Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-03-09 / 10. szám - László Emese: A politikai költészet Janus-arca (12. oldal) - Nagy Krisztina-Timár János: Visszatérően "egy visszatérő morális pánikról" • Reag. Bajomi-Lázár Péter II. 3-i ÉS cikkére (12. oldal) - Molnár Erzsébet: Kardiológia • Lichthof (12. oldal)
2012. március 15. ÁLLAMMODELL I Rauschenberger Péter Március Tizenötödike ÉRDEKKÉPVISELET | Lázár András Korán temetett mozgalom Sokan temetik ma a szakszervezeti mozgalmat kívülről és belülről, kimondva vagy csupán gyászos pillantásokat vetve. És valljuk meg, a régtől töredezett, de az utóbbi hónapokban kormányzati rásegítéssel még inkább megosztottá váló, szemléletében és struktúrájában mára elaggott szakszervezeti világ talán rá is szolgált, hogy megkongassák felette a vészharangot... AZ ALAPKÉRDÉS Rászolgált a szakszervezeti mozgalom arra, hogy saját pillanatnyi alkalmatlanságába fojtsák, s mint az érdekek volt kifejezője eltűnjön a történelem süllyesztőjében, helyt adva így az államvezérelt korporációknak? A válaszunk erre csakis egyféle lehet: aligha, illetve nem! Nem, nem, soha! A szakszervezetekre mindaddig szükség lesz, amíg létezik a munka világa, amíg megfogalmazhatók széles tömegek érdekei a munka és a munkavégzés körülményei vagy a társadalom működésének egésze szempontjából. Aligha képes bármilyen egyéb civil, avagy államilag kreált szerveződés felváltani az évszázadok alatt szervesen kifejlődött érdekérvényesítési rendszert, annak bejáratott útjait és technikáit, társadalmi hagyományait. Nem beszélve arról az „információssztráda-szerepről” - ez már a modern megközelítések egyike -, amit a szakszervezeti háló betölthet, amely sztrádán át életbevágóan fontos kétirányú visszajelzések érkezhetnek a társadalom bérből és fizetésből élő tömegeitől a mindenkori hatalomgyakorlók felé, és fordítva is. Ez a társadalmi és munkabéke útja lehet. Feltéve, ha a holnap szakszervezeti vezetői jobban megértik, az együttműködés mellett bizonyos egészséges távolságot kell kialakítsanak és meg is tartsanak a politika világától... ÉVTIZEDES PROGRAM Igen, nézetem szerint e célok legalább egy évtizedre kemény munkát adnak azoknak, akik valóban fel kívánják támasztani mai feltetszhalott állapotából a szakszervezeti mozgalmat. Amely ezt kritikusan és önkritikusan is el kell mondani - a sorolt szerepek betöltésére mai formájában, struktúrájában és mai szerveződési mintái mentén bizony alkalmatlan. A szakszervezetek tagsága jelentősen megcsappant, tömegbázist még jelent ugyan, de egyre fogyatkozó mértékben, s a tagok sokasága aligha érezheti úgy, hogy szava, és csak részben feltárt akarata számít a stratégia kialakításában és végigvitelében, hogy a Szakszervezetek tényleg értük vannak. Egyszerűbben fogalmazva: a „bérharc” felkiáltással ma már nem lehet kívánatossá és vonzóvá tenni e szerveződéseket, ennél többre, másra és hatékonyabb működésre van szükség. Nem tartható fenn tovább a magasabb vezetői szinteken dívó „megélhetési vezetői modell", azaz, hogy az első számú vezető(k) személyi és gazdasági érdekei kerülnek a mozgalom egészének érdekei és sokszor a munkavállalók érdekei elé. Megjegyzendő: itt nem vagy nem csupán a mai vezetőkben van a hiba - az eddigi rendszer alakította ki és tartotta fenn ezt, a mozgalmat végső soron szétziláló, lesüllyesztő és ekképpen méltatlan modellt. De hasonlóan nem tartható fent tovább a paktum, avagy „függönypolitika ” sem, azaz a mindenkori hatalommal „fent" (és