Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-06-29 / 26. szám - Barnás Ferenc: Michael (15. oldal)

. É­veken át utcazenészként dolgoztam. Egy időben főként ---- Németországban, ahol olykor egy-egy ember meghívott I__magához, mert ebben az országban a házi zenélésnek komoly hagyományai vannak. Egy este Michael Landenberg lakásába is így jutottam el. Michael Landenberg egyedül élt, ezt rögtön tudtam. A magányosok egy fajtáját azonnal ki­szúrom. Érzékem van hozzá. Mint ahogy ahhoz is, miként kell az ilyen fajta intimitásban a műveket egy-egy ember au­rájához hozzápasszítani. Különösebben nem nehéz, éppen csak egy-két alapvető dologra kell figyelni. Úgy egy fél órát tarthatott az előadás, amivel a vendéglátóm tulajdonképpen elégedett volt. Ausgezeichnet, das ist einfach ausgezeichnet, vielen Dank!, mondta. Ekkor vacsoráztunk. A második fogás környékén kezdett bele a dolgaiba, miu­tán már eleget anekdotázott a pincék­ élményeiről, mert Mi­chael Landenberg szakmáját tekintve pincér volt. Először az inszomniájáról beszélt. Arról, hogy hosszú évek óta éjjelente alig két-három órát alszik, s akkor is csak gyógyszerekkel, s azt is csak reggel felé. Johannesburgban kezdődött, mondta, ahol egy fehér férfi benyammolta. Egy búr volt, egy fehér bár­­kát, mondta és röhögött. Moslék náci, most szétloccsantom az agya­dat, a nigger kurvád majd felmossa, így kezdődött. És órákon át tar­tott, mondta Michael, csak azért, mert bejárt a gettóba. „Be­jártam, persze hogy bejártam, Angélához még jó, hogy bejár­tam, Coca-Cola test, amely rázás nélkül is habzik, olyan, ami­lyent a búrok ezer év alatt sem tolnak ki, bármilyen tiszták is a feltételek; persze, hogy bejártam, már hogyne jártam volna be, akkor is bejártam volna, ha náci nácik tiltják meg, ha iga­zi német nácik tiltják meg, hát még így, hogy búr nácik tiltot­ták meg, hát még így mennyire, hogy bejártam, hát még így, mert nekem a búr nácik nem fogják megmondani, hova jár­hatok, és hova nem járhatok, otthonról is ezért szöktem meg tizennégy évesen, az apám miatt, aki egy náci náci volt, egy igazi német náci, az ilyenektől pedig undorodom és hányin­gerem van, akkor is, ha az apám, ilyenekkel volt tele az or­szág. Kurt Tucholsky előre megmondta, a Tucholsky az elő­re megmondta, én mondom magának, ő volt az egyetlen tisz­tességes német író, én nem is olvasok mást, ő megmondta, mi lesz Németországból, előre megmondta, mi lesz a hazájából, és az is lett. És én tovább megyek, mert megkérdezem magá­tól, vajon nem az lett-e mostanra az egész világból, amit a Tu­cholsky annak idején megjósolt, nem az lett-e, csak nézzen körül, csak nézzen egy kicsit körül, maga is láthatja, hogy zaj­lanak a dolgok.” Ittunk is. Ő meg beszélt, csak beszélt. Az első percek vol­tak a legnehezebbek, mondta, mert akkor nem tudta, mi volt az, ami benne volt, amiben benne volt. Illetve nem is az első percek, hanem az első másodpercek, amiknek a tényleges hosz­­szúságát most utólag sem képes megítélni, mert ez nem is any­­nyira idő volt, mondta, hanem villanás, valaminek a villaná­sa, ami végeredményben, ahogy vissza tud rá emlékezni, nem is az időben zajlik, nem is az időben történik, mert az nem az időben történik, hogy egyszerre csak megérted: most vége, ennek az egésznek most egyszer s mindenkorra vége, mind­annak, ami volt, végleg vége, ami különben nem is megértés, mert ez a másodpercekig, vagy talán ennél is rövidebb ideig tartó érzet vagy érzés vagy micsoda nem a megértéshez állt közel, jobban mondva semmilyen megértéshez nem állt kö­zel, ő tudja, ez egészen biztosan nem megértés, legalábbis ő személy szerint nem értett meg semmit, nem is gondolt sem­mire, ahogy ott állt a búr férfival szemben, aki ráfogta a fegy­vert, és aki közben mosolygott, és aki közben a