Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-01-07 / 1. szám - Koltai Tamás: Nyílt levél Vidnyánszky Attilához (3. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Nyílt levél Vidnyánszky Attilához Kedves Attila, elég régóta nem talál­koztunk, úgy emlékszem, tavaly egy­szer sem, illetve egyszer mégis, a Nem­zeti Színház Fejes-bemutatóján decem­ber tizedikén, üdvözöltük egymást, ke­zet fogtunk, aztán mentünk tovább, úgyhogy ezt nem nevezném találko­zásnak, váratlanul történt, meg is le­pődtem, mert az elmúlt nyolc évben, amióta a Bánk bánt rendezted ott, so­hasem láttalak a Nemzetiben, bár biz­tosan többször is voltál, csak nem ak­kor, amikor én. Debrecenben jártam­kor sem futottunk össze a színházban az elmúlt évben, még A tüzes angyal pre­mierén sem, azt ugyan nem Te ren­dezted, hanem Silviu Purcarete - ta­lán nem minden olvasó tudja, hogy Te vagy a Csokonai Színház igazgatója, úgyhogy most ide írom -, sem A mak­rancos hölgy előadásán, sem az általad rendezett Borisz Godurovon, sem azon az estén, amelyen a Mesés férfiak szárnyak­kal című produkciót láttam, ugyancsak a Te rendezésedben. És a Merlinben sem, amikor a beregszásziakkal színre hozott Ahogy a britedet játszottatok, és a Tavaszi Fesztiválon sem, amikor Er­kel Bánk fótijával vendégszerepeltetek, mégpedig az úgynevezett ősváltozat­tal, amelyet hetven éve, az eredeti ope­ra átírása (jobban mondva meghami­sítása) óta Te rendeztél meg először, más viszont azóta se. Szellemi értelemben fontos találko­zások voltak ezek: én fizikai valómban ültem a nézőtéren, Téged az általad vallott színházeszmény képviselt min­den este. Persze korábban többször találkoz­tunk személyesen is, éteri párbeszédet folytattunk a Magyar Rádió műsorá­ban, terjedelmes interjút készítettem ve­led a Színház című lapnak, 2009 máju­sában pedig meghívtál a külföldieknek is prezentált debreceni „showcase”-re, amelyen a Csokonai hat előadását lát­tam. Az utolsó után leültünk beszél­getni a színészbüfében, elmondtam, mi tetszett nagyon, mi kevésbé, Te szin­tén fölemlítetted, miben osztod a vé­leményemet, miben nem, és megálla­pítottuk, hogy bár több dologban­ nem értünk egyet, érdemben és értelmesen tudunk kommunikálni. „Nem vélet­len, hogy te vagy most itt - tetted hoz­zá a végén -, nézz körül, látsz más kri­tikust?” Nem tagadom, jólesett, ezért is idé­zem, bár tudom, hogy kijelentésednek a nyilvánosság előtt akár kellemetlen utózöngéje is lehet mindkettőnk szá­mára. De ez jogosít fel arra, hogy elmond­jam, amit mostanában gondolok a ve­led és körülötted zajló eseményekkel kapcsolatban. Úgy hírlik, Te leszel a Nemzeti Szín­ház igazgatója, most vagy júniusban, mindenesetre még az idén. A hírek bő­ségesen folynak a médiából, és magad sem cáfoltad őket. Az origónak adott interjúdban azt mondtad: „Erről nem tudok nyilatkozni. És azt gondolom, nem is nekem kell nyilatkoznom róla. Zajlanak folyamatok, majd kiderül... Nem titkoltam soha, hogy érdekel a , / Jt téma. Meghökkentett ez a pár mondat. Nem beszélsz nyíltan, mások háta mögé bújsz. Kik ezek? Politikusok? Akik majd fölállítják Alföldi Róbertet, és a helyébe ültetnek Téged? Te elfo­gadhatónak találod, hogy valakit a po­­litika ültessen egy színház igazgatói székébe? Nekem úgy tűnik, hogy igen, hiszen már az említett