - Nem tartja igazságtalannak, hogy csak ilyen későn díjazták? A kő belseje húsz évvel ezelőtt jelent meg. - Látja, az ilyen kérdéseket nem szeretem. - Miért? - Hogyan lehet igazságtalannak nevezni egy ajándékozó gesztust? Továbbá, időszámítással mér valamit, aminek telje­sen más a mértéke. - Hol volt, amikor utolérték a hírrel? - Akkor értem haza. - Azt mondják, bujkált. - Nem bujkáltam. Az unokámat sétáltattam a Feneketlen-tó­nál. Amúgy valóban zavar, ha a képembe nyomnak ötven mik­rofont, és rosszindulatú kérdéseket üvöltöznek a háttérből. - Egyesek szerint... - Az egyeseket hagyjuk. - Csak arról akartam beszélni, hogy ilyenkor mindig sok az irigy, tényeket elferdítő, félremagyarázó kommentár. Amikor Ko­vács András Ferenc 29-ben megkapta a díjat, sok hazai újságban is úgy jelent meg, hogy „a román származású magyar író”. - KAF is megkapta? - Tényleg nem tudja? Én voltam az első, aki interjút készí­tett vele. - Valószínűleg hallottam, de soha nem érdekeltek a díjak. - Ne haragudjon, nincs erről semmi mondandója? Nem há­borítja fel, miként vélekednek honfitársai? Amikor 2002-ben Kertész Imre részesült a díjban, tele volt a sajtó zsidózással. „A magyarországi születésű Kertész Imre”, ezt írták...­­Jól van, kedves, beszéljünk inkább róla. Ha ennyire rajong a Nobel-díjasokért, bizonyára olvasta könyveit. Ő két dologban új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Az emlékezés labi­rintusából kibukkanva, hirtelen rápillanthatunk egy hihetetle­nül fegyelmezett szerkezetre, miközben a rejtélyes kimenet, a szabadság legtöbbször katarktikus élménye eloldoz tőle. Más­felől, ezek a művek szinte belénk táplálják a kollektív nyelv le­bontásának igényét, precízebben: feltárják az egyéni tapaszta­latok kifejeződésének lehetőségét a kollektív nyelvben. íróként olyan attitűdöt képviselt, a maga határozott, élesen kontúrozott, erőteljes magatartásával, amely Európa legnagyobb moralistái közé emelte. Bonyolult ez magának? - Önnek mi az attitűdje... - Várjon még, hadd folytassam. Maga hozta fel, de egyéb­ként is szívesebben beszélek Kertészről, mint magamról. Az ő attitűdje teljes összhangban állt a könyveivel. Az író nem vegyülhet a halálba táncolók szédült tömegébe, nem tehet egyetlen tánclépést sem a halálvágy farsangjában - valahogy így mondja a Márairól szóló tanulmányában. Márait ismeri? Pedig ő nem kapott Nobel-díjat. Öncsalás nélkül kell szem­benézni azzal, amivel a kollektivitás soha nem néz szembe, ez az az attitűd, amiről beszélek. - Ez lényegében minden íróra érvényes. - Mondok valamit az irodalom működéséről. A táncba be nem álló író felől jól látszik az irodalom természete. Látszik az az elő­relátás, vagy egy ma divatos kifejezéssel, az az evolutív performansz, amivel az irodalom létrehozza a felszín habját, a védőbevonatot, amivel elzárja az utat a kíváncsiskodók tekintete és beavatkozá­si kísérletei elől, amivel védelmezni a kialakulatlan, tehát még se­bezhető formákat a manipuláló szándékoktól. - A magamfajta kíváncsiskodóktól? - Akár. - Amiért rámenősnek látszom, én soha nem néznék be oda, ahol... - Nem akartam megbántani. Folytatom inkább. Kertész epi­kája belülről építkező, mondhatni a mondatból emelkedik egy lüktető spirálissal együtt és mentén kifelé. Miközben a kompozíció végtelenül szigorú, az írás előtt nem lebeg cél­ként előre felvázolt szerkezet, nincs váz, amit be vagy fel kell tölteni mondatokkal. A