Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-09-11 / 37. szám - Martin József: Amiért Bismarck megharagudott Jókaira • Egy korai „interjú-anyag” nyomában (10. oldal)

MARTIN JÓZSEF: Amiért Bismarck megharagudott Jókaira Egy korai „interjú-anyag” nyomában Mindjárt cikkének bevezetőjében meg­jegyzi Aranyi Lipót, korának ismert újságírója, hogy visszaemlékezésének van apropója: Jókai a Bismarck címmel írt több mint kéthasábos emlékező és elemző publicisztikát az Újság 1938. április 10-i számába, s az alcím világo­san jelzi a szerző indítékát: Az Anschluss alkalmából. „A nagyvilág történelmi ak­­tus­­.Ausztria egyesülése Németországgal a mai napon végbemenő népszavazással be­fejezését kapja” - írja. Cikke első részé­ben Aranyi jó érzékkel - mintegy a tra­gédiákat megsejtve - nyúl az antisze­mitizmus témájához, fölelevenítve a bécsi zsidóellenesség történetét. Egy meglehetősen váratlan átmenettel­­ „a jelzett bécsi közéleti események idejé­ben Magyarországon a publicisztika terén a legnagyobb tekintély Jókai Mór volt” - tér át Jókai „interjú-anyagára” Bismarck herceggel. Úgy idézi vissza Jókai 1874-es írását, hogy az 1938-as olvasónak világossá váljék, Bismarck­nak semmilyen területi követelése nem volt az Osztrák-Magyar Monarchiá­val szemben: „...nekem annyi terület sem kell, amennyi ennek a plajbász­­nak a hossza, szélessége.” Jókai cikkét korántsem csupán A hon hasábjairól ismerhette az utókor, megjelent többször az író gyűjtemé­nyes köteteiben, s a forrás megjelö­lése nélkül teljes terjedelmében kö­zölte az írást Jókai emlékének szen­telt, 1904-es kötetében Szabó Lász­ló. Említi a cikket Mikszáth is a Jó­kai Mór élete és kora című lebilincselő kor- és életrajzában, megjegyezvén, hogy­­Jókai A Hon-ban közzétett úti rajzaiban írta le ezt az érdekes kihall­gatást (ahol voltaképpen Bismarck volt a kihallgatott).”/­ Hon első olda­lán vonal alatt közölt írásnak ponto­san ez a tartalma: Jókai elbeszéli, hogy barátja, Braun Károly birodal­mi képviselő „szíves közbenjárása” folytán juthatott be a „nagy államférfiúhoz”. Tudósítói pontos­ságú bevezetőben hja le, hogy Bis­marck palotája a „legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelm-strasséban”, s ehhez hasonlóan a „dolgozó és el­fogadó szobában” sincs semmi pom­pa, vas­nyugágy, vasszekrény, „a szo­ba közepén egy nagy íróasztal, a mel­lett ül a vas­ember.” Ezután követke­zik Bismarck aprólékosan precíz port­réja, amely sokban emlékeztette az írót Deákra, s „általában az egész arcz tökéletes eszménye­­ egy régi magyar alispánnak.” Jókai hiúságá­nak nyilván hízeleghetett, hogy Bis­marck megjegyezte, még főhadnagy korában olvasta vendége legelső mun­káinak ismertetését az Augsburger Allgemeine Zeitungban, „a­mi »még ak­kor« okos lap volt.” Még egy tudó­sítói pillanatkép a bálba induló „imposáns szépségű” hercegnő és „ragyogó, eszményi alakú” leánya megjelenéséről, majd elkezdődik a „kihallgatás”, amelyben Jókai jobbá­ra hallgat, esetleg közbevet, netán „említésbe hoz” valamit, például a keleti kérdést. Bismarck herceg előbb azt fejtegeti, hogy a „dualistikus államforma Oszt­­rák-Magyarország között fenntartan­dó”, majd leszögezi, hogy a német dip­lomácia nem akarja „annectálni” az osztrák örökös tartományokat: „Isten őrizz! (...) S ugyan mit