Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-03-09 / 10. szám - László Emese: A politikai költészet Janus-arca (12. oldal) - Nagy Krisztina-Timár János: Visszatérően "egy visszatérő morális pánikról" • Reag. Bajomi-Lázár Péter II. 3-i ÉS cikkére (12. oldal) - Molnár Erzsébet: Kardiológia • Lichthof (12. oldal)

2012. március 15. ÁLLAMMODELL I Rauschenberger Péter Márc­ius Tizenötödike ÉRDEKKÉPVISELET | Lázár András Korán temetett mozgalom Sokan temetik ma a szakszervezeti mozgalmat­­ kívülről és belülről, kimondva vagy csupán gyászos pillantásokat vetve. És valljuk meg, a régtől töredezett, de az utóbbi hónapokban kormányzati rásegítéssel még inkább meg­osztottá váló, szemléletében és struktúrájában mára elaggott szakszervezeti világ talán rá is szolgált, hogy megkongassák felette a vészharangot... AZ ALAPKÉRDÉS Rászolgált a szakszervezeti mozgalom arra, hogy saját pil­lanatnyi alkalmatlanságába fojtsák, s mint az érdekek volt kifejezője eltűnjön a történelem süllyesztőjében, helyt adva így az államvezérelt korporációknak? A válaszunk erre csak­is egyféle lehet: aligha, illetve nem! Nem, nem, soha! A szakszervezetekre mindaddig szükség lesz, amíg létezik a munka világa, amíg megfogalmazhatók széles tömegek érdekei a munka és a munkavégzés körülményei vagy a társadalom működésének egésze szempontjából. Aligha képes bármilyen egyéb civil, avagy államilag kreált szerveződés felváltani az évszázadok alatt szervesen kifejlődött érdekérvényesítési rendszert, annak bejáratott útjait és technikáit, társadalmi hagyományait. Nem be­szélve arról az „információssztráda-szerepről” - ez már a modern megközelítések egyike -, amit a szakszervezeti háló betölthet, amely sztrádán át életbevágóan fontos kétirányú visszajelzések érkezhetnek a társadalom bérből és fizetésből élő tömegeitől a mindenkori hatalomgyakor­lók felé, és fordítva is. Ez a társadalmi és munkabéke útja lehet. Feltéve, ha a holnap szakszervezeti vezetői jobban megértik, az együttműködés mellett bizonyos egészséges távolságot kell kialakítsanak és meg is tartsanak a politika világától... ÉVTIZEDES PROGRAM Igen, nézetem szerint e célok legalább egy évtizedre ke­mény munkát adnak azoknak, akik valóban fel kívánják támasztani mai feltetszhalott állapotából a szakszerve­zeti mozgalmat. Amely­­ ezt kritikusan és önkritikusan is el kell mondani - a sorolt szerepek betöltésére mai formájában, struktúrájában és mai szerveződési mintái mentén bizony alkalmatlan. A szakszervezetek tagsága jelentősen megcsappant, tömegbázist még jelent ugyan, de egyre fogyatkozó mértékben, s a tagok sokasága aligha érezheti úgy, hogy szava, és csak részben feltárt akarata számít a stratégia kialakításában és végigvitelében, hogy a Szakszervezetek tényleg értük vannak. Egyszerűbben fo­galmazva: a „bérharc” felkiáltással ma már nem lehet kívá­natossá és vonzóvá tenni e szerveződéseket, ennél többre, másra és hatékonyabb működésre van szükség. Nem tartható fenn tovább a magasabb vezetői szin­teken dívó „megélhetési vezetői modell", azaz, hogy az első számú vezető(k) személyi és gazdasági érdekei kerül­nek a mozgalom egészének érdekei és sokszor a mun­kavállalók érdekei elé. Megjegyzendő: itt nem vagy nem csupán a mai vezetőkben van a hiba - az eddigi rendszer alakította ki és tartotta fenn ezt, a mozgalmat végső soron szétziláló, lesüllyesztő és ekképpen méltatlan modellt. De hasonlóan nem tartható fent tovább a paktum, avagy „füg­gönypolitika ” sem, azaz a mindenkori hatalommal „fent" (és titokban), a