Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-14 / 50. szám - Tamás Pál: Berlusputyin (5. oldal)

McCarthy ÁTKELÉS HATÁRVIDÉK TRILÓGIA­ MÁSODIK RÉSZ Vajon milyen ember egy majom? BENJAMIN HALE­BRUNO UTTLEMORE FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE Fordította: Gálla Nóra Az apák, tékozló fiúk MARILYNNE ROBINSON GILEAD Fordította: Pásztor Péter GILEAD „Szükségünk volt egymásra, élni akartunk." JEAN MATTERN TEJJEL-MÉZZEL Fordította: Tótfalusi Ágnes­­ /T/1 A Magvető Kiadó karácsonyra ajánlja Csodák és hétköznapok LJUDMILA ULICKAJA A MI URUNK NÉPE Fordította: Goretity József LJUDMILA ULICKAJA RU­PI „A rettenetes nyíltság az ereje" MARIAM PETROSZJAN ABBAN A HÁZBAN Fordította: Soproni András A Határvidék-trilógia második kötete CORMAC MCCARTHY ÁTKELÉS Fordította: Totth Benedek 2012. DECEMBER 14. 5 TAMÁS PÁL: Berlusputyin Ezt a bohózatot nem oroszok írták. Ere­detileg 2003-ban készült olasz színpad­ra. A szerző, Dario Fo akkor elsősor­ban Berlusconira tüzelt. A L’Anomale bicefalo (A kétfejű anomália akkor ka­pott néhány feltűnő európai kritikát. Persze, senkit sem érdekelt a dramatur­gia minősége, kizárólag a politikára fi­gyeltek. Annyira, hogy a szerzőt a kor­mányoldal egy parlamenti embere hi­telrontás és személyiségvédelem ürü­gyén egymillió euróra perelte. Senki sem hitte, hogy itt valóban valaki vala­kinek majd fizet, de ez is része volt a cirkusznak. Az olasz színpadon Putyin nem volt annyira fontos, legfeljebb az abszurditás forrásaként volt rá szükség. Az idén tavasszal, Putyin újraválasztá­sának idején a darabot Moszkvában is bemutatták. Ehhez persze át kellett írni. Az ily módon adaptált változatnak most már Putyin lett az igazi hőse. Azt mindenki tudja, hogy Berlusco­ni és Putyin nagyon sokat és nagyon szívélyesen vannak együtt. Már ameny­­nyire egy politikusnak egyáltalán lehet barátja, akkor ők barátok. Berlusconi volt egyébként az egyedüli európai po­litikus, aki, amikor a Putyin-rendszer le­kapcsolta Hodorkovszkijt, a legfonto­sabb független tőkést, akkor ezt a lépést bátor, elismerendő tettként nyugtázta. Dario Fo szövege erről a barátságról szól. Putyin Berlusconi villájában ven­dégeskedik, valahol egy olasz szigeten. Két igazi férfi, élvezik, amit élvezhet­nek. Azután a villát csecsen terroristák rohamozzák meg. A tűzpárbajban Pu­tyin meghal, és az olasz politikus is élet­­veszélyesen megsebesül. Valami okból az orvosok szerint Berlusconi életét csak Putyin agyának (a szövegben eredeti­leg fél agyának) átültetésével lehet meg­menteni. Minden villámgyorsan törté­nik, a politikusok családjai mindenbe beleegyeznek, mit is tehetnének. Az operációra azonnal sor kerül. A beavat­kozás sikeres, Berlusconi feléled, fejé­ben az orosz politikus egyik agyfélteké­­jével."És működni kezd, többé-kevésbé a putyini logika szerint, persze keverve saját vonzalmaival. A következmények elképzelhetőek. A kiváló politikai bo­hózat működik. A moszkvai teatr.doc a történetet átszerkesztette. Itt Berlus­coni hal meg, és az ő agyát telepítik át Putyinba, hogy az orosz elnököt meg­menthessék. A hatás ugyanolyan frene­tikus, mint az első, olasz változatban. A Berlusconi-ágyú Putyintól az orosz né­zők fuldokolnak. A darab egész évben ment, és lesznek még előadások kará­csony előtt is. Dario Fo egyébként va­lahol azt nyilatkozta, hogy a moszkvai bemutató nem volt azért olyan sima. Feltehetően Putyin emberei (a 85 éves színpadi szerző nem igazán szakértő az orosz belpolitikában) arra akarták rá­venni, hogy ne engedjen bizonyos meg­oldásokat a moszkvai átdolgozásban. Ha a szerző nem járul hozzá valamilyen szövegrész átalakításához, akkor az ugye nem cenzúra, hanem intellektuális jo­gainak érvényesítése. De hát Fo ennyi­re azért nem volt naiv, s nemhogy az át­dolgozás mehetett, az egész történetet is előadta a sajtónak. A teatr.doc-ba szerintem másfél évti­zede járhatok, ugyanabban a kis hátsó­udvari pincében működnek azóta is Moszkva