Színház-interjú­­ban, amely alig több mint egy éve je­lent meg, elismerted, hogy az utóbbi időben mandátumot nyert vidéki szín­­igazgatók a Fidesz-önkormányzatok politikai kinevezettjei. „Persze rögtön megkérdezem - mondtad -: mikor­ra?A politikai döntéssel születtek a kineve­zések? Volt olyan idő?” Gondolod, hogy ez fölmentést ad? A politikai ki­nevezettek egyike, Vasvári Csaba nem­rég így nyilatkozott a Heti Válaszban: „Lehet kiabálni, hogy a Fidesz sorra nevezi ki a színházigazgatókat, de mi­ért nem kiabált senki, amikor az MSZP nevezett ki direktorokat?” Kiabált, nem egyszer és nem kétszer. Néha olvasni is kell, mielőtt az ember emelt hangon kinyilatkoztat. Részlet egy dialógból, amelyet a legutóbbi nemzeti színházi pályázat alkalmából írtam: Úgy érzi, Alföldi ki volt szemelve a posztra? - Úgy... Minden belterjesen dől el. Or­szágosan is, helyi szinten is. Politikai, gazdasági és baráti holdudvarokban. - Tehát elismeri, hogy rosszul döntött a miniszter, amikor Alföldi mellett dön­tött? - Nem ezt állítom. Nem tudom. Ha lefolytatnak egy széles körű, nyil­vános vitát, megnyugtatóbb bármilyen döntés.” Nem gondolod, Attila, hogy egy le­játszott meccs tisztességesebb, mint egy előre meghozott bírói döntés? Azt felelheted erre, miért volna az, ha a meccs meg van bundázva? Mi értel­me lejátszani? Nem jobb rögtön ered­ményt hirdetni? Mintha előre készül­tél volna erre, azt mondtad az említett interjúban: „A karakteres kultúrpoliti­ka ott kezdődik, hogy ezt bevállalja, meri vállalni a beavatkozást, még ak­kor is, ha egyesek visonganak, hogy ez a szabadságjogok megsértése.” De ak­kor minek álszenteskedni? Miért hir­deti a hozzád közel álló újság, a Ma­gyar Teátrum első oldalán diadallal a szakma győzelmét a politika fölött, amikor a Magyar Színház igazgatói pályázatán nem az MSZP jelöltjét hir­dette ki a Budapesti Önkormányzat, és miért sunnyog gratulációt ugyan­azon az oldalon a zalaegerszegi szín­ház új igazgatójának, akit a helyi Fi­­desz-önkormányzat politikai döntés­sel, a túlnyomó többség által megsza­vazott szakmai jelölttel szemben neve­zett ki? Erkölcsösnek tartod más mér­cével mérni, ha a mi kutyánk kölyké­­ről van szó? Vagy nyíltan kiállsz a „ka­rakteres kultúrpolitika” mellett, amely meri vállalni a beavatkozást, ha egye­sek visonganak is a szabadságjogok megsértése miatt? Csakhogy ez nem nagypolitika, ahol „az erő velünk van” elve a demokrati­kus jogállamot teszi tönkre, hanem művészet, ahol legföljebb a személyes re­nomét. Nem feszélyezne téged a politikai jobboldal kinevezettjeként landolni - ráadásul a szélsőjobb kavarta szennyes „felszéllel”, amely árpádsávos zászlót látna szívesen az épület tetején­­ a Nem­zeti Színház igazgatói székében? Azt mondhatod erre, hogy nincs mit szé­gyellned, eddig már eleget bizonyítot­tál, az eredményeid magukért beszél­nek, csak a szakmai elit nem regisztrál­ta őket, sőt folyamatosan kirekesztett, így aztán semmi okod a lelkiismeret­­furdalásra. Ismerem a véleményedet a színházi életet irányító „bizonyos kör­ről”, a Kaposvár-Budapest-tengelyről - elmondtad a szóban forgó interjúban -, részben osztom is. A mainstream szín­házi hagyományt képviselő minőségi színházcsinálók „klubja” valóban nem volt nyitott a Te másfajta színháztípu­sod szakmai-szervezeti integrációjára, vagy