tagság megkérdezése nélkül megkötött paktumok és megállapodások rendszere. Nem hiába járja és építi ezt az utat az Orbán-kormány, ennek vége csak a szakszervezetek további kiürülése, a tagság további el­pártolása lehet. Vagy talán ez a végső kormányzati cél? Vizsgálják ezt okosabb ítészek! De rögzítsük - és talán nem túlzás ezt mondanom a szakszervezetek a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év legmélyebb krízisét élik. FŐBB IRÁNYOK A KIÚT FELÉ Mire lenne szükség ahhoz, hogy a csónakot biztonság­gal át lehessen vinni a túlsó partra? Mi biztosíthatna jövőképet, stratégiát és a túlélés lehetőségét a mozgalom­nak? Mi jelenthetne ezzel együtt a munkavállalóknak is valós garanciát a hatékony érdekképviseletre? Alapjaiban kellene átgondolni a szakszervezetek XXI. századi szerepét és a tőlük méltán elvárt feladatokat. Ehhez kellene igazítani a struktúrát - a konföderációk egyesülésével vélhetően koncentrálni kellene az anyagi és humán erőforrásokat - és persze meg kellene tenni az immár elodázhatatlan személycseréket is az egyes vezetői posztokon. Fiatalítás és modernizálás „kíván­tatik”, valamint annak kitalálása, hogy miként lehet állami támogatás nélkül - ez már valós helyzet az OÉT megszűnése nyomán - elérni az anyagi túlélést, meg­menteni a meglévő vagyont, gyarapítani és szélesíte­ni a tagságot, azaz anyagi bázist teremteni az érdemi működéshez. Az összehúzódás, a bezárkózás, a kivárás, a vagyon felélése ugyanis nem segít. Ellenkezőleg: szakértők töme­geit kellene a szakszervezetekhez szerződtetni és nagy­ságrendekkel jobban kihasználni az e téren már meglévő belső kapacitásokat. Csakis a szakértői, a mindenkori ha­talom által komolyan és partnerként kezelendő, az ereje nyomán pedig megkerülhetetlen, de a populizmust elvből kerülő szakszervezeti modell lehet a továbbélés és to­vábblépés modellje. A „bérharcon” kívül többet és mást is kellene kínál­nunk azoknak, akik vállalják a tagságot és a közös munká­ban való részvételt: képzési, anyagi, gazdasági előnyöket, piaci jellegű szolgáltatásokat kell adni nekik XXI. századi színvonalon. Ez talán felzárkózást hozna az európai szak­­szervezeti színvonalhoz, mert itt mérhetetlen mulasztáso­kat vétettünk az elmúlt húsz esztendő során. OLVASSÁTOK TÁNCSICSOT! Nekem úgy tűnik, a ma kásás állapotban lévő szakszer­vezeteknek kell megvédeniük és megmenteniük a magyar demokráciát, az 1990-ben létrejött nyugati típusú állam- és politikai berendezkedést, amelynek tartóoszlopait ha­talma eddigi közel két esztendejében oly szorgosan vágta­nyesegette kifelé az Orbán-kormány. Úgy tűnik, nincsenek elég erős és egységes ellenzéki pártok, és nincsenek elég erővel bíró civil szerveződések, amelyek megálljt mondhat­nának a kormányzat antidemokratikus nyomulásának. A szakszervezetek - a bérből és fizetésből élőknek, az or­szágot mindig is vállukon vivőknek a képviselői és szószólói - lehetnének azok, mi lehetünk azok, akik kimondhatják: nem erre, nem a jogállam lebontására, nem a létbizonyta­lanságra, nem a vadkapitalizmus megerősödésére, nem a milliók lecsúszására és elszegényedésére szavaztunk. Nem az árkok továbbmélyítését, a politikai harc élese­dését, a szélsőjobb megerősödését kívántuk! Nem ehhez adták a tömegek, részben a mi tömegeink a „kétharmadot”. De ahhoz, hogy ezt a „Ne tovább!”