Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
2011-09-09 / 36. szám - Báthori Csaba: Kristályok magánya • Farkas Péter: Johanna (21. oldal) - Radnóti Sándor: Az erotikus, az ironikus, az elbeszélő • Bazsányi Sándor: "…testének temploma…" (21. oldal) - Vári György: A konszolidáció elveszett reménye • Lengyel László: Pretoriánusok kora (21. oldal)
BÁTHORI CSABA: Kristályok magánya ■ Farkas Péter: Johanna. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. 120 oldal, 2290 Ft Farkas Péter szívós ostroma, amellyel filigrán köteteit ízlésünkre bízza, engem tapintatos mérlegelésre indít. Egy idegenben alkotó író - sorolom ismételt puhatolózás közben más művek ösztönzéseivel a tolla alatt; aztán: rejtélyes témák, nagy horderejű eszmélkedések kis szerkezetekbe szorítva, bekezdésmentes prózai árvizek (akár Saramagónál vagy Krasznahorkainál), és főleg: bizonyos komolyság és komorság, mély megmozdulások és megindulások. Minden könyve - hogy Philip Larkin egy sorát említsem - borostás a jóságtól, de úgy, hogy a legártatlanabb modorban képes a föld összes rosszaságát megidézni. Ez az új könyv Johanna spanyol királynő ürügyén modellál olyan létérzeteket, amelyeket csak ma tudunk igazán nevükön nevezni. Johannáról ismeretes, hogy nem engedte elhantolni osztrák férjét, Szép Fülöpöt, és több száz napig bolyongott árkonbokron át ura koporsójával - végül aztán saját gyermekei bezárták egy toronyba, s ott sínylődött negyvenhat évig, haláláig. Látjuk, már maga a téma is szélsőségesen szokatlan, mondhatni bizarr, sőt viszolyogtató vagy egyenesen taszító. Farkas Péter azonban nem a bolyongás fogékony krónikása kíván lenni, tehát egyáltalán nem a főhős történetét, lélekrajzát vagy szenvedésgörbéjét vázolja fel. Figyelme amolyan gócpontszerű egységekbe sűrítve - mintegy Johanna fájdalmas élettényei köré rakosgatva - egy-egy eseményt csoportosít, és ezzel az egész női létezés nyomorúságát igyekszik allegorizálni. Farkas technikája főleg a kiszélesített, hosszú mondattá szétdörzsölt, mégis sulykolásnak ható irály révén marad emlékezetes. Ez az írói eljárásmód eldarabolja a cselekményt, eltakarja a jellemek mentén bontakozó művészi érdeket, és tapinthatatlanná tompítja a drámai csomópontokat. A lágy, díszítőelemekben tobzódó stílus láttán éberségünk a részletekre összpontosul, egyre kevésbé keressük és várjuk a szöveg megsűrűsödését, és előbb-utóbb belátjuk: maga a folyamat, az aprólékosság mámora adhatja itt a művészi érték maradandó árnyalatait. Mindamellett Farkas Péter zömmel nem érzékletes, hanem inkább elvontan töprengő, szinte dologi szakszerűségre törekvő leírásokkal szolgál, és alig enged teret a lélektani, drámai vagy epikus háttérábrázolás anyagainak. A prózai zümmögés, érzelmes zsolozsmázás közben felismerhetetlenné válnak a szereplők ellentétei, alig látjuk az alakok körvonalait, az egyre elmosódottabb mesét, de mégis gyámoltalanul reménykedünk, hogy az író fentebb síkon fejezi be művészi legendáját, mint ahol kezdte. És szó se róla, noha nem célpontok felé haladunk, a könyv harmadik harmadában érzékelünk valamelyes eszmélet gyarapodást, de valahogy az esztétikai fagyottság zavarában csöppenünk ki a könyvből. E konfliktuskerülő prózának van még két olyan jegye, amely késlelteti a tiszta olvasói lelkesedést. Az egyik: a szöveg mögött görgetett másodlagos műveltséganyag; a másik: az ábrázolástól fázó, inkább elméleti