Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-03-19 / 11. szám - Lanczkor Gábor: A lehető legrövidebb úton (15. oldal)

LANCZKOR GÁBOR: A lehető legrövidebb úton Fülöp és a fiúk a lehető legrövidebb úton, majdhogynem fu­tólépésben tartottak hazafelé. A hosszú füves völgy mélyén haladó sáros gyalogút helyett a kikövezett kocsiút szélén tet­ték meg a két nagy domb közötti útszakaszt. Ebben az esőben a szokásosnál azért kisebb volt a forgalom az úton. Volt itt bal­ra fönn a dombon egy apácakolostor. Két éve történt, hogy híre ment egy állítólagos vizionárius nővérnek a város egyhá­zi köreiben. Noha azóta, hogy pappá szenteltetett, Fülöp sem­milyen magasabb hivatalos rangot nem engedett magára ag­gatni, ezúttal mégse tudott kitérni a rábízott feladat elől, hogy menjen ki ehhez a nőhöz a klastromba, vizsgálja meg, és te­gyen róla jelentést közös feljebbvalóiknak. Azon a télvégi napon is, amikor ébredés után rögtön úgy érez­te, ma végre kigyalogol a zárdába, éppen így szakadt az eső. Elég hideg is volt hozzá. Úgyhogy cipőt húzott a szandál helyett. A reggeli után mindjárt el is indult. Fülöp előtte és az azóta eltelt két esztendőben sem látott olyan esős márciust, mint azon az éven. Mikor a tavaszt előlegezve a friss napsugaraknak kora délutánra már lenne egy kis erejük, akkor a kék ég fénye helyett csak az eső verte három héten át szinte megszakítás nélkül a várost. Nagyjá­ból tíz nap után már a kikövezett utcák, terek és sikátorok is tisz­tességesen tele lettek hordva sárral. Fülöp jó félórás gyaloglás után toppant be a kolostorba. Ázott köpenyére hátul felverődött a barna latyak. A cipője is vastagon sáros lett. A kapuban megmondta, milyen ügyben érkezett. Felkísérték egy nagy, világos szobába. A berendezést mindössze egy nehéz kecskelábú asztal alkotta a két oldalán három-három székkel. Az egyik falon szentkép, a másikon jó méteres feszület lógott. Fülöpöt leültették, majd kis türelmét kérve magára hagyták. Levette és a mellette lévő szék támlá­jára terítette a vizes köpönyeget. A másik ajtón nyitott a szo­bába egy idős, töpörödött, ám roppant határozott kis nővér, és a zárda főnöknőjeként bemutatkozva Fülöppel szemközt foglalt helyet. Először is némi éllel a hangjában megköszönte Fülöpnek, hogy végre idefáradt hozzájuk ebben a roppant fontos és kényes ügyben. És hogy rögtön térjenek is a tárgy­ra, azt javasolja. Fülöp bólintott. Itt van ez az ő Katalin nővérük. Karácsony előtt kezdett el arról beszélni a nővéreknek, hogy álmá­ban többször megjelent neki Sziénai Szent Katalin. Hogy az ágyához hajol­va a fülébe súgta a nevét. A víziók vízkereszt napján kezdődtek nála. A hajnali misére való bevonuláskor föld­re rogyott az oltár előtt. Görcsbe feszült a teste. Krisztust hívta. Csapkodta az arcát a kemény márványpadlóhoz. A nővérek mind nagyon megijedtek. Próbálták le­fogni. Csak vonaglott, és mély eksztázisá­ban Krisztust hívta. Háromszor történt vele azóta hasonló eset. Még kétszer a ká­polnában. Egyszer pedig az ebédlőben. Mikor a második elragadtatása után egé­szen hosszan és személyesen ő maga fag­gatta ki, hogy pontosan mit is élt át, Ka­talin nővér a lelkét és testét elöntő határ­talan égi fényességről számolt be a prio­­risszának. Sziénai Szent Katalint látta,­­hogy ott áll fölötte és nézi. És az égi je­gyességről