Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-01-07 / 1. szám - Fáy Miklós: A megtalált Hegedűverseny • Zene (24. oldal) - Grecsó Krisztián: Milyen az ilyen? • Televízió - Zámbó Jimmy-koncert (24. oldal) - Siba Antal: Egypercesek • Rádió - 180 perc, Mong Attila nélkül (24. oldal)

ÉLET ÉS# IRODALOM FÁY MIKLÓS: Zene A megtalált Hegedűverseny Csak a magam nevében beszélek, de talán nem voltam egyedül olyan, akinek a nagy, reprezentatív Bartók-művek között volt egy szépen fejlett fehér foltja, a Hegedűverseny. Amiről tudta az ember, hogy nagy mű, tudta, de inkább hitte, mert mi más lenne. Hittem, de nem tapasztaltam, se koncerten, se lemezen. Ezer magyarázatot lehetett találni, hogy talán egyszer, egyetlenegyszer Bartók rutinból dolgozott, és persze neki a rutinja is olyan, hogy abból remekmű születik, csak mégis marad esetleg egy kis hűvösség. Hogy a Bartók-zene nemzetközi bajnokai nem tudták megfelelően képviselni a művet a világban, a hazai bajnokok között viszont épp hegedűsből álltunk a legrosszabbul, így a befogadói figyelem inkább a zongoraversenyek felé fordult. A műben magában is mindig lehetett találni olyasmit, ami a téveszméket megerősítette, például soha nem értettem a legvégén azokat a hirtelen megszólaló fanfárokat, mintha Bartók belebonyolódott volna a harmadik tételbe, és csak így tudott volna kikeveredni az egészből. Azért mondom csak, hogy mentegessem a friss ájuldozásomat, mert az új Hegedűverseny-lemez hatása körülbelül olyan, mint ha nedves ruhával letisztogatnánk egy képet a szoba falán, és arról kiderülne, hogy eredeti Gauguin. És tudom, hogy nem őrültem meg, mert a lemez egésze nem tetszik maradéktalanul, a szerkesztést nem érzem sikeresnek, a két Rapszódia zenekari változata után jutunk csak el a Hegedűversenyig, és a rapszódiákban nem érzem annyira szépnek Kelemen Barnabás játékát. Nem a hegedülésével van a baj, csak a hegedűhanggal, időnként nyíg a hangszer, elfáradok ezt a hangot figyelve. Aztán elkezdődik a Hegedűverseny. Ugyanaz a Barnabás, gondolom, ugyanaz a hangszer, ugyanaz a felvételi technika, de most ezt a szúrós-szőrös, sikálós mellékzörejt nem hallom. Intim a szólóhangszer hangja, hallani a szólista levegővételét is, és mégsem követik el azt az egyébként gyakori hibát, hogy a zenekar puszta háttérré váljék, egy közös, nagy eszme viszi a hegedűst, a zenekart, a karmestert. Vannak ennek a kamarazenei egymásra figyelésnek kiemelkedő pillanatai, ahogy, mondjuk a hegedű és az ütőhangszerek egymásnak felelgetnek, egymástól veszik át az ihletet, stílust a második tétel végén. Az egész egyszerre tűnik végtelenül kimunkáltnak és spontánnak, pontosan az, amit a hallgató keresni és remélni szokott, de elvétve talál meg. Versenyműben ilyen hegedülést és hozzá ilyen zenei együttgondolkodást magyar lemezen szerintem eddig nem rögzítettek. Nem mellékesen, így még soha nem játszották el Bartók Hegedűversenyét a stúdióban, sehol a világon. A Kocsis vezette Nemzeti Filharmonikusok lemeze egyébként megmagyarázza a harmadik tétel furcsaságát is, mert függelékként eljátszszák a darab eredeti befejezését, ahol a hegedű előbb áll ki a játékból, és a rézfúvók fejezik be a művet. Kiderül, amit talán lehetett sejteni, Bartók jobban tudta, hogyan kell befejezni egy művet, mint a megrendelő Székely Zoltán, aki a szólista becsületét védte, attól hogy teljesebbé válik a rézfúvósok szólama, logikusabb a megjelenésük, nincs ez a vállrándító érzet a közreműködésükben. Ha ennek ellenére a Székely által kért befejezés van a befejező tételben, az, gondolom, józan