szöveg, amit létrehoz, állandóan út­közben van. Keletkezés közben. Ezzel tulajdonképpen megvé­di magát az ellencélok hatásától. - Mit ért ezalatt? - Maga erdélyi? - Miből tetszik gondolni? - Ők keresik valami alatt az értelmet. - Keressük rajta, mit ért ezen? - Ha úgy írunk, hogy kezdet kezdetétől lebeg előttünk egy strukturális vázlat, amit ki kell egészítenünk, akkor a munka nagy része arra fordítódik, hogy legyőzzük az ellenerőket. Mint amikor a mágnesdarabokat rossz pólusokkal szeretnénk összeilleszteni. Minden célnak van ellencélja. De ha nincs megnevezett cél, könnyebben boldogulunk. Aki célba ér, az végképp elveszíti a célt. - A siker is a habzás jelenségéhez tartozik? - Alkat kérdése, kire hogyan hat. Nézze meg például Ker­tészt, lehet, hogy életmódja változott, mondjuk a Fasanenstrasse és a Ku’damm sarkán, a Kempinskiben kávézott, és nem a Szimplában, ám a szövegekben teljesen konstans minden, az ő szöveghajójának rendíthetetlen a tőkesúlya. - És az ön saját tőkesúlya? - Micsoda? - Önnél mit tetszik tőkesúlynak tartani? - Inkább elmondom a Kertészét... - Gondolom, a holokauszt... - Nem, nem egészen. Hanem a nyelvkeresés. De legyen ma­gának is igaza: a holokauszt nyelvének megtalálása. Kertész végig szembement sok mindennel. Egyrészt azzal az általá­nos jelenséggel kellett szembemennie, hogy kisajátították a holokauszt nyelvét. Bizniszt csináltak a holokausztból, gics­cset, főképp filmen, de színdarabok, regények tucatjaiban is, kisajátították az emlékezet nyelvét. Másrészt még ennél is ér­dekesebb, hogy neki magyarul kellett olyasmiről írnia, ami­nek magyarul egyáltalán nem volt emlékezete, sőt, ami volt, az kevély tagadása volt annak, amiről szólt. Ez óriási és lénye­gében tragikus feladat. Beszámolni saját tapasztalataimról, saját alapvető, meghatározó tapasztalataimról, énemet, sor­somat, végzetemet kifejező élményemről, azon a nyelven, amelynek általános beszélője, az a bizonyos mi tagadja ennek a tapasztalatnak a létezését, legalábbis elfordul tőle, máskép­pen: az élményből nem lesz a megértés által tapasztalat. - De hogyan tagadhatja egy nyelv a beszélő tapasztalatát? Nem hiszem, hogy a... - Mit nem hisz, kedves Janka? Profanizáljak? Mintha ma­gának a születéséről kellene beszélnie, és még csak nem is utal­hatna a baszás, a pina, a fasz stb. szavakra. - Önnél is erős az ellenállás a kollektív sémák ellen. Versei prózaszerűek, prózája nyelvi sűrűséggel pontos. - Szépen mondja ezt az ellentéteket kedvelő riporter, de jobban örülnék, ha verseim versszerű versek volnának, prózá­mat pedig prózaszerű prózának neveznék. Mit tudhatunk a versről, mit a prózáról? Mit tartunk annak, mit amarnak? Zsákutcába akar vinni? - Ön szerint mi a vers? - Az a vers, ami versként folytatódik. - De hol? - Bennem. Az olvasóban. Megkapom-e tőle a saját nyelvet ajándékként? Mert nem akarok a történelem alanya lenni. A történelemnek a mi az alanya. - Kifejtené bővebben? - Hány éves? - Huszonkilenc. - Maga ennek a századnak a szülötte, sőt egy új évezred­nek. A múlt évezred úgy fejeződött be, hogy kiléptünk a tör­ténelemből. Nagyjából negyven évvel ezelőtt. De nem örül­hettünk feltétlenül a szabadságnak. Mit is mond Kertész? Azt mondja, hogy a holokausztnak nincs nyelve, de ha volna, va­lószínűleg belepusztulnánk abba a borzalmas, gyászos nyelv­be. Igen, ez így van, tudom. Nem bírnám ki azt a nyelvet, amelyen leírhatnám mindazt, ami velem