jellegzetes dél­afrikai angolságával részletezte, hogy tulajdonképpen akkor itt most mi is fog történni, mert ez volt, mondta Michael, pon­tosan ez volt, mert ez a búr férfi nemcsak a fegyvert fogta rá ennek az étteremnek az egyik szegletében, ahol akkor valami miatt csak ketten tartózkodtak, és ami ráadásul a saját mun­kahelye volt, és ahol akkor ő már több mint nyolc éve dolgo­zott, nemcsak a fegyvert fogta rá ez a férfi, aki a társtulajdo­nosnak volt valami távoli rokona vagy valami ismerőse, és aki rendszeresen bejárt hozzájuk, hanem ocsmány mosolyok kí­séretében részletezte is, hogy mi is fog történni, hogy mi is következik abból, ha majd ő meghúzza a ravaszt, vagyis hogy a meghúzás pillanatától számított időtöredékben a sörét mi­lyen módon és milyen hanggal csapódik majd ki a tárból, mert egy sörétes puskát tartott a férfi a kezében, mondta Michael, akinek ez a férfi azt is előadta, hogy a sörét majd körülbelül milyen sebességgel fog haladni, körülbelül milyen szögben fog a koponyájába csapódni, s hogy a becsapódást követően mi mindent átszakítva fog az agyához eljutni, és az agyával mi is fog történni, ami csak azért fog megtörténni, mert ő tör­vényszerető dél-afrikai lévén teszi a dolgát, teszi a kötelessé­gét, éspedig egy olyan német vendégmunkással szemben, aki egyszerűen szarik a helyi rendelkezésekre, a törvényre, mert ő itt mint vendég, és mellesleg mint moslék és náci, végered­ményben mégiscsak szart arra, hogy itt törvények vannak, és nemcsak egyszer szart erre, hanem igen sokszor, mert igen sokszor lett szélhetnokje, ami még nem lett volna baj, mond­ta ez a búr férfi, mert a Dél-afrikai Köztársaságban ez nem baj, az viszont igen, ha egy moslék német vendégmunkás egy még moslékabb niggerrel csinálja mindezt, amiért most ő meg fogja kapni azt, ami neki jár, megkapja, ami szerencsére egy­úttal majd mindent a helyére is fog billenteni, merthogy min­den egyenlőtlenséget meg fog szüntetni, minden jogtalansá­got fel fog számolni, minden fehér álnokságot, és minden hol­land kapzsiságot, mert a bárban az idők végéig benne fog ma­radni a holland, „igen, ezt is jól gondolja, uram, magán lát­szik, mit gondol rólunk”, de ne féljen, mert az a kis sörét, amely nem is olyan kicsi, hamarosan el fog indulni, a feje felé fog elindulni, nemsokára, tényleg nemsokára, nem kell már olyan sokat várakoznia, tényleg nem, bár őszintén szólva még maga sem tudja, milyen vagy mennyire hamarosan lesz ez a nemsokára, mondta ez a férfi, és „ugyanebben a stílusban foly­tatta tovább a búr”, mondta most Michael, mert mindez csak a felvezetés volt az utána következőkhöz képest, mindahhoz képest, ami utána következett, mert több mint tizenkét órán át tartott az egész, mondta Michael, több mint tizenkét órán keresztül álltak ott egymással szemben, mert a férfi közben bezárta az étterem ajtaját, amin ő nem lepődött meg, mert ak­kor egyszerre csak rájött, hogy tulajdonképpen aznap szün­nap van, mint ahogy arra is rájött, hogy azért, csak azért tar­tózkodott éppen az étteremben, mert valami miatt be kellett ugrania a helyére, mert Angela előtt még be akart menni a he­lyére, mint ahogy be is ment, mert saját kulcsa volt a helyhez, BARNÁS FERENC, a búr pedig csak úgy besétált, ami neki először fel sem tűnt, mert egy pincérnek minden feltűnik és semmi sem tűnik fel, mondta, nem tűnt fel neki, hogy csak ketten vannak a terem­ben, és az sem tűnt fel neki, hogy a férfi kezében egy puska van, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy kezdődött az egész, csak onnan tudja számítani, hogy egyszerre csak azt hallotta, hogy moslék náci, most szétloccsantom az agyadat, amire fel­figyelt, mert a náci szóra mindig is felfigyelt, mindig is felfi­gyel, ezért is ment Afrikába, hogy ne kelljen többet ezt a szót