Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)
2010-01-22 / 3. szám - Pálfy G. István: A stílus maga a politika (5. oldal)
2010. JANUÁR 22. * 1) Bokros Lajos tanulmányai évek óta az Élet és Irodalom lapjain látnak napvilágot, ezért a régi értelmiségi szabályok jegyében kötelezőnek tartom magamra, hogy néhány lábjegyzettel ezeken a hasábokon próbáljak hozzájárulni gondolatainak értelmezéséhez, és annak a helyzetnek az elemzéséhez, amely Bokros Lajos újbóli politikai fellépésével kialakulni látszik a magyarországi közéletben és közgondolkodásban. Két okom van rá, hogy ez ügyben megszólaljak. Az egyik, hogy annak idején Bokros heves támadói elítélői közé tartoztam. A másik, hogy talán nem kötelező szótlanul elviselni, ha látom, hogy elképzeléseit alig leplezett politikai szándékossággal félreértik, s gőzerővel félremagyarázzák. Magamról tudom, milyen nehéz utólag azonosulni azzal, amivel történése pillanatában nem értettünk egyet. Cinikusnak és csapásszerűnek éltem meg a Bokros-csomagot. Akkori kiszorítottságomban csupán egy kis hetilap hasábjain tehettem, ám ettől még nagyobb dühvel írtam ellene. Az azóta eltelt idő azonban sok tekintetben meggyőzött róla, hogy a szocialista viszonyrendszerre rákapcsolt magyar gazdaság elkerülhetetlen összeomlása, az új gazdaság megteremtésének négy (és még sok) év alatti lehetetlensége miatt valamifajta radikális beavatkozásra volt szükség. Az idő lényegében azt igazolta, hogy a gazdasági megszorítás, a hangsúlyok átrendezése helyesnek bizonyult. Nemcsak a Horn-kormány számára volt fontos ez a program, hanem a Fidesz is erre az eredményre alapozhatta kormányzásának első két évét. Úgy hiszem, nem feltétlenül kell ahhoz rendíthetetlen MDF-hívőnek lenni, hogy valaki belássa: szüksége van az országnak arra, amit az MDF - és jelenleg csakis az MDF - tud a hazai politikai erők közül. Ezt a tudást elég látványosan bizonyította Bokros Lajos EP-képviselői felszólalása a magyar parlamenti költségvetési vitában. Nem csupán szakmailag magaslott ki a tényekre összontosító megjegyzéseivel és rendívül kemény kritikájával, hanem (ott, ahol annak értelme van) belátó egyetértésével és visszaigazolásával, illetve a jó megoldásokat felvonultató erkölcsi felelősségvállalásával és a stílusával is. Merem azt állítani, hogy a mai magyar közélet egyik legnagyobb kára a frakciónélkülivé vált MDF távoltartása a parlamenti felszólalási lehetőségektől. Ugyanis Herényi Károlynak a függetlenek nevében elmondott beszéde és Bokros Lajos alig két és fél percre zsugorkényszerített elemzése volt olyan színvonalú és jellegű, hogy arra a kormányoldalról lehetetlen volt nem szakmailag válaszolni. Cseppet sem mellékes ez, hiszen egy költségvetési vitában a szakmaiság vagy a divatossá vált propagandaszólamok ellentéte az ország közeljövőjének egymástól látványosan eltérő minőségét előlegezi meg. Egyáltalán nem mindegy, hogy a realitás talaján álló politikai erők milyen mértékben tudják megszólítani azokat a polgárokat, akik érzékenyebbek a valóságra, mint a propagandaszólamokra. Ebben a politikai helyzetben világosan látni kell, hogy a Bokros Lajos mögött álló párt régi támogatói közül azok maradtak meg, akik nem szeretik a Fidesz magatartását, és olyanok csatlakozhatnak, akik csalódtak valamelyik korábbi pártjukban. Feltehető, hogy ezek között nemcsak azokat találjuk meg, akik alól kisgazda vagy kereszténydemokrataként ment ki egy párt, hanem akik sem a jobb-, sem a baloldalon nem találják a helyüket. Épp ezért lehet az egyetlen járható