Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
2011-05-27 / 21. szám - Tamás Gáspár Miklós: Kövek a Szamosban • Gyímesi Éva meghalt (12. oldal) - Molnár Erzsébet: Miénk a Mol • Lichthof (12. oldal)
Gyímesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban. Elsüllyedt vele együtt sok minden. Nem csak a kövek. Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet - azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette -, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”, hazánk „a romániai magyar irodalom” volt volt. Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban - a Ceaușescu-rezsim Romániájában -, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek. Ma a Nyugat - Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is - nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor - 1968 és 1989 között - a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is. „A romániai magyar irodalom’’ nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhez az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek. Gyímesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben - ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának -, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról. A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyímesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna. Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román-magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy - Gyímesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceaușescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel. Gyímesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban - szemben másokkal - ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyímesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá. Ez nem tartott sokáig. Gyímesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció - a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben -, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyímesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége. A professzor asszonynak nemzetfóbiája van - írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...) A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól - és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani. Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyímesi Éva megpróbálta - már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer - a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok Az Élet és Irodalom május 29-én, vasárnap este 8 órakor A Szabad a pálya című sorozatban hallható ÉS-beszélgetés témája: a tárca, a glossza meg az író. Vendégek: Láng Zsolt és Parti Nagy Lajos írók Szerkesztő-műsorvezető: Károlyi Csaba elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyímesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter - a mesterséges határok föloldódásával - egyre inkább elmosódni látszik. A regionális jelleget Ugrón Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyímesi Évának ezek az írásai - kései írások? -, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul. Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit - csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom - miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket. A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott - tanú rá Gyímesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban - a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk, mindig a nyomunkban voltak, nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit, ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi doszsziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás. Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület, istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák. De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt. Megvolt benne a profi bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott. Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik - de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben. Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba - órákig - kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt. Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni. Tamás Gáspár Miklós Kövek a Szamosban Gyímesi Éva meghalt Veres Szabolcs rajza ÉLET ÉS I2 . IRODALOM1£m2011. MÁJUS 27. 12 Dedikálás Váncsa István dedikálja szakácskönyveit szombaton, 17 órától a budafoki Hajómolnárok Ünnepén, a Záborszky Pincészet udvarán, 1221, Budapest, Nagytétényi út 24-26., megközelíthető a Móricz Zsigmond körtérről a 33-as buszszal (leszállás a Tóth József utcai megállónál) vagy autóval (parkolás a Debreczeni-Ferenczi Pincészet udvarán, Nagytétényi út 18). A házban azt beszélik, lemegy az olaj ára. Most, hogy miénk a Mól. Harangláb úréknak ugyanis gratulált Orbán Viktor, közvetlenül azután, hogy gratulált az energiaügyi biztosnak és a minisztereknek, akik azonmód szintén gratuláltak egymásnak. Harangláb úr veje szerint ezek a gratulációk nyilvánvaló hírértékkel bírnak, azért is foglalkoztak velük a híradók hosszan, már hogy hogy volt ez az egész gratulációsorozat, ki gratulált kinek, és akinek gratuláltak, az gratulált-e valakinek, vagy csak nézett a gratulálom, itt, mint borjú az újkapura. Az, I,I—I II—sítl— hogy minden magyar embernek, köztük Harangláb úrnak is gratulált Orbán Viktor, valamiféle melegséggel töltötte el a házat, amellyel télen majd fűteni lehet, nyilvánvaló, hogy legalábbis Budafa összes mezejét visszanyitották, és találtak négy-öt újabb olajmezőt a Kossuth téren meg a Millenárison is, amelyeknek szinte a tetején gyöngyözik a fekete arany, csak hozzá kell érni, és már bugyog, árad kifelé, mint a vörös iszap, és ez a miénk, magyar olaj lesz, nem idegenszívű, kifizettük az utolsó IMF-hitelünkből (mi ugyanis az IMF-től nem fogunk függni, ha hitel kell, majd magunknak adunk, meg mér’ is kellene, ilyen tökös nemzetnek, ezt még a Rókalyukban mondta a múlt héten egy ember, akinek bocskora volt). Harangláb úrékat tehát melegség járta át, orcájuk kipirult, maga Harangláb asszony is gratulált Harangláb úrnak mint magyar embernek; ő gratulált Harangláb asszonynak (bár itt előállt egy leheletnyi bizonytalanság, mert magyar asszonyról eddig nem volt szó, és az is kérdés, hogy a magyar ember fogalmába mi tartozik bele), Harangláb asszony pedig kiment az udvarra, és sugárzó arccal gratulált Szalmiák úrnak és Éberlingné Kővágó Zitának, akik már eleve Eötvös Loránd torziós ingájával jártak-keltek a Hófon. Kivált Éberlingné Kővágó Zita, mert ő úgy tudta, lassan már a rúzs sem kőolajból készül a kimerülő energiaforrások miatt. Ez a lelkesítő mozzanat, igazából ez hiányzott, teljesen más; ha a ház tudja, hogy hangosan sír a Szurgutnyeftyegaz és hajukat tépik a szaúdi olajmágnások; igazából már-már azt se tudtuk, mi a Francból csináljuk a továbbiakban a mesterséges szőlőaromát a Traubisodánkba, de most már nem lesz gond, hogy miénk a Mól, és itt nem ha„Ötszázmilliárd...?”, próbálta elképzelni Szalmiák úr, de aztán fölhagyott vele, mert könnyebb volt elképzelni, ahogy leköltözik Algyőre, Kútfejre vagy Budafára, és a Budafapusztai Arborétum büféjében kőolajból készült fröccseket iszik. „Na de...”, mondta egy leheletnyit elbizonytalanodva Harangláb úr. „Maradj már”, mondta Harangláb asszony. „Hram Vaszilja Blazsennava”, tette hozzá sátáni kacajjal, kezeit rázva az Urál felé; ez volt minden, ami a nyelvoktatási rendszer kerekei közé kerülve annak idején ráragadt, hogy miért éppen ez, azt ember megmondani nem tudja, de ezt mégis kimondta néha, fejét hátrahajtva, igazából csak amolyan mantraként; vagy amikor nem jutott eszébe, miért is ment ki az udvarra, vagy akkor, amikor nagyon fel volt indulva. sáskodik többet senki.■l M / I t ■ I „Csak ötszázmilliárd Miénk a Mól