kezdenénk Bécs­­csel mint határvárossal. Bécsnek és Bu­dapestnek missiója van a keleten a civilisatio és a kereskedelem gazdag központjaivá alakulni.” (Bő fél évszá­zad múltán ezúttal is kiderült, hogy a történelem legföljebb csak részben - vagy egyáltalán nem - ismétli önma­gát, Hitler már nagyon is tudott mit kezdeni Béccsel mint határvárossal, s éppen ezért teljesen érthető, hogy Ara­nyi 1938-ban miért tartotta fölidézen­­dőnek a Jókai-írást.) Bismarck két hosz­­szabb monológja után a cikk második fele egyre inkább hasonlít az interjú­hoz, a dialógus csíráit fedezhetjük föl benne, miután a herceg kifejtette, hogy „Oroszországnak nincs szüksége töb­bé európai hódításokra”. Jókai remé­nyét fejezi ki, hogy „Magyarországon (az oroszok ugyanis­­ M. J.) föl fog­nak hagyni a nemzetiségi izgatások­kal”. Ez bizony nem más, mint közbe­vetett megjegyzés, ha tetszik, ellenve­tés, amint, hogy néhány sorral alább az az észrevétel is, amelyben Jókai „bá­torkodik” „gyönge aggodalmát kife­jezni netaláni uralkodó­váltás esetére.” A rövidülő eszmefuttatások és az is­métlődő közbevetések sorában az ér­zékeny vallási téma következik; miután Jókai tisztázta, hogy ő „kemény nyakú” kálvinista, azt is elmondja, Magyaror­szágon a katolikusok „fölvilágosodott emberek, s ott vallásháborúra tábort keresni senkinek sem sikerülene”, mire a herceg elmondja, hogy „mi vélemé­nye van a pápának. Ez köztünk ma­radhat” - írja Jókai. A találkozó záró szakaszában hangulatoldó, személyes hangvételű emlékezés következik a her­ceg magyarországi élményeiről, neve­zetesen arról, hogy miként vásárolt lo­vakat, s ezenközben gyakran hallotta az isten szót. A kecskeméti főbíró vi­lágosította föl Bismarckot, hogy „ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk.” Jókai válaszol: „Ez bi­zony még most is úgy van.” Ekkor jött be a herceg titkára, s itt fejeződik be az egyórás „kihallgatás”, de még nem a cikk. Az utolsó bekezdésben már a publicista Jókai szólal meg, s persze ennek lett a legnagyobb visszhangja. Az utolsó bekezdés elején mintegy jel­zi a szerző, hogy most ő következik: „Megjegyzem még - ipa -, hogy be­széd közben folyvást két plajbász volt Bismarck kezében”, akkorák, hogy neki - Jókainak - „sétabotnak” is elég volna, „s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhítozik, azzal demonstrált, hogy »ekkora da­rabot sem akarunk többé senkitől el­foglalni, mint ez a plajbász!« Az igaz, hogy »az a plajbász« a »térképen« egész Triesztig leérne.” Aranyi a megjegyzést tréfának ne­vezi, amely szerinte „országszerte vi­haros derültséget keltett. De csakha­mar kivették részüket az olvasóközön­ség felderítéséhez a bécsi, a berlini és a pár­isi lapok is.” Az Újság szerzője úgy véle­kedett, hogy a lapok a párbeszéd ko­moly részével „hasonló komolyság­gal foglalkoztak. De nem feledkeztek meg az interjú végére helyezett Jókai­­aperszjiről sem és - főleg a párisi lapok - sokkal intenzív (sic! - M. J.) kom­mentárokkal kísérték Jókai odavetett megjegyzését, mint amennyi a Jókai - és főleg Tisza Kálmán felfogása sze­rint - kívánatos volt.” A kérdés már most az, hogy mennyire tekintsük mérvadónak Aranyi Lipót értékelését a Jókai-írás - s kivált a csattanós be­fejezés - európai visszhangjáról. Tény, hogy Bécsben és Berlinben is viszonylag gyorsan