út a minden valódi értékre való nyitottság. No meg a létező programhoz való viszony! Mivel itt adva van egy párt, amelynek van programja - ami nem egyedül a Bokros-koncepciót jelenti, az MDF-nek épp azt kellene hangsúlyoznia, hogy csak létező programok alapján tud egyezkedni, vagy olyanokkal bocsátkozhat tárgyalásba, akik elfogadják a programját. Az országnak nem az az érdeke, hogy a következő választások után mindenáron a mai közvélemény-kutatásoknak megfelelő kormánya legyen. Az országnak az az érdeke, hogy akár a mai közvélemény-kutatásokat tükröző kormánynak végrehajtható programja legyen. Kicsiben, szinte laboratóriumi méretekben játszódott le előttünk egy történés. Valószínűsíthető, hogy országos méretekben is ugyanez zajlik: az MDF kívülről vezérelt belső harcai akkor jutottak a parlamenti frakció szétveréséig, amikor megjelent egy ember a színen, akinek egy másik párt forgatókönyvírói nem szántak szerepet. Nincs benne az ő forgatókönyvükben! Tehát számukra sokkolóan meglepő volt a megjelenése. Ebből is látható, hogy a párt útválasztásában épp az a legjobb, amit a kívülről vezérelt belső politikai ellenfelek a legrosszabbnak mondtak: Bokros Lajos vállalása. Ez még akkor is így van, ha a vállalás érzékeny veszteségekkel is járt. De az talán mégsem tagadható, hogy többek között egy EP-bejutás volt az eredménye! Nagyon-nagyon kilóg itt a lóláb: bizonyos körökben hallani sem akarnak programokról, s főként nem olyanokról, amelyek mögött egy vitakész személyiség áll. Vita nincs is, csak mellébeszélés, csúsztatás, félremagyarázás. A megbélyegzés kulcsszava: neoliberális. Bértollnok újságírók ezt bátran mondhatják, mert önmagukat függetlennek nyilvánító politológusok elmélkedéseire hivatkozhatnak. Tudománynak, publicisztikának, pártpropagandának egészen különös elegye alakult ki az utóbbi években. Legfőképp ez a jelenség az, ami megszólalásra késztet. A mai Bokros-program valóban nem néppárti program. Elsősorban arra az öngondoskodásra alkalmas rétegre épít, amelynek főszerepe lehet az ország talpra állításában. De vegyük észre azt is, hogy épp ennek a rétegnek a helyzetbe hozása nyomán teremtődhetnek meg az anyagi alapjai az elesettebbek segítésének! A megváltó sugallatok szirénhangjára ma milliók várják egy elszegényedett államtól a csodát, a csoda azonban természetszerűen elmarad. Kézenfekvő következmény, hogy a társadalmi feszültség sokszorosára nő annak, mintha ezek az erőszakos szirénhangok nem lennének. Bokros Lajos mai pártja az Antall-kormány idején szociális piacgazdaságot hirdetett, ami ugyan szó szerint nem azt jelentette, hogy a támogatás kizárólag állami feladat, de nem állt távol ettől az elgondolástól. Az Antall-kormány mögött még egy néppárt állt, amelynek a programjába a társadalmi tömegesség, a történelmi körülmények és a keresztény-szociális gyökerek miatt kötelező volt bevenni a szociális támogatás rendszerét. Akkor ez nemcsak szükségszerű, hanem őszinte, belülről fakadó törekvés volt. A mai MDF azonban már nem néppárt. Politikai értelemben egyenesen komikus lenne, ha úgy viselkedne, mintha a magyar társadalom minden rétegét képviselhetné. Ma éppen abban kell bölcsen választani, hogy melyik az a társadalmi réteg, amelynek a helyzetbe hozása áttételes haszonnal járhat az egész ország számára. Ez a választás már a középosztály tizenhárom pontjával megtörtént, és ezt folytatta Bokros Lajos elhívása. A magyar politika ma nemcsak program-, hanem egyéniség-, személyiséghiányban is szenved. Ez a hiány nem magyar átok, nem nemzeti születési adottság. Születnek nálunk is politikaképes személyiségek, de - csak az MDF köreiben maradva - ha a kiemelkedés képessége megsejlik valakiben, a magyar politika és a pártszolgálatos újságírás a karaktergyilkosság eszközeinek bevetésétől sem riad viszsza. Lásd Boross Péter egykori hóbaglyozását vagy a Dávid Ibolya elleni lejárató hadjáratokat, el egészen az UD Zrt.