Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-22 / 3. szám - Pálfy G. István: A stílus maga a politika (5. oldal)

2010. JANUÁR 22. * 1) Bokros Lajos tanulmányai évek óta az Élet és Irodalom lapjain látnak nap­világot, ezért a régi értelmiségi sza­bályok jegyében kötelezőnek tartom magamra, hogy néhány lábjegyzet­tel ezeken a hasábokon próbáljak hozzájárulni gondolatainak értelme­zéséhez, és annak a helyzetnek az elemzéséhez, amely Bokros Lajos új­bóli politikai fellépésével kialakulni látszik a magyarországi közéletben és közgondolkodásban. Két okom van rá, hogy ez ügyben megszólal­jak. Az egyik, hogy annak idején Bok­ros heves támadói­ elítélői közé tar­toztam. A másik, hogy talán nem kö­telező szótlanul elviselni, ha látom, hogy elképzeléseit alig leplezett po­litikai szándékossággal félreértik, s gőzerővel félremagyarázzák. Magamról tudom, milyen nehéz utólag azonosulni azzal, amivel tör­ténése pillanatában nem értettünk egyet. Cinikusnak és csapásszerű­nek éltem meg a Bokros-csomagot. Akkori kiszorítottságomban csupán egy kis hetilap hasábjain tehettem, ám ettől még nagyobb dühvel írtam ellene. Az azóta eltelt idő azonban sok tekintetben meggyőzött róla, hogy a szocialista viszonyrendszer­re rákapcsolt magyar gazdaság el­kerülhetetlen összeomlása, az új gaz­daság megteremtésének négy (és még sok) év alatti lehetetlensége mi­att valamifajta radikális beavatko­zásra volt szükség. Az idő lényegé­ben azt igazolta, hogy a gazdasági megszorítás, a hangsúlyok átrende­zése helyesnek bizonyult. Nemcsak a Horn-kormány számára volt fon­tos ez a program, hanem a Fidesz is erre az eredményre alapozhatta kor­mányzásának első két évét. Úgy hiszem, nem feltétlenül kell ahhoz rendíthetetlen MDF-hívőnek lenni, hogy valaki belássa: szüksé­ge van az országnak arra, amit az MDF - és jelenleg csakis az MDF - tud a hazai politikai erők közül. Ezt a tudást elég látványosan bizonyí­totta Bokros Lajos EP-képviselői fel­szólalása a magyar parlamenti költ­ségvetési vitában. Nem csupán szak­mailag magaslott ki a tényekre össz­ontosító megjegyzéseivel és rend­ívül kemény kritikájával, hanem (ott, ahol annak értelme van) belá­tó egyetértésével és visszaigazolásá­val, illetve a jó megoldásokat felvo­nultató erkölcsi felelősségvállalásá­val és a stílusával is. Merem azt ál­lítani, hogy a mai magyar közélet egyik legnagyobb kára a frakciónél­külivé vált MDF távoltartása a par­lamenti felszólalási lehetőségektől. Ugyanis Herényi Károlynak a füg­getlenek nevében elmondott beszé­de és Bokros Lajos alig két és fél percre zsugorkényszerített elemzé­se volt olyan színvonalú és jellegű, hogy arra a kormányoldalról lehe­tetlen volt nem szakmailag válaszol­ni. Cseppet sem mellékes ez, hiszen egy költségvetési vitában a szakma­iság vagy a divatossá vált propagan­daszólamok ellentéte az ország kö­zeljövőjének egymástól látványosan eltérő minőségét előlegezi meg. Egy­általán nem mindegy, hogy a reali­tás talaján álló politikai erők milyen mértékben tudják megszólítani azo­kat a polgárokat, akik érzékenyeb­bek a valóságra, mint a propagan­daszólamokra. Ebben a politikai helyzetben vilá­gosan látni kell, hogy a Bokros La­jos mögött álló párt régi támogatói közül azok maradtak meg, akik nem szeretik a Fidesz magatartását, és olyanok csatlakozhatnak, akik csa­lódtak valamelyik korábbi pártjuk­ban. Feltehető, hogy ezek között nem­csak azokat találjuk meg, akik alól kisgazda vagy kereszténydemokra­taként ment ki egy párt, hanem akik sem a jobb-, sem a baloldalon nem találják a helyüket. Épp ezért lehet az egyetlen járható út a minden va­lódi értékre