titokban), a tagság megkérdezése nélkül megkötött paktumok és megállapodások rendszere. Nem hiába járja és építi ezt az utat az Orbán-kormány, ennek vége csak a szakszervezetek további kiürülése, a tagság további elpártolása lehet. Vagy talán ez a végső kormányzati cél? Vizsgálják ezt okosabb ítészek! De rögzítsük - és talán nem túlzás ezt mondanom a szakszervezetek a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év legmélyebb krízisét élik. FŐBB IRÁNYOK A KIÚT FELÉ Mire lenne szükség ahhoz, hogy a csónakot biztonsággal át lehessen vinni a túlsó partra? Mi biztosíthatna jövőképet, stratégiát és a túlélés lehetőségét a mozgalomnak? Mi jelenthetne ezzel együtt a munkavállalóknak is valós garanciát a hatékony érdekképviseletre? Alapjaiban kellene átgondolni a szakszervezetek XXI. századi szerepét és a tőlük méltán elvárt feladatokat. Ehhez kellene igazítani a struktúrát - a konföderációk egyesülésével vélhetően koncentrálni kellene az anyagi és humán erőforrásokat - és persze meg kellene tenni az immár elodázhatatlan személycseréket is az egyes vezetői posztokon. Fiatalítás és modernizálás „kívántatik”, valamint annak kitalálása, hogy miként lehet állami támogatás nélkül - ez már valós helyzet az OÉT megszűnése nyomán - elérni az anyagi túlélést, megmenteni a meglévő vagyont, gyarapítani és szélesíteni a tagságot, azaz anyagi bázist teremteni az érdemi működéshez. Az összehúzódás, a bezárkózás, a kivárás, a vagyon felélése ugyanis nem segít. Ellenkezőleg: szakértők tömegeit kellene a szakszervezetekhez szerződtetni és nagyságrendekkel jobban kihasználni az e téren már meglévő belső kapacitásokat. Csakis a szakértői, a mindenkori hatalom által komolyan és partnerként kezelendő, az ereje nyomán pedig megkerülhetetlen, de a populizmust elvből kerülő szakszervezeti modell lehet a továbbélés és továbblépés modellje. A „bérharcon” kívül többet és mást is kellene kínálnunk azoknak, akik vállalják a tagságot és a közös munkában való részvételt: képzési, anyagi, gazdasági előnyöket, piaci jellegű szolgáltatásokat kell adni nekik XXI. századi színvonalon. Ez talán felzárkózást hozna az európai szakszervezeti színvonalhoz, mert itt mérhetetlen mulasztásokat vétettünk az elmúlt húsz esztendő során. OLVASSÁTOK TÁNCSICSOT! Nekem úgy tűnik, a ma kásás állapotban lévő szakszervezeteknek kell megvédeniük és megmenteniük a magyar demokráciát, az 1990-ben létrejött nyugati típusú állam- és politikai berendezkedést, amelynek tartóoszlopait hatalma eddigi közel két esztendejében oly szorgosan vágtanyesegette kifelé az Orbán-kormány. Úgy tűnik, nincsenek elég erős és egységes ellenzéki pártok, és nincsenek elég erővel bíró civil szerveződések, amelyek megálljt mondhatnának a kormányzat antidemokratikus nyomulásának. A szakszervezetek - a bérből és fizetésből élőknek, az országot mindig is vállukon vivőknek a képviselői és szószólói - lehetnének azok, mi lehetünk azok, akik kimondhatják: nem erre, nem a jogállam lebontására, nem a létbizonytalanságra, nem a vadkapitalizmus megerősödésére, nem a milliók lecsúszására és elszegényedésére szavaztunk. Nem az árkok továbbmélyítését, a politikai harc élesedését, a szélsőjobb megerősödését kívántuk! Nem ehhez adták a tömegek, részben a mi tömegeink a „kétharmadot”. De ahhoz, hogy ezt a „Ne tovább!”