hallania, meg persze azért is, mert jól keresett, nagyon jól ke­resett, tízezer nyugatnémet márkának megfelelő összeget ha­vonta, mert a második év végén már tulajdonrésze volt a hely­ben, a hetvenes évek közepén így mentek a dolgok, ennyiben a legkevésbé sem esett ki a német gazdasági csodából, nem bizony, ami viszont ezen a bizonyos napon még kevésbé ér­dekelte, mint korábban, hisz ott állt vele szemben ez a búr férfi, akiről azonban négy-öt óra elteltével már tudta, hogy nem fogja bírni, valami miatt nem fogja bírni, és azt is tudta, hogy ő maga fog odamenni hozzá, ő maga lesz képes oda­menni hozzá a saját két lábán, mint ahogy azt is tudta, hogy ki fogja venni a kezéből a fegyvert, valami miatt tudta, hogy ki fogja venni a kezéből a fegyvert, és azt is tudta, hogy ez a férfi, amikor ő megteszi az első lépést, nem fog lőni, mert nem lesz rá képes, azt nem tudta, hogy miért nem, csak azt tudta, hogy nem lesz rá képes, mint ahogy a későbbiek ezt igazol­ták is, csak éppen odáig még el kellett jutni, mondta Micha­el, mert azt látta, hogy ez a férfi nem őrült, mint ahogy ez a férfi nem is volt őrült, nyugodt volt végig, mindvégig, legfel­jebb a gyűlölet és az undor zökkentette ki valamelyest egy­­egy pillanatra, de igazán ez sem volt zavar vagy nyugtalan­ság, ez csak gyűlölet volt és undor, undor és gyűlölet egy olyan fehérrel szemben, aki lealacsonyítja a fajt, meggyalázza a fajt, a saját faját, ennyiben persze mégiscsak az önfegyelmét veszí­tette el valamelyest ez a férfi, de csak valamelyest, mert valósággal végtelennek volt nevezhető az az önfegyelem, amivel ott állt az étteremben az üres asztalok előtt és tartotta a puskát, mondta Micha­el, aki ott ült velem szemben az asztalnál, és aki beszélt, beszélt, egyre csak beszélt, mintha már napok óta hetek óta, vagy évek óta nem beszélt volna, érzések nélkül mondta mindazt, amit mon­dott, szinte semmi érzelmet nem láttam az arcán, semmi rezdülést, legfeljebb néha-néha valami mo­solyszerűség villant át az arcán, igen, leginkább mosolyra emlékeztetett, egy ötvenöt év körüli fér­fi mosolya volt ez, ami önkéntelen volt, teljes egé­szében önkéntelen, mert egyes-egyedül az elbe­szélése kötötte le, az, hogy ezt az éttermi jelene­tet elő tudja adni, hogy mindezt a lehető legpon­tosabban vissza tudja adni, és folytatta is, mert mondta tovább, hogy mit csinált ez a búr férfi az ötödik órában, mit csinált a hatodik órában, mi mindent mondott a hetedik órában, ami valahogy abban a johannesburgi étteremben átalakult, szin­te észrevétlenül; ő maga döbbent meg rajta, hogy így történt, folytatta, mint ahogy azon is, hogy milyen irányba terelődött a beszélgetés, ugyanis a hetedik órában ő maga is megszólalt, amiből tudta, hogy mi miként fog történni, tudta, egé­szen pontosan a nyolcadik óra körül tudta, hogy akkor el fognak jutni odáig, ahová el kell jutniuk, el fognak jutni addig a pillanatig, amikor is oda tud menni ehhez a férfihoz, és ki tudja venni a ke­zéből a fegyvert, ami így is volt, mondta Micha­el, aki rövid, koncentrált mondatokban beszélt, semmi tagmondatos szerkesztés vagy melléren­delés, semmi bővítés vagy futamozás vagy időbe­li utalás, miközben minden egyes szavában ott volt az, amit éppen elő akart adni, s amit én most legfeljebb csak töredékesen és pontatlanul tudok visszaidézni, pedig ott, abban a Bad Heim-i la­kásban én láttam ezt a búr férfit, láttam Angélát, és láttam mindazt, amit Michael mondott, aki az­után is csak folytatta és folytatta és folytatta. Legalább négy óra telt el azóta, hogy Michael ennek az egyetlen jelenetnek az előadásába bele­kezdett, de az is lehet, hogy több, mert közben sok minden más is eszébe jutott, és ami eszébe jutott, azt rögtön mondta, mindenesetre legalább négy óra telt el, miközben szünet