Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
2011-02-11 / 6. szám - Kontler László: Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája (5-6. oldal)
KONTLER LÁSZLÓ. * Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája Belöktük bőröndjeinket a Heathrow repülőtérérről Oxford felé induló busz csomagtartójába. „És te mit fogsz itt csinálni egy évig?” - kérdezte, már fenn a buszon. „Befejezem a Burke-kiadást, aztán ami jön” - válaszoltam. „Burke? Tom Paine-t kellett volna inkább” - vonta össze a szemöldökét. Valahol igaza volt. ’89 kora őszén jártunk, a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként buszoztunk, ő a Pembroke, én a Saint Antony’s College patinás falai közé. Magyarázhattam én akkor, hogy Edmund Burke nem az a bornírtan múltba révedő, a régi rend eltakarítása okán áporodottan szenvelgő alak, akinek sokan és sokféleképpen igyekeztek bemutatni, hanem modern konzervatív: a francia forradalom első és sokáig egyetlen európai horizontú kritikusa, aki a felvilágosodás mértékadó intellektuális teljesítményeit felidézve sok tekintetben hitelesen és meggyőzően adott hangot abbéli aggodalmának, hogy a forradalmárok egy kontinentális léptékű, magasan fejlett, összetett civilizációs rendszert sodornak a katasztrófa irányába merőben spekulatív (tehát tapasztalatellenes) alapokon nyugvó, egyúttal azonban a barbárság állapotára jellemző, leegyszerűsítő megoldásokkal. Nemcsak a Hősök tere szónokának, hanem sokunknak perspektívájából úgy tűnhetett, relevánsabbak Burke vitriolos bírálója, Paine (már akkor sem túl eredeti, de magától értetődő egyszerűségükben lebilincselő) felvilágosult gondolatai minden ember vele született, az élethez, a biztonsághoz, a tulajdonhoz, az egyesüléshez, a szabad véleménynyilvánításhoz és egyebekhez fűződő elidegeníthetetlen jogairól és arról, hogy a múlt nemzedékek által vállalt kötöttségek (szemben azzal, amit Burke állít: a társadalom „az élők, a holtak és a még meg nem születettek társulása”) nem béklyózhatják a jelen közösségét. A magyarított Burke jó egy évre rá megjelent, kisvártatva Paine is. Bár jó kétszáz évvel előbb Londonban azért összejártak, Budapesten már nemigen ültek le kávézni. És - különös fordulat - alig lehetett már tudni, melyikük kicsoda. ’98 kora tavaszán az Uránia moziban futottam össze a miniszterelnökjelölttel. „Megjelenik a konzervativizmus-kötet a választásokig? Nagyon fontos lenne!” A fő ellenzéki erőhöz akkor közel álló könyvkiadónál valóban hoszszabb ideje készülőben volt egy általam szerkesztett válogatás klasszikus, XIX. századi és korábbi, konzervatív(nak mondott) politikai szövegekből. Nem egészen értettem ugyan, hogy a XVIII. századi tory Lord Bolingbroke, az amerikai „alapító atya” John Adams vagy az első (máig egyetlen) zsidó származású brit miniszterelnök Benjamin Disraeli szövegei miként orientálhatnák a honi választók tájékozódását, azt azonban mindenesetre reméltem, hogy a francia teokratikus gondolkodó, a „trón és az oltár szövetségét” hirdető Joseph de Maistre hatásával semmiképpen sem kell majd számolni e tekintetben. Az akkori választás eredménye ismert (a felelősséget nem vállalhatom, a kötet végül csak 2000-ben jelent meg). De ez az írás nem arról a sokszor megénekelt és önmagában véve nem túl érdekes jelenségről szeretne lehúzni még egy bőrt, hogy mostani miniszterelnökünk „pálfordult”. Esendőek vagyunk, az efféle jobb családokban, így az ő politikai családjában is megesik, szoros