leközölték a Jókai­­írás német fordítását. A budapesti meg­jelenést mindössze egy nappal követ­te a bécsi: a tekintélyes Neue Freie Presse március 4-i számának ötödik oldalán kisebb, a tartalmi mondanivalót nem érintő rövidítésekkel közölte a magyar író cikkét. Öt nappal a pesti közlés után 1874. március 8-án a berlini Kreuz- Zeitung (ipari Kreuszzeitungnak is) betű­hív fordításban hozza nyilvánosságra a Bismarckkal folytatott beszélgetés anyagát/­ magyar író és képviselő Jókai Mór Bismarcknál címmel. A bevezető bekez­désből kiderül, hogy a fordítást az új­ság egy másik német lapból vette át, a Karl Braun képviselő - vagyis Jókai barátja és a Bismarckkal történő talál­kozás előkészítője - kiadásában meg­jelenő Spenersche Zeitungból. Tehát any­­nyi mindenképpen elmondható, hogy napokkal a budapesti közlés után a né­met nyelvterület két legfontosabb vá­rosának néhány jelentős lapjában né­metül is olvasható volt Jókai cikke, s ennek alapján nyugodtan feltételez­hetjük, hogy a budapesti írás valameny­­nyire ismertté vált az európai sajtóban. Ezt látszik alátámasztani, hogy egy szi­léziai lap is idézte a beszélgetés egyik legszórakoztatóbb passzusát: oroszor­szági vadászatai emlegetése közben Bismarck oroszul mondott valamit, amit Jókai „nem tudott megtartani”, ezért a „példabeszédet” a herceg meg­magyarázta németül: „ha az orosz lop, annyit lop, a­mennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.” A birodalmi kancellár ezt abban az összefüggésben mondta, hogy „Oroszországnak nincs szüksége eu­rópai hódításokra többé....” Ám maga a kontextus valószínűleg kevéssé érde­kelhette a Deutsches Sprichwörter-Lexikon szerkesztőit, akik ezt a passzust az oro­szokkal kapcsolatos mondások közé vették föl, forrásként annyit jelölve meg, hogy ezt „közmondásként a né­met birodalmi kancellár, Bismarck her­ceg fejtette ki egy megbeszélésen, ame­lyet Jókaival, a magyar publicistával folytatott.” A Neue Freie Presse hasábjain március 5-én - tehát két nappal a pesti közlés után - megjelent egy ironikus hangvé­telű jegyzet is­­ pp - aláírással. A csip­kelődő és évődő, de nem bántó, még kevésbé sértő hangnemet az alcímben megjelölt fantázianév jelzi először: Bei Bismarck von Jocus Maurai. A Neue Freie Arab játékos kedvű jegyzetírója eltor­zította Jókai nevét, de nem öncélúan, mert a latin „jocus” magyarul „tréfát” jelent. A csipkelődés folytatódik: Jocus Maurai mindjárt érkezése napján föl­keresi Bismarck herceget, akinek a mun­kaszobájában „minden vasból van, még a türelem is, ez a vastürelem jár az interjúvolóknak”. Aztán a Deák-ha­sonlat következik:„Az évszázad min­den nagy embere egy magyarhoz ha­sonlít”, „a nagy Napóleon például szembeötlően hasonlít egy öreg tábla­bíróhoz, de erről majd később, egyik regényemben.” Ha már minden vas­ból van, csak természetes, hogy Bis­marck vasmarokkal szorítja meg ven­dége kezét, s megkérdezi közben: - Tud Ön magyarul? Jocus Maurai örömmel mond igent, mire a herceg csehül (!) biztosítja vendégét arról, hogy ő jól ért lengyelül és oroszul is. És végig ebben a stílusban, a kifigurá­zás némely fordulata olykor messze túlmutat a maga korán. - Annektálja-e a herceg hamarosan Ausztriát? - így a kérdés, mire a válasz: - Ez „egyes egyedül” Magyarország­tól függ; ha a dualizmus tartós, akkor