-ig. Bokros Lajoson egyelőre kevéssé találnak fogást. Nyilván keresik. De elkövették azt a hibát, hogy ütemet tévesztettek, és a kapkodásban csak olyan vádakat tudtak megfogalmazni, amelyeket Bokros Lajos nyitott könyvéből már inkább érdemként ismer az ország. Az a szakmapolitikainak szánt vád pedig, hogy nem jobboldali, nem konzervatív a program, egyfelől nemigen érdekli a választópolgárt, másfelől nem igaz. Szokás ezzel kapcsolatban kritikaként például az egykulcsos adót emlegetni, ami egyébként már Bokros megjelenése előtt része volt a középosztály 13 pontjának, és ami - e kritikus vélekedés szerint - jó a gazdagoknak, de rossz a szegényeknek. Ám ha a kritikusok elolvassák Bokros Lajosnak a 2010-es költségvetési tervezetről megfogalmazott tizenkét pontját, eleven cáfolatot kapnak. Ott ugyanis - igaz, az áfára vonatkoztatva - eleve két kulcsról van szó, amelyből az egyik kifejezetten kedvezményes. Figyelmesebben olvasva a programot, az is kiderül, hogy kifejezett szociális töltete van néhány új elemnek. Ilyen a közteherviselés arányosabbá tétele az adóalapok szélesítésével. Ilyen a kötelező magánbiztosítás szorgalmazása az egészségügyben, mert a hálapénz nélküli jó minőségű orvosi ellátás lehetőségét a mostaninál sokkal elérhetőbbé teszi. Ilyen a tandíjmentességnek a tehetséges, ámde szegény sorsú diákok felé irányítása, hiszen növeli az esélyeiket abban, hogy a felsőoktatás ingyenes része elsősorban őket segítse. Ilyen az a törekvés, hogy a szociális támogatások az igazán rászorulókat érjék el... Ezek nem neoliberális programelemek! A megbélyegzők, persze, nem is szoktak hivatkozni rájuk, mert ha megtennék, nem folytathatnák úgy a mondatot, hogy itt egy párt a szociális érzéketlenség pártja lett a középosztály választása és a liberális oltás miatt. Ők is tudják, hogy a konzervatív jelleg megléte vagy hiánya amúgy sem csupán ezzel mérhető. A hitelesítésre alkalmasabb módszer a Bokros-program összevetése a populista tervezetekkel, amelyeknek az ígéretszintű töredékelemei eddig csak szóban hallhatók. Azt, hogy az MDF Bokrossal megtagadta eredendő konzervativizmusát, azok mondják a leghevesebben, akik a pártot szétverő sikertelen kísérleteik után arrafelé tartanak, ahol gazdaságilag, szociálisan és államszervezésileg is a kádári nosztalgia szabja az irányt. * Még ha most kezdenének rá erre a liberálisozásra, amikor új látótérbe kerültek többek között a szabad demokraták, talán érthető lenne! De már akkor ez volt a támadási vezérfonal, amikor még nem látszott a politikai törésvonalak erőteljes átrendeződése. Mindenki tudja, milyen veszélyes árkokon kell itt átugrani. Nem komoly ember az, aki könnyű szívvel megteszi. A szabad demokraták soha nem voltak hajlandók elismerni, pedig a furcsa BKV-sztrájk idején alkalom lett volna erre, hogy a jogállamiság első nagy sérelme a taxisblokád volt - épp az Antall-kormány ellen, a demokrácia hajnali óráiban. A szabad demokraták csapatából megválasztott köztársasági elnök akkor a jogállamiság helyett más megfontolások mellett döntött. Nem számított az ötvenhatosok óhajtása sem, amikor nem engedte az igazságtétel általuk követelt