kompromisszum, a darab rosszabb nem lesz tőle, és jobb elkerülni a változatok körüli zavarokat, erre való egy ilyen CD, megmutatja, mi a mű, milyen lett volna, miért olyan, amilyen. Erre való ez a CD. Aki szereti a Hegedűversenyt, annak kötelező. Aki nem szereti, annak pláne. (Bartók Új Sorozat, 9. - Két rapszódia, Hegedűverseny - Hungaroton, 2010) 19 24 itt Régi vallásos családból jövök, és a sátoros ünnepekkor mindenképp elmegyek misére. A származásom a katolikusság, mondom ilyenkor magamnak, nem a vallásom, és a származását nem tagadja meg az ember. Az idei karácsonyi misén meglepett az atya, fordulatos délelőttünk volt. Papunk ugyanis eleinte jól teljesített: nem makogott, szabadon beszélt, nem olvasta föl a hivatali mintaprédikációt, személyes volt, hogy ne mondjam: alanyi. Láttam, öszszenéznek a hívők. Izgalmas volt, megható, végre nem egy retardált, kétségbeejtően nehéz gyerekkorú, ostoba és beszédhibás férfi beszélt félkegyelműen a szeretetről és a hűségről, mely dolgokról fogalma sincs, mert soha senki nem szerette, és soha senki nem volt hűséges hozzá... de térjünk a tárgyra. Megállt a levegő, és a csodás retorikai pillanatban, az életem legszebb karácsonyi beszédét tartó pap elővett egy Wass Albert-novellát. Zsigerből semmi bajom a válaszúd szerzővel (Istenem, nincsen elegánsabb legényes a válaszútinál, van egy kifejezetten érzelmes motívum, mikor a táncos jobb spiccel végigsöpri a bal lába előtt és amögött a földet, mintha megszentelné, csodálatos, de ez most nem tartozik ide), mert megengedő fajtából való vagyok, mindenki azt olvas, amit akar meg amire van ideje. Aztán mégis fészkelődni kezdtem. Magyar karácsony az égben, ez volt az opus címe, azóta kikerestem a neten, nemzeti honlapok tucatja díszítette vele ünnepi honlapjának fenyőágait, csak hogy fölvegyem a versenyt a köztársasági elnök úr szívszorítóan őszinte képzavaraival. A pap adott kis szüzsét, miről is ír a hegyeit visszakövetelő géniusz: az égben karácsonyfát állít Jézus (a saját születésnapját ünnepelve, gondolom én, mert az angolszász Mikulást mégsem várhatja a felcukrozott fenyő mellett - ugye?). GRECSÓ KRISZTIÁN: Televízió Milyen az ilyen? és fogadja a magyar követséget, ami a történelmi hősökből áll, Rákóczi, Petőfi. A magyar történelmi hősök ajándékokat hoznak, és áldozatokat ajánlanak föl a földieknek. A hősök mellett ott van a kislány, Karika is, aki a forradalmi Pestről jön, de nem mondom tovább, aki szeretné, olvassa el a művet. Csuklottam a csalódottságtól. Ez lett volna az első. Életem eddigi egyetlen hiteles prédikációja. Hazáig gondolkodtam, miért nem érezte az atya, hogy az ízléstelenség Való Világ-szinten mérhető, az égi karácsonyhoz képest még a villában is Kazinczyk használják ezt a szent és annyiszor megalázott nyelvet. Aztán ott, az alföldi fagyban kényszerűségből rádöbbentem, mekkora felelősség is az ízlésformálás. Hogy az ízlés nem csak annyi, hogy édes-e a vörösbor, pink-e a parasztház fala, Wass-e az író, mert az ízlés az élet választásainak, szelektálásainak legfőbb szempontja, az ízlés szabályoz, alakít, tempót ad és habitust. Megszabja, milyen lesz a haza utcájának képe, az emberek ruhája, haja, hogyan beszél a honleány és hány nyelven, az ízlés segít neki tartást adni, mert képtelen lesz gusztustalanul élni. A zene-, képzőművészet- és irodalomoktatás helyzetét, tekintélyét és erejét mutatja, hogy télen nejlonnal takart futófényes kerti törpék, a széthordott (elbányászott) történelmi tájak, a szemetes, de csakra érzékeny hegyek hazájában élünk. És most nem a