nem gondolunk Ausztriára, ha nem - akkor még kevésbé foglalkozunk vele... A mindenkori politikai titkokat fesze­gető, jól megszokott - s ezért szokvá­nyos - újságírói kérdés, illetve az arra adott válasz is egyfajta karikatúra: arra, hogy mit gondol Oroszországról, a herceg így válaszol: „Én most Önnek fenntartás nélkül azonnal elmondom titkos gondolataimat Oroszországról, Franciaországról, Angliáról, Olaszor­szágról és Liechtensteinről”... Erre per­sze megijedt Maurai, hogy fogja mind­ezt megjegyezni, és ki hiszi majd el, hogy a herceg „ilyen nyílt szívűen” be­szélt neki minderről egy hathasábos tárcára is elegendő mennyiségben. Vé­gül a kancellár elővesz a szekrényből néhány titkos okmányt, s elnézést kért Jocus Maurastól, hogy olyan sokáig vette igénybe drága idejét... Vendége kérdésére Bismarck azt válaszolja, hogy „annyit hozhat nyilvánosságra a be­szélgetésből, amennyit csak akar”. - De ugye ezt nem tréfából (zum Scherz az eredetiben - M. J.) mondja? - tu­dakozódik udvariasan a vendég. - Isten ments - így a válasz -, zum Hon. Visszaadhatatlan szójáték - pp - ré­széről: a Neue Freie Iriessel egy ze­ti­rój­án­ak német anyanyelvű közönsége Jókai lapjának nevében a Hohn német szót ismerhette föl, ami gúnyt jelent. „A herceg mosolygott, és mosolyogtam én is, remélhetően az olvasók is” - így végződik a jegyzet, de e csattanónál fontosabb nekünk az előző szójáték, amely - akár Jókai cikke - új életre kelt Aranyinál, 1938-ban az Újság hasábja­in. A hírlapíró szerint még „a Bismarck­kal történt párbeszéd” napján a pesti kávéházakban megszületett az első vicc a találkozóról. Eszerint „a követ­kező párbeszéd rekesztette be az interjút: Jókai: Sprechen Sie das im Ernst? Bismarck: Nein, ich spreche zum Hohn” Aranyi szerint Bismarck herceg, aki „a külföldi lapok révén tudta meg, hogy minő mulatságos szituációba ke­rült az ő, kivételesen történt párbeszé­de egy idegen országbeli lapszerkesz­tővel, rendkívül megharagudott Jóka­ira.” A Reichsrat folyosóján „szinte taj­­tékozva” mondta a kérdezősködő kép­viselőknek: , Jaj, csak költőkkel ne kezd­jen ki az ember. Egy ötlet kedvéért ke­resztre feszítik a legszentebb igazsá­got”. S bár Jókai íróként, költőként járt nála, alapos okkal föltételezhetjük, hogy a „plajbász-apersza” nem növel­te Bismarcknál az újságírók s általá­ban a sajtó - amúgy sem túl nagy - presztízsét. Ami a cikk nemzetközi is­mertségét illeti, Aranyi állítását vala­mennyire Mikszáth is alátámasztja: említett művében arról írt, hogy a „ki­hallgatás” „átment onnan (ti. A Hon­­ból - M. J.) a világsajtóba, s azóta vál­tak ismertekké Bismarck eszméi e pont­ra nézve.” Igaz, Mikszáth egy szóval sem említi a „trieszti” tréfát, pedig a találkozóról nagyjából három bekez­désben beszámolván, megjegyzi, hogy „Bismarck éppen beszélő kedvében volt s egyszerű nyíltsággal fejtette ki Németország jövendő magatartását s az osztrák-magyar monarchiára vonat­kozó nézeteit.” Ennél többet azonban Mikszáth nem ír a találkozó tartalmi vonatkozásairól. Végül, de egyáltalán nem utolsósor­ban, hiszen konferenciánk témáját ez érinti a legközelebbről: mi is a műfaja a Jókai-írásnak, amely A Honban meg­jelent? Ahogy már jeleztem, a tudósító, a kérdező és (ki) hallgató riporter, vala­mint a publicista egyaránt jelen van a