Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
2011-05-27 / 21. szám - Szlukovényi Katalin: Élő hal; Keljföljancsi; Saját idő • Versek (14. oldal) - Keresztury Tibor: Az összes vagyonom • Tárcatár (14. oldal)
SZLUKOVÉNYI KATALIN: Élő hal Keljfeljancsi Saját idő Akváriumban karácsonyi pontyok. Reggel a Toutube-on a kiskacsák. Ezt kerestem, mindig is erre vágytam. Mint lassú tűzön készülő leves mikor a szél felburogatta őket, egy a ritmusunk, s amitől a többi sűrűre kavarognak, igyekeznek szanaszét herebócáztak, de hát falra mászik, az bogoz össze minket egymás mellett elúszni, de a hely végül megint csak sorba rendeződtek, szép szerelembe, túl szűk, a súrlódás kivédhetetlen, mindegyik csupa felhámsérülés. A metrókocsi padlóján megfel-le Folyton elkésünk. Te is, én is. Este rojtos, fehér seb, néhány már föladta, görgőti egy megrepedt kemény tojás, hétre ígéred magad estebédre, apátiába süllyedten zihál magatehetetlenül, körbe-körbe, és beállítasz tizenegyfelé- épp mozdulatlan fekve a tartály alján, s nem hajolt érte le se én, se más, kész van az étel, a tekintetük hangtalan sikoly. Értem se fog. S egyáltalán, minek közvetlenül a hentespultra látnak. Összeegyeztetve, akár a svájci ahol már megnyúzott, kibelezett, is kellene azonosulni folyton j óra, működik zsiger, úgy ha lassan szálkátlanított társaik feküsznek Értelmet keresni? Nem éri meg, jársz, tovább érsz, tartja a köz, s magunk mi a jégen, körülöttük kavarog végül megint magamba bonyolódom, tartjuk is ehhez. a bevásárló tömeg, igyekeznek egymás mellett elférni, de a hely A túl sok szétguruló pillanat így nem indulunk soha el nyaralni túl szűk, a súrlódás kivédhetetlen, közül elnézve gyanús az öröklét, pénteken reggel Balatonfüredre, hisz mind megváltásért tolonganak, hisz visszanyerni egyensúlyomat, minden évben éjszaka lesz, mikorra mégis, miféle sorba rendeződnék? összepakoltunk. Elhalasztjuk most is az indulást, s az ágymelegből hallgatom: oly szelíd és ringató az utcamoraj veled, mint tóban a hullám, és időnk egymásba simul megint, mint test a testbe, semmi cezúra, együtt lüktet, ér a csúcsra a két külön test egy ütemére. i JAM i.)!p.j \ , .„U ill J > , V TÁRCATÁR - Keresztury Tibor Mi átadtuk, tárta szét a kezét, innentől nem a mi illetékességünk a hölgy. Nem ez volt az első és utolsó totálisan abszurd elem ebben a reménytelen őszi délutánban, hogy ez a riadt gyereklány „die Dame” volna a szállodaportás udvariasságával ténykedő rendőrök szerint, ám mind között tán e megnevezés inadekvát finomsága volt a legszembetűnőbb. Bólintott, hogy rendben, aztán újra, bátorítólag, mert mintha a két rendőrnek dolga végeztével sem akaródzott volna menni valamiért. Átadtuk, ismételte meg a fiatalabb, többet nem tehetünk érte, és a hangja mondat közben halványan, de tisztán hallhatóan megremegett. Az arcát borító véraláfutások, ütésnyomok, horzsolások és vágások inkább előhívták, fölerősítették, mintsem eltakarták volna az eredendő szépség kontúrjait. Fátyolosan rekedt hangján suttogva formálta a szavakat. A kihallgatás alatt inkább állna, ha lehet. Tűsarok és neccharisnya, miniszoknya, szakadt póló, széldzseki. A bal kezében marokra fogott nejlonszatyor. Félreérted, nem a hatóság vagyunk. Hány éves vagy? Hogy hívnak, és mi történt veled? Segíteni akarok. Az túlzás, hogy felemelte volna, de mozdított egy kicsit a fején. Egy pillanat erejéig - mint aki már hallotta ezt - halványan elmosolyodott. A feldagadt szemhéj az egyik szemén csak apró rést hagyott, egy másodpercre mégis találkozott a tekintetük. Rozi, súgta. Aztán meg hogy tizennyolc leszek. Vadállati mohósággal itta meg az eléje tett nagy pohár vizet. Tegnapelőtt nagyon megvert és kitett