formájának érvényesítését, és azt is türelemmel nézte, amikor pártja kifüggesztette a plakátokat, amelyeken ő pózolt a győzelem jelével: elnöki demokrácia. Volna mit mondani az oktatás tévútjairól, az állam és az egyház kapcsolatának megítéléséről, az úgynevezett nemzeti sorskérdések megközelítéséről. .. Az sincs egészen rendben, hogy e viták közben ügyesen elhitették, hogy a kormány ráteszi a kezét a médiumokra, és az igazságtétel az Antall-kormány tunyasága, megalkuvása miatt maradt el. Balliberális újságírók széltében-hoszszában ma is ezt hirdetik, és amikor most indokoltan elborzadnak a nácizmus újjáéledése láttán, képtelenek megszabadulni attól az avas vádjuktól, hogy ez először az Antallkormány alatt, 1992. október 23-án a Kossuth téren történt meg. Boross Péter mint akkori belügyminiszter - ha jogilag módjában áll, vagy annak, akinek lehetősége van rá - alighanem történelmi szolgálatot tenne, ha kezdeményezné az erről szóló és majdnem egy évszázadra zárolt főügyészi jelentésnek a napvilágra hozatalát! Ez a történet korántsem a Bánó-Pálfy-zajról szól, azt mi már magunkban és egymás között régen elcsitítottuk. Ezzel az emlékeztetéssel csak azt akarom jelezni, hogy a pártok közötti tárgyalások és a megegyezések súlyos történelmi kérdéseket görgetnek, de még sugallni sem szeretném, hogy valaki felelős pozícióban ne a mai óra parancsát teljesítse. Külön elemzést igényelne a magyar demokratáknak immár két évtizednél is hosszabbra nyúló vitája a radikális megoldásokra hajlamos liberálisokkal, akik szabadelvűségük forrásaként nem a deáki, eötvösi nemzeti liberalizmusra szoktak hivatkozni. De ezt is csak azért hozom szóba, mert részben az elvszerűnek álcázott korábbi harcok hatására a mai magyar közélet egyik legnagyobb hibájának látom, hogy mára kiveszett belőle az eszme. Eszmei alapok nélkül pedig a legjobb szándék is elsilányul, semmivé válik. Az MDF azzal, hogy a középosztályban ismerte fel a nemzeti felemelkedés lehetséges alapját, nem tekinthet el attól, hogy a középosztály nemcsak gazdasági, szociális képződmény, hanem értékrendi vonzás is. Kétségtelen, hogy ma nehéz kitapintani ennek a közösségi együvé tartozásnak a határvonalait. A középosztályon ugyanis átsuhannak a vállalkozói szélhámosok, az értékeket nem ismerő újgazdagok felfelé emelkedő és lefelé süllyedő alakjai, a klasszikus középosztály viszont csak töredékeiben létezik. De van egy mag, amelyik épp azért tartozik ide, mert van hazája, van nemzeti elkötelezettsége, van felelősségvállaló bátorsága és van eszméket vállaló értékrendje és van minden irányú értéknyitottsága. Az MDF elvi alapon is jól választott, mert egyrészt a nemzeti szabadelvűségnek ahhoz a gyökérzetéhez ragaszkodik, amelyik valóban Kossuthtól, Széchenyitől, Deáktól, Eötvöstől ered. Antall Józsefre hűséggel emlékezni csak ezzel a felfogással lehet. Másrészt az öngondoskodásra alkalmas társadalmi réteg választásával tudatosan arra a rétegre tette a hangsúlyt, amely sorsával és helyzetével leginkább kötődhet ehhez az értékrendhez. Harmadrészt a sok-sok koholt vád között olyan vád még sohasem érhette, ami szerint részt vett volna bármilyen hagyományos értékrend szétzilálásában. „Egy nemzetnek nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői” - mondta a XX. század egyik legnagyobb magyar festője, Egry József. Két fontos utalás van ebben a mondatban. Az egyik az a bizonyosság, hogy a magyar nemzetnek vannak megmért értékei. A másik, hogy értő befogadók, megélők is kellenek az értékek életre generálásához. Egry