-ot ki­mondhassuk, és hogy szavunkat meg is hallják a mai ha­talom páholyaiban, ehhez előbb nekünk magunknak kell rendet tennünk - gyorsan és határozottan - a saját kö­reinkben, a saját házunk táján. Tömegeket, több szakértel­met, nagyobb önbizalmat kell magunk köré szerveznünk! A munkát megkezdeni tegnap sem lett volna korán, és már holnap is későn lesz. KÖZOKTATÁS | Nahalka István Az életre tanít? A magyar társadalom többségének isko­laképe megragadt a sok évtizeddel ezelőtt uralkodó szemléletnél. A politikai osz­tály tagjainak iskoláról való gondolkodá­sára is nagyjából ez a jellemző. Időközben azonban legalább két, a társadalom mélyé­ben zajló változás húzta ki a talajt e múlt­ba révedő, akár romantikusnak is nevezhe­tő gondolkodás alól. Egyrészt átalakult ál­talában a generációk egymáshoz való vi­szonya, a gyermekeknek a családban, a ki­sebb közösségekben, a társadalom egészé­ben elfoglalt helye. A gyermekek szabadab­bak lettek, különösen a családi nevelés, a család belső viszonyainak átalakulása kö­vetkeztében egyre inkább részesei a dön­téseknek, egyre önállóbbak, egyre szaba­dabban fejezhetik ki vágyaikat, érvényesít­hetik törekvéseiket. A társadalom nagyon sok tagja ezt a káosz növekedéseként, érté­kek elvesztéseként éli meg, pedig a válto­zásokhoz való alkalmazkodás nehézségei­ről van csak szó. A másik rendkívül fontos változási folyamat magának a nevelésnek, a tudományának, az iskola gyakorlatának az átalakulása, vagyis az, hogy a pedagógia kilép az előbb felvillantott romantikus is­kola- és neveléskép meghatározta keretek közül, felveti a társadalomban zajló átala­kulásokhoz való alkalmazkodás pedagó­giai problémáit, megoldásokat keres rá, s ezek a megoldások nagyon nem hasonlíta­nak a hagyományosakhoz. A TELJESÍTMÉNY ÉRTÉKELÉSÉNEK ZAVARAI A rendszerváltás az iskolarendszer demok­ratizálását hozta, lényegesen enyhült az irányítás túlközpontosítottsága, az isko­lák, a pedagógusok saját munkájuk terve­zésében viszonylag nagy önállóságot kap­tak. Ez a tendencia azonban nem töretle­nül érvényesült az elmúlt 20 évben. Egy­részt 1998-tól volt jellemző a tartalmi sza­bályozás rendszerének, vagyis a tantervek­nek, a vizsgarendszernek az újraközponto­­sítása, másrészt éppen napjainkban. Az is­kolai szabadság, önállóság egy hullámvas­úton utazott, megélt már négy fordulatot (1993, 1998, 2002, 2012). Az oktatási rend­szer kitérőkkel, néha zsákutcába szalad­va próbál alkalmazkodni a változásokhoz. Közben a pedagógiai tevékenységekben közvetlenül érintettek, de az egész társa­dalom is átéli, hogy a hagyományosan si­keresnek tartott magyar oktatás eredmé­nyei mégsem annyira kiválóak. Nemzet­közi vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a hajdanvolt kiválóság - ha egyáltalán lé­tezett - ma már nem jellemzi a magyar ta­nulókat. Ekkor nagyon sokan átesnek a ló túloldalára, és katasztrofális állapoto­kat vizionálnak. Sőt a 2010-ben hatalom­ra kerülők oktatáspolitikusai ezt az érté­kelést mintegy saját „újító” tevékenységük kiindulópontjává teszik. Pedig a tények jó­zan elemzésével sokkal hétköznapibb ké­pet formálhatunk a magyar oktatás telje­sítményéről, sok nagyon fontos szempont­ból valahol az OECD-országok átlagán tel­jesítünk. Jól tudható persze, hogy a magyar ok­tatásról kialakított, a tényeket semmibe vevő, apokaliptikus képek ahhoz kellenek, hogy egy valóban sok liberális elemet hor­dozó oktatáspolitika helyett, azt az ördög művének titulálva a 2010-ben hatalom­ra kerülők meghirdethessék saját meg­váltó nézeteik gyakorlatba való átülteté­sét. A Fidesz-KDNP hatalom régi, még a rendszerváltás előtt érvényesülő struktú­rákat éleszt újjá az oktatásban, a már emlí­tett központosításon túl állami irányítás­ba veszi az iskolákat, jól