való nyitottság. No meg a létező programhoz való viszony! Mivel itt adva van egy párt, amely­nek van programja - ami nem egye­dül a Bokros-koncepciót jelenti­­, az MDF-nek épp azt kellene hangsú­lyoznia, hogy csak létező programok alapján tud egyezkedni, vagy olya­nokkal bocsátkozhat tárgyalásba, akik elfogadják a programját. Az or­szágnak nem az az érdeke, hogy a következő választások után minden­áron a mai közvélemény-kutatások­nak megfelelő kormánya legyen. Az országnak az az érdeke, hogy akár a mai közvélemény-kutatásokat tükrö­ző kormánynak végrehajtható prog­ramja legyen. Kicsiben, szinte laboratóriumi mé­retekben játszódott le előttünk egy történés. Valószínűsíthető, hogy or­szágos méretekben is ugyanez zajlik: az MDF kívülről vezérelt belső har­cai akkor jutottak a parlamenti frak­ció szétveréséig, amikor megjelent egy ember a színen, akinek egy má­sik párt forgatókönyvírói nem szán­tak szerepet. Nincs benne az ő for­gatókönyvükben! Tehát számukra sokkolóan meglepő volt a megjele­nése. Ebből is látható, hogy a párt útválasztásában épp az a legjobb, amit a kívülről vezérelt belső politi­kai ellenfelek a legrosszabbnak mond­tak: Bokros Lajos vállalása. Ez még akkor is így van, ha a vállalás érzé­keny veszteségekkel is járt. De az ta­lán mégsem tagadható, hogy többek között egy EP-bejutás volt az ered­ménye! Nagyon-nagyon kilóg itt a lóláb: bizonyos körökben hallani sem akarnak programokról, s főként nem olyanokról, amelyek mögött egy vitakész személyiség áll. Vita nincs is, csak mellébeszélés, csúsztatás, félremagyarázás. A meg­bélyegzés kulcsszava: neoliberális. Bértollnok újságírók ezt bátran mondhatják, mert önmagukat füg­getlennek nyilvánító politológusok elmélkedéseire hivatkozhatnak. Tu­dománynak, publicisztikának, párt­propagandának egészen különös elegye alakult ki az utóbbi években. Legfőképp ez a jelenség az, ami meg­szólalásra késztet. A mai Bokros-program valóban nem néppárti program. Elsősorban arra az öngondoskodásra alkalmas réteg­re épít, amelynek főszerepe lehet az ország talpra állításában. De vegyük észre azt is, hogy épp ennek a réteg­nek a helyzetbe hozása nyomán te­remtődhetnek meg az anyagi alapjai az elesettebbek segítésének! A meg­váltó sugallatok szirénhangjára ma milliók várják egy elszegényedett ál­lamtól a csodát, a csoda azonban ter­mészetszerűen elmarad. Kézenfek­vő következmény, hogy a társadalmi feszültség sokszorosára nő annak, mintha ezek az erőszakos szirénhan­gok nem lennének. Bokros Lajos mai pártja az Antall-kormány idején szo­ciális piacgazdaságot hirdetett, ami ugyan szó szerint nem azt jelentette, hogy a támogatás kizárólag állami feladat, de nem állt távol ettől az el­gondolástól. Az Antall-kormány mögött még egy néppárt állt, amelynek a prog­ramjába a társadalmi tömegesség, a történelmi körülmények és a keresz­tény-szociális gyökerek miatt köte­lező volt bevenni a szociális támo­gatás rendszerét. Akkor ez nemcsak szükségszerű, hanem őszinte, belül­ről fakadó törekvés volt. A mai MDF azonban már nem néppárt. Politi­kai értelemben egyenesen komikus lenne, ha úgy viselkedne, mintha a magyar társadalom minden rétegét képviselhetné. Ma éppen abban kell bölcsen választani, hogy melyik az a társadalmi réteg, amelynek a hely­zetbe hozása áttételes haszonnal jár­hat az egész ország számára. Ez a választás már a középosz­tály tizenhárom pontjával megtör­tént, és ezt folytatta Bokros Lajos elhívása. A magyar politika ma nem­csak program-, hanem egyéniség-, személyiséghiányban is szenved. Ez a hiány nem magyar átok, nem nemzeti születési adottság. Szület­nek nálunk is politikaképes szemé­lyiségek, de - csak az MDF körei­ben maradva - ha a kiemelkedés ké­pessége megsejlik valakiben, a ma­gyar politika és a pártszolgálatos újságírás a karaktergyilkosság esz­közeinek bevetésétől sem riad visz­­sza. Lásd Boross Péter egykori hó­­baglyozását vagy a Dávid Ibolya elleni lejárató hadjáratokat, el egé­szen az UD Zrt.