József az alkotóművész oldaláról mondja ki, hogy értéktisztelők nélkül nincs egészséges alkotói légkör és nincs egészséges társadalom. Ez engem megerősít abban a hitemben, hogy a politikában is szükség van olyan erőre, amely ezt a szükséget hivatásaként felismeri. Ez az erő nem lehet más, mint egy olyan politikai tömörülés, amelyik az értéknyitottságra, az öngondoskodásra, a hazafiúságra, a közösségi felelősségvállalásra, a szakmaiságra, a gyermekvállalás és -nevelés támogatásával a jövőre tekint. Azt kell világossá tenni, hogy ez a réteg a közös értékekben találkozik. Történelem, kultúra és erkölcs - ez az alapja minden gazdasági elmozdulásnak. Aki ezt nem vállalja, az ne vegyen ebben részt! De ha hajlandó vállalni, akkor ne a még lezáratlan - és most lezárhatatlan - ügyek okozta gyanakvás legyen felette az úr! Bokros Lajos programjától azokat nem lehet elriasztani a „megszorítás”, a „népnyúzás” fenyegetésével, akiknek vannak történelmi párhuzamai és ebből megépíthető jövőelképzelései. Ez a réteg attól képes az öngondoskodásra, hogy gondolkodik. Van az életének iránytűje. * Végre elindulhat ebben egy olyan kezdeményezés, amelyik megpróbálja felmérni, hogy mennyi tanító, tanár, agrárértelmiségi, orvos, lelkész, mérnök, vagy ez is lényeges: értelmiségi gondolkodású vállalkozó és gondolkodó, de diplomától elütött ember lehet ebben az országban, akit épp azzal lehet leginkább megszólítani, ami évtizedek óta hiányzik neki. És érdemes elgondolkodni azon is, hogy miképpen viselkedik egy alkotó értelmiségi, aki észreveszi, hogy egy politikai kör nemcsak beszél a gazdaság alapját képező kultúráról, történelemről, nemzetről, örökségről, értékes modernitásról, ha egyáltalán beszél róla, hanem a programját komolyan is gondolja, mert tartalmas víziója van. Ha valaki - korábbi más gondolkodása ellenére - hajlandó elismerni ezeknek a tartalmaknak az igazságát, miért ne lehetne vele eredményesebben szövetkezni, mint azzal, aki ugyan jobboldalinak nyilvánítja magát, de a tetteiből egészen más irány következtethető ki. Ismerünk nagy pártot, amelyik azt híreli magáról, hogy konzervatív. Beolvasztott társpártja a nevében viseli, hogy keresztény. Stílusuk azonban sem az egyik, sem a másik jelzőnek nem felel meg. Lehetetlen, hogy ne legyen Magyarországon pár százezer ember, aki ezt ne érzékelné. A francia Buffon már a XVIII. században addig a felismerésig jutott, hogy „le style d’homme” (pontosabban: „Le style est l’homme même”), ami annyit tesz: a stílus az ember maga. Azt ismerte fel, hogy az emberi magatartás a kultúra, az erkölcs megtestesülése. A romló magyar politikai közviszonyok arra intenek: vegyük észre, hogy Buffon mondása a pártokra, a pártok viselkedésére is igaz. A stílus a párt maga! A kultúra a nemzeti történelemre adott válasz. Az anyanyelv, a történelem, a kultúra mentett ki bennünket a legnagyobb veszedelmekből. Van ennek értelme a mai mindennapokban is, van értelme a gazdasági elmozdulás alapjaként, lehet értelme a politikai erők közötti választás dilemmájában, és igazi érvénye a távlatokban van. Most talán az is elég a szövetségkötésekben, ha valaki észleli és el akarja hárítani az egyik legnagyobb veszélyt: a Buffon-tagadást. PÁLFY G. ISTVÁN: A stílus maga a politika Holokauszt filmművészet www.franciaintezet.hu konferenciák és filmvetítések a fRANCIAi INTézeTBEN Február 14-A Holokauszt Emlékközponttal együttműködésben. Regisztráció: info@inst-france.hu A belépés ingyenes. FRANCIA 1011 Budapest, INTÉZET Fő utca 17. NÉLET ÉS!· IRODALOMI