beszél hozzá, mely annak ide­jén közte és Krisztus között köttetett. Ka­talin nővér azt állította, Szent Katalin a tudomására hozta, hogy nemsokára őt is felkeresi Krisztus urunk, és égi jegyeséül kéri. Fülöp csak hümmögött. Hány éves ez a Katalin nővér? Most töltötte be a huszonegyet. És nem mint hogyha ennek bármi jelentősége is lenne itt, de a város egyik legrégebbi csa­ládjának nevét viselte, míg tízévesen hoz­zájuk nem került. És mondott a főnöknő egy nevet. Az apa két lány után fogadal­mat tett, ha a következőkben fia születik, a nagyobbik lányt zárdába adja, így is tör­tént. Katalin nővér, mióta náluk van, már az első naptól fogva rendkívüli odaadást tanúsított az áj­tatosságban. A nővér ezen a ponton elhallgatott egy pillanatra. Az­tán csaknem kihívóan tekintett Fülöp szemébe. Hogy egy valódi szent él itt kö­zöttük az ő Katalin nővérük személyében, még nem jelentené ki egészen nyíltan. No, de Fülöp atya éppen azért jött el a kolos­torukba, hogy ezen állítás igazságát kivizs­gálja. Úgy gondolták, az lesz a legméltóbb, ha odalenn a kápolnában találkozik vele az atya. Bólintott. Felálltak. Fülöp a kezé­be fogta vizes köpönyegét. Az alacsony ajtón túl az idős nővér oda­szólt egy arrébb várakozó novíciának, hogy szaladjon, és küldje le Katalin nővért a ká­polnába. Mire ők ketten a klauzúrát meg­kerülve leértek, a fiatal apáca már ott tér­depelt az oltár előtt. Ahogy Fülöp meglát­ta majdnem szemből az imádkozó Kata­lint, megtorpant a küszöbön, és megállt ott, a kápolna ajtajában. A kemény fehér szövettel keretezett arc láttán nagyon meg­lepődött Fülöp. Az idős nővér kérdőn né­zett vissza. Intett az atya, hogy minden rendben, álljön csak le. A nővér beült az első padba. Fülöp egészen elbűvölten néz­te vagy két percig a kissé lehajtott fejjel, moccanatlanul térdeplő fiatal női alakot, mely nemhogy nem jött zavarba, de úgy tűnt, egyenesen serkentőleg hat áhítatára, hogy nézik. Olyan határozott hangerővel szólalt meg az atya a kápolna néma csendjében, hogy Katalin nővér összerezzent. Fölegyene­sedett, és hátrapillantott az idősebb nővérre. Az biccentett neki. Katalin keresztet vetett az oltárra tekintve, majd megindult az ajtó irányába. Megállt az atya előtt. Ránézett, határozott, komoly volt a tekintete. Majd hirtelen lehajtotta a fejét. Akkor Fülöp is­mét az előbbi intenzitással szólalt meg. Harsogott a boltívek alatt a hangja. Mégse léphetek be ilyen sáros cipőben a templomba. Katalin nővér értetlenül meredt az atyára. Húzd le a lábamról, kérlek! Katalin nővér segélykérően pillantott hátra az első padba. De úgy látta, a nagy tekintélyű idősebb nővér még kevésbé érti a dol­got. Térdelj le, ha mondom! Húzd le a cipőmet! Katalin nővér megint hátranézett, és mivel most már csak a határozott anyai dü­höt látta a priorissza arcán, felbátorodva fordult vissza Fülöp atya felé, hogy szólásra nyissa elfintorított kis szájacskáját. Nem. Fülöp fantasztikusnak találta a lány dühvel festett arcát. Vi­sítva nevetett fel az atya, és nagy lendülettel sarkon fordulva megindult kifelé. Az idős nővér alig bírta utolérni. Kétségbe­esetten szedte a lábait, két kézzel kissé elemelve combjai mel­lett a ruháját. Lengett nyakában a nagy fakereszt. Atyám. Atyám. Várjon, atyám! Mi a gond, atyám? Ahogy Fülöp hirtelen megállt, akkor meg alig