-ig. Bokros Lajoson egyelőre kevéssé találnak fogást. Nyilván keresik. De elkövették azt a hibát, hogy ütemet tévesztettek, és a kapkodásban csak olyan vádakat tudtak megfogalmaz­ni, amelyeket Bokros Lajos nyitott könyvéből már inkább érdemként ismer az ország. Az a szakmapoliti­kainak szánt vád pedig, hogy nem jobboldali, nem konzervatív a prog­ram, egyfelől nemigen érdekli a vá­lasztópolgárt, másfelől nem igaz. Szokás ezzel kapcsolatban kritika­ként például az egykulcsos adót em­legetni, ami egyébként már Bokros megjelenése előtt része volt a kö­zéposztály 13 pontjának, és ami - e kritikus vélekedés szerint - jó a gaz­dagoknak, de rossz a szegényeknek. Ám ha a kritikusok elolvassák Bok­ros Lajosnak a 2010-es költségveté­si tervezetről megfogalmazott tizen­két pontját, eleven cáfolatot kapnak. Ott ugyanis - igaz, az áfára vonat­koztatva - eleve két kulcsról van szó, amelyből az egyik kifejezetten ked­vezményes. Figyelmesebben olvas­va a programot, az is kiderül, hogy kifejezett szociális töltete van né­hány új elemnek. Ilyen a közteher­viselés arányosabbá tétele az adó­alapok szélesítésével. Ilyen a köte­lező magánbiztosítás szorgalmazá­sa az egészségügyben, mert a hála­pénz nélküli jó minőségű orvosi el­látás lehetőségét a mostaninál sok­kal elérhetőbbé teszi. Ilyen a tandíj­­mentességnek a tehetséges, ámde szegény sorsú diákok felé irányítá­sa, hiszen növeli az esélyeiket ab­ban, hogy a felsőoktatás ingyenes része elsősorban őket segítse. Ilyen az a törekvés, hogy a szociális támo­gatások az igazán rászorulókat ér­jék el... Ezek nem neoliberális prog­ramelemek! A megbélyegzők, per­sze, nem is szoktak hivatkozni rá­juk, mert ha megtennék, nem foly­tathatnák úgy a mondatot, hogy itt egy párt a szociális érzéketlenség pártja lett a középosztály választá­sa és a liberális oltás miatt. Ők is tudják, hogy a konzervatív jelleg megléte vagy hiánya amúgy sem csupán ezzel mérhető. A hite­lesítésre alkalmasabb módszer a Bok­ros-program összevetése a populis­ta tervezetekkel, amelyeknek az ígé­retszintű töredékelemei eddig csak szóban hallhatók. Azt, hogy az MDF Bokrossal megtagadta eredendő kon­zervativizmusát, azok mondják a leghevesebben, akik a pártot szét­verő sikertelen kísérleteik után arra­felé tartanak, ahol gazdaságilag, szo­ciálisan és államszervezésileg is a ká­dári nosztalgia szabja az irányt. * Még ha most kezdenének rá erre a liberálisozásra, amikor új látótérbe kerültek többek között a szabad de­mokraták, talán érthető lenne! De már akkor ez volt a támadási vezér­fonal, amikor még nem látszott a politikai törésvonalak erőteljes át­rendeződése. Mindenki tudja, mi­lyen veszélyes árkokon kell itt átug­rani. Nem komoly ember az, aki könnyű szívvel megteszi. A szabad demokraták soha nem voltak haj­landók elismerni, pedig a furcsa BKV-sztrájk idején alkalom lett vol­na erre, hogy a jogállamiság első nagy sérelme a taxisblokád volt - épp az Antall-kormány ellen, a de­mokrácia hajnali óráiban. A szabad demokraták csapatából megválasz­tott köztársasági elnök akkor a jog­­államiság helyett más megfontolá­sok mellett döntött. Nem számított az ötvenhatosok óhajtása sem, ami­kor nem engedte az igazságtétel ál­taluk követelt formájának érvénye­sítését, és azt is türelemmel