-ot kimondhassuk, és hogy szavunkat meg is hallják a mai hatalom páholyaiban, ehhez előbb nekünk magunknak kell rendet tennünk - gyorsan és határozottan - a saját köreinkben, a saját házunk táján. Tömegeket, több szakértelmet, nagyobb önbizalmat kell magunk köré szerveznünk! A munkát megkezdeni tegnap sem lett volna korán, és már holnap is későn lesz. KÖZOKTATÁS | Nahalka István Az életre tanít? A magyar társadalom többségének iskolaképe megragadt a sok évtizeddel ezelőtt uralkodó szemléletnél. A politikai osztály tagjainak iskoláról való gondolkodására is nagyjából ez a jellemző. Időközben azonban legalább két, a társadalom mélyében zajló változás húzta ki a talajt e múltba révedő, akár romantikusnak is nevezhető gondolkodás alól. Egyrészt átalakult általában a generációk egymáshoz való viszonya, a gyermekeknek a családban, a kisebb közösségekben, a társadalom egészében elfoglalt helye. A gyermekek szabadabbak lettek, különösen a családi nevelés, a család belső viszonyainak átalakulása következtében egyre inkább részesei a döntéseknek, egyre önállóbbak, egyre szabadabban fejezhetik ki vágyaikat, érvényesíthetik törekvéseiket. A társadalom nagyon sok tagja ezt a káosz növekedéseként, értékek elvesztéseként éli meg, pedig a változásokhoz való alkalmazkodás nehézségeiről van csak szó. A másik rendkívül fontos változási folyamat magának a nevelésnek, a tudományának, az iskola gyakorlatának az átalakulása, vagyis az, hogy a pedagógia kilép az előbb felvillantott romantikus iskola- és neveléskép meghatározta keretek közül, felveti a társadalomban zajló átalakulásokhoz való alkalmazkodás pedagógiai problémáit, megoldásokat keres rá, s ezek a megoldások nagyon nem hasonlítanak a hagyományosakhoz. A TELJESÍTMÉNY ÉRTÉKELÉSÉNEK ZAVARAI A rendszerváltás az iskolarendszer demokratizálását hozta, lényegesen enyhült az irányítás túlközpontosítottsága, az iskolák, a pedagógusok saját munkájuk tervezésében viszonylag nagy önállóságot kaptak. Ez a tendencia azonban nem töretlenül érvényesült az elmúlt 20 évben. Egyrészt 1998-tól volt jellemző a tartalmi szabályozás rendszerének, vagyis a tanterveknek, a vizsgarendszernek az újraközpontosítása, másrészt éppen napjainkban. Az iskolai szabadság, önállóság egy hullámvasúton utazott, megélt már négy fordulatot (1993, 1998, 2002, 2012). Az oktatási rendszer kitérőkkel, néha zsákutcába szaladva próbál alkalmazkodni a változásokhoz. Közben a pedagógiai tevékenységekben közvetlenül érintettek, de az egész társadalom is átéli, hogy a hagyományosan sikeresnek tartott magyar oktatás eredményei mégsem annyira kiválóak. Nemzetközi vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a hajdanvolt kiválóság - ha egyáltalán létezett - ma már nem jellemzi a magyar tanulókat. Ekkor nagyon sokan átesnek a ló túloldalára, és katasztrofális állapotokat vizionálnak. Sőt a 2010-ben hatalomra kerülők oktatáspolitikusai ezt az értékelést mintegy saját „újító” tevékenységük kiindulópontjává teszik. Pedig a tények józan elemzésével sokkal hétköznapibb képet formálhatunk a magyar oktatás teljesítményéről, sok nagyon fontos szempontból valahol az OECD-országok átlagán teljesítünk. Jól tudható persze, hogy a magyar oktatásról kialakított, a tényeket semmibe vevő, apokaliptikus képek ahhoz kellenek, hogy egy valóban sok liberális elemet hordozó oktatáspolitika helyett, azt az ördög művének titulálva a 2010-ben hatalomra kerülők meghirdethessék saját megváltó nézeteik gyakorlatba való átültetését. A Fidesz-KDNP hatalom régi, még a rendszerváltás előtt érvényesülő struktúrákat éleszt újjá az oktatásban, a már említett központosításon túl állami irányításba veszi az iskolákat, jól