szövegben, amelyet maga a közlő or­gánum tárcának minősít, hiszen „A Hon tárczája” végig verzállal szedett cím alatt közölte a lap a sorozat címét (Utiképek), ez alatt a szerző következik (írta: Jókai Mór), s végül az írás tulaj­donképpeni címe, zsurnaliszta, tehát nagyon informatív módon kiemelve a leglényegesebbet: Bismarknál. (így, e nélkül - M. J.) Hiszen mi lehet fonto­sabb annál az újságolvasó számára, mint hogy lapjának neves szerkesztő­je az akkori Európa egyik legbefolyá­sosabb politikusát kereshette föl?! Még­sem gondolom az opusz tárcának, mert a szöveg túlnyomó terjedelmét a biro­dalmi kancellár nézetei foglalják el. Va­gyis átfogó elemzések az akkori euró­pai helyzetről, ezért nem riport, s ezért nem sorolható publicisztikai műfajok közé az írás. Amely tehát - tartalmát s nem formáját tekintve - a legközelebb az interjúhoz áll, s amelyet persze meg­emeltek az akkor már az ország hatá­rain kívül is ismert, nagynevű szerző szépírói kvalitásai: mind a bevezető szemléletes portréja, mind a publicisz­­tikus csattanó tanúskodik erről. Szá­momra ez csupán annyit jelent, hogy Jókai szintjén a műfaji határok vala­melyest elhalványulhatnak - az ő írás­művészetét meg sem közelítő szinte­ken is gyakran megfigyelhetjük ezt -, de ettől az írás még interjú, mai termi­nológiával­ függő beszédben közölt, elemző véleményt tartalmazó interjú, így látta ezt a vérbeli újságíró, Aranyi Lipót is, aki cikkében az „interjú-anyag” közzétételéről, aztán „párbeszédről”, végül „interjúról” írt.­­ Aranyi - ha nem is filológusi pontossággal - a tragédi­ájához közeledő Európa közepén ak­kor nyúlt vissza a Monarchiát nem bántó, sőt szövetségesként bátorító po­rosz politikához, amikor Bismarck ké­sei utóda a birodalmi kancellári posz­ton a bécsi bevonulással már megkezd­te európai hódításait. Nem kellett soká várni, s röviddel az Anschluss után, 1939 januárjában megszűnt létezni a liberális-konzer­­vatív hagyományú osztrák sajtó egyik oszlopos tagja, a Neue Freie Presse. A Hon írását fölelevenítő ugyancsak a liberális sajtóhagyományt ápoló Újságnak még maradt néhány éve 1944 márciusáig, s néhány hónap múltán bekövetkezett az agg Aranyi Lipót erőszakos halála, sok millió társával együtt esvén áldozatául az intézményesített és kíméletlen, kéj­jel ölő antiszemitizmusnak. De ez már végképpen nem a műfaj­történet lapjaira tartozik. (A szövegek idézésekor megtartottam az ere­deti helyesírást és az adott újság tipográfiai jel­zését a kurziválást. Az egri Eszterházy Károly Főiskolán rendezett, Az interjú mint sajtó­műfaj és módszer című konferencián elhang­zott előadás szerkesztett változata. A konfe­rencia anyagából kötet jelenik meg.) ÉVES § A MRGVfiR^BRANCS « áraljai a003. november 12-ig egyéves előfizetést 15 600 forintért és a következő helyeken 20%-kal olcsóbban szórakozhatsz: r°'°A [Xatj] afkrauTu­Ksiis ísauEanji [K­INCK lumar »] m nu ■Pú. - iV, ■ J· J Romagyilkosságok: nem négyen voltak? Demszky Gábor főpolgármester a BKV-botrányokról Újabb fejlemények a Lágymányosi-öböl ügyében .. . Somogyi Zoltán: A Fidesz és az MDF közeledésének felettébb kívánatos voltáról Izland és a hitelezők Darvasi László író­sabe­la Rossellini színésznő ÉLET ÉS|·____________­_________________­______________________ 111 IRODALOM1­11 2009. SZEPTEMBER 11.

Next