nézte, amikor pártja kifüggesztette a pla­kátokat, amelyeken ő pózolt a győ­zelem jelével: elnök­i demokrácia. Volna mit mondani az oktatás tév­­útjairól, az állam és az egyház kap­csolatának megítéléséről, az úgyne­vezett nemzeti sorskérdések megkö­zelítéséről. .. Az sincs egészen rend­ben, hogy e viták közben ügyesen elhitették, hogy a kormány ráteszi a kezét a médiumokra, és az igazság­tétel az Antall-kormány tunyasága, megalkuvása miatt maradt el. Balliberális újságírók széltében-hosz­­szában ma is ezt hirdetik, és amikor most indokoltan elborzadnak a ná­cizmus újjáéledése láttán, képtele­nek megszabadulni attól az avas vád­­juktól, hogy ez először az Antall­­kormány alatt, 1992. október 23-án a Kossuth téren történt meg. Boross Péter mint akkori belügyminiszter - ha jogilag módjában áll, vagy an­nak, akinek lehetősége van rá - alig­hanem történelmi szolgálatot ten­ne, ha kezdeményezné az erről szó­ló és majdnem egy évszázadra zá­rolt főügyészi jelentésnek a napvi­lágra hozatalát! Ez a történet ko­rántsem a Bánó-Pálfy-zajról szól, azt mi már magunkban és egymás között régen elcsitítottuk. Ezzel az emlékeztetéssel csak azt akarom jelezni, hogy a pártok kö­zötti tárgyalások és a megegyezések súlyos történelmi kérdéseket görget­nek, de még sugallni sem szeretném, hogy valaki felelős pozícióban ne a mai óra parancsát teljesítse. Külön elemzést igényelne a magyar demok­ratáknak immár két évtizednél is hosszabbra nyúló vitája a radikális megoldásokra hajlamos liberálisok­kal, akik szabadelvűségük forrása­ként nem a deáki, eötvösi nemzeti liberalizmusra szoktak hivatkozni. De ezt is csak azért hozom szóba, mert részben az elvszerűnek álcá­zott korábbi harcok hatására a mai magyar közélet egyik legnagyobb hibájának látom, hogy mára kive­szett belőle az eszme. Eszmei ala­pok nélkül pedig a legjobb szándék is elsilányul, semmivé válik. Az MDF azzal, hogy a középosztályban is­merte fel a nemzeti felemelkedés le­hetséges alapját, nem tekinthet el attól, hogy a középosztály nemcsak gazdasági, szociális képződmény, hanem értékrendi vonzás is. Kétség­telen, hogy ma nehéz kitapintani en­nek a közösségi együvé tartozásnak a határvonalait. A középosztályon ugyanis átsuhannak a vállalkozói szélhámosok, az értékeket nem is­merő újgazdagok felfelé emelkedő és lefelé süllyedő alakjai, a klasszi­kus középosztály viszont csak töre­dékeiben létezik. De van egy mag, amelyik épp azért tartozik ide, mert van hazája, van nemzeti elkötele­zettsége, van felelősségvállaló bá­torsága és van eszméket vállaló ér­tékrendje­­ és van minden irányú ér­téknyitottsága. Az MDF elvi alapon is jól válasz­tott, mert egyrészt a nemzeti sza­badelvűségnek ahhoz a gyökérze­téhez ragaszkodik, amelyik való­ban Kossuthtól, Széchenyitől, De­áktól, Eötvöstől ered. Antall József­re hűséggel emlékezni csak ezzel a felfogással lehet. Másrészt az ön­­gondoskodásra alkalmas társadal­mi réteg választásával tudatosan arra a rétegre tette a hangsúlyt, amely sorsával és helyzetével leg­inkább kötődhet ehhez az érték­rendhez. Harmadrészt a sok-sok koholt vád között olyan vád még sohasem érhette, ami szerint részt vett volna bármilyen hagyományos értékrend szétzilálásában. „Egy nemzetnek nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, ha­nem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői” - mondta a XX. szá­zad egyik legnagyobb magyar fes­tője, Egry József. Két fontos utalás van ebben a mondatban. Az egyik az a bizonyosság, hogy a magyar nemzetnek vannak megmért érté­kei. A másik, hogy értő befogadók, megélők is kellenek az értékek élet­re generálásához. Egry