Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)

2010-08-06 / 31. szám - Ferdinandy György: Emlékszilánkok (15. oldal)

2010. AUGUSZTUS 6. 15 (1. BONCOEUR VAINQUEUR) Nem tudom, hogy melyik volt a kereszt­, és melyik a vezetékneve. Márpedig minden ezen múlik. Lefordítani is csak így lehet. De azokban az időkben, amikor Hai­­tiba jártam, a legkisebb gondom is nagyobb volt: nem fordítgattam a neveket. Boncoeur Vainqueur így is egy egész közmondás lehetne. Mert, hogy „a jó szív mindig győzedelmeskedik”. Legalábbis itt, ezen a nyugat-indiai szigeten. Diákcsoportokat kísértem, portorikóiakat. Földrajzot tanítottam, úgy gondoltam, hogy a gyerekeimnek meg kell ismerkedniük azzal, ami körülveszi őket. Mert hát ezek itt, az enyéim, még azt sem tud­ták, hogy amit a horizonton látnak, az nem Spanyolország vagy az Egyesült Államok. Ezekhez a tanulmányutakhoz nem járt kísérő, egy ócska iskolabusz legfeljebb és néhány vendégszoba. A diákja­imnak így is nagy kaland volt ez a pár nap. Odahaza csak kívülről ismerték a szállodasort, itt pedig néhány napra ők is turistáknak kép­zelhették magukat. Tolmácsot könnyen találtunk magunknak. Minden alkalommal hozzánk csapódott egy-egy vidám és szolgálatkész fekete, aki szer­tartásosan kísérgette a portorikóiakat. Boncoeur Vairujueur ezek közé a botcsinálta idegenvezetők közé tartozott. Ügyes fiú volt: amikor el­búcsúzott, mindig megkérdezte, hogy mikor jön a következő tur­nus, melyik nap és melyik járaton. A gyerekek mindig hagytak nála valamit: hol egy inget, hol akkor még vagyont érő farmernadrágot. Ő pedig, Boncoeur, egyre jobban kiöltözött. Még egy nyakba akasz­tós fényképezőgépet is összeügyeskedett, ettől egy pillanatra se vált meg. Csak mi tudtuk, hogy a kisuvikszolt fekete tok üres. Nyilván felhívta magára a figyelmet: éppen kikanyarodott a repü­lőtérről a busz, amikor az őrség megállított. Megragadták, kitépték a kezéből a mikrofont. Azután intettek, hogy tovább! A sofőr az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt, behúzta a nyakát és hallgatott. Elfoglaltuk a szobákat, a diákok ebédelni mentek. Engem keres­tek a portán. A lány, aki várt rám, csak annyit mondott: tudja, hogy Boncoeur barátja vagyok. És hogy kövessem őt. Újra végigzötyög­tünk a dombok között kanyargó keskeny úton. Az őrszoba a vámo­sok mögött volt, az érkezési oldalon. Mit magyarázzam! Odabent ugyanaz a két Tontin Macoute fogadott. Egy pillanat alatt a fogdában találtam magam. Többször is felszólítottak, hogy menjek isten híri­vel. De én ragaszkodtam hozzá, hogy Boncoeur nélkül nem mozdu­lok. Éjjel szabadultunk, a reptér körül már néptelenek voltak az utak. Boncoeur sírva borult a nyakamba. A fogait kiverték, a szeme beda­gadt. Kihozatlak­, ígértem neki. Volt abban az időben valami diák­csere-mozgalom. Aznap még Jeanne Barbancourt desztilláló üzeme volt a műso­ron. Végigkóstoltuk a bódító Barbancourt-rumokat. A turistabusz­ban énekeltek a diákok. Boncoeur Vamc­ueur, az idegenvezetőnk, töb­bé eszükbe se jutott. Én sem találkoztam vele többé. Egyedül kísér­tem végig ezt az utolsó tanulmányutat. Este vitt vissza a repülőtér­re a busz. Le a hegyekből, végig az óvároson, ahol könyvvel a ke­zükben