kivételként akár fejlődésként is értékelhető. Tekintsük a rendeket kontextusalkotó bevezetőnek azon, megítélésem szerint sokkal súlyosabb körülmény taglalásához, hogy az európai felvilágosult modernitás által az utókor számára kínált alternatívák közül a mai Magyarország a - fogalmazzunk így - kevésbé attraktívak irányában halad. Tisztában vagyok azzal, hogy a felvilágosodás sok, kifogástalan szándékú kor- és honfitársunk számára szitokszó, és egyáltalán nem bánnák, ha öröksége úgy, ahogy van, kirostálódna. Vitatkozni szeretnék velük. A felvilágosodást, különös tekintettel a francia forradalom szellemi-kulturális alapvetésével való (vélt és/vagy valós) összefüggéseire, már a közvetlen utókor mély ideológiai törésvonalak mentén közelítette meg, s ennek utórezgései sokáig érzékelhetőek voltak akkor is, amikor kezdetben irodalom- és filozófiatörténeti, majd kultúr- és társadalomtörténeti jelenségként és mozgalomként szakmai kutatás és viták tárgyává vált. Szimbolikusak Peter Gay kétkötetes szintézisének alcímei a ’60-as évek végéről, melyekben a felvilágosodás mint „modern pogányság”, illetve „a szabadság tudománya ” jelenik meg. Ebben a liberális és demokrata üdvtörténetben a felvilágosodás a világi és egyházi zsarnokság alóli emancipáció folyamatának kitüntetett fejezete volt. Létezett ugyanakkor egy másik felfogás is, mely nem vitatta el a felvilágosodástól a Gay által alkalmazott epithetont, de ellenkező előjellel látta el azt. E megközelítés szerint „a filozófusok” mozgalma ama fatális önhittség beteljesülését jelentette, mely a XVII. századi tudományos forradalommal vette kezdetét, s azzal áltatta az embert, hogy a transzcendens béklyókat levetve a maga uralma alá hajthatja a teremtett világot (sőt, éppen ez a küldetése). Mindkét perspektívában radikális, szekuláris felszabadító „projektről” van szó, mely (így az egyik) az egyetemes progresszió érdekében a józan ész ítélőszékéhez fordulva bírálja a hagyományos intézményeket és tekintélyeket (és veti el azokat, amelyek nem állják ki a próbát), illetve (így a másik) a kritikai ész önpusztító, minden morális gátlást feloldó diadalútjának végén a leggyilkosabb zsarnoki diktatúrába torkollik. (Figyelemre méltó, hogy ez utóbbi nézetet valamely formájában éppúgy vallották a frankfurti iskola kritikai marxizmusának vezéralakjai - Max Horkheimer és Theodor Adorno, akiktől ennek az írásnak a címét plagizálom mint a modernség emblematikus, konzervatív kritikusa, Leo Strauss.) A felvilágosodásnak ezek az interpretációi fontos szellemi örökséget hagytak maguk után, de fél-háromnegyed évszázad távolából úgy tűnik, egyúttal maguk is ama korszak eszmetörténetének meghatározó témáit képezik, melynek arculatára a totális rezsimek, a második világháború és a hidegháború nyomta rá bélyegét. Azóta felnőtt legalább két generáció, amelynek kutatói pozitív vagy negatív előjel nélkül olyan kulturális és kommunikációs gyakorlatok együtteseként tanulmányozzák a felvilágosodást, amelyek „értelme” hasznos tudás összegyűjtése és rendszerezése az emberi lét természeti, társadalmi és morális környezetéről azzal a céllal, hogy ezt a környezetet megjavítsák. Az enciklopedisták provokatív képrombolók voltak, de nehéz volna tagadni azt, hogy ez a törekvés a legkisebb közös többszöröst jelentette köztük és kevésbé kihívó, de „felvilágosult” közönségük között. E közönség lelkesen tömörült a „jobbítás” megfelelő módozatainak kutatására, megvitatására és kimunkálására