láthatóan egy ki­tüntetett ideológia érvényesülését prefe­rálja erősen, s az állítólag a középosztály­nak kedvező oktatáspolitikájával az esély­egyenlőtlenségek terén az amúgy is rend­kívül súlyos helyzetet tovább rontja. Számos szakember, civil és szakmai szervezet véli úgy, hogy az oktatásban a történelem kereke a 2010-es évek kezde­tétől visszafelé forog. Ennek két területen lesz a legnagyobb romboló hatása: egy­részt a nevelés, a tanítás pedagógiai kultú­ráját tekintve, másrészt az oktatás méltá­nyosságának alakulásában. Magyarországon az új évezred első évti­zedében a pedagógiai kultúra, az, ahogyan a pedagógusok az iskolában végzik a munká­jukat, változni kezdett. A laikus ebből any­­nyit láthatott, hogy a gyerekek, a fiatalok az iskolában új típusú, néha­­ a korábbiak­hoz képest - furcsa tevékenységeket végez­nek, mintha nem is tanulnának, hanem Folytatás a 8. oldalon • Helyreállítható-e a liberális demokrácia mint erkölcsi közjószág? A liberális felfogás szerint a demokrácia objektív erkölcsi célokat szolgál. Olyan kor­mányzás megvalósítása a célja, amely a le­hető leginkább tiszteletben tartja az emberi személy méltóságát és az emberek erkölcsi egyenlőségét. A liberális demokrácia egyéni és közösségi önrendelkezést, az önrendelke­zésben egyenlőséget ígér. Ezért méltó arra, hogy azok között az erkölcsi javaink között tartsuk számon, amelyekhez az emberi mél­tóságunk okán ragaszkodunk. Kezdettől fogva hozzákapcsolódik eh­hez az a feltevés, hogy az egyenlők közös­ségének önrendelkezése jó eséllyel felszínre hozza, hogy miben áll a közjó. Ha van kor­mányforma, amely képes számításba venni a közösség tagjainak különböző szempont­jait, méltányosságot teremtve a javak és a terhek elosztásában, akkor a demokrácia az. Ha a közösség nevében meghozott döntések nyilvánvalóan elvétik a közjót, azt jelzi, hogy távol állunk a demokratikus önrendelkezés ideáljától. Polgártársaink jelentős része számá­ra a liberális demokrácia húsz éve mind az egyenlők önrendelkezésének, mind a köz­jó megvalósításának ígéretét tekintve csa­lódást okozott. Ha nem így lenne, a mosta­ni hatalom meg sem kísérelte volna az intéz­ményei elbontását. A kérdés ezért nemcsak az, hogy mikor és hogyan nyílik majd lehe­tőség az intézményi helyreállításra, hanem az is, hogy lehetséges-e a liberális demokrá­ciát mint erkölcsi közjószágot helyreállítani. NÉHÁNY TÉNY A KÖZJÓ ELVÉTELÉRŐL Az Európai Unió a társadalmi integráci­ós célokat is kitűző Európa 2020 stratégi­ához a jövedelmi szegénységi küszöb alatt, súlyos anyagi nélkülözésben és nagyon ala­csony munkaintenzitású háztartásban élők számát átfedések nélkül összesítő indiká­tort használ. Magyarországon eszerint a sze­génység vagy a társadalmi kirekesztés koc­kázatával sújtottak aránya 30%. Az unióban ennél csak Bulgáriában, Romániában, Litvá­niában és Lettországban rosszabb a helyzet. A társadalmi integráció legfontosabb eszköze a munka. Egyetlen rendszerváltó ország sem tudta elkerülni gazdasága kez­deti drámai visszaesését, ami foglalkozta­tási krízishez vezetett. 