tolongtak a diákok az utcai lámpák fényburája alatt. Nem könnyű megérteni egy idegen világot. Felfogni, milyen az, ha vala­hol nincsen se víz, se villany. Se jégszekrény, se zuhany. Boncoeur-től még kaptam egy levelet. A két diktátor idejében, va­lahol Papa Dók és Bébi Dók között, félúton. Ma, évtizedek után jut csak eszembe, hogy milyen nehéz lehetett legépeltetni és elküldeni ezeket a sorokat. Hogy mit írt, azt ma már - jellemző! - nem tudom. Őt magát soha többé nem láttam viszont. Ha igaz, hogy a jó szív győzedelmeskedik, akkor él még. Talán családja, élettársa és unoká­ja van. A nagy sorscsapások, hurrikánok és földrengések után, ő ta­karítja el Port-au-Prince utcáin a romokat. (2. MINT A KUTYUSOK) Azt tudtam, hogy a szerződésben a vasárnapi mise benne van. A papoknak nincsen családjuk, azt kép­zelik, hogy a civil tanárok is mindig szabadok. De hogy ez az isko­labál! Még éjjel is őrizni kell a fiatalokat. Fogalmam sincs, hogy mit kell majd csinálnom. Ülni és nézni őket? Mert táncolnunk nyilván nem szabad. Persze nekem sincs családom. De a függetlenségemre kényes va­gyok. Felöltözöm hát, nyakkendő, fehér ing. Egy csepp kölnivíz, és már bent ülök a kocsiban. Az én időmben mamák kísérték bálozni a lányokat. Felkérni is csak tőlük lehetett, a lekérés későbbi dolog. Ültek, köröskörül a teremben, némán és illatosan. Volt egy lány, aki hagyta, hogy belépjen az ember, így mondtuk. Értsd: a lába közé. Ez volt abban a régi, szép világban a maximum. A tánciskolában azt tanították, hogy a fiú és a lány között ágasko­dik egy fehér liliom. Ami engem illet, a lányok és közöttem soha semmi sem ágas­kodott. A bál színhelye a tornaterem. Nagyobb összejövetelekre ez a csar­nok a legalkalmasabb. A bejárat elé asztalt állítottak, ül is már mö­götte két öregecske tanárnő. Távolabb pedig maga a főnök ácsorog. Egymás után érkeznek a fiatalok. Leperkálják a belépőjegy árát, kö­szönnek az igazgatónak, az bólint, visszamorog. Nem könnyű fel­ismerni a tanítványaimat. A fiúkat még csak-csak! Fekete zakóban feszengnek, kölcsönkérték valahonnan. Nem az ő méretükre sza­bott. A lányok viszont! Hirtelen indult hízásnak ez a nemzedék, bu­­gyogó kebel és felstuccolt tompor a divat. Vannak, akiket nem en­ged be az igazgató. - Menjetek haza! - szól rájuk. Öltözzetek fel rendesen! Üdvözöl­­tetem a jó anyátokat! Kint a parkolóban folyik a cserebere. Kombinékból lesznek esté­lyi ruhák, ugrálnak a fruskák, csipkés selyembugyiban. A kollégáim már kölcsönadták nekik a kardigánjaikat. Kilenc órára megtelik a terem. Zenekar nincs, discjockey cserélgeti a lemezeket. Remeg a le­vegő, amikor felerősíti a dobot. Felnőttként kerültem az Államok­ba, most vagyok először egy ilyen, hogy is mondjam, táncos össze­jövetelen. Nézem a párokat, és nem hiszek a szememnek. Fiúk és lányok egymásnak háttal riszálják magukat. Pontosabban a hátsó fertályukat mutatják a fiúknak a lányok. Mint a kancák. Vagy mint a kutyusok. Az igazgató már elment. - És mi? - kérdezem a fizikatanárnőt. A platinaszőke asszony rám néz, és azt mondja: - Nyugi. Nemsokára vége van. A szünetben megbökik a hátamat. - Ne aludjon! - szól rám a dékán. Én vagyok az egyetlen férfi, és ellenőrizni kell