belvárosában. Az egyedüli változás a külcsín, a házat most újrafes­tették, de az udvarba vezető pincei lép­csőház nem változott. Csak még nehe­zebb őket megtalálni, mert a festésnél mindenesetre leszedték a színházra uta­ló útmutató táblákat. De a pince azért így is megtelik. Közben persze nemzet­közi fesztiválok törzsvendégeivé váltak. Otthagyták őket csapatok, akik valami hasonlóval próbálkoznak kicsit kevés­bé keményen, kevésbé szikáran, de jobb körülmények között. Csináltak egy do­­kumentumfilm-mozit, és legalább egy évtizede működtetik Oroszország leg­ismertebb fiatal drámafesztiválját. A da­rabok ma már talán eltűntek az inter­netről (én még időben letöltöttem so­kat közülük), de néhány ott előbukka­nó szerzőt már ismernek a világban. Az utolsó évben azonban a dolgok meg­változtak körülöttük. Az új orosz tilta­kozó mozgalmak erősen átjárták őket, és egyfajta közvetlenül politizáló szín­házba is belevágtak. A nyáron bemu­tattak egy Pussy Riot-dokumentumdrá­­mát a három, a székesegyház oltáránál „punk-miséző” lányról, és most novem­ber elején összeraktak egy drámaszerű­séget az orosz titkosszolgálat októberi kijevi emberrablásáról is. A darabban egy fiatal aktivistát azzal vádolnak, hogy grúz támogatásról tárgyalt, hogy Pu­tyin hátországában zavart keltsen. A fiú egyébként mellékszereplője volt az utol­só hónapok tiltakozó kampányának. Amikor barátaival látja, hogy baj van, eltűnik Moszkvából, és Kijevben jele­nik meg. Politikai védelmet kér az uk­rán hatóságoktól. Körözés ellene nin­csen. Azóta is folyik a vita arról, hogy milyen ukrán emberi jogi szervezetek­nél jelentkezett, vagy kellett volna je­lentkeznie, és hogy azok miért nem véd­ték meg. Mindenesetre megjelennek is­­meretlen izmos fiatalemberek, akik egy autóba tuszkolják, abban átviszik az orosz-ukrán határon, és egy vidéki ki­hallgató helyen vallatják. Némi pszi­chés terrort is alkalmaznak vele szem­ben, például elmagyarázzák neki, hogy gyermekei élete veszélyben forog, ha nem működik együtt. Azután előbuk­kan Lefortovóban, egy híres moszkvai börtönben. Ott az ellenzék végre meg­találja. Mindent elmond, visszavon, de ki nem engedik, ott ül most is. A törté­net után ebből három héttel színház is lett, ha ez egyáltalán színház. Ha aka­rom, tulajdonképpen ez az élet, ráadá­sul vasárnap délután a Puskin téren, Moszkva „intellektuális főterén” ott állt egy fazon egyetlen tüntetőként, rosszul borotváltan, a kapucnit a fejére húzva (hideg is volt, és valami szemerkélt) egy kis tiltakozó szöveggel az új politikai foglyok szabadon bocsátását követel­ve. A kijevi menekült ugyanis nem az egyetlen. Folyik az eljárás vagy egy tu­cat fiatallal, közöttük ismertebb korosz­tályi hősökkel szemben is. A teatr.doc azonban most belecsa­pott egy másik nagy tál, sőt egy egész kád lecsóba. Elkezdte megjeleníteni a migránsok, a vendégmunkások ügyeit. A németországi törökökről, a manches­teri pakikról (pakisztániakról) vagy a párizsi arabokról mindenki tud. Köz­ben azonban Moszkvának is előbuk­kantak a saját vendégmunkásai - első­sorban a volt szovjet tagköztársaságok­ból. Mindenhonnan jönnek, de a leg­többen Közép-Ázsiából és a Kaukázus­ból. Arrafelé hagyományosan nagyok a családok és nincs munka. Ezek az em­berek egyes számítások szerint ma már az orosz GDP 6-7 százalékát produkál­ják. Egyesek csak három és fél millióra becslik ezt a tömeget. Azok, akik kife­lé, a hozzátartozóknak küldött pénze­ket próbálják megbecsülni, tíz és fél mil­lió lélekről beszélnek. Egy tadzsik for­rás azt állítja, hogy az ország nemzeti jövedelmének felét a vendégmunkások hazautalásai teszik ki. Tegnap este ta­nítványaim a Lomonoszov Egyetem Újságíró Karán fellázadtak. Vagy leg­alábbis hangosan mozogtak, hogy ők aztán nem. Ezek már végzősök, na­gyobb részük kifejezetten felső közép­­osztálybeli családból jött. Nagyobb ré­szük lány - nagyon szépen és drágán öltöztetve, kikészítve. A csapattal kife­jezetten jóban voltam, és most azt