írói tudás fokozott jelenléte. Csak örvendhetünk, hogy az író meghinti szövegét a csodálatos Adalbert Stifter egy-egy részletével, pszichoanalitikus ismereteinek némely belátásával vagy a kristály magányt szenvedő Johanna sorsa feletti megilletődöttség sóhajaival. (Persze, itt csak rövid kortyokban találjuk Stifter lenyűgöző akribiával, az erdők és lelkek színébe-szagába-zamatába bódult írói mámorban csillogó gazdagságát.) Ez azonban, úgy tűnik, a regényszerű ábrázolás kárára történik, vagy legalábbis olyan mértékben elfojtja az érzékletességet, hogy szinte a prózai értekezés műfaja felé tolja el a szöveget. Farkas ornamentikája, metaforikus készsége és szövegfejtése túl sima és némileg vitaminszegény. Persze az is lehet, hogy ez a liritáló túlzás bizonyos szerényebb igazságokra mutat rá, mint amilyenre a velős, vakítóan költői modor képes lehetne. Farkas Péter elméleti tudása pedig a könyv ösztönös, robusztus prózai lendületét látszik csillapítani. Nem arról van szó, hogy az író nem szőheti bele anyagaiba más diszciplínák szüredékeit - csak éppen azoknak szervesülniük kell, át kell itatniuk a figurák egész létmódját, a művészi szükségszerűség parancsoló villogásával. A háttértudásból esztétikai alakzatot kell kisajtolni, hiszen a legmagasabb rendű szellemiség sem garantálja vagy pótolja a lélektani kalkulust. Ennyiben Farkas Péternek ez a könyve is kettős arcot mutat: csodálatos belátásokat öntött mondatokba, de végül alig-alig sejtjük, hogy a könyv olvasása után művészi élményt könyvelünk-e el, vagy inkább csak láttunk, néztünk, gondolkodtunk, emlékeztünk, tanultunk, képzelegtünk vagy elhittünk valamit. Egy bizonyos: aki elolvassa a Johannát, nem fecsérelte el idejét. VÁRI GYÖRGY: A konszolidáció elveszett reménye ■ Lengyel László: Pretoriánusok kora. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011., 271 oldal, 2800 Ft A Pretoriánusok kara válságkönyv, mely, noha alkalmi kis írásokból, publicisztikákból áll össze jórészt, a néhány nagyobb tanulmány segítségével erős, egységes képet alkot az ország, a régió, valamelyest Európa és a glóbusz folyamatairól, és noha gazdaságtörténeti elemzései talán a legizgalmasabbak, ennél sokkal szélesebb a horizontja. A könyv fókuszában tulajdonképpen egy kulturális-szemléleti váltás története áll, ebben a rövid recenzióban elsősorban erről szeretnék beszélni. Az önjelölt Messiásokkal, a fölülről reformáló, jozefinista értelmiségi attitűddel, a progresszió mentalitásvilágának „kinövéseivel” szembeni mélységes, reménytelen fáradtságból táplálkozó bizalmatlanságról. Mindezen problémáknak, a helyettesíthetetlenség biztos tudatának és az ebből táplálkozó hatalmi erőszakoskodásnak a szimbóluma - nem ok nélkül - Gyurcsány Ferenc lett ebben a könyvben, a szerző azon kevés „ballib” értelmiségi egyike volt, akik már elejétől fogva meglehetős bizalmatlansággal szemlélték az egykori miniszterelnököt. A progresszió efféle kisiklásaival állítja szembe a konszolidáció eszményét, a személyes karizmával az intézményi stabilitást, megbízhatóságot, a világbíró küldetéstudattal az alázatot és a munkát. Romsics Ignác Bethlen-könyvének laudációjában olvassuk a melankolikus vallomást: „Én, aki a hetvenes-nyolcvanas években sokkal inkább álltam Károlyi Mihály és Jászi Oszkár hatása alatt, akinek Bethlen Bibóval szólva »hamis realista« volt, aki családunk emlékezete alapján megvetettem