legalább a veled való kommuni­kációra (ezt nemegyszer megírtam), de hát a szakmai és érdekvédelmi kom­munikáció általában nem volt a mi szín­házi világunk erőssége (különösen a rendszerváltást követően). Nincs itt már régóta semmiféle összetartozás-ér­zés, szolidaritás, érdekérvényesítő ön­tudaton és minőségi erőfölényen ala­puló offenzív közösségi szellem. Azon a „bizonyos körön” belül sincs. Ha lett volna, Székely Gábort nem lehetett vol­na kitenni az Új Színházból, Schilling Árpádnak nem lehetett volna nem oda­adni a Bárkát, a Soroksári úti Nemze­ti Színházat pedig föl sem lehetett vol­na építeni. Annak a „bizonyos körnek” a tagjai azonban sohasem keresték a politikusokat - mindig a politika elle­nében csináltak színházat -, inkább a politikusok keresték őket, ha már na­gyon rájuk szorultak, mert eredményt akartak felmutatni. A politikusokat Schwajda kereste, előbb Horn Gyulát, aztán Orbánt, láttuk, mi lett az ered­ménye. Babarczy, Ascher, Alföldi és Schilling ugyanúgy volt már színház­vezetői pályázat vesztese, mint Te. Ko­­valikot nemzetközi sikerei teljében tet­ték taccsra. Kiváló tehetségek kaptak óriási pofonokat. Van köztük, aki ki­fulladt, van, aki dezertált, van, aki még valahogy tartja magát. Nem Te vagy az egyedüli vesztes, aki debreceni igazga­tóként egy évvel ezelőtt jogos büszke­séggel hirdetted meg egy regionális eu­rópai színházi, oktatási és fesztiválköz­pont közeli (azóta illúziónak bizonyult) megnyitását. Közben azonban ráléptél egy má­sik útra is, megalakítottad a Magyar Teátrumi Társaságot, azokkal a kur­zusfüggő vidéki színigazgatókkal, akik­kel - mint mondtad - a színházi tör­vény előkészítésekor „egymás mellé sodródtatok”. Nem voltál túlságosan finnyás. Egy dolog tudomásul venni a politikai kinevezéseket (nekem ez még sohasem sikerült), és más dolog szövetségre lépni a kliensekkel. Sértett voltál, Attila, iróniával emlegetted, hogy ti képviseltétek „a szakma peri­fériáját”, azokat, akik „bemerészked­tünk a színházigazgatók illusztris tár­saságába”. A Magyar Teátrumi Társa­ság dacszövetség a magyar Színházi Társaság ellenében, egyfajta visszavá­gás eszközeként jött létre. A politiká­ból ismerjük a jelenséget, amikor va­laki hosszú évekre kiesve a hatalom­ból, apparátust épít magának a bosz­­szúszomjas visszatérésre. De Te nem politikai percember vagy, akit a szol­gálatkész sleppnek kell fölemelnie, ha­nem nemzetközileg elismert alkotó, a Te magas kultúrád és esztétikai ízlésed fényévekre van klubtársaid szűk hori­zontjától és megélhetési igyekezetétől. Nem veszed észre, hogy a saját tehet­ségedet degradálod, amikor egy asz­tal mellé ülsz azzal, akit - közgazdasá­gi zsargonnal szólva - csak egy foko­zat választ el a bóvli kategóriától? Be­csapod magad, népszínháznak neve­zed a silány giccset, hozzáteszed, hogy az ilyen színház nem a „szíved csücs­ke”, de imádja a közönség, és ez hite­lesíti. Aztán rájössz, hogy mit mond­tál, és az utóbbi érvet vitathatónak nyil­vánítod. A szabadgondolkodó, füg­getlen színházak szférájában a minő­ségelven alapuló megszorítást köve­telsz, viszont politikafüggő sajátjaid között mentegeted az esztétikailag menthetetlent. Jól körülnézel a köze­ledben? Színészválogatott futballis­ták, magas rangú politikusok rokonai és politikusoknak elkötelezett