a budikat. A vécé neve m­odorú, szagtalan. Bezárkózni lehetetlen, az ajtóknak csak fel­ső felük van. Az ember ugye lehajol, és megszámolja a lábakat. Ezt­ersze ők is tudják, a diákok. Felemelik a lányokat, így a szeparb­­an csak két láb van. Minden hely foglalt. Nem mernek kijönni, amíg itt vagyok. Hallgatódzom és szégyellem magam. A bálnak vá­ratlanul vége szakad. Nem az iskola rekeszti be, maguktól mennek el a párok. Éjfélig lenne kimenőjük? Vagy ez itt csak a bemelegítés? Odakint, a csomagtartókban cigi és pia van. Mi pedig összeszedjük a vécében a tűket. A kondomokat az asztal alatt. A fiúk óvatosab­bak, de a lányok könnyen elhagyják a tamponokat. - Ezt nézzétek! - lobogtatja a fizikatanárnő. Tenyérnyi lila vá­szon, hátul vékony fekete szalag. Neki nyilván betétes flanel bugyo­­gója van. - Mi még... sóhajtja a másik. Mi még, így kezdenek minden mon­datot. - Az én időmben! - mondom én is. Pedig tulajdonképpen nincs igazunk. Annyi manapság a betegség! És ezek a lánykák sohasem állapotosak. A parkoló üres, mire kijutok. Egyetlen facér lány ül a lépcsőn. Ül és szipog. - Veled mi van? - kérdezem. Semmi. Itt maradt. - Hazavigyelek? Ez egy ilyen reflex. Még a tánciskolából. Mi még hazakísértük a lányokat. Itt baj is lehet belőle. Nem lenne szabad. Beül mellém, maga alá húzza a lábát. Kis idő után megállít: - Itt lakom. A kocsinak izzadságszaga van. Én mentem ki utoljára a tornate­remből. Vajon lekapcsoltam a villanyokat? (3. Faludy György) Faludy Györggyel kapcsolatos emlékeimet átnézve meglepő apróságokkal szembesülök. Az első, hogy a kö­zös emigráns múlt és a majdnem egyidejű hazatelepülés ellenére Faludyval csak háromszor találkoztam. Ráadásul minden husza­dik évben: 1960 után 1980-ban, majd 2000-ben. Vannak ilyen fur­csa véletlenek. Ha itt volna még, nem lenne köny­­nyebb az ő helyzete sem. Három Ferdinandyval került össze hosszú élete folyamán, Laci bácsival Recs­­ken, Mihállyal odaát, az Újvilág­ban, és itt, az öreg földrészen ve­lem. A Ferdinandyakat már életé­ben is összekeverte: engem Recsk­­re paterolt át, Mihály pedig jó ba­rátból dixit, halálos ellensége lett. De töltsünk tiszta vizet a pohár­ba! 1960-ban, első francia füzetecs­­kém megjelenése után, huszonnégy évesen és vigasztalanul egyedül, ír­tam neki, a londoni Irodalmi Újság szerkesztőjének, egy kis levelet. A válasz felülmúlta minden reménye­met: „Kedves Barátom!” - tudatta velem az Irodalmi Újság kék fejlé­ce alatt Faludy - „Levelét örömmel olvastam. Ritkán kap az ember ilyen kedves hangú, friss, eredeti levelet. (...) Mellesleg nem rokona-e saját druszájának, Ferdinandy bácsinak, aki velem együtt volt Recsken és bá­torságával, nyugodt, fölényes és hősi viselkedésével oly felejthetetlenül megmaradt emlékezetemben? És ha rokona, mi van vele?” Laci bátyám 1960-ban egy pesti leánygimnázium kazánfűtőjeként tevékenykedett. „Summa summarum” - fejező­dik be a levél - „ne hagyja abba a játszmát, küldjön nekem kéziratot, ha van. (...) Sokszor, nagyon szívé­lyesen üdvözli Faludy György.” Húsz évvel később, amikor már a Puerto Ricó-i egyetemen tanítot­tam, Faludy elküldte nekem a Püs­­kinél, New Yorkban megjelent ösz­­szegyűjtött verseit. 