ezt a velejéig korrupt, választásokkal manipuláló, neobarokk rendszert, a te könyved alapján értettem meg a Bethlen-út történeti logikáját. A te történelemszemléleted alapján állhat egymás mellett a polcomon Bethlen-könyved és Litván György Jászi-kötete, olvasok megértően Bethlen gondjairól, s hiszek abban, hogy nélküle Magyarország sokkal rosszabb lenne.” A rezignáció oka, az, ami fogékonynyá tette Lengyelt Romsics könyvének erényei iránt, a „pretoriánusok kora”, melynek legfőbb jellemzője a durva, mindenféle stabilizációt és kiszámíthatóságot, a kölcsönös bizalmon alapuló, bevett gyakorlatok rendjét felszámoló, korlátlan hatalmi harc, tekintélyi hatalomgyakorlás vagy káosz, és amelynek pusztítása jelen helyzetébe sodorta az országot. A könyv finom belső tükörjátékában a kívánatos-korrigáló államférfiúi szerepnek - az egyként iránytalan orbáni és gyurcsányi voluntarizmus és a Lengyel meggyőző elemzései szerint szükségszerűen velejáró inkompetencia távoli, de talán lehetséges alternatívájának - történelmi mintája Bethlen István, jelenbeli, egyelőre legalábbis csak részleges sikereket elérő alakítója pedig Bajnai Gordon, aki e sorok írója mellett a könyv másik bemutatója volt. Bár nem osztom Lengyel álláspontját, értem csalódottságát, és átérzem valamelyest fáradt reménytelenségét is, talán e fáradtság és csalódás pontos megírása, alapos indoklása teszi ezt a könyvet igazán fontos kordokumentummá, egy kivételesen jól tájékozott, nagy tudású, felelős gondolkodású közférfiú példásan becsületes munkájává. Mégsem minden tanulság nélkül való, hogy a közgazdász itt-ott legyőzi a gyűjteményben a demokratát, igaz, nem a jozefinista népboldogító, hanem a vele szemben állónak vélt, de e tekintetben hozzá nagyon is hasonló technokrata tekint bizalmatlanul a nép uralmára. A „tömegdemokráciát bíráló” Bethlent idézi, aki szerint a tömeg nem fogadja el, ha „aszkézist” hirdetünk számára, ezt világosan Gyurcsány közelmúltbeli, Orbán jelenlegi dilemmáival látja analógnak. Úgy tűnik, talán részben öntudatlanul mégis megőrzött valamit nemcsak abból, amit máig feladhatatlannak talál a progresszió hagyományából, hanem abból is, amit immár a leginkább elvetendőnek tekint belőle. Ez azonban - a könyv erényeivel összevetve - inkább érdekes, mint fontos. Ha vigasztalóan, mert bátran, őszintén, mélyen, de mindenfajta defetizmus nélkül elkeseredett könyvet akarnak olvasni, jól teszik, és azt is jól teszik, ha az effélék nem túl széles kínálatából Lengyel László esszé- és publicisztikakötetét választják. 2011. SZEPTEMBER 9. Megjelent az Új Könyvpiac szeptemberi száma a tartalomból: • Beszélgetés Freund Tamás neurobiológussal • Pál Ferenc esszéje a kortárs brazil irodalomról • Dunajcsik Mátyás esszéje a könyvkiadás jövőjéről • Könyvkritikák: Ablonczy Balázs, Bényei Tamás, Bíró Yvett, Géczi János, Hargittai István, Kibédi Varga Áron, Lator László, John Man, Patrick McCabe, Mészáros Márton, Nádas Péter, Róna Judit, Anna Maria Sigmund, Szegedy-Maszák Mihály könyvéről Keresse az újságárusoknál és a jobb könyvesboltokban! www.ujkonyvpiac.hu nét. RADNÓTI SÁNDOR: Az erotikus, az ironikus, az elbeszélő ■ Bazsányi Sándor: „...testének temploma..." Műút könyvek, Miskolc, 2010.310 oldal, 2500 Ft Bagi Zsolt Nádas-könyve (A körülírás, Jelenkor, 2005) után egy újabb remek munka Nádas Péterről. Egyik sem monográfia, mint ahogy Balassa Péter korábbi