tanárokat szeretném szapulni, mert se erejük, se lehetőségük, hogy bármin is változtassanak. Sok magyartanárnak csak a lelke legmélyén szólal meg a kétség: ez az égi karácsony nettó dilettantizmus. De érdemes-e hallgatnia a lelke mélyéről jövő sugallatra, mikor a valóság mást mutat körülötte? Mindennek más súlya és íze van - jó ízléssel nem lehet kibekkelni egy tanári pályát. A főispán, aki talán jövőre is ad pénzt, és nem záratja be az iskolát, az Trianon- (vagy ahogy csabai barátiam hívják az ottanit: triatlon-) szobrot meg Wass Albertet állít, és Zámbó Jimmyt hallgat. Akkor hogyan kellene az egyszeri magyartanárnak túlélnie a hétköznapokat? Miért ne higgyen annak, amit lát és hall? Eredetileg a szilveszteri tévéműsorról szerettem volna írni, de mára olyan nincs. A tévék január elsejére koncentrálnak, mikor a táncos, mulatós népünk hazaér, és egész nap a dobozra néz. És január elseje, a kereskedelmi tévékben hagyományosan a magyar Király napja. A Jimmy nevű énekes halálának évfordulója van ekkor. Nem meglepő, hogy a tv2 nagyágyúkkal készült, és olyan tekintélyek bizonyították a csepeli nótafa géniuszát, mint a szépségiparosból konkurenciává érett Fásy művész úr. A meglepetést a Magyar Televízió okozta. Azt hiszem, lesz dolga a frissen kinevezett ízlés-direktoroknak, Filipnek (ugye szabad így, magyarosan?) meg Süveges Gergőnek. Főleg neki, mert a komplett (!) Z. J.-show-t a kettes adta le. A második csatorna szerkesztői úgy gondolták, hogy lehetséges dolog levetíteni egy ilyen jellegű, egész estés zenés műsort. Olyan kulturális környezetben, mikor negyven éve a pályán lévő, világszínvonalú muzsikusok még esélyt sem kaptak rá, hogy egyszer az életben rögzítse (nemhogy leadja) koncertjüket a királyi adó. A kamera nemegyszer ráközelített a közönség soraiban pöffeszkedő, Jimmy-kompatibilis hírességekre. Helyes. Ne legyünk smucigok, legitimizálni tudni kell, különösen, ha esztétikailag arra érdemes dolgot találtunk. A jó asszony mindent megbocsát. Ez 2011 első üzenete. Örömmel jelentem, találtam a nótában egy létértelmező, kanti dilemmát is. (Zámbó Jimmy-koncert, január 1., MTV2) ______________________________ Várady Róbert munkája SIBA ANTAL: Rádió Egypercesek 2010. március 12-én, vagyis lassan egy éve írtam egy rádiókritikában: A Nemrégen a közrádió reggeli, 180 perc című műsorában megjelent Meng Attila. Nyilván a Baló György és Rábai Balázs után ma mát űrt betöltendő. Mint ismert, Rábaiék tavaly decemberig vezették a műsort, utánuk elég nagy zűrzavar támadt. A Mong érkezte óta eltelt kevés idő ahhoz mindenképp elegendő, hogy a hallgató érezze a változást, egyben erősítse minden rádió minden humánerőforrásért felelős vezetőjét (ezt így mondják), hogy vannak tehetséges emberek. Ha komoly rádiót akar fölépíteni, akkor keressen hozzáértő és tehetséges embereket, akik az informácóra és a hallgatói érdeklődésre alapoznak.” (Idő- és egyéb zavarok, ÉS, 2010/12., márc. 26. - a szerk.) Mong Attila már nem vezet reggeli műsort, szerkesztőjével együtt tiltakoztak az új médiatörvény ellen, pontosabban, miután nem kommentálhatták, egy percre elhallgattak. A legerősebb tiltakozás az öszszes között, mert saját egzisztenciájukat tették kockára. Tavaly december 28-án, reggel 8 óra 15 perckor az MR1 180 perc című műsorában Bálint István műsorvezető a legálisan is beinduló csernobili turizmussal kapcsolatban kérdezte volna Jászberényi Sándor újságírót, aki azonban a válaszadás előtt kijelentette, hogy egyperces hallgatással szeretné kifejezni szolidaritását Bogár Zsolttal és Mong