Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-06 / 45. szám - Láng Zsolt: „Bele kell sülni” • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (21. oldal) - Karafiáth Orsolya: A Cigánykártya • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (21. oldal)
KERTÉSZ 80 - FIKTÍV INTERJÚK, ESSZÉK, PRÓZA LÁNG ZSOLT: 2038-as interjú a Nobel-díjas Szijj Ferenccel - kérdezett Balázs V. Janka - Nem tartja igazságtalannak, hogy csak ilyen későn díjazták? A kő belseje húsz évvel ezelőtt jelent meg. - Látja, az ilyen kérdéseket nem szeretem. - Miért? - Hogyan lehet igazságtalannak nevezni egy ajándékozó gesztust? Továbbá, időszámítással mér valamit, aminek teljesen más a mértéke. - Hol volt, amikor utolérték a hírrel? - Akkor értem haza. - Azt mondják, bujkált. - Nem bujkáltam. Az unokámat sétáltattam a Feneketlen-tónál. Amúgy valóban zavar, ha a képembe nyomnak ötven mikrofont, és rosszindulatú kérdéseket üvöltöznek a háttérből. - Egyesek szerint... - Az egyeseket hagyjuk. - Csak arról akartam beszélni, hogy ilyenkor mindig sok az irigy, tényeket elferdítő, félremagyarázó kommentár. Amikor Kovács András Ferenc 29-ben megkapta a díjat, sok hazai újságban is úgy jelent meg, hogy „a román származású magyar író”. - KAF is megkapta? - Tényleg nem tudja? Én voltam az első, aki interjút készített vele. - Valószínűleg hallottam, de soha nem érdekeltek a díjak. - Ne haragudjon, nincs erről semmi mondandója? Nem háborítja fel, miként vélekednek honfitársai? Amikor 2002-ben Kertész Imre részesült a díjban, tele volt a sajtó zsidózással. „A magyarországi születésű Kertész Imre”, ezt írták...Jól van, kedves, beszéljünk inkább róla. Ha ennyire rajong a Nobel-díjasokért, bizonyára olvasta könyveit. Ő két dologban új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Az emlékezés labirintusából kibukkanva, hirtelen rápillanthatunk egy hihetetlenül fegyelmezett szerkezetre, miközben a rejtélyes kimenet, a szabadság legtöbbször katarktikus élménye eloldoz tőle. Másfelől, ezek a művek szinte belénk táplálják a kollektív nyelv lebontásának igényét, precízebben: feltárják az egyéni tapasztalatok kifejeződésének lehetőségét a kollektív nyelvben. íróként olyan attitűdöt képviselt, a maga határozott, élesen kontúrozott, erőteljes magatartásával, amely Európa legnagyobb moralistái közé emelte. Bonyolult ez magának? - Önnek mi az attitűdje... - Várjon még, hadd folytassam. Maga hozta fel, de egyébként is szívesebben beszélek Kertészről, mint magamról. Az ő attitűdje teljes összhangban állt a könyveivel. Az író nem vegyülhet a halálba táncolók szédült tömegébe, nem tehet egyetlen tánclépést sem a halálvágy farsangjában - valahogy így mondja a Márairól szóló tanulmányában. Márait ismeri? Pedig ő nem kapott Nobel-díjat. Öncsalás nélkül kell szembenézni azzal, amivel a kollektivitás soha nem néz szembe, ez az az attitűd, amiről beszélek. - Ez lényegében minden íróra érvényes. - Mondok valamit az irodalom működéséről. A táncba be nem álló író felől jól látszik az irodalom természete. Látszik az az előrelátás, vagy egy ma divatos kifejezéssel, az az evolutív performansz, amivel az irodalom létrehozza a felszín habját, a védőbevonatot, amivel elzárja az utat a kíváncsiskodók tekintete és beavatkozási kísérletei elől, amivel védelmezni a kialakulatlan, tehát még sebezhető formákat a manipuláló szándékoktól. - A magamfajta kíváncsiskodóktól? - Akár. - Amiért rámenősnek látszom, én soha nem néznék be oda, ahol... - Nem akartam