láthatóan egy kitüntetett ideológia érvényesülését preferálja erősen, s az állítólag a középosztálynak kedvező oktatáspolitikájával az esélyegyenlőtlenségek terén az amúgy is rendkívül súlyos helyzetet tovább rontja. Számos szakember, civil és szakmai szervezet véli úgy, hogy az oktatásban a történelem kereke a 2010-es évek kezdetétől visszafelé forog. Ennek két területen lesz a legnagyobb romboló hatása: egyrészt a nevelés, a tanítás pedagógiai kultúráját tekintve, másrészt az oktatás méltányosságának alakulásában. Magyarországon az új évezred első évtizedében a pedagógiai kultúra, az, ahogyan a pedagógusok az iskolában végzik a munkájukat, változni kezdett. A laikus ebből anynyit láthatott, hogy a gyerekek, a fiatalok az iskolában új típusú, néha a korábbiakhoz képest - furcsa tevékenységeket végeznek, mintha nem is tanulnának, hanem Folytatás a 8. oldalon • Helyreállítható-e a liberális demokrácia mint erkölcsi közjószág? A liberális felfogás szerint a demokrácia objektív erkölcsi célokat szolgál. Olyan kormányzás megvalósítása a célja, amely a lehető leginkább tiszteletben tartja az emberi személy méltóságát és az emberek erkölcsi egyenlőségét. A liberális demokrácia egyéni és közösségi önrendelkezést, az önrendelkezésben egyenlőséget ígér. Ezért méltó arra, hogy azok között az erkölcsi javaink között tartsuk számon, amelyekhez az emberi méltóságunk okán ragaszkodunk. Kezdettől fogva hozzákapcsolódik ehhez az a feltevés, hogy az egyenlők közösségének önrendelkezése jó eséllyel felszínre hozza, hogy miben áll a közjó. Ha van kormányforma, amely képes számításba venni a közösség tagjainak különböző szempontjait, méltányosságot teremtve a javak és a terhek elosztásában, akkor a demokrácia az. Ha a közösség nevében meghozott döntések nyilvánvalóan elvétik a közjót, azt jelzi, hogy távol állunk a demokratikus önrendelkezés ideáljától. Polgártársaink jelentős része számára a liberális demokrácia húsz éve mind az egyenlők önrendelkezésének, mind a közjó megvalósításának ígéretét tekintve csalódást okozott. Ha nem így lenne, a mostani hatalom meg sem kísérelte volna az intézményei elbontását. A kérdés ezért nemcsak az, hogy mikor és hogyan nyílik majd lehetőség az intézményi helyreállításra, hanem az is, hogy lehetséges-e a liberális demokráciát mint erkölcsi közjószágot helyreállítani. NÉHÁNY TÉNY A KÖZJÓ ELVÉTELÉRŐL Az Európai Unió a társadalmi integrációs célokat is kitűző Európa 2020 stratégiához a jövedelmi szegénységi küszöb alatt, súlyos anyagi nélkülözésben és nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásban élők számát átfedések nélkül összesítő indikátort használ. Magyarországon eszerint a szegénység vagy a társadalmi kirekesztés kockázatával sújtottak aránya 30%. Az unióban ennél csak Bulgáriában, Romániában, Litvániában és Lettországban rosszabb a helyzet. A társadalmi integráció legfontosabb eszköze a munka. Egyetlen rendszerváltó ország sem tudta elkerülni gazdasága kezdeti drámai visszaesését, ami foglalkoztatási krízishez vezetett. 