Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)
2010-08-06 / 31. szám - Ferdinandy György: Emlékszilánkok (15. oldal)
2010. AUGUSZTUS 6. 15 (1. BONCOEUR VAINQUEUR) Nem tudom, hogy melyik volt a kereszt, és melyik a vezetékneve. Márpedig minden ezen múlik. Lefordítani is csak így lehet. De azokban az időkben, amikor Haitiba jártam, a legkisebb gondom is nagyobb volt: nem fordítgattam a neveket. Boncoeur Vainqueur így is egy egész közmondás lehetne. Mert, hogy „a jó szív mindig győzedelmeskedik”. Legalábbis itt, ezen a nyugat-indiai szigeten. Diákcsoportokat kísértem, portorikóiakat. Földrajzot tanítottam, úgy gondoltam, hogy a gyerekeimnek meg kell ismerkedniük azzal, ami körülveszi őket. Mert hát ezek itt, az enyéim, még azt sem tudták, hogy amit a horizonton látnak, az nem Spanyolország vagy az Egyesült Államok. Ezekhez a tanulmányutakhoz nem járt kísérő, egy ócska iskolabusz legfeljebb és néhány vendégszoba. A diákjaimnak így is nagy kaland volt ez a pár nap. Odahaza csak kívülről ismerték a szállodasort, itt pedig néhány napra ők is turistáknak képzelhették magukat. Tolmácsot könnyen találtunk magunknak. Minden alkalommal hozzánk csapódott egy-egy vidám és szolgálatkész fekete, aki szertartásosan kísérgette a portorikóiakat. Boncoeur Vairujueur ezek közé a botcsinálta idegenvezetők közé tartozott. Ügyes fiú volt: amikor elbúcsúzott, mindig megkérdezte, hogy mikor jön a következő turnus, melyik nap és melyik járaton. A gyerekek mindig hagytak nála valamit: hol egy inget, hol akkor még vagyont érő farmernadrágot. Ő pedig, Boncoeur, egyre jobban kiöltözött. Még egy nyakba akasztós fényképezőgépet is összeügyeskedett, ettől egy pillanatra se vált meg. Csak mi tudtuk, hogy a kisuvikszolt fekete tok üres. Nyilván felhívta magára a figyelmet: éppen kikanyarodott a repülőtérről a busz, amikor az őrség megállított. Megragadták, kitépték a kezéből a mikrofont. Azután intettek, hogy tovább! A sofőr az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt, behúzta a nyakát és hallgatott. Elfoglaltuk a szobákat, a diákok ebédelni mentek. Engem kerestek a portán. A lány, aki várt rám, csak annyit mondott: tudja, hogy Boncoeur barátja vagyok. És hogy kövessem őt. Újra végigzötyögtünk a dombok között kanyargó keskeny úton. Az őrszoba a vámosok mögött volt, az érkezési oldalon. Mit magyarázzam! Odabent ugyanaz a két Tontin Macoute fogadott. Egy pillanat alatt a fogdában találtam magam. Többször is felszólítottak, hogy menjek isten hírivel. De én ragaszkodtam hozzá, hogy Boncoeur nélkül nem mozdulok. Éjjel szabadultunk, a reptér körül már néptelenek voltak az utak. Boncoeur sírva borult a nyakamba. A fogait kiverték, a szeme bedagadt. Kihozatlak, ígértem neki. Volt abban az időben valami diákcsere-mozgalom. Aznap még Jeanne Barbancourt desztilláló üzeme volt a műsoron. Végigkóstoltuk a bódító Barbancourt-rumokat. A turistabuszban énekeltek a diákok. Boncoeur Vamcueur, az idegenvezetőnk, többé eszükbe se jutott. Én sem találkoztam vele többé. Egyedül kísértem végig ezt az utolsó tanulmányutat. Este vitt vissza a repülőtérre a busz. Le a hegyekből, végig az óvároson, ahol könyvvel a kezükben