megbántani. Folytatom inkább. Kertész epikája belülről építkező, mondhatni a mondatból emelkedik egy lüktető spirálissal együtt és mentén kifelé. Miközben a kompozíció végtelenül szigorú, az írás előtt nem lebeg célként előre felvázolt szerkezet, nincs váz, amit be vagy fel kell tölteni mondatokkal. A szöveg, amit létrehoz, állandóan útközben van. Keletkezés közben. Ezzel tulajdonképpen megvédi magát az ellencélok hatásától. - Mit ért ezalatt? - Maga erdélyi? - Miből tetszik gondolni? - Ők keresik valami alatt az értelmet. - Keressük rajta, mit ért ezen? - Ha úgy írunk, hogy kezdet kezdetétől lebeg előttünk egy strukturális vázlat, amit ki kell egészítenünk, akkor a munka nagy része arra fordítódik, hogy legyőzzük az ellenerőket. Mint amikor a mágnesdarabokat rossz pólusokkal szeretnénk összeilleszteni. Minden célnak van ellencélja. De ha nincs megnevezett cél, könnyebben boldogulunk. Aki célba ér, az végképp elveszíti a célt. - A siker is a habzás jelenségéhez tartozik? - Alkat kérdése, kire hogyan hat. Nézze meg például Kertészt, lehet, hogy életmódja változott, mondjuk a Fasanenstrasse és a Ku’damm sarkán, a Kempinskiben kávézott, és nem a Szimplában, ám a szövegekben teljesen konstans minden, az ő szöveghajójának rendíthetetlen a tőkesúlya. - És az ön saját tőkesúlya? - Micsoda? - Önnél mit tetszik tőkesúlynak tartani? - Inkább elmondom a Kertészét... - Gondolom, a holokauszt... - Nem, nem egészen. Hanem a nyelvkeresés. De legyen magának is igaza: a holokauszt nyelvének megtalálása. Kertész végig szembement sok mindennel. Egyrészt azzal az általános jelenséggel kellett szembemennie, hogy kisajátították a holokauszt nyelvét. Bizniszt csináltak a holokausztból, gicscset, főképp filmen, de színdarabok, regények tucatjaiban is, kisajátították az emlékezet nyelvét. Másrészt még ennél is érdekesebb, hogy neki magyarul kellett olyasmiről írnia, aminek magyarul egyáltalán nem volt emlékezete, sőt, ami volt, az kevély tagadása volt annak, amiről szólt. Ez óriási és lényegében tragikus feladat. Beszámolni saját tapasztalataimról, saját alapvető, meghatározó tapasztalataimról, énemet, sorsomat, végzetemet kifejező élményemről, azon a nyelven, amelynek általános beszélője, az a bizonyos mi tagadja ennek a tapasztalatnak a létezését, legalábbis elfordul tőle, másképpen: az élményből nem lesz a megértés által tapasztalat. - De hogyan tagadhatja egy nyelv a beszélő tapasztalatát? Nem hiszem, hogy a... - Mit nem hisz, kedves Janka? Profanizáljak? Mintha magának a születéséről kellene beszélnie, és még csak nem is utalhatna a baszás, a pina, a fasz stb. szavakra. - Önnél is erős az ellenállás a kollektív sémák ellen. Versei prózaszerűek, prózája nyelvi sűrűséggel pontos. - Szépen mondja ezt az ellentéteket kedvelő riporter, de jobban örülnék, ha verseim versszerű versek volnának, prózámat pedig prózaszerű prózának neveznék. Mit tudhatunk a versről, mit a prózáról? Mit tartunk annak, mit amarnak? Zsákutcába akar vinni? - Ön szerint mi a vers? - Az a vers, ami versként folytatódik. - De hol? - Bennem. Az olvasóban. Megkapom-e tőle a saját nyelvet ajándékként? Mert nem akarok a történelem alanya lenni. A történelemnek a mi az alanya. - Kifejtené bővebben? - Hány éves? - Huszonkilenc. - Maga ennek a századnak a szülötte, sőt egy új évezrednek. A múlt évezred úgy fejeződött be, hogy kiléptünk a történelemből. Nagyjából negyven évvel ezelőtt. De nem örülhettünk feltétlenül a szabadságnak. Mit is mond Kertész? Azt mondja, hogy