1994-ben azonban a magyar gazdaság már nőtt az előző évhez képest, 1999-re a GDP elérte az 1990- es szintet. A növekedés egészen 2007-ig folyamatos volt. Gyakorlatilag semmilyen hatása nem volt azonban a foglalkoztatásra. A foglalkoztatottak száma ma ugyanannyi, mint 1993-ban. Az Eurostat 2010-es adatai szerint Magyarország a legutolsó az Európai Unió 27 tagországa közül a foglalkoztatottaknak a teljes aktív korú népességhez viszonyított arányát tekintve. Ennek egyik fő oka a képzetlenség. A korai szelekció a legnagyobb baj. Hat-hét éves korban elválnak egymástól a különböző társadalmi hátterű gyerekek iskolai útjai, ennek pedig az a következménye, hogy a tanulók jelentős része az alapkészségeket sem sajátítja el. A kétezres évtized PISA-tesztjei alapján Magyarország OECD-csúcstartó az iskolarendszernek a hozott hátrányok kompenzálására való alkalmatlanságát tekintve. Talán ezek a legbeszédesebb adatok, de kitűnünk az európai országok közül a gyerekek relatív szegénységi kockázatát tekintve is. Döbbenetesek a népegészségügyi statisztikák, egészségre és oktatásra sajátos módon kevesebbet költünk, mint a kormányzatra, hatalmas a leszakadó térségekben és kisebb településeken élők hátránya, és még hosszan lehetne sorolni. Ezeket még nem lehet a második Orbán-kormány számlájára írni, ez az első öt ciklus közpolitikai kudarca. CSALÓDÁSOK, BIZALOMVESZTÉS A közösségi önrendelkezéssel és a politikai egyenlőséggel kapcsolatos csalódások közismertek. Húsz év alatt a pártrendszer lezárta és kisajátította a politikai teret, miközben elvesztette a társadalom bizalmát, így jórészt alkalmatlanná vált arra, hogy a politikai részvétel fórumául szolgáljon. Mind szorosabbra fűzte viszont törvénytelen összefonódását a gazdasági klientúrával, ami az elszabadult kampányköltésekből vált nyilvánvalóvá. Ha a piszkos pénzt a pártok a közvélemény befolyásolására használják, a finanszírozók pedig a politika megrendelőivé válnak, ezen a ponton búcsút is intünk az egyenlő politikai részvételnek. Hogy a liberális demokrácia maradéktalanul soha nem teljesíthető, de fontos ideál-e, amihez a valóságot mindig érdemes hozzámérni, vagy merő szemfényvesztés, ami csak az oligarchikus hatalomgyakorlás kulisszájaként szolgál, azon múlhat, hogy ezt meg tudjuk-e tenni. Aligha lehet szerényebb kérdést megfogalmazni a demokráciával kapcsolatban, mint hogy legalább abban bízhatunk-e, hogy a választott vezetőink teljesítményét hivatali idejük végén valós információk alapján ítélhetjük meg, és fogalmat alkothatunk arról, hogy mi következik, ha így vagy úgy szavazunk. Erről szóltak a médiauralomért folyó küzdelmek, a híres őszödi beszéd vagy a mostani miniszterelnök analóg WikiLeaks-botránya. A VISSZAÚT FELTÉTELEI A legnagyobb kárt azonban az okozta, hogy a két tábor közti szembenállás fontosabbá vált a demokrácia erkölcsi rendeltetésével kapcsolatos alapértékeknél, amelyek megvédésében a különböző nézeteket valló demokratáknak számítani kellene tudniuk egymásra. Lefelé tartó verseny indult a jobb- és baloldal között abban, hogy a két közösség mennyire nem érvényesít demokratikus normákat a saját képviselőivel szemben. A közjogi rendszer lebontása és az egyoldalú alkotmányozás csak a betetőzése volt a Magyar Köztársaság - mint az alapokat illetően szolidáris politikai közösség megszűnésének. A helyreállítás lehetséges útjairól keveset tudok, csupán három dologban vagyok biztos. A helyreállítás nem lehetséges az idáig vezető út tanulságaival való szembenézés nélkül. Nem lehet csak a tág értelemben vett baloldal műve. A mérsékelt jobboldali értékközösség részvétele nélküli kísérlet az alkotmányosság helyreállítására többet árthat, mint amennyit használ. Fel kell építeni az alapokat illető szolidaritást az egyébként vitában álló demokraták között. A liberális demokrácia erkölcsi közjószágként való helyreállítása nem lehetséges a társadalmi mobilitás és befogadás útjainak megnyitása nélkül.