tolongtak a diákok az utcai lámpák fényburája alatt. Nem könnyű megérteni egy idegen világot. Felfogni, milyen az, ha valahol nincsen se víz, se villany. Se jégszekrény, se zuhany. Boncoeur-től még kaptam egy levelet. A két diktátor idejében, valahol Papa Dók és Bébi Dók között, félúton. Ma, évtizedek után jut csak eszembe, hogy milyen nehéz lehetett legépeltetni és elküldeni ezeket a sorokat. Hogy mit írt, azt ma már - jellemző! - nem tudom. Őt magát soha többé nem láttam viszont. Ha igaz, hogy a jó szív győzedelmeskedik, akkor él még. Talán családja, élettársa és unokája van. A nagy sorscsapások, hurrikánok és földrengések után, ő takarítja el Port-au-Prince utcáin a romokat. (2. MINT A KUTYUSOK) Azt tudtam, hogy a szerződésben a vasárnapi mise benne van. A papoknak nincsen családjuk, azt képzelik, hogy a civil tanárok is mindig szabadok. De hogy ez az iskolabál! Még éjjel is őrizni kell a fiatalokat. Fogalmam sincs, hogy mit kell majd csinálnom. Ülni és nézni őket? Mert táncolnunk nyilván nem szabad. Persze nekem sincs családom. De a függetlenségemre kényes vagyok. Felöltözöm hát, nyakkendő, fehér ing. Egy csepp kölnivíz, és már bent ülök a kocsiban. Az én időmben mamák kísérték bálozni a lányokat. Felkérni is csak tőlük lehetett, a lekérés későbbi dolog. Ültek, köröskörül a teremben, némán és illatosan. Volt egy lány, aki hagyta, hogy belépjen az ember, így mondtuk. Értsd: a lába közé. Ez volt abban a régi, szép világban a maximum. A tánciskolában azt tanították, hogy a fiú és a lány között ágaskodik egy fehér liliom. Ami engem illet, a lányok és közöttem soha semmi sem ágaskodott. A bál színhelye a tornaterem. Nagyobb összejövetelekre ez a csarnok a legalkalmasabb. A bejárat elé asztalt állítottak, ül is már mögötte két öregecske tanárnő. Távolabb pedig maga a főnök ácsorog. Egymás után érkeznek a fiatalok. Leperkálják a belépőjegy árát, köszönnek az igazgatónak, az bólint, visszamorog. Nem könnyű felismerni a tanítványaimat. A fiúkat még csak-csak! Fekete zakóban feszengnek, kölcsönkérték valahonnan. Nem az ő méretükre szabott. A lányok viszont! Hirtelen indult hízásnak ez a nemzedék, bugyogó kebel és felstuccolt tompor a divat. Vannak, akiket nem enged be az igazgató. - Menjetek haza! - szól rájuk. Öltözzetek fel rendesen! Üdvözöltetem a jó anyátokat! Kint a parkolóban folyik a cserebere. Kombinékból lesznek estélyi ruhák, ugrálnak a fruskák, csipkés selyembugyiban. A kollégáim már kölcsönadták nekik a kardigánjaikat. Kilenc órára megtelik a terem. Zenekar nincs, discjockey cserélgeti a lemezeket. Remeg a levegő, amikor felerősíti a dobot. Felnőttként kerültem az Államokba, most vagyok először egy ilyen, hogy is mondjam, táncos összejövetelen. Nézem a párokat, és nem hiszek a szememnek. Fiúk és lányok egymásnak háttal riszálják magukat. Pontosabban a hátsó fertályukat mutatják a fiúknak a lányok. Mint a kancák. Vagy mint a kutyusok. Az igazgató már elment. - És mi? - kérdezem a fizikatanárnőt. A platinaszőke asszony rám néz, és azt mondja: - Nyugi. Nemsokára vége van. A szünetben megbökik a hátamat. - Ne aludjon! - szól rám a dékán. Én vagyok az egyetlen férfi, és ellenőrizni