Attilával, illetve ezzel tiltakozna az új médiatörvénynyel szemben. Nem vitatva Bálint nehéz helyzetét, az elvárhatónál is nagyobb zavar támadt úgy a fejében, mint a stúdióban: számon kérte Jászberényin, hogy miért nem jelezte mindezt még a folyosón, adás előtt. Talán azért, mert akkor nem engedik be, és nem tud tiltakozni. Vagy ha Bálint István másra gondolt, akkor vajon mire? Bálint megoldhatatlan helyzete természetesen nem Jászberényi akciójából fakad, hanem abból, hogy a műsorvezető úgy gondolta, egy ilyen abszurd médiatörvény után ugyanúgy megy majd tovább az élet, mint addig. Jönnek a riportalanyok, egyik a másik után, ő kérdez, azok beszélnek, vagyis megy a műsor. Hát, aligha. Mongot és Bogárt még bestrigulázták a szakmai öntörvényűség rubrikájába, és ahogy hivatali elöljárójuk, Gazsó L. Ferenc fogalmazott hirtelen zavarában: eluralkodott rajtuk a narcizmus. Közleményében sietve megjegyezte, hogy ez a „szokatlan megnyilvánulás” nem a 85 éve működő intézmény, hanem a két munkatárs személyes véleményét tükrözi. Ezt vajon honnét veszi Gazsó? Hogy mi a 85 éves intézmény véleménye? - ha már egyszer képzavar. Honnét tudja ezt az eset előtt nem sokkal korábban kinevezett Gazsó, akinek körülbelül olyan rálátása volt előtte a Rádióra, mint egy átalagos újságírónak. Honnan tudja, hogy a 85 éves intézmény több száz dolgozójának mi a véleménye? Nem tudhatja. Amit viszont a szárnyát bontogató új vezérigazgatóval együtt biztosan érezhet, hogy Jászberényi említett akciója már nem írható semmiféle narcizmus és effélék sorába, az már tényleges pánikot okozott. Azóta ez a pánik ott van minden stúdiószegletben. Fiókokban, liftekben, a Pagodában, ha van még, aki tudja, mi az. Mert mi lesz, ha egyszer mindenki, aki tiltakozni akar, fogja magát, és elhallgat. Mint a bárdok a jól ismert tartományban. És egy se mondja stb., stb. Tölgyessy Péter hétfői interjúja helyén legutóbb egy reklámszöveg harsant föl, valahogy így: hírek, információk, vélemények egész évben. Hallgassa a 180 percet! A műsor, ami hosszú hónapokon keresztül informatív és hallgatható volt, már tartalmatlan és egyoldalú lett. Azon a napon, amikor írom a cikket, műsorkezdésről folyamatosan szólnak a hírek a kettős állampolgárság lehetőségéről - ez helyes! -, arról, hogy kinyitottak a kormányablakok, hogy mit tesz a kormány az első félévben, hogy bevezetik-e Svájcban az eurót. (Miután Rácz Margit közgazdász kifejtette, hogy ez miért lehetetlen, Bálint István megkérdezte, hogy „és a dollárt sem?”. És még erre is kapott kulturált választ, bár a kérdés komikus volt.) Egy kormányapparatcsik arról beszél, hogy nincs ok módosítani a médiatörvényen, hiszen politikai hisztéria az egész, másik hír arról, hogy nincs jelentősége a multik kormányellenes nyilatkozatának. Nem ismerem, hogy „a most 85 éves Magyar Rádiónak mi a véleménye a médiatörvényről”, de azt tudom, hogy a médiában a legtöbb kárt nem a politikusok, hanem az újságírók maguk okozzák. A soksok éhes újságírói száj. (180pác, Mong Attila nélkül) Bensőséges beszélgetés egy-egy vers lehetséges megközelítéseiről, erényeiről és gyengéiről, szokatlan értelmezéseiről sSljtPio __ , ** füRSKÖZM^k., avagy A FISRSOLVASÁS MŰVÉSZE Balla Zsófia és Báthori Csaba költészeti szalonja vendégekkel Január 12-én, szerda este fél 8-kor Vendég: Tábor Ádám Műsoron: Berzsenyi Dániel: Fohászkodás; Francis Jammen: Kék esernyőddel , nyugodt vonalak; alba György: Rass-cy Heimrol: A csomagszépekársasága Stúdió K Színház IX. Bp., Ráday utca 32. Tál.: +36 1 216 7170 www.studiokszinhaz.hu 2011. JANUÁR 7. .