a holokausztnak nincs nyelve, de ha volna, valószínűleg belepusztulnánk abba a borzalmas, gyászos nyelvbe. Igen, ez így van, tudom. Nem bírnám ki azt a nyelvet, amelyen leírhatnám mindazt, ami velem történt. Ha csupán a kormot nevezném meg ennek a nyelvnek mélységes biztonságával, a kormot, amit gyerekkoromban beszívtam, megfulladnék. Szerencsére a kollektivitás nyelve, az az általános mi, a történelem alanya megóv ettől. Jó tehát, hogy van, hatékony evolutív faktor. De nem válhat dominánssá. Nem uralhatja totálisan a világot. Nem regisztrálhat saját maga mindent. A kollektív én, vagyis ami folyamatos ellenőrzésre szorul. De senki nem bírja ellenőrizni. Nincs meg a hatalma hozzá. Ezért aztán igyekszik gazdagítani. Ez a módszer. Ez a járható út. Tágítani, kibillenteni, ha túl férfias, nőiesíteni, ha túlságosan elragadja a fantáziája, visszahozni a tényekhez. - Ezért olyan kanyargós az irodalomtörténet is? - Nagyszerű, kiváló megállapítás, kezd belejönni. Igen, így van. Az irodalom hullámzik. Mert az írók közben dolgoznak. Ismeri a Rubik-kockát? Amíg az ember kirakja, agytekervényeit legalább annyira meggyötri, mint azt a nyikorgó szerkentyűt. De aztán kialakulnak a képletek, az ember csak ránéz, és tudja, készekészekifike stb. stb., behelyettesít. Ám ebben nincs kreativitás. Halott ügy. Bele kell sülni a képletekbe, ki kell hulljon a séma a fejünkből, hogy valami életre keljen, valami új szülessen. A képletek helyett egyszer csak újra dolgozni kell, illetve mindig van, aki dolgozik, csakhogy aki dolgozik, lemarad, hátul kullog, persze látszólagos a lemaradása, mert aztán előáll valami új. Volt ugye száz évvel ezelőtt egy erős realista, ideologikus írástípus, ez dominált, aztán egy emberöltő után jött a váltás, a realizmus helyére az imagináció került, aztán újfent a lecsupaszodott, csontsovány, vázszerű valóság, majd ismét jött a képzelet mértéken felüli gazdagsága, ezúttal sokkal pontosabb nyelven. - Ekkor született a kő belseje. - Ekkor jelent meg... - Ekkor jelent meg, és világsiker lett. - Nem szeretem, ha a sikerrel példálóznak. A siker a formulát jelenti. - Vajon nem mondhatjuk, hogy egy ilyen könyv sikeressége kifejezi az olvasók egyre határozottabb eltökéltségét: szeretnének megjavulni? Szeretnék, ha a világ másképp működne? - A siker néha csak arra való, hogy megértés, megélés nélküli élményekhez juttassa az ujjongókat. - Nem befolyásolják az elvárások? - Könyörtelenségnek is nevezhető, ha az író nem téríti el magát attól, hogy azt írja, amit írnia kell. Van, aki nem ennyire könyörtelen. - Ön tehát... - Soha nem térek le a magam útjáról. - Mégis Kertészről mesélt nekem. Mindenben egyetért vele? - Az ilyen kérdéseket is feleslegesnek tartom. - Miért? - Egyetérteni, primitív formula... - Úgy értem... - Nálam sokkal több az őrület, mint Kertésznél. Ő közelebb áll a moralistákhoz, mint én, ergo közelebb az értelemhez. Én viszont a megmagyarázhatatlanul létező káoszhoz állok közelebb. A látszat mögött ott a rejtett valóság, amelynek nincs logikája, nincsenek törvényei, nincs formája - sötét csillag, fekete lyuk, se fénye, se hangja, nincs információnk róla, csak annyi, hogy létezik, és mindenre hatással van. - Beszéljünk személyes dolgokról. Mit jelent önnek az... - Ezek a legszemélyesebb dolgaim. Az írás nálam nem önkifejezés - annál több. Nem életbevágó - több. Több és kevesebb. De úgy látom, maga kedveli a képes beszédet. A kenyércédulák képére emlékszik? Ja, maga akkor még nem élt... A pékek