kell a budikat. A vécé neve modorú, szagtalan. Bezárkózni lehetetlen, az ajtóknak csak felső felük van. Az ember ugye lehajol, és megszámolja a lábakat. Eztersze ők is tudják, a diákok. Felemelik a lányokat, így a szeparban csak két láb van. Minden hely foglalt. Nem mernek kijönni, amíg itt vagyok. Hallgatódzom és szégyellem magam. A bálnak váratlanul vége szakad. Nem az iskola rekeszti be, maguktól mennek el a párok. Éjfélig lenne kimenőjük? Vagy ez itt csak a bemelegítés? Odakint, a csomagtartókban cigi és pia van. Mi pedig összeszedjük a vécében a tűket. A kondomokat az asztal alatt. A fiúk óvatosabbak, de a lányok könnyen elhagyják a tamponokat. - Ezt nézzétek! - lobogtatja a fizikatanárnő. Tenyérnyi lila vászon, hátul vékony fekete szalag. Neki nyilván betétes flanel bugyogója van. - Mi még... sóhajtja a másik. Mi még, így kezdenek minden mondatot. - Az én időmben! - mondom én is. Pedig tulajdonképpen nincs igazunk. Annyi manapság a betegség! És ezek a lánykák sohasem állapotosak. A parkoló üres, mire kijutok. Egyetlen facér lány ül a lépcsőn. Ül és szipog. - Veled mi van? - kérdezem. Semmi. Itt maradt. - Hazavigyelek? Ez egy ilyen reflex. Még a tánciskolából. Mi még hazakísértük a lányokat. Itt baj is lehet belőle. Nem lenne szabad. Beül mellém, maga alá húzza a lábát. Kis idő után megállít: - Itt lakom. A kocsinak izzadságszaga van. Én mentem ki utoljára a tornateremből. Vajon lekapcsoltam a villanyokat? (3. Faludy György) Faludy Györggyel kapcsolatos emlékeimet átnézve meglepő apróságokkal szembesülök. Az első, hogy a közös emigráns múlt és a majdnem egyidejű hazatelepülés ellenére Faludyval csak háromszor találkoztam. Ráadásul minden huszadik évben: 1960 után 1980-ban, majd 2000-ben. Vannak ilyen furcsa véletlenek. Ha itt volna még, nem lenne könynyebb az ő helyzete sem. Három Ferdinandyval került össze hosszú élete folyamán, Laci bácsival Recsken, Mihállyal odaát, az Újvilágban, és itt, az öreg földrészen velem. A Ferdinandyakat már életében is összekeverte: engem Recskre paterolt át, Mihály pedig jó barátból dixit, halálos ellensége lett. De töltsünk tiszta vizet a pohárba! 1960-ban, első francia füzetecském megjelenése után, huszonnégy évesen és vigasztalanul egyedül, írtam neki, a londoni Irodalmi Újság szerkesztőjének, egy kis levelet. A válasz felülmúlta minden reményemet: „Kedves Barátom!” - tudatta velem az Irodalmi Újság kék fejléce alatt Faludy - „Levelét örömmel olvastam. Ritkán kap az ember ilyen kedves hangú, friss, eredeti levelet. (...) Mellesleg nem rokona-e saját druszájának, Ferdinandy bácsinak, aki velem együtt volt Recsken és bátorságával, nyugodt, fölényes és hősi viselkedésével oly felejthetetlenül megmaradt emlékezetemben? És ha rokona, mi van vele?” Laci bátyám 1960-ban egy pesti leánygimnázium kazánfűtőjeként tevékenykedett. „Summa summarum” - fejeződik be a levél - „ne hagyja abba a játszmát, küldjön nekem kéziratot, ha van. (...) Sokszor, nagyon szívélyesen üdvözli Faludy György.” Húsz évvel később, amikor már a Puerto Ricó-i egyetemen tanítottam, Faludy elküldte nekem a Püskinél, New Yorkban megjelent öszszegyűjtött verseit. 