történt. Ha csupán a kormot nevezném meg ennek a nyelvnek mélységes bizton­ságával, a kormot, amit gyerekkoromban beszívtam, megful­ladnék. Szerencsére a kollektivitás nyelve, az az általános mi, a történelem alanya megóv ettől. Jó tehát, hogy van, hatékony evolutív faktor. De nem válhat dominánssá. Nem uralhatja to­tálisan a világot. Nem regisztrálhat saját maga mindent. A kollektív én, vagyis a­mi folyamatos ellenőrzésre szorul. De senki nem bírja ellenőrizni. Nincs meg a hatalma hozzá. Ezért aztán igyekszik gazdagítani. Ez a módszer. Ez a járható út. Tágítani, kibillenteni, ha túl férfias, nőiesíteni, ha túlságosan elragadja a fantáziája, visszahozni a tényekhez. - Ezért olyan kanyargós az irodalomtörténet is? - Nagyszerű, kiváló megállapítás, kezd belejönni. Igen, így van. Az irodalom hullámzik. Mert az írók közben dolgoznak. Ismeri a Rubik-kockát? Amíg az ember kirakja, agytekervénye­­it legalább annyira meggyötri, mint azt a nyikorgó szerkentyűt. De aztán kialakulnak a képletek, az ember csak ránéz, és tudja, készekészekifike stb. stb., behelyettesít. Ám ebben nincs kreativitás. Halott ügy. Bele kell sülni a képletekbe, ki kell hulljon a séma a fejünkből, hogy valami életre keljen, valami új szülessen. A kép­letek helyett egyszer csak újra dolgozni kell, illetve mindig van, aki dolgozik, csakhogy aki dolgozik, lemarad, hátul kullog, per­sze látszólagos a lemaradása, mert aztán előáll valami új. Volt ugye száz évvel ezelőtt egy erős realista, ideologikus írástípus, ez dominált, aztán egy emberöltő után jött a váltás, a realizmus he­lyére az imagináció került, aztán újfent a lecsupaszodott, csontsovány, vázszerű valóság, majd ismét jött a képzelet mérté­ken felüli gazdagsága, ezúttal sokkal pontosabb nyelven. - Ekkor született a kő belseje. - Ekkor jelent meg... - Ekkor jelent meg, és világsiker lett. - Nem szeretem, ha a sikerrel példálóznak. A siker a formu­lát jelenti. - Vajon nem mondhatjuk, hogy egy ilyen könyv sikeressége kifejezi az olvasók egyre határozottabb eltökéltségét: szeretné­nek megjavulni? Szeretnék, ha a világ másképp működne? - A siker néha csak arra való, hogy megértés, megélés nél­küli élményekhez juttassa az ujjongókat. - Nem befolyásolják az elvárások? - Könyörtelenségnek is nevezhető, ha az író nem téríti el magát attól, hogy azt írja, amit írnia kell. Van, aki nem ennyi­re könyörtelen. - Ön tehát... - Soha nem térek le a magam útjáról. - Mégis Kertészről mesélt nekem. Mindenben egyetért vele? - Az ilyen kérdéseket is feleslegesnek tartom. - Miért? - Egyetérteni, primitív formula... - Úgy értem... - Nálam sokkal több az őrület, mint Kertésznél. Ő köze­lebb áll a moralistákhoz, mint én, ergo közelebb az értelem­hez. Én viszont a megmagyarázhatatlanul létező káoszhoz ál­lok közelebb. A látszat mögött ott a rejtett valóság, amelynek nincs logikája, nincsenek törvényei, nincs formája - sötét csil­lag, fekete lyuk, se fénye, se hangja, nincs információnk róla, csak annyi, hogy létezik, és mindenre hatással van. - Beszéljünk személyes dolgokról. Mit jelent önnek az... - Ezek a legszemélyesebb dolgaim. Az írás nálam nem ön­kifejezés - annál több. Nem életbevágó - több. Több és keve­sebb. De úgy látom, maga kedveli a képes beszédet. A kenyér­cédulák képére emlékszik? Ja, maga akkor még nem élt... A pékek kis cetlit ragasztottak a kenyérre, fontos tudósítás és jelzés volt, miközben tulajdonképpen mellékes. De senki nem vette meg a kenyeret, ha nem volt rajta cédula. Nem lehetett hamisítani, mert akkor az egész kenyeret hozzá kellett volna sütni. El tud igazodni a sok belesülés között?