pénz­emberek családtagjai lesznek színház­vezetők, akiket egyedül ez a kapcso­latrendszer predesztinál funkciójuk be­töltésére. „Nem olyan ördöngös do­log” színházat csinálni, mondod, és megkérdezed, hogy vajon a „ballib” színházak mindegyike olyan jó-e. Per­sze hogy nem. Szerinted ez az érv föl­használható arra, hogy viszonylag igé­nyes, művészi kockázatot is vállaló színházvezetőket lecseréljenek kocká­zatmentes rutint és szórakoztatást nyúj­tó szolgáltatókra? Félek, hogy vakká és dogmatikussá tesz a kezedbe kapott újsütetű hata­lom, ami egyébként is a művész halá­la. Olvasom, hogy látatlanban vissza­utasítottad Závada Magyar ünnepének a válogató javasolta meghívását a febru­ári Deszka-fesztiválra. Már a hivatal­nok-cenzor szerepét játszod? Az origó­­interjúban „a magyar színházi élet egy igen jelentős részét meghatározó elit kiszolgálójának” nevezed „a magyar­­országi kritikustársadalom többségét”. Szerinted „az ő kirekesztő, korlátolt szemléletmódjuk, valamint a szaksaj­tóban elfoglalt monopolhelyzetük” kö­vetkezményeként politikai okokból hallgatják el a Csokonai Színház ered­ményeit. Mondod ezt azokra a kritiku­sokra, akik másfél évtizede, mióta a be­regszászi társulattal megjelentél Kis­várdán, a tenyerükön hordoznak, kri­tizálnak (remélem, érted a szót), szoli­dárisak veled. Mint a szaksajtóban mo­nopolhelyzetet elfoglaló szerkesztő rü­helleném részletezni a Színházaz, csak az elmúlt egy évben a debreceni szín­házról megjelent írásokat, kritikákat, a veled készült nyolcoldalas (!) interjút, két színészbeszélgetést, a Pestre pakolt DASZSZ siratóját. Még kevésbé azt, amit Mejerhold-díjas Három nővéredről, a Párizst járt Képzeletbeli operettről vagy a Halotti pompa elfogadhatatlan (nem szí­nikritikus lelkén száradó) POSZT-mel­­lőzéséről írtam. (Ezek elhallgatását ro­vod föl en bloc a kritikának.) Ha kezed­be veszed a januári számot, láthatod, hogy a címlapon A tüzes angyal van, be­lül kritikával. Februárban a Mesés férfi­akról találsz majd recenziót. Ennyit a politikai elhallgatásról. Azt nem tudom megígérni, hogy a Színház hasonló terjedelemben fog fog­lalkozni a jövőben is a Csokonaival, mert az új szellemű Nemzeti Kulturá­lis Alap jónak látta jelentősen mérsé­kelni az idei támogatásunkat - talán csak nem a politikai elhallgattatás szán­dékával? -, úgyhogy februártól cson­kított terjedelemben jelenünk meg. De azért majd igyekszünk. Ha volna ked­ved párbeszédre, és az egy idő után túl­csordulna az ÉS hasábjain, folytathat­nánk a Nemzeti Színház-koncepciók szakmai vitájával. Lenne mit megbe­szélni. A már többször idézett interjú­­ban egy évvel ezelőtt azt mondtad, „le­het, hogy a kormányzás várományosa­inak elképzelése a Nemzeti Színházról alapvetően különbözik attól a réteg­színházi eszménytől, amelyet Alföldi követ”. Én ugyan, bár már elég öreg vagyok, még sohasem láttam olyat, hogy a kormányzás várományosainak (vagy gyakorlóinak) bármilyen elképze­lésük lett volna a Nemzeti Színházról, de ha most van, itt az alkalom, hogy kifejtsék. Ha nem ők, akkor Te. Egy­szer végre nyilvánosan kellene vállalni az álláspontokat a sutyiban megrende­zett évtizedes álpályázatosdik helyett. Magam is kíváncsi lennék rá, hogy ha Alföldi Nemzetijét rétegszínháznak tar­tod, minek nevezed a sajátodat, ame­lyet - talán