József az al­kotó­művész oldaláról mondja ki, hogy értéktisztelők nélkül nincs egészséges alkotói légkör és nincs egészséges társadalom. Ez engem megerősít abban a hitemben, hogy a politikában is szükség van olyan erőre, amely ezt a szükséget hivatá­saként felismeri. Ez az erő nem le­het más, mint egy olyan politikai tö­mörülés, amelyik az értéknyitottság­ra, az öngondoskodásra, a hazafiú­ságra, a közösségi felelősségválla­lásra, a szakmaiságra, a gyermekvál­lalás és -nevelés támogatásával a jö­vőre tekint. Azt kell világossá ten­ni, hogy ez a réteg a közös értékek­ben találkozik. Történelem, kultú­ra és erkölcs - ez az alapja minden gazdasági elmozdulásnak. Aki ezt nem vállalja, az ne vegyen ebben részt! De ha hajlandó vállalni, ak­kor ne a még lezáratlan - és most le­­zárhatatlan - ügyek okozta gyanak­vás legyen felette az úr! Bokros La­jos programjától azokat nem lehet elriasztani a „megszorítás”, a „nép­­nyúzás” fenyegetésével, akiknek van­nak történelmi párhuzamai és eb­ből megépíthető jövőelképzelései. Ez a réteg attól képes az öngondos­kodásra, hogy gondolkodik. Van az életének iránytűje. * Végre elindulhat ebben egy olyan kezdeményezés, amelyik megpró­bálja felmérni, hogy mennyi tanító, tanár, agrárértelmiségi, orvos, lel­kész, mérnök, vagy ez is lényeges: értelmiségi gondolkodású vállalko­zó és gondolkodó, de diplomától el­ütött ember lehet ebben az ország­ban, akit épp azzal lehet leginkább megszólítani, ami évtizedek óta hi­ányzik neki. És érdemes elgondol­kodni azon is, hogy miképpen visel­kedik egy alkotó értelmiségi, aki ész­reveszi, hogy egy politikai kör nem­csak beszél a gazdaság alapját képe­ző kultúráról, történelemről, nem­zetről, örökségről, értékes moderni­­tásról, ha egyáltalán beszél róla, ha­nem a programját komolyan is gon­dolja, mert tartalmas víziója van. Ha valaki - korábbi más gondolkodása ellenére - hajlandó elismerni ezek­nek a tartalmaknak az igazságát, mi­ért ne lehetne vele eredményeseb­ben szövetkezni, mint azzal, aki ugyan jobboldalinak nyilvánítja ma­gát, de a tetteiből egészen más irány következtethető ki. Ismerünk nagy pártot, amelyik azt híreli magáról, hogy konzerva­tív. Beolvasztott társpártja a nevé­ben viseli, hogy keresztény. Stílusuk azonban sem az egyik, sem a másik jelzőnek nem felel meg. Lehetetlen, hogy ne legyen Magyarországon pár százezer ember, aki ezt ne érzékel­né. A francia Buffon már a XVIII. században addig a felismerésig ju­tott, hogy „le style d’homme” (pon­tosabban: „Le style est l’homme mêm­e”), ami annyit tesz: a stílus az ember maga. Azt ismerte fel, hogy az emberi magatartás a kultúra, az erkölcs megtestesülése. A romló ma­gyar politikai közviszonyok arra in­tenek: vegyük észre, hogy Buffon mondása a pártokra, a pártok visel­kedésére is igaz. A stílus a párt maga! A kultúra a nemzeti történelemre adott válasz. Az anyanyelv, a törté­nelem, a kultúra mentett ki bennün­ket a legnagyobb veszedelmekből. Van ennek értelme a mai minden­napokban is, van értelme a gazda­sági elmozdulás alapjaként, lehet ér­telme a politikai erők közötti válasz­tás dilemmájában, és igazi érvénye a távlatokban van. Most talán az is elég a szövetség­­kötésekben, ha valaki észleli és el akarja hárítani az egyik legnagyobb veszélyt: a Buffon-tagadást. PÁLFY G. ISTVÁN: A stílus maga a politika Holokauszt filmművészet www.franciaintezet.hu konferenciák­ és filmvetítések a fRANCIAi INTézeTBEN Február 1­4-A Holokauszt Emlékközponttal együttműködésben. Regisztráció: info@inst-france.hu A belépés ingyenes. FRANCIA 1011 Budapest, INTÉZET Fő utca 17. N­­ÉLET ÉS!· IRODALOMI

Next