kísérlete - noha eredetileg monográfia-sorozatban jelent meg (Kalligram, 1997) - sem tekinthető annak. Úgy látszik, kritikák és teóriák egész sorának kell értelmeznie ezt az életművet, amíg esedékessé válik az akadémiai értelemben konszolidált forma. Ezt a munkát nyilván el kell majd végezni, de korántsem arról van szó, hogy a Nádas-recepció eddigi etapjai csupán ennek előkészületét jelentenék. Balassa könyve úttörő interpretációinak, az elismertetésért folytatott vitáinak, Nádassal való termékeny együttműködésének összegzése volt; visszatekintés kritikusi életművének egyik csúcsára. Bagi megírta az Emlékiratok könyvének egy filozófiailag gondosan és nagy spekulatív erővel megalapozott irodalomelméletét, amely mintegy próbája és paradigmája volt az irodalmi nyelv egy lehetséges fenomenológiai elméletének. Bazsányi Sándor három fogalom kidolgozására építette értelmezését, az erotika, az irónia és a narráció fogalmára. Ambíciója nem egy elmélet Nádas munkásságáról, hanem történeti-hermeneutikai kísérlet: a gazdag elméleti hagyomány alkalmas kategóriáinak applikálása és továbbfejlesztése. Szellemes szerkezetére egy bizonyos lazaság és nyitottság jellemző, amely - mint a szerző maga hívja fel rá a figyelmet - arra is lehetőséget ad, hogy tetszés szerint variáljuk az elemzés konfigurációit, magyarán tetszés szerinti irányban gondoljuk tovább javaslatait. Ez abból következik, hogy Batsányi nemcsak Nádast jellemzi ironikus szerzőként, nemcsak az tudható eddigi munkásságából, hogy az irónia fogalmának kiváló szakértője, hanem maga is ironikus, aki, ha egy érem két oldalát látja maga előtt, szereti megforgatni, és mindkét oldalt egyenlő méltányossággal latra vetni, sőt hajlik arra, hogy amit mások esetleg kizáró ellentétnek gondolnak el, azt ő az érem két oldalának lássa. Ez nagyvonalú gondolkodói magatartás, amely olyan értelmezési pozíciók között hoz létre lehetséges összefüggést, mint a radikális testköltészet vs. romantikus hiányköltészet (itt Bazsányi a sorok írója és Balassa Péter egy régi vitájából indul ki, hogy aztán persze gazdagon kiterjessze és túllépjen rajta), sőt, magát azt a súlyos kérdést is, hogy vajon végül is tragikus vagy ironikus költő-e Nádas Péter, válaszában az olvasónak felajánlott ironikus kettősségnek minősíti. Erre érvei vannak. A legfontosabb történeti jellegű és magával a regényformával kapcsolatos. Bazsányi idézi Friedrich Schlegel híres szavait (,A regények korunk szókratészi dialógusai. Ebbe a liberális formába menekült az iskolás bölcsesség elől az életbölcselet”), s oda lukad ki, hogy az irónia életbölcseletének helye a regény. Igaz, az irónia ellenfelének, Hegelnek az esztétikájában a XIX. század húszas éveiben - a nagyra becsült Goethe-regények ellenére - nem jutott szisztematikus hely a regényformának. Úgy látszik, azoknak van igazuk, akik Lukácstól Rortyig modern filozófiának vagy általánosabban a modern életvilágról alkotott képzetek megnyilvánulásának tartják a regényt. S a modernitáshoz az irónia kétségtelenül hozzátartozik. Ezért Nádas produkciójának számos eleme ironikus, ő maga - mint Bazsányi gondosan kigyűjtötte - számtalanszor alkalmazza ezt a szót, és a befogadás is szükségképpen ironikus distanciát hoz létre. A kérdés csak az, hogy ha ezen az általános ironikus égövön belül Nádas művészetét értelmezni akarom, akkor találó-e a kifejezés. Vajon valóban úgy áll-e a dolog, hogy „Nádas sajátos és többrétegű iróniájában, azon belül ironikus ábrázolásmódjában a provokatív testiség (gyakran túlzó módon) látványos jelenléte leginkább látszatértékkel rendelkezik”? (16.) Megvallom, itt véleménykülönbség áll fenn köztem és Bazsányi között, amelynek kifejtése azonban nem tartozik ide (és szét is feszítené az ismertetés kereteit), mert nem elvének elégtelenségéről, hanem két értelmezés ellentétéről van szó. Mindenesetre ezért aztán a szerző olyan - ironikus - megfogalmazásai állnak közel hozzám, amelyek az irónia megragadásának nehézségével vetnek számot: „Kell, hogy legyen valami a provokatív testábrázolás hátterében. De hogy mi, azt nem tudhatjuk biztosan. Mert csakis azt tudhatjuk biztosan, hogy nem tudhatjuk biztosan. Csakis ennyiben tekinthetjük - de ennyiben mindenképpen - ironikusnak Nádas prózáját. Hogy hiába erőlködünk, nem és nem tudunk mögéje kerülni a szövegnek.” (43.) Vagy: „Sőt még az is lehet, hogy Nádas rendhagyó iróniája, más szóval látszólagos iróniátlansága, bizonyos szempontból, nagyobbacska túlzással élve, nem más, mint a közismerten ironikus német íróelőd [Thomas Mann] hatásától való szorongás sajátos formája.” (75.) Megvilágító elemzések egész során át vezet az a lassú olvasás, amelyet Bazsányi módszerévé tett. Példaként emelem ki a meglepő Hajas-Mám című alfejezetet vagy a Balázs/Bartók - Bausch címűt, amely Nádas esszéisztikus előkészületeit illetve kommentárjak vizsgálja erotikus nyelvének megtalálására. Minden a két nagy regény, az Emlékiratok könyve, illetve a Párhuzamos történetek elbeszélésmódjának vizsgálatához vezet. Mindkettőhöz új szempontok garmadáját kínálja a könyv, s (előrevetett) magyarázattal szolgál a Nádas olvasóit megdöbbentő különbségre a két mű között, arra, hogy mintha két világgal találnánk szembe magunkat. ,A tragikus hangoltságú Emlékiratok könyve még inkább klasszikus modern formában készíti elő a tragikus látásmóddal szakító, következésképpen a klasszikus modern regényforma erényeit és szépségeit elvető Párhuzamos történetek szenvtelen látás- és beszédmódját, így például az 1986- os regényben színre vitt tragikus - az iróniát felhasználó, majd maga alá temető - kudarc további következményei összpontosulnak később a Párhuzamos történtetek hideg és bestiális iróniájában.” (112.) (A bestialitás - a margitszigeti jelenetben a kutya, más állatok és a Párhuzamos történetek bestiális szexuális és erőszakcselekményei - Bazsányi nagy ötletei közé tartozik.) Bazsányi Sándor könyve a Nádas-recepció jelentős állomása. 21 mm A szeptemberi szám tartalmából Makay Ida 1933-2011. Bertók László, Parti Nagy Lajos verse, Csuhas István megemlékezése LÍRA - Tatár Sándor, Ayhan Gökhan, Tábor Ádám, Villányi László, Fekete Richárd, Debreceni Boglárka, Petrence Sándor versei SZÉPPRÓZA - Ljudmila Ulickaja regényrészlete Goretity József fordításában, Tompa Andrea regényrészlete, Giambattista Basile novellája Király Kinga Júlia fordításában, Szalay Zoltán novellája ESSZÉ, TANULMÁNY, LEVELEZÉS - Kálmán C. György tanulmánya, Takáts József, Tandori Dezső, Lábass Endre esszéje, Czeslaw Milosz levelei Gömöri Györgyhöz, Márfi Attila megemlékezése Bécsy Tamásné Futaki Hajnáról, Futaky Hajna és Rába György levelezése BÍRÁLAT - Kisantal Tamás Garaai Lászlóról, Tórizs Eszter Podmaniaky Szilárdról, H. Molnár Ákos Rosmer Jánosról, Béri Etelka Julia Kristeváról IRODALOM ÉLETÉt|#