tudott lefé­kezni az apró rendfőnöknő, hogy neki ne ütközzön a testes férfinak. Ez a nő nem lehet szent! - zengett az egész folyosó. Hiány­zik belőle az alázat. Ezt már egészen nyugodtan, mintegy bizalmasan mondta a pri­­orisszának Fülöp. Aztán meg sem állt a klastrom kapujáig. Míg kinyitották előtte a kaput, magára vette a vizes köpönyeget. Most vagy tíz perc alatt mind bőrig áztak. Csuromvizes hajjal és ruhákban, elnémultan meneteltek a fiúk Fülöp atya után. Nagyjá­ból arra haladtak, amerre az időúton. Célirányosan hazafelé. Féló­ra múltán valamelyest megritkultak az esőcseppek, aztán nemso­kára haza is értek. A heti egyszeri fürdésre és mindennapi mosdás­ra használt földszinti szobában a kőpadlóra dobálták magukról a kölykök a vizes göncöket. Két nagy és három kisebb fadézsa állt itt. Míg megtörölköztek, az atya száraz ruhát hozott nekik és magának a kamrából. Négy méretben álltak a polcon szépen összehajtva és egymásra rakva a vászoningek, alsók és nadrágok. A vizes holmi­kat a dézsák peremére téríttette velük Fülöp. Megszáradnak, aztán az özvegy szakácsnő szépen kimossa őket hétfőn, mint rendesen. Átöltözött ő is. Miután jól kicsavarta őket, szobájában az ajtó mel­letti fogasra akasztotta száradni a köpenyét és a hosszú gyolcsinget. Valamivel több mint két órájuk volt még az esti Biblia-olvasás szo­kott időpontjáig. Bevonultak a nagyobbik hálóba a fiúk, osztoz­kodtak egy darabig, majd leültek két körben kártyázni a nagy rongy­szőnyegre. Fülöp atya a szobájába vonult olvasni. Mind a két ajtót, a fiúkét és a sajátját is zárva hagyta. Félhomály uralkodott már az épületben. Meggyújtott egy gyertyát az olvasáshoz. Kicsit tett-vett még a szo­bájában, aztán levett egy kötetet a polcról, leült az asztala mellé, és felcsapta a piros könyvjelzőnél. Nem volt sok könyve, talán össze­sen ha tíz kötet állt itt a polcon. Lassan betűzte a szavakat. Mivel rop­pant ellentétre bukkantam. A hús és vér ösztönére. És megéreztem az óriási küzdelmet az asszímumak és a kígyónak magva között: azért kemény harcba vetettem magam egy­­ktmm a kígyónak magva és önnön megromlott természetem ellen, jóllehet Isten segítsé­gével, és úgy véltem, hogy ezt a velem született gonosz hajlamot le fogom győzni és meg fogom törni és Isten kegyelmébe ajánlom magam Krisztusban, Isten haragjának ret­tenetes vihara és az ördög dühe elől Isten szívébe tetőzve, hogy Isten szelleme irányít­son, ösztökéljen és vezessen engem. Kamaszkori szokásként egészen beléidegződött, minden szö­veget hangosan vagy legalábbis félhangosan olvasott, függetle­nül attól, hogy hallgatta-e valaki. Fülöp nem hitt az ördögben. Démonokban hitt. Azt is elhatároztam, hogy velem született alakomat halott­nak tekintsem, amíg Isten szelleme alakot ölt bennem és őt elérem. Hogy általa és benne folytassam tovább az életemet. Azt is elhatároztam, hogy nem fogok semmit akarni anélkül, hogy az ő világosságában és akaratában fel ne ismerjem. Őneki kell bennem akarattá és cselekvéssé válnia. És ha ez nem is sikerült nekem, mégis igaz szándékom volt, és igen komoly harcban álltam önmagammal. És mindazt, ami itt történt, ne tudja meg senki, csak Isten és az én lelkem, mert inkább az éle­temtől válnék meg hogysem erről lemondanék. Robitz Anikó: Madrid (részlet) 2010. MÁRCIUS 19. 15 ÉLET ÉS 18 IRODALOM

Next