létrehozott társaságokban, egyesületekben, akadémiákban, termelte és fogyasztotta az ugyanennek a célnak szentelt évkönyveket, folyóiratokat és egyéb periodikákat (más, nem közvetlenül haszonelvű, de a helyi, a regionális és a globális világ megismerését ugyancsak szolgáló kiadványokkal együtt). Mindjárt hozzá is tehetjük, hogy ez a törekvés a legkevésbé sem volt összeegyeztethetetlen a mérséklet (amúgy számos korabeli szövegben a „ráció” egymással kölcsönösen felcserélhető szinonimája) és a társadalmi harmónia eszményeivel, és sok esetben a fennálló autoritásokkal folytatott taktikus alkudozáson, a létező infrastruktúra kreatív felhasználásán és kitágításán keresztül érvényesült. Idézzük csak fel az „új tudomány” esetét, amelyet legalábbis D’Alembertnek a francia Encklopédiához írott élőbeszéde óta a felvilágosodás önként vállalt kútfőjeként tartunk számon. Francis Bacon (D’Alembert egyik hőse) munkája, új tudomány haladása (The Advancement of Learning) vagy a brit Királyi Társaság korai dokumentumai - Robert Boyle iratai, Thomas Spratnek a társaság korai éveiről szóló történeti beszámolója - kevés kétséget hagynak a felől, hogy a „mozgalom” indíttatása és programja nem a „csodásnak” a világból való száműzése, a kinyilatkoztatott vallás aláásása volt. Nem törődött ezekkel az utólag neki tulajdonított célokkal, mert irrelevánsnak tartotta őket. Ehelyett arra törekedett, hogy egy erre fogékony szellemi és társadalmi elit - „úriemberek” - visszafogott és „udvarias” társalgására, s tapasztalat és kísérletezés útján claim & diszinte bizonyításra alkalmas témákat jelöljön ki, amelyek a megegyezés, a konszenzus irányában hatnak. Ezért nyomatékosan ajánlották a politikai és vallási témák mellőzését: a tudás „instrumentalizálása” részükről nem annyira valamiféle technológiai utópia vagy a világ „csodátlanításának” kérdése volt, hanem a társadalmi harmónia ügyét volt hivatott szolgálni egy olyan környezetben, amelynek másfél évszázados keserű tapasztalata volt a vallási vitából és felekezeti konfliktusból táplálkozó, gyilkos polgári békétlenség. Miután ez a tapasztalat arra utalt, hogy a keresztényi szeretet ereje a társadalmi kohézió megteremtésére éppen olyan csekély, mint a purgatórium tüzéé az aszociális („bűnös”) magatartástól való elrettentésre, a korabeli társadalom- és politikafilozófiai gondolkodók is olyan megoldások után néztek, amelyek összeegyeztethetőek voltak egy alapjában véve „bűnös” - önérdek-követő és szenvedélyek vezérelte - emberi természetet feltételező, ágostoni és epikureista antropológiával (amilyennek az embert egy baconi típusú empirikus vizsgálódás az ő számukra kétségkívül bemutatta). Megint csak függetlenül attól, hogy melyek az efféle lény esélyei a boldogulásra abban a túlsó világban, amelynek létét vagy nemlétét az adott, égető probléma szempontjából mellékesnek ítélték - de egyáltalán nem feltétlenül tagadták -, azt firtatták, mi a kulcsa túlélésének, biztonságának és boldogságának ebben az innenső világban. Arra jutottak, hogy ehhez elégséges a józan belátás - annak belátása, hogy az önérdek túlzott hajszolásával másokat is feljogosítunk ugyanerre, saját kárunkra, s ezért hajlunk az önkorlátozásra s ha mégsem, akkor ott az állam hivatása szerint a közösség ideológiai-világnézeti szempontból par excellence semleges megbízottja, mely a polgárok között egyedül azon az alapon tehet megkülönböztetést, hogy a közrend, a kölcsönös biztonság szempontjából „fenyegetést” jelentenek-e vagy sem. (Tegyük hozzá nyomban, hogy - logikusan és jogosan - az ilyen fenyegetést elsősorban a túltengő elhivatottságtudattól felajzott, önjelölt politikai megmentőkben ismerték fel: istenkegyelmiséget hirdető abszolutistákban és szektás radikálisokban. Ennyiben - megint csak - a mérsékelt középút híveiként tarthatjuk számon őket.) Hugo Grotius, Thomas Hobbes, John Locke és Samuel von Pufendorf sok tekintetben eltérő elméletei közösen hagyták ezt az egységes szemléletbeli örökséget a felvilágosodás századára. * Nehéz volt persze megemészteni, hogy az ember társulásra való hajlamát a leginkább kézenfekvő módon az önzés-önszeretet motívumából lehet levezetni, és a XVIII. században sokan ajánlottak különféle korrekciókat erre a - valljuk meg - az emberi természetet illetően nem túl hízelgő és optimista megközelítésre. A leginkább figyelemreméltó a köztudat által közgazdászként talán túlértékelt, morálfilozófusként bizonyosan alulbecsült (sőt szinte ismeretlen) Adam Smith vélekedése, mely szerint a társadalmi egyensúly megvalósításához ugyan valóban elég a piaci szereplők felvilágosult önérdek-érvényesítése (a „láthatatlan kéz” működése), de igazi boldog megelégedettséget csak a cselekedetek „dicséretességének” biztos tudata szerezhet. Mindazonáltal amikor Kant megvonta a modernitás társadalomfilozófiájának mérlegét, maga sem tehetett mást, mint hogy felidézte a „társiatlan társiasság” akkorra jó másfél évszázados hagyományát. Kanttal természetesen mérföldkőhöz érkeztünk, olyan mérföldkőhöz, amely a közfelfogás szerint az egész territórium arculatát meghatározza. Ernst Cassirer jeles műve „a felvilágosodás filozófiájáról” az egész mozgalmat a kanti perspektívával azonosítja, és annak nézőpontjából göngyölíti fel. Ez bizonyos értelemben torzítás, amennyiben a kritikai racionalitás elsöprő erejű kanti offenzívája éppenséggel az előző évszázadban jobbára uralkodó szenzualista irányzatra adott válaszként is felfogható (ennyit a felvilágosodásról mint a „hűvös értelem és hideg szív” uralmáról). Kant ugyanakkor mellőzhetetlen az általam a fentiekben szorgalmazott, a „felvilágosult tudás” iránti elkötelezettséget és ennek következményeit középpontba állító narratíva szempontjából. Természetesen a híres 1784-es esszére gondolok ,válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?” Mottója „Sapemande” - „merj tudni”, vállalni azt a kockázatot, amit a felsőbb tekintélyek iránymutatását mellőző személyes döntés felelőssége jelent. Az efféle döntések szokásszerűvé válásának folyamata a felvilágosodás, az ember kilábalása, felszabadulása önkéntes „kiskorúságából”. Érdemes egy pillanatra elidőzni a német kifejezésnél: Unmündigkeit - durván, „szájtalanság”. Annak az embernek az emberhez méltatlan állapota, aki - mert képtelen rá, mert lemondott róla, vagy, mert akadályozzák benne - nem artikulálhatja önálló gondolatait. Gyorsan oszlassuk el azt a tévhitet, mely szerint a személyes véleményformálás emancipálása és a vélemények retorzió kockázatától mentes közreadása a parttalan erkölcsi relativizmus melegágya volna (éppen a napokban hallottam egy efféle vélekedést a királyi rádió kora délutáni ökumenikus műsorában). (Folytatás a 6. oldalon) Tita & the Lion rajza 2011. FEBRUÁR 11. GRECSO KRISZTIÁN UJ REGENYE MAGVETŐ Vágy és soha nem múló szeretetéhség Mellettem elférsz http://en.fb.me / magveto-facebook Könyvbemutató február 16-án a Nyitott Műhelyben . ÉLET ÉS# IRODALOM