nélkül beszélt, szünet nélkül, megszakítás nélkül, éppen csak akkor állt meg, amikor egy újabb sört kinyitott, mert sört it­tunk, és jágert, ha jól emlékszem, már nem tudom, hányadik üveget bontottak ki, amikor arra gon­doltam, hogy lehetett ott még valami abban az ét­teremben, történhetett ott még valami, mert vala­minek még történnie kellett, és ha nem az étterem­ben, akkor valahol máshol, de ott és akkor, vagy ha nem ott és nem akkor, valamikor és valahol, de leginkább Johannesburgban, azaz mindenképpen Johannesburgban; valami miatt arra gondoltam, hogy ott kellett lennie, hogy ott kellett valaminek még történnie; azért gondoltam erre, mert akkori­ban én magam még más voltam, sok mindent más­képp láttam, és egyidejűleg több mindenre figyel­tem, nem mintha most nem figyelnék sok minden­re, most is figyelek, nagyon is figyelek, hisz mást sem csinálok, mint figyelek, csak akkor bizonyos jellegű részletek inkább feltűntek nekem, bizonyos jellegű vagy természetű momentumok, amiket ak­koriban rendre észrevettem és értettem, mint pél­dául itt azt, hogy ha valakiben ennyire és ilyen éle­sen vannak ott a dolgok, akkor ott kell még lennie valaminek, akkor ott kellett lennie pluszban még valaminek, olyan élesen és tisztán volt előtte az egész, s egyúttal bennem is, hogy, ismétlem, való­sággal láttam azt, amit ő látott, mert az egészen bi­zonyos, hogy ő maga látta mindazt, amit mondott, én meg részben, legalábbis részben vagy részletek­ben mindazt, amit ő látott, így hát arra kellett gon­dolják, hogy még valami másnak is kellett ott len­nie, valami másnak is kellett ott történnie, és jól gondoltam, mert körülbelül két óra múlva Micha­el azt is előadta, hogy néhány nappal az esetet kö­vetően mégis beszállították egy helyre, mert elvet­te ugyan a fegyvert, ahogy azt korábban mondta, és utána még néhány napig dolgozott is, csak aztán lett vele valami, amiről nem tudná megmondani, mi, csak azt tudja, hogy egy este be­vitték a Johannesburgi Idegklinikára. Majdnem elaludtam. Sok mindenre fel voltam készülve előző reggel, amikor a té­­kettesemben, amely a kempteni tűzoltóság épülete előtt állt, eldöntöttem, hogy abszolválni fogok egy újabb meghívást, de arra nem, hogy az fog történni, ami történik, mert már hajna­li négyre járt, amikor Michael először megkérdezte, nem akar­nék-e esetleg lefeküdni. Ő ugyan még fenn maradna, mond­ta, mivel csak öt felé szokta bevenni a gyógyszereket, de én nyugodtan ledőlhetek a heverőn, „kényelmes, higgye el!”, mire azt feleltem, köszönöm, még bírom. Egy ideig bírtam is. Mi­chael ekkor más regiszterben folytatta, és ekkor már főként nevetett, vagyis inkább röhögött, mert ez inkább röhögés volt, mint nevetés, amiben az elfogyasztott sörnek, illetve az elfo­gyasztott rövidnek is volt valami szerepe, de nem sok, miköz­ben tulajdonképpen most még világosabban, ha lehet, még tisztábban beszélt, mint órákkal előtte, történetesen éppen ar­ról, hogy a Coca-Cola kérdéshez általában hogyan is kell vi­szonyulni, meg arról, hogy a búr a hetedik­ óra folyamán egy­más után kétszer is elfingta magát, mire ő ott akkor egy kicsit várt, majd azt mondta, „At your health, Mister”, és akkor be­lekezdett egy újabb ügy előadásába, de ennek jó részét már nem hallottam. Másnap délután Konstanz irányába vettem az utam, mivel Németországban a Bodeni-tó környéke a legnaposabb vidék, mely kijelentés igazságtartalma mindenekelőtt általánosságban véve értendő. Ennél a réges-régi utamnál viszont ez konkrétan is érvényes volt, mert két nappal később már Konstanz városá­ban dolgoztam. Ha az úton akarsz maradni, játszani kell. Én megjátszottam. Úgy, mint előtte vagy később talán soha. Részegh Botond munkája (részlet) Michael 2012. JÚNIUS 29. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next