a Robi. A gazdám, súgta, aki három éve ebbe az országba kihozott. Tízet kellett megcsinálni, naponta tíz palit. Fia megcsináltam, jól bánt velem, adott cigit, nápolyit. Egy ideje kevesebben jöttek. Robi szerint én miattam, a lányok azt mondják, a válság miatt. Ostorral és nadrágszíjjal. Néha ököllel is. Jó volt nála lenni. Amíg meg lett csinálva a norma, szeretett. Addig nem volt ideges. De onnantól igen. Nem tudom, kik azok, de folyton azt kiabálta, jönnek a csecsének. Hogy riszáljam a seggem jobban, mert ez már nem harc, hanem háború. A harmadik világháború. És hogy ő nem azért vásárolt ki az intézetből anno, nem olcsó pénzekért, tenné hozzá, hogy ő azzal elveszítse, a világháborút. Esténként végig kellett tapogatni az izmait, meg elolvasni a tetoválásait, hogy saját szemmel lássam, nem egy macskajancsi, egyáltalán nem véletlen, hogy a német éjszakában Borotvás Magyar a neve. Akkor vágott meg vele, mikor egyszer úgy látta, kételkedem benne, hogy már élt. Én elhittem pedig. Meg a fukszot a nyakában, azt kellett a verés előtt emelgetni neki. Tiszta arany. Hogy saccoljam meg, hány kiló. Minden este ugyanezt kérdezte. Saccold meg, ribanc, hány kiló. Mondtam tízet, tizenkettőt, hármat, húszat, hetet, nyolcat, harmincnégyet, mindent, de egyik se volt jó neki. Akármenynyit mondtam, mindig kaptam egy pofont. Hogy én az ő fukszát bizsunak tekintem, ő meg a szememben olcsójános, ezek szerint? Mit képzelek, kicsoda ő? A cirkuszból Robi bohóc? Máskor meg, hogy ne túlozzál, kurva, ha annyi kiló lenne, már megvettem volna az egész negyedet, oszt’ nem kínlódnék itt teveled. Tudhatnád, mondta, s már ütött is, hogy utálom, amikor hízelegsz. Miközben megerőszakolt, mindig elmagyarázta, hogy csak az ilyen tudatlan hiszi azt, mint amilyen én vagyok, hogy az a karnyi vastagságú lánc az valami dísz, cicoma volna, vagy mit tudja ő, a nőknek akar imponálni, pedig őneki ez a fuksz ott a nyakában az önvédelmi fegyvere. Minden eshetőségre fogod, ribanc?! Nekem erre nevetnem kellett elismerő módon minden alkalommal, és csodálkozó képet vágni, hogy erre aztán tényleg nem gondoltam, milyen leleményes, előrelátó és okos, mire ő azt hörögte, na ugye, na ugye, és a nyakam fojtogatva belém élvezett. Ha hirtelen meg kell az életét vásárolnia. Ha olyan a szituáció. Ha például a szádban van egy kitárazott géppisztoly csöve. Egyszerűbb és gyorsabb ilyen helyzetben egy mozdulattal lekapni és odaadni, mint ennyi készpénzt állandó jelleggel magánál hordani. Néha, magyarázta lefordulva rólam, másodperceken múlik a dolog. Milyen Robi? Mi a rendes neve? Csak hogy Robi. Hol volt az intézet, ahonnan kihozott? Magyarba’. Falu vagy nagyváros? Volt ott egy torony. Hogy hívták a vezetőjét? Ili néni. Milyen Ili? Nem tudom. Papírjaid? Iratok? Nincsenek. Szülők? Nem ismerem őket. Nincsenek. Rokonok? Nincsenek. Barát, ismerős? Nincs. Volt ott egy lány, adott néha az övéből. Kiflit, ilyeneket. Súlyos, tömör volt a csönd. Mintha valahogy beszorult volna közéjük ettől a sok nincstől, nem tudomtól ez a fülledt, lassan sötétségbe forduló délután. Talán a szenvtelenség, a suttogás közönye volt a legelviselhetetlenebb. Hogy hát ez volt, ez van, ha már így kérdezte, az enyém ilyen, másé meg más - ez a történetem. Robi, egy lány, Ili néni, kifli, egy torony. A szatyor, törte meg a csendet, hogy abban mi volna, amit végig az ölében szorongat marokra fogva, ha megkérdezheti. A keresetem. Az összes vagyonom. Tétován belenyúl, aztán felderül az arca, egyre büszkébb, ahogy a két flakont előveszi. Egy habfürdő s egy testápoló. Az orrához tartja. Tessék csak megszagolni, mennyire finom. jJU.' ; ’ V Az összes vagyonom ÉLET ÉS|# IRODALOM 14 ■ 2011. MÁJUS 27.