­­ Sok helyen élt már, New York, Berlin, Amszterdam, de soha nem ment el innen. Ellenben itthon úgy él, mintha emig­ráns volna. Miért? - Mit mond Kertész az emigránsokról? Hogy a legtöbbet mindig is tőlük lehetett megtudni. Lett légyen szó rendes vagy akár belső emigrációról. Szóval, örüljön, kedves Janka, örül­jön az emigránsoknak. De ez ismét nyelvi kérdés. Az emig­ráns eltávolodik a kollektív, személytelen nyelvtől. - Vajon nincs szüksége arra, hogy ... - Tudom, mit akar kérdezni. Sok esetben a puszta gesztus mindennél fontosabb. Bár a gesztus is a nyelvhez kapcsolódik. Amikor a 10-es évek közepén Esterházy elhagyta az országot, akkor azzal hatalmas rést ütött a dominanciára törő nyelven. Csakis ő tehette meg ezt a gesztust, ezért volt akkora hatása. A dominancia megbicsaklott, leomlott a kevélység vára. Persze vissza-visszatérő örvények ezek. Elég öreg vagyok, hogy tud­jam, minden megismétlődik valamilyen formában. Ha a tárgyi világ kerül hatalomra, akkor az elnyomja a fogalmakat, később azok megerősödnek, és akkor a tárgyak kerülnek háttérbe. - Ha jól értettem, ugyanezt mondta az írásra vonatkoztat­va is. - Persze, általánosan billegetőzik a világ. Budapest alatt leg­alább hat réteg található. Ami nem annyira a pusztulásról, in­kább az újrakezdésről szól. Az írás is ilyen. Nézze meg Kertészt, milyen rétegesek a művei. Elindul, és nem hagyja magát. Az emlékezés, a pontos felidézés küzdelme zajlik. És ez a küzde­lem felszabadítóan reményteljes. Miközben újra belegázol a fo­galmak tengerébe, a mondatok hullámverése megajándékoz egy ismeretlen zenével, amelynek varázsa, személyes jellege megej­tő; amikor már senki nem fogja beszélni a magyar nyelvet, ak­kor is képes lesz hatni emocionális befogadóira. - Ön tehát őrült csillaga ellenére optimista? - Emlékszik, hogyan fejeződik be A kudarc, kedvenc Kertész­regényem? Sziszifusz egyszer csak azon kapja magát, hogy a szikla, amit naponta felgörget a hegyre, elkopott, a sok gör­­getés elkoptatta, szürke kavics maradt belőle. Az írókat is el­kapja végül az izgalom, egyszer minden szikla szétporlad. És akkor marad a mondatok zenéje. Az viszont valóban halha­tatlan.­­ Köszönöm, hogy végül rá tetszett állni az interjúra. „Bele kell sülni" 2009. NOVEMBER 6. 21 KARAFIÁTH ORSOLYA: A Cigánykártya A történetben rejlő folytatás. Mert készülődnek már a jóslatok. A kártya nála, ám nálad a kérdés. Bűvöld, hogy dobjon végre jobb lapot. Kend meg kezét arannyal, színezüsttel. Mézes szavak. De álcázás a máz! Jövőd kérded? Hisz ő onnan beszél - ám néha rosszul emlékszik, vigyázz. Azt mondja, Szenvedély, azt mondja, Csillag. Kimondja győztesen, hogy Szívkirály. Pedig minden ott van a pakliban. Mohón csillan meg két aranyfogán. Bizsuk csörögnek. Strassz és műanyag. Hamisgyöngy-szikra, kölcsönfény a napnak. A gömb se kristály,füstje képzelet. Titkát úgyis te gondolod magadnak. A csillagfényben gyöngéd rajzolat az éjszövetbe rejtett rózsaminta. Kapok sorolnak, szép egymásután: felfénylő és sötét - mint a rojt a rojtra. Mit mond bennük a bűbájos jövendő? Semmit se mond. Lassan telik, ha van. Felfedve minden kártyád, sorsra sors. Te meg csak állsz, Kivetve, boldogan. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next