kis cetlit ragasztottak a kenyérre, fontos tudósítás és jelzés volt, miközben tulajdonképpen mellékes. De senki nem vette meg a kenyeret, ha nem volt rajta cédula. Nem lehetett hamisítani, mert akkor az egész kenyeret hozzá kellett volna sütni. El tud igazodni a sok belesülés között? Sok helyen élt már, New York, Berlin, Amszterdam, de soha nem ment el innen. Ellenben itthon úgy él, mintha emigráns volna. Miért? - Mit mond Kertész az emigránsokról? Hogy a legtöbbet mindig is tőlük lehetett megtudni. Lett légyen szó rendes vagy akár belső emigrációról. Szóval, örüljön, kedves Janka, örüljön az emigránsoknak. De ez ismét nyelvi kérdés. Az emigráns eltávolodik a kollektív, személytelen nyelvtől. - Vajon nincs szüksége arra, hogy ... - Tudom, mit akar kérdezni. Sok esetben a puszta gesztus mindennél fontosabb. Bár a gesztus is a nyelvhez kapcsolódik. Amikor a 10-es évek közepén Esterházy elhagyta az országot, akkor azzal hatalmas rést ütött a dominanciára törő nyelven. Csakis ő tehette meg ezt a gesztust, ezért volt akkora hatása. A dominancia megbicsaklott, leomlott a kevélység vára. Persze vissza-visszatérő örvények ezek. Elég öreg vagyok, hogy tudjam, minden megismétlődik valamilyen formában. Ha a tárgyi világ kerül hatalomra, akkor az elnyomja a fogalmakat, később azok megerősödnek, és akkor a tárgyak kerülnek háttérbe. - Ha jól értettem, ugyanezt mondta az írásra vonatkoztatva is. - Persze, általánosan billegetőzik a világ. Budapest alatt legalább hat réteg található. Ami nem annyira a pusztulásról, inkább az újrakezdésről szól. Az írás is ilyen. Nézze meg Kertészt, milyen rétegesek a művei. Elindul, és nem hagyja magát. Az emlékezés, a pontos felidézés küzdelme zajlik. És ez a küzdelem felszabadítóan reményteljes. Miközben újra belegázol a fogalmak tengerébe, a mondatok hullámverése megajándékoz egy ismeretlen zenével, amelynek varázsa, személyes jellege megejtő; amikor már senki nem fogja beszélni a magyar nyelvet, akkor is képes lesz hatni emocionális befogadóira. - Ön tehát őrült csillaga ellenére optimista? - Emlékszik, hogyan fejeződik be A kudarc, kedvenc Kertészregényem? Sziszifusz egyszer csak azon kapja magát, hogy a szikla, amit naponta felgörget a hegyre, elkopott, a sok görgetés elkoptatta, szürke kavics maradt belőle. Az írókat is elkapja végül az izgalom, egyszer minden szikla szétporlad. És akkor marad a mondatok zenéje. Az viszont valóban halhatatlan. Köszönöm, hogy végül rá tetszett állni az interjúra. „Bele kell sülni" 2009. NOVEMBER 6. 21 KARAFIÁTH ORSOLYA: A Cigánykártya A történetben rejlő folytatás. Mert készülődnek már a jóslatok. A kártya nála, ám nálad a kérdés. Bűvöld, hogy dobjon végre jobb lapot. Kend meg kezét arannyal, színezüsttel. Mézes szavak. De álcázás a máz! Jövőd kérded? Hisz ő onnan beszél - ám néha rosszul emlékszik, vigyázz. Azt mondja, Szenvedély, azt mondja, Csillag. Kimondja győztesen, hogy Szívkirály. Pedig minden ott van a pakliban. Mohón csillan meg két aranyfogán. Bizsuk csörögnek. Strassz és műanyag. Hamisgyöngy-szikra, kölcsönfény a napnak. A gömb se kristály,füstje képzelet. Titkát úgyis te gondolod magadnak. A csillagfényben gyöngéd rajzolat az éjszövetbe rejtett rózsaminta. Kapok sorolnak, szép egymásután: felfénylő és sötét - mint a rojt a rojtra. Mit mond bennük a bűbájos jövendő? Semmit se mond. Lassan telik, ha van. Felfedve minden kártyád, sorsra sors. Te meg csak állsz, Kivetve, boldogan. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM