Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-06-29 / 26. szám - Barnás Ferenc: Michael (15. oldal)
. Éveken át utcazenészként dolgoztam. Egy időben főként ---- Németországban, ahol olykor egy-egy ember meghívott I__magához, mert ebben az országban a házi zenélésnek komoly hagyományai vannak. Egy este Michael Landenberg lakásába is így jutottam el. Michael Landenberg egyedül élt, ezt rögtön tudtam. A magányosok egy fajtáját azonnal kiszúrom. Érzékem van hozzá. Mint ahogy ahhoz is, miként kell az ilyen fajta intimitásban a műveket egy-egy ember aurájához hozzápasszítani. Különösebben nem nehéz, éppen csak egy-két alapvető dologra kell figyelni. Úgy egy fél órát tarthatott az előadás, amivel a vendéglátóm tulajdonképpen elégedett volt. Ausgezeichnet, das ist einfach ausgezeichnet, vielen Dank!, mondta. Ekkor vacsoráztunk. A második fogás környékén kezdett bele a dolgaiba, miután már eleget anekdotázott a pincék élményeiről, mert Michael Landenberg szakmáját tekintve pincér volt. Először az inszomniájáról beszélt. Arról, hogy hosszú évek óta éjjelente alig két-három órát alszik, s akkor is csak gyógyszerekkel, s azt is csak reggel felé. Johannesburgban kezdődött, mondta, ahol egy fehér férfi benyammolta. Egy búr volt, egy fehér bárkát, mondta és röhögött. Moslék náci, most szétloccsantom az agyadat, a nigger kurvád majd felmossa, így kezdődött. És órákon át tartott, mondta Michael, csak azért, mert bejárt a gettóba. „Bejártam, persze hogy bejártam, Angélához még jó, hogy bejártam, Coca-Cola test, amely rázás nélkül is habzik, olyan, amilyent a búrok ezer év alatt sem tolnak ki, bármilyen tiszták is a feltételek; persze, hogy bejártam, már hogyne jártam volna be, akkor is bejártam volna, ha náci nácik tiltják meg, ha igazi német nácik tiltják meg, hát még így, hogy búr nácik tiltották meg, hát még így mennyire, hogy bejártam, hát még így, mert nekem a búr nácik nem fogják megmondani, hova járhatok, és hova nem járhatok, otthonról is ezért szöktem meg tizennégy évesen, az apám miatt, aki egy náci náci volt, egy igazi német náci, az ilyenektől pedig undorodom és hányingerem van, akkor is, ha az apám, ilyenekkel volt tele az ország. Kurt Tucholsky előre megmondta, a Tucholsky az előre megmondta, én mondom magának, ő volt az egyetlen tisztességes német író, én nem is olvasok mást, ő megmondta, mi lesz Németországból, előre megmondta, mi lesz a hazájából, és az is lett. És én tovább megyek, mert megkérdezem magától, vajon nem az lett-e mostanra az egész világból, amit a Tucholsky annak idején megjósolt, nem az lett-e, csak nézzen körül, csak nézzen egy kicsit körül, maga is láthatja, hogy zajlanak a dolgok.” Ittunk is. Ő meg beszélt, csak beszélt. Az első percek voltak a legnehezebbek, mondta, mert akkor nem tudta, mi volt az, ami benne volt, amiben benne volt. Illetve nem is az első percek, hanem az első másodpercek, amiknek a tényleges hoszszúságát most utólag sem képes megítélni, mert ez nem is anynyira idő volt, mondta, hanem villanás, valaminek a villanása, ami végeredményben, ahogy vissza tud rá emlékezni, nem is az időben zajlik, nem is az időben történik, mert az nem az időben történik, hogy egyszerre csak megérted: most vége, ennek az egésznek most egyszer s mindenkorra vége, mindannak, ami volt, végleg vége, ami különben nem is megértés, mert ez a másodpercekig, vagy talán ennél is rövidebb ideig tartó érzet vagy érzés vagy micsoda nem a megértéshez állt közel, jobban mondva semmilyen megértéshez nem állt közel, ő tudja, ez egészen biztosan nem megértés, legalábbis ő személy szerint nem értett meg semmit, nem is gondolt semmire, ahogy ott állt a búr férfival szemben, aki ráfogta a fegyvert, és aki közben mosolygott, és aki közben a jellegzetes délafrikai angolságával részletezte, hogy tulajdonképpen akkor itt most mi is fog történni, mert ez volt, mondta Michael, pontosan ez volt, mert ez a búr férfi nemcsak a fegyvert fogta rá ennek az étteremnek az egyik szegletében, ahol akkor valami miatt csak ketten tartózkodtak, és ami ráadásul a saját munkahelye volt, és ahol akkor ő már több mint nyolc éve dolgozott, nemcsak a fegyvert fogta rá ez a férfi, aki a társtulajdonosnak volt valami távoli rokona vagy valami ismerőse, és aki rendszeresen bejárt hozzájuk, hanem ocsmány mosolyok kíséretében részletezte is, hogy mi is fog történni, hogy mi is következik abból, ha majd ő meghúzza a ravaszt, vagyis hogy a meghúzás pillanatától számított időtöredékben a sörét milyen módon és milyen hanggal csapódik majd ki a tárból, mert egy sörétes puskát tartott a férfi a kezében, mondta Michael, akinek ez a férfi azt is előadta, hogy a sörét majd körülbelül milyen sebességgel fog haladni, körülbelül milyen szögben fog a koponyájába csapódni, s hogy a becsapódást követően mi mindent átszakítva fog az agyához eljutni, és az agyával mi is fog történni, ami csak azért fog megtörténni, mert ő törvényszerető dél-afrikai lévén teszi a dolgát, teszi a kötelességét, éspedig egy olyan német vendégmunkással szemben, aki egyszerűen szarik a helyi rendelkezésekre, a törvényre, mert ő itt mint vendég, és mellesleg mint moslék és náci, végeredményben mégiscsak szart arra, hogy itt törvények vannak, és nemcsak egyszer szart erre, hanem igen sokszor, mert igen sokszor lett szélhetnokje, ami még nem lett volna baj, mondta ez a búr férfi, mert a Dél-afrikai Köztársaságban ez nem baj, az viszont igen, ha egy moslék német vendégmunkás egy még moslékabb niggerrel csinálja mindezt, amiért most ő meg fogja kapni azt, ami neki jár, megkapja, ami szerencsére egyúttal majd mindent a helyére is fog billenteni, merthogy minden egyenlőtlenséget meg fog szüntetni, minden jogtalanságot fel fog számolni, minden fehér álnokságot, és minden holland kapzsiságot, mert a bárban az idők végéig benne fog maradni a holland, „igen, ezt is jól gondolja, uram, magán látszik, mit gondol rólunk”, de ne féljen, mert az a kis sörét, amely nem is olyan kicsi, hamarosan el fog indulni, a feje felé fog elindulni, nemsokára, tényleg nemsokára, nem kell már olyan sokat várakoznia, tényleg nem, bár őszintén szólva még maga sem tudja, milyen vagy mennyire hamarosan lesz ez a nemsokára, mondta ez a férfi, és „ugyanebben a stílusban folytatta tovább a búr”, mondta most Michael, mert mindez csak a felvezetés volt az utána következőkhöz képest, mindahhoz képest, ami utána következett, mert több mint tizenkét órán át tartott az egész, mondta Michael, több mint tizenkét órán keresztül álltak ott egymással szemben, mert a férfi közben bezárta az étterem ajtaját, amin ő nem lepődött meg, mert akkor egyszerre csak rájött, hogy tulajdonképpen aznap szünnap van, mint ahogy arra is rájött, hogy azért, csak azért tartózkodott éppen az étteremben, mert valami miatt be kellett ugrania a helyére, mert Angela előtt még be akart menni a helyére, mint ahogy be is ment, mert saját kulcsa volt a helyhez, BARNÁS FERENC, a búr pedig csak úgy besétált, ami neki először fel sem tűnt, mert egy pincérnek minden feltűnik és semmi sem tűnik fel, mondta, nem tűnt fel neki, hogy csak ketten vannak a teremben, és az sem tűnt fel neki, hogy a férfi kezében egy puska van, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy kezdődött az egész, csak onnan tudja számítani, hogy egyszerre csak azt hallotta, hogy moslék náci, most szétloccsantom az agyadat, amire felfigyelt, mert a náci szóra mindig is felfigyelt, mindig is felfigyel, ezért is ment Afrikába, hogy ne