1980-as torontói dedikációjában már mintha öszszekeverne másik nagybátyámmal, a történész-tanár Mihállyal. „Hálából minden írásodért és lényedért” - írja. „A legnagyobb szeretettel, Faludy Györgyöd.” A hatszáz oldalas kötetben a szerző kijavította Püskiék legbántóbb elírásait. A ,Vérebek” című háromrészes vers margóján azonban találtam egy másik jegyzetet. Ez a Faludyra annyira jellemző, megrendítő költemény elmondja, hogy a recski őrök hat vérebet szereztek, és a rabokon tanították be őket. Azután egy éjjel a hat állat beosont egy barakkba, és az elítéltek pokróca alá fúrta magát. De hadd idézem: / barakk, mintha szétnyílt volna,/hosszában átfütyült a szél,/s egyszerre ottfeküdt mellettem /a borjúképű, tófehér//véreb. Kinyúlt, és meg se moccant, /csak éppen halántékomat/nyalta buzgón. Én puha szárét/csókoltam a torka alatt,/// átöleltem. Kintről az őr/kíváncsiskodott: - a kutyák?/Amire egy sipítófej hang: /- a fasisztákhoz álltak át!” A költemény befejező részében az őrök kivégzik a hat „áruló” kutyát. De ott, ahol befújják magukat a rabok pokróca alá, áll egy kézírásos jegyzet: „Ferdinandy Gyuri bácsihoz is beugrott egy a pokróc alá.” Így lett belőlem (tiszteletbeli) recski rab. Ismét eltelt húsz év. Valamikor 2000 táján az írók Boltja előtti apró budapesti téren dedikáltunk, jómagam és Faludy. Amikor megérkeztem, ő már ott ült, zordan és egyedül. Mögötte, háttal neki, nagybátyám, Ferdinandy Mihály szobrozott. A köszönésemet egyikük sem fogadta. Helyet foglaltam én is, Detty kirakta elém a könyveimet. A csendet az egyik mamut törte meg: - Miért ültettél - dörrent rá Dettyre Faludy - a két halálos ellenségem közé?! Így tudtam meg, hogy atyai pártfogóm halálos ellensége vagyok. Mihály követett volna el ellene valami megbocsáthatatlant? Bátyám nem nyilatkozott. A két ős összeszedegette a gazdátlanul maradt példányokat, és eldöcögött, ki föl, ki le, az Andrássy úton. Siettem én is: aznap délután a Fáy utcában Kolumbia ellen lépett pályára a magyar válogatott. Ez Faludyval való három találkozásom története. A legfontosabb azonban kétségtelenül a Faludy-versekkel való találkozás, amin ma is gyakran elgondolkozom. Mi is tulajdonképpen ez a magyar irodalomban páratlan Faludy-fenomén? Egy hihetetlenül gazdag élet vetülete, amely túlfeszítette, lerázta magáról irodalmi kánonjaink szánalmasan szűk kereteit? Mi értetlenkedésünkre a magyarázat? Nem csak az aprócska haza provincializmusa? Az alapállás, aminek a nyugat magyar írók megítélésében is olyan sok áldozata van? 2005-ben, az Irodalmi Jelenben köszöntöttem a 95 éves mestert, írásomban megköszöntem a londoni levélkét, ami annak idején olyan sok erőt és önbizalmat adott. Nem, nem voltunk sem recski társak, sem halálos ellenségek az Andrássy úton. Faludy Györgynek - nem restellem leírni - ma, 75 évesen is hálás, hűséges olvasója vagyok. (4. GYÁRTÁSI HIBA) Rózsafa virít az ablakom alatt... egy időben minden reggel elhangzott a rádióban ez az együgyű nóta. Persze azokban a réges-régi időkben, amikor még nem rádióként tartottuk számon Petőfit és Kossuthot. Rózsikavisít a paplanyom alatt... énekelte a fürdőszobában apánk. Mi ezen hahotázva nevettünk. Anya pedig