nem kell újra és újra igazol­nom - nagyra értékelek, s úgy, mint a rétegszínháznak is a legszűkebb, szin­te már rejtvényfejtő-stilizáltan művé­szies szeletét. Épp az a szép benne, hogy dacol a (Téged idézlek) „bizo­nyos szint alatt” könnyen megnyerhe­tő közönséggel, amiről meggyőzött a Képzeletbeli operett negyed háza vagy a Me­sés férfiak két és fél órás bűvöletéből ma­gukat lazán kiszakító, a tapsrendet sem megváró helybeliek megfutamodása. Épp az a megejtő, hogy belőlük szeret­nél valamikor nézőket nevelni. Emlék­szem szuperabsztrahált és hipermon­­tírozott Bánk Jótiodra a Nemzetiben - amellyel, utólag bevallottam, s ezt az­óta meg is írtam, a kelleténél keményeb­ben bántam, mert sértve éreztem ma­gam a nevedben, amiért eladtad magad Schwajdának -, s arra, hogy milyen tüntető ellenszenvvel fogadta a közön­ség. Az általam látott előadáson tör­tént, hogy valaki botrányos időtlensé­get kiabált be a vörös festékvérfolyam láttán. Az esztétikai intolerancia szö­vetkezett „a »nemzeti érzésükben« sér­tett nézők” tiltakozásával, amikor az előadás végén a csúfondáros párkák összeszőtték az ország rongyszőnyege­it. Ezt akkor, nyolc éve írtam, és ma is így gondolom. Parnasszistának nevez­telek, akibe belemart a valóság. Vajon mit szólna ma az előadáshoz a „nem­zeti oldal”, amely a beléd vetett biza­lommal a nacionalizmus templomi áhí­tatát várja el a Nemzetitől? S a rejtvény­fejtéshez lusta közönség? Jó lenne disputában tisztázni a fo­galmakat. Például, hogy mit értesz a szerző szándékának meghamisításán, és hogy miért kéred számon Petőfit a Kacsoh-Bakonyi-Z Zeltai-féle város vité­ze­n, amely a pesti aszfalton termett, a kispolgári kedélyt szárba szökkentő né­pies virág (Spiró találóan nevezi a mese és a paródia ötvözetének), s csak a to­tális esztétikai vakság képzelheti a ma­gyarságteljesítmény sérthetetlen nem­zeti klasszikusának. Számtalan szak­mai kérdést kellene vita tárgyává ten­ni. Mindenekelőtt azt tartanám tisztes­ségesnek, ha a saját, nyilvánosságra ho­zott Nemzeti Színház-koncepcióddal állnál jót magadért, nem a politikus ba­rátaid röpítenének ejtőernyősként az igazgatói székbe. „Most bizonyos ér­telemben helyzetben vagyok, tehát szá­mon lehet kérni, mit csinálok”, mond­tad egy éve. Én is így gondolom. An­nak a megítélését, hogy mi a különb­ség lenyúlni egy színházat, vagy megvár­ni a mandátum lejártát, és vállalni a megmérettetést, az erkölcsi érzékedre bízom. Még ha tudjuk is, hogy a tisz­tesség látszatához ragaszkodva szintén tud manipulált eredmény születni. Néha elég legalább tisztességesnek lát­szani, ha skrupulusaink ellenére úgy ítél­jük meg, hogy valami jár nekünk, és azt a hatalomtól kapjuk meg. Az erköl­csi mércéjét amúgy mindenki maga ál­lítja föl, a látszatoktól függetlenül, és furcsamód még mindig vannak, akik kívülről is látják ezt a belső mércét. Ebben a politikailag lenyúlt, szeren­csétlen országban - bár erről neked nyil­ván más a véleményed - lassanként már csak a kultúra süllyedő Atlantisza ma­rad meg menedéknek. El kell döntened, hogy az agresszív hatalomtechnikusok­hoz vagy a színházművészekhez tarto­­zol-e. Gondold meg, hogy ez nagyon is számít azoknak - például nekem akik barátsággal vannak irántad. Várady Róbert munkája 2011. JANUÁR 7. * ÉLET És|#3 IRODALOMu i i 41.il

Next