kelljen többet ezt a szót hallania, meg persze azért is, mert jól keresett, nagyon jól keresett, tízezer nyugatnémet márkának megfelelő összeget havonta, mert a második év végén már tulajdonrésze volt a helyben, a hetvenes évek közepén így mentek a dolgok, ennyiben a legkevésbé sem esett ki a német gazdasági csodából, nem bizony, ami viszont ezen a bizonyos napon még kevésbé érdekelte, mint korábban, hisz ott állt vele szemben ez a búr férfi, akiről azonban négy-öt óra elteltével már tudta, hogy nem fogja bírni, valami miatt nem fogja bírni, és azt is tudta, hogy ő maga fog odamenni hozzá, ő maga lesz képes odamenni hozzá a saját két lábán, mint ahogy azt is tudta, hogy ki fogja venni a kezéből a fegyvert, valami miatt tudta, hogy ki fogja venni a kezéből a fegyvert, és azt is tudta, hogy ez a férfi, amikor ő megteszi az első lépést, nem fog lőni, mert nem lesz rá képes, azt nem tudta, hogy miért nem, csak azt tudta, hogy nem lesz rá képes, mint ahogy a későbbiek ezt igazolták is, csak éppen odáig még el kellett jutni, mondta Michael, mert azt látta, hogy ez a férfi nem őrült, mint ahogy ez a férfi nem is volt őrült, nyugodt volt végig, mindvégig, legfeljebb a gyűlölet és az undor zökkentette ki valamelyest egyegy pillanatra, de igazán ez sem volt zavar vagy nyugtalanság, ez csak gyűlölet volt és undor, undor és gyűlölet egy olyan fehérrel szemben, aki lealacsonyítja a fajt, meggyalázza a fajt, a saját faját, ennyiben persze mégiscsak az önfegyelmét veszítette el valamelyest ez a férfi, de csak valamelyest, mert valósággal végtelennek volt nevezhető az az önfegyelem, amivel ott állt az étteremben az üres asztalok előtt és tartotta a puskát, mondta Michael, aki ott ült velem szemben az asztalnál, és aki beszélt, beszélt, egyre csak beszélt, mintha már napok óta hetek óta, vagy évek óta nem beszélt volna, érzések nélkül mondta mindazt, amit mondott, szinte semmi érzelmet nem láttam az arcán, semmi rezdülést, legfeljebb néha-néha valami mosolyszerűség villant át az arcán, igen, leginkább mosolyra emlékeztetett, egy ötvenöt év körüli férfi mosolya volt ez, ami önkéntelen volt, teljes egészében önkéntelen, mert egyes-egyedül az elbeszélése kötötte le, az, hogy ezt az éttermi jelenetet elő tudja adni, hogy mindezt a lehető legpontosabban vissza tudja adni, és folytatta is, mert mondta tovább, hogy mit csinált ez a búr férfi az ötödik órában, mit csinált a hatodik órában, mi mindent mondott a hetedik órában, ami valahogy abban a johannesburgi étteremben átalakult, szinte észrevétlenül; ő maga döbbent meg rajta, hogy így történt, folytatta, mint ahogy azon is, hogy milyen irányba terelődött a beszélgetés, ugyanis a hetedik órában ő maga is megszólalt, amiből tudta, hogy mi miként fog történni, tudta, egészen pontosan a nyolcadik óra körül tudta, hogy akkor el fognak jutni odáig, ahová el kell jutniuk, el fognak jutni addig a pillanatig, amikor is oda tud menni ehhez a férfihoz, és ki tudja venni a kezéből a fegyvert, ami így is volt, mondta Michael, aki rövid, koncentrált mondatokban beszélt, semmi tagmondatos szerkesztés vagy mellérendelés, semmi bővítés vagy futamozás vagy időbeli utalás, miközben minden egyes szavában ott volt az, amit éppen elő akart adni, s amit én most legfeljebb csak töredékesen és pontatlanul tudok visszaidézni, pedig ott, abban a Bad Heim-i lakásban én láttam ezt a búr férfit, láttam Angélát, és láttam mindazt, amit Michael mondott, aki azután is csak folytatta és folytatta és folytatta. Legalább négy óra telt el azóta, hogy Michael ennek az egyetlen jelenetnek az előadásába belekezdett, de az is lehet, hogy több, mert közben sok minden más is eszébe jutott, és ami eszébe jutott, azt rögtön mondta, mindenesetre legalább négy óra telt el, miközben szünet nélkül beszélt, szünet nélkül, megszakítás nélkül, éppen csak akkor állt meg, amikor egy újabb sört kinyitott, mert sört ittunk, és jágert, ha jól emlékszem, már nem tudom, hányadik üveget bontottak ki, amikor arra gondoltam, hogy lehetett ott még valami abban az étteremben, történhetett ott még valami, mert valaminek még történnie kellett, és ha nem az étteremben, akkor valahol máshol, de ott és akkor, vagy ha nem ott és nem akkor, valamikor és valahol, de leginkább Johannesburgban, azaz mindenképpen Johannesburgban; valami miatt arra gondoltam, hogy ott kellett lennie, hogy ott kellett valaminek még történnie; azért gondoltam erre, mert akkoriban én magam még más voltam, sok mindent másképp láttam, és egyidejűleg több mindenre figyeltem, nem mintha most nem figyelnék sok mindenre, most is figyelek, nagyon is figyelek, hisz mást sem csinálok, mint figyelek, csak akkor bizonyos jellegű részletek inkább feltűntek nekem, bizonyos jellegű vagy természetű momentumok, amiket akkoriban rendre észrevettem és értettem, mint például itt azt, hogy ha valakiben ennyire és ilyen élesen vannak ott a dolgok, akkor ott kell még lennie valaminek, akkor ott kellett lennie pluszban még valaminek, olyan élesen és tisztán volt előtte az egész, s egyúttal bennem is, hogy, ismétlem, valósággal láttam azt, amit ő látott, mert az egészen bizonyos, hogy ő maga látta mindazt, amit mondott, én meg részben, legalábbis részben vagy részletekben mindazt, amit ő látott, így hát arra kellett gondolják, hogy még valami másnak is kellett ott lennie, valami másnak is kellett ott történnie, és jól gondoltam, mert körülbelül két óra múlva Michael azt is előadta, hogy néhány nappal az esetet követően mégis beszállították egy helyre, mert elvette ugyan a fegyvert, ahogy azt korábban mondta, és utána még néhány napig dolgozott is, csak aztán lett vele valami, amiről nem tudná megmondani, mi, csak azt tudja, hogy egy este bevitték a Johannesburgi Idegklinikára. Majdnem elaludtam. Sok mindenre fel voltam készülve előző reggel, amikor a tékettesemben, amely a kempteni tűzoltóság épülete előtt állt, eldöntöttem, hogy abszolválni fogok egy újabb meghívást, de arra nem, hogy az fog történni, ami történik, mert már hajnali négyre járt, amikor Michael először megkérdezte, nem akarnék-e esetleg lefeküdni. Ő ugyan még fenn maradna, mondta, mivel csak öt felé szokta bevenni a gyógyszereket, de én nyugodtan ledőlhetek a heverőn, „kényelmes, higgye el!”, mire azt feleltem, köszönöm, még bírom. Egy ideig bírtam is. Michael ekkor más regiszterben folytatta, és ekkor már főként nevetett, vagyis inkább röhögött, mert ez inkább röhögés volt, mint nevetés, amiben az elfogyasztott sörnek, illetve az elfogyasztott rövidnek is volt valami szerepe, de nem sok, miközben tulajdonképpen most még világosabban, ha lehet, még tisztábban beszélt, mint órákkal előtte, történetesen éppen arról, hogy a Coca-Cola kérdéshez általában hogyan is kell viszonyulni, meg arról, hogy a búr a hetedik óra folyamán egymás után kétszer is elfingta magát, mire ő ott akkor egy kicsit várt, majd azt mondta, „At your health, Mister”, és akkor belekezdett egy újabb ügy előadásába, de ennek jó részét már nem hallottam. Másnap délután Konstanz irányába vettem az utam, mivel Németországban a Bodeni-tó környéke a legnaposabb vidék, mely kijelentés igazságtartalma mindenekelőtt általánosságban véve értendő. Ennél a réges-régi utamnál viszont ez konkrétan is érvényes volt, mert két nappal később már Konstanz városában dolgoztam. Ha az úton akarsz maradni, játszani kell. Én megjátszottam. Úgy, mint előtte vagy később talán soha. Részegh Botond munkája (részlet) Michael 2012. JÚNIUS 29. ÉLET ÉS# IRODALOM