mérgelődött, hogy még mindig nem mostunk fogat. Minden családban vannak gyártási hibák. Ugráló gének, ma már talán így kellene mondanom. Ez a Rózsika is most, menet közben jut eszembe, Írom egy ősapánk, valamelyik András történetét, és senki sem akar emlékezni rá. Még a százéves Kati nénit is hiába faggatom. Normális dolog ez, hogy élt a családban egy fiatalember, nem is olyan régen, a két háború között, és még az emléke is ilyen nyomtalanul elveszett? Másokról könyveket írtak, még azt is tudom, hogy mit mondott egyik ősünknek a császár. De ennek, az Andrásnak, úgy látszik nem mondott senki semmit. Kifizettük az adósságait - zárta le a témát a vén Kati. Rossz lóra tett a háborúban is, azután, Buda ostrománál, egy bomba pontosan a feje búbjára esett. Ezt így kellett mondanunk, és ilyenkor az asztal körül mindenki diszkréten nevetett. Az ilyen feketebárányokról egyébként hallgatni szokás. Addig-addig, amíg az emlékükből semmi se marad. Pedig hát báránynak nem ez az András az egyetlen. És nem az első. Alig egy nemzedékkel előtte valaki elkártyázta a felvidéki birtokot. Nekünk azt mondták, elkobozta Haynau. Azután kiderült, hogy a halálraítélt kegyelmet kapott. Maradt ideje elkártyázni a birtokot. Ez lett volna az apai család. Szép kis társaság, mondhatom. Nem mintha az anyai ágon nem lettek volna sötét foltok. Titokzatos ősök, akiken átlép az emlékezet. Hogy messzebbre ne menjek, szegény nagyanyácskám testvérei. Lajoska, a zseniális alkoholista, aki egy belga szeretetotthonban végezte, miután felépítette a Buenos Aires-i sugárutakat. Meg a világhírű Ferdinánd-hidat, de ezt csak mi tettük hozzá, neveletlen gyerekek. Vagy a másik testvér, aki - igen, ő is! - elkártyázott egy, a Fery Oszkár utca sarkán álló négyemeletes épületet. Azután főbe lőtte magát. Az özvegyét ismertem én is, még azt a bérházat is megmutatta anyám. Piros téglás volt és balkonos. Ami engem illet, soha nem vettem kártyát a kezembe. Ma sem értem, hogy mi a blattolásban a pláne. Alsó, felső, király, ász! Néha átugrik egy nemzedéket az ilyen megalománia. Igaz, hogy volt egy Gazsi fiú az unokatestvéreim között. De a mi nemzedékünknek már nem maradt elkártyáznivalója. Egy kis házasságszedelésből vagy adócsalásból pedig nem lehet levonni messzemenő övetkeztetéseket. A többiek: öcsém, húgom, jómagam dolgoztunk. Mint mondják: látástól vakulásig. Abba is hagyhatnám ezt a felsorolást, ha nem lenne itt Michel. Az én francia fiam. Mert hát az élet megy tovább. Jönnek utánunk a fiúk és az unokák. Michel, Misikém két hét alatt elleversenyezte a pénzt, amit a krétai olajfaligetre kapott. A felesége visszavitte a gyerekeket Dániába, ő maga ellenkező irányba, Ausztráliába vándorolt. Útközben megpihent nálam is, és mint aki jól kitolt ezzel a szenilis emberiséggel, akárcsak apám, nagyokat kacagott. Ami engem illet... se Rózsika, se rózsafa. Lesz majd egy családi legenda, hogy könyveket írtam, valahol a trópuson. Éhínség a Paradicsomban, és Sziget a víz alatt: abszurdumokat. Felsorolják, és ilyenkor az asztal körül mindenki diszkréten kacarászni fog. FERDINANDY GYÖRGY: Emlékszilánkok Lux Antal: Napsütés (1988) (részlet) ÉLET ÉS|· IRODALOM