1980-as toron­tói dedikációjában már mintha ösz­­szekeverne másik nagybátyámmal, a történész-tanár Mihállyal. „Hálá­ból minden írásodért és lényedért” - írja. „A legnagyobb szeretettel, Faludy Györgyöd.” A hatszáz oldalas kötetben a szerző kijavította Püskiék legbán­­tóbb elírásait. A ,Vérebek” című háromrészes vers margóján azon­ban találtam egy másik jegyzetet. Ez a Faludyra annyira jellemző, megrendítő költemény elmondja, hogy a recski őrök hat vérebet sze­reztek, és a rabokon tanították be őket. Azután egy éjjel a hat állat beosont egy barakkba, és az elítéltek pokróca alá fúrta magát. De hadd idézem: / barakk, mintha szétnyílt volna,/hosszában átfütyült a szél,/s egyszerre ottfeküdt mellettem /a borjúképű, tófehér//véreb. Kinyúlt, és meg se moc­cant, /csak éppen halántékomat/nyalta buzgón. Én puha szárét/csókoltam a tor­ka alatt,/// átöleltem. Kintről az őr/kíváncsiskodott: - a kutyák?/Amire egy si­pítófej hang: /- a fasisztákhoz álltak át!” A költemény befejező részében az őrök kivégzik a hat „áruló” ku­tyát. De ott, ahol befújják magukat a rabok pokróca alá, áll egy kéz­írásos jegyzet: „Ferdinandy Gyuri bácsihoz is beugrott egy a pok­róc alá.” Így lett belőlem (tiszteletbeli) recski rab. Ismét eltelt húsz év. Valamikor 2000 táján az írók Boltja előtti apró budapesti téren dedikáltunk, jómagam és Faludy. Amikor megér­keztem, ő már ott ült, zordan és egyedül. Mögötte, háttal neki, nagy­bátyám, Ferdinandy Mihály szobrozott. A köszönésemet egyikük sem fogadta. Helyet foglaltam én is, Detty kirakta elém a könyvei­met. A csendet az egyik mamut törte meg: - Miért ültettél - dörrent rá Dettyre Faludy - a két halálos ellen­ségem közé?! Így tudtam meg, hogy atyai pártfogóm halálos ellensége vagyok. Mihály követett volna el ellene valami megbocsáthatatlant? Bátyám nem nyilatkozott. A két ős összeszedegette a gazdátlanul maradt példányokat, és eldöcögött, ki föl, ki le, az Andrássy úton. Siettem én is: aznap délután a Fáy utcában Kolumbia ellen lépett pályára a magyar válogatott. Ez Faludyval való három találkozásom története. A legfontosabb azonban kétségtelenül a Faludy-versekkel való találkozás, amin ma is gyakran elgondolkozom. Mi is tulajdonképpen ez a magyar iro­dalomban páratlan Faludy-fenomén? Egy hihetetlenül gazdag élet vetülete, amely túlfeszítette, lerázta magáról irodalmi kánonjaink szánalmasan szűk kereteit? Mi értetlenkedésünkre a magyarázat? Nem csak az aprócska haza provincializmusa? Az alapállás, aminek a nyugat magyar írók megítélésében is olyan sok áldozata van? 2005-ben, az Irodalmi Jelenben köszöntöttem a 95 éves mestert, írásomban megköszöntem a londoni levélkét, ami annak idején olyan sok erőt és önbizalmat adott. Nem, nem voltunk sem recski társak, sem halálos ellenségek az Andrássy úton. Faludy Györgynek - nem restellem leírni - ma, 75 évesen is hálás, hűséges olvasója vagyok. (4. GYÁRTÁSI HIBA) Rózsafa virít az ablakom alatt... egy időben min­den reggel elhangzott a rádióban ez az együgyű nóta. Persze azok­ban a réges-régi időkben, amikor még nem rádióként tartottuk szá­mon Petőfit és Kossuthot. Rózsikavisít a paplanyom alatt... énekelte a für­dőszobában apánk. Mi ezen hahotázva nevettünk. Anya pedig