1994-ben azonban a magyar gazdaság már nőtt az előző év­hez képest, 1999-re a GDP elérte az 1990- es szintet. A növekedés egészen 2007-ig folyamatos volt. Gyakorlatilag semmilyen hatása nem volt azonban a foglalkoztatás­ra. A foglalkoztatottak száma ma ugyan­annyi, mint 1993-ban. Az Eurostat 2010-es adatai szerint Magyarország a legutolsó az Európai Unió 27 tagországa közül a foglal­koztatottaknak a teljes aktív korú népes­séghez viszonyított arányát tekintve. Ennek egyik fő oka a képzetlenség. A ko­rai szelekció a legnagyobb baj. Hat-hét éves korban elválnak egymástól a különböző tár­sadalmi hátterű gyerekek iskolai útjai, en­nek pedig az a következménye, hogy a ta­nulók jelentős része az alapkészségeket sem sajátítja el. A kétezres évtized PISA-tesztjei alapján Magyarország OECD-csúcstartó az iskolarendszernek a hozott hátrányok kom­penzálására való alkalmatlanságát tekintve. Talán ezek a legbeszédesebb adatok, de kitűnünk az európai országok közül a gyere­kek relatív szegénységi kockázatát tekintve is. Döbbenetesek a népegészségügyi statisz­tikák, egészségre és oktatásra sajátos módon kevesebbet költünk, mint a kormányzatra, hatalmas a leszakadó térségekben és kisebb településeken élők hátránya, és még hosszan lehetne sorolni. Ezeket még nem lehet a má­sodik Orbán-kormány számlájára írni, ez az első öt ciklus közpolitikai kudarca. CSALÓDÁSOK, BIZALOMVESZTÉS A közösségi önrendelkezéssel és a politi­kai egyenlőséggel kapcsolatos csalódások közismertek. Húsz év alatt a pártrendszer lezárta és kisajátította a politikai teret, miközben elvesztette a társadalom bizal­mát, így jórészt alkalmatlanná vált arra, hogy a politikai részvétel fórumául szol­gáljon. Mind szorosabbra fűzte viszont törvénytelen összefonódását a gazdasági klientúrával, ami az elszabadult kampány­költésekből vált nyilvánvalóvá. Ha a pisz­kos pénzt a pártok a közvélemény befolyá­solására használják, a finanszírozók pedig a politika megrendelőivé válnak, ezen a ponton búcsút is intünk az egyenlő politi­kai részvételnek. Hogy a liberális demok­rácia maradéktalanul soha nem teljesíthe­tő, de fontos ideál-e, amihez a valóságot mindig érdemes hozzámérni, vagy merő szemfényvesztés, ami csak az oligarchikus hatalomgyakorlás kulisszájaként szolgál, azon múlhat, hogy ezt meg tudjuk-e tenni. Aligha lehet szerényebb kérdést meg­fogalmazni a demokráciával kapcsolat­ban, mint hogy legalább abban bízha­tunk-e, hogy a választott vezetőink telje­sítményét hivatali idejük végén valós in­formációk alapján ítélhetjük meg, és fogal­mat alkothatunk arról, hogy mi követke­zik, ha így vagy úgy szavazunk. Erről szól­tak a médiauralomért folyó küzdelmek, a híres őszödi beszéd vagy a mostani mi­niszterelnök analóg WikiLeaks-botránya. A VISSZAÚT FELTÉTELEI A legnagyobb kárt azonban az okozta, hogy a két tábor közti szembenállás fonto­sabbá vált a demokrácia erkölcsi rendelte­tésével kapcsolatos alapértékeknél, ame­lyek megvédésében a különböző nézete­ket valló demokratáknak számítani kel­lene tudniuk egymásra. Lefelé tartó ver­seny indult a jobb- és baloldal között ab­ban, hogy a két közösség mennyire nem érvényesít demokratikus normákat a saját képviselőivel szemben. A közjogi rendszer lebontása és az egyoldalú alkotmányozás csak a betetőzése volt a Magyar Köztársa­ság - mint az alapokat illetően szolidáris politikai közösség­­ megszűnésének. A helyreállítás lehetséges útjairól ke­veset tudok, csupán három dologban va­gyok biztos. A helyreállítás nem lehetséges az idáig vezető út tanulságaival való szem­benézés nélkül. Nem lehet csak a tág értelemben vett baloldal műve. A mérsékelt jobboldali ér­tékközösség részvétele nélküli kísérlet az alkotmányosság helyreállítására többet árthat, mint amennyit használ. Fel kell építeni az alapokat illető szolidaritást az egyébként vitában álló demokraták között. A liberális demokrácia erkölcsi közjó­szágként való helyreállítása nem lehetsé­ges a társadalmi mobilitás és befogadás útjainak megnyitása nélkül.

Next