mér­gelődött, hogy még mindig nem mostunk fogat. Minden családban vannak gyártási hibák. Ugráló gének, ma már talán így kellene mondanom. Ez a Rózsika is most, menet közben jut eszembe, Írom egy ősapánk, valamelyik András történetét, és senki sem akar emlékezni rá. Még a százéves Kati nénit is hiába fag­gatom. Normális dolog ez, hogy élt a családban egy fiatalember, nem is olyan régen, a két háború között, és még az emléke is ilyen nyom­talanul elveszett? Másokról könyveket írtak, még azt is tudom, hogy mit mondott egyik ősünknek a császár. De ennek, az András­nak, úgy látszik nem mondott senki semmit. Kifizettük az adóssá­gait - zárta le a témát a vén Kati. Rossz lóra tett a háborúban is, azután, Buda ostrománál, egy bom­ba pontosan a feje búbjára esett. Ezt így kellett mondanunk, és ilyen­kor az asztal körül mindenki diszkréten nevetett. Az ilyen feketebá­rányokról egyébként hallgatni szokás. Addig-addig, amíg az emlé­kükből semmi se marad. Pedig hát báránynak nem ez az András az egyetlen. És nem az első. Alig egy nemzedékkel előtte valaki elkár­tyázta a felvidéki birtokot. Nekünk azt mondták, elkobozta Hay­­nau. Azután kiderült, hogy a halálraítélt kegyelmet kapott. Maradt ideje elkártyázni a birtokot. Ez lett volna az apai család. Szép kis társaság, mondhatom. Nem mintha az anyai ágon nem lettek volna sötét foltok. Titokzatos ősök, akiken átlép az emlékezet. Hogy messzebbre ne menjek, szegény nagyanyácskám testvérei. Lajoska, a zseniális alkoholista, aki egy bel­ga szeretetotthonban végezte, miután felépítette a Buenos Aires-i su­gárutakat. Meg a világhírű Ferdinánd-hidat, de ezt csak mi tettük hozzá, neveletlen gyerekek. Vagy a másik testvér, aki - igen, ő is! - elkártyázott egy, a Fery Oszkár utca sarkán álló négyemeletes épüle­tet. Azután főbe lőtte magát. Az özvegyét ismertem én is, még azt a bérházat is megmutatta anyám. Piros téglás volt és balkonos. Ami engem illet, soha nem vettem kártyát a kezembe. Ma sem értem, hogy mi a blattolásban a pláne. Alsó, felső, király, ász! Néha átugrik egy nemzedéket az ilyen megalománia. Igaz, hogy volt egy Gazsi fiú az unokatestvéreim között. De a mi nemzedékünk­nek már nem maradt elkártyáznivalója. Egy kis házasságszedel­­ésből vagy adócsalásból pedig nem lehet levonni messzemenő övetkeztetéseket. A többiek: öcsém, húgom, jómagam­­ dolgoztunk. Mint mond­ják: látástól vakulásig. Abba is hagyhatnám ezt a felsorolást, ha nem lenne itt Michel. Az én francia fiam. Mert hát az élet megy tovább. Jönnek utánunk a fiúk és az unokák. Michel, Misikém két hét alatt elleversenyezte a pénzt, amit a krétai olajfaligetre kapott. A felesége visszavitte a gyerekeket Dániába, ő maga ellenkező irányba, Ausztráliába vándorolt. Útközben megpihent nálam is, és mint aki jól kitolt ezzel a szenilis emberiséggel, akárcsak apám, nagyokat kacagott. Ami engem illet... se Rózsika, se rózsafa. Lesz majd egy családi legenda, hogy könyveket írtam, valahol a trópuson. Éhínség a Pa­radicsomban, és Sziget a víz alatt: abszurdumokat. Felsorolják, és ilyenkor az asztal körül mindenki diszkréten kacarászni fog. FERDINANDY GYÖRGY: Emlékszilánkok Lux Antal: Napsütés (1988) (részlet) ÉLET ÉS|· IRODALOM

Next