talál­tam ki, hogy ismerkedjenek meg egy vendégmunkással, és csináljanak vele rövid életű­­interjút. Logisztikailag a do­log nem bonyolult. A vendégmunká­sok tömege, s közöttük rengeteg fiatal, ott lóg a metróállomások előtt. Se pén­ze, se ötlete nincs, hogy hova menjen, így azután ténfereg, esetleg ismerkedik migráns lányokkal. Egy héten át figyel­tem jövet-menet a városban ezeket a csoportokat, és sehol sem láttam orosz külsejűt velük­ közöttük. Se fiút, se lányt. És akkor most menjenek oda, és állja­nak ezekkel szóba? Hát ilyesmit is csak egy külföldi oktató tud kitalálni. Ma­gyarázom nekik, hogy ezek az emberek nagyobbrészt itt fognak maradni. Orosz­országban nő a munkaerőhiány, embe­reket akar behozni a kormány és a biz­nisz is. Hát akkor mégiscsak jobb, ha integrálják őket, mintha új gettókat épí­tenének számukra. Talán máris az utol­só pillanatban vagyunk. Már nagyon sokan jöttek, de még nem nagyon erő­sek velük szemben az előítéletek. És ott­hon gyakran olyan szörnyűek a viszo­nyok, hogy számukra még a moszkvai, sőt más oroszországi fizetések is attrak­tívak. Most még nagyobb áldozatok nélkül meg lehetne kötni velük minden­féle szociális paktumokat. Ők alig vár­ják, meg lennének tisztelve. De az orosz állam szervezetten ilyesmire nem gon­dol. És a középosztálynak meg azután végleg nincsen fogalma az egészről, bár igyekeznek rendesen kihasználni őket. Az utolsó években több barátom is elő­adta, milyen jól dolgoztak az ő dácsá­ján vagy vidéki házán üzbégek és ta­­dzsikok. S hogy milyen szófogadóak voltak, s hogy az egészet milyen kevés pénzből meg lehetett úszni. Egy fiatalember, Vszevolod Liszovsz­­kij kitalálta, hogy csinál egy olyan szín­házat, amely a migránsokb­ak is szól, s ahol a hősökben azok magukra ismer­hetnek, de hogy valamit mindez mond a „fehér” középosztálynak is. A teatr. doc befogadta őket, nagy nehezen ta­láltak három, énekelni is tudó és mesél­ni képes embert. Pakszát, a takarítónőt, Adzsamot, aki egy benzinkútnál dol­gozik, és Abdult, egy mázolósegédet. Mindhárman a Pamírból, a világ egyik legvadregényesebb vidékéről, hétezer méteres hegyek közül érkeztek. Lénye­gében a perzsa egyik változatát beszé­lik, és képesek regősénekszerűségeket énekelni, arrafelé ez a műfaj még léte­zik. Itt a regősök (a műfajt a tadzsikok bakhsinak nevezik) előadnak egyfajta vendégmunkás-szociográfiát. Liszovsz­­kij azt állítja, hogy szó sincs kitalációk­­ról, hogy ezek a szenvedéstörténetek valósak. Hogy amikor ezek az embe­rek arról énekelnek, hogy hogyan lehet ezt a sok megaláztatást, amelyekben naponta részük van, kibírni, akkor azt úgy is gondolják. A vendégmunkás-ügy, látjuk, hogy a francia, német, brit államból is kihozza a legrosszabbat. Pedig ezek demokrati­kus voltában egyébként majdnem sen­ki sem kételkedik. Az orosz történet eze­kénél sok tekintetben rosszabb, néhány metszetben talán jobb. Az orosz állam mindig soknemzetiségű volt, az embe­rek nem rémülnek meg egy ferde szem­től, hollófekete hajtól, érdesebb akcen­tustól. De egymással sem szolidárisak. Nem volt ez mindig így, de a rendszer­­váltás ebből a szempontból kihozta be­lőlük a legrosszabbat. Aki a másikra fi­gyel, deviáns. Hát még ha a másik más­milyen. A szabályozás egyébként a nyu­gat-európainál egyszerűbb, sőt tulajdon­képpen még hiányzik is. Vízum a kö­zép-ázsiaiaknak nem kell. Többnyire polgárháborúban megosztott országok­ból, brutális rezsimekből érkeznek, még az orosz fizetésektől is elájulnak. Szere­tik feketén foglalkoztatni őket. Az esé­lye annak, hogy a munkaadó lebukhat, minimális, így viszont azt tehet velük, amit akar. Hivatalosan, persze, kell a munkavállalási engedély, de ez nem ga­rancia, legfeljebb lehetőség, és roppant drága. Eddig a szabályos éves papírok 25 ezer rubelbe kerültek. Most, hogy le­egyszerűsítsék a papírmunkát, három­éves engedélyeket adnak, és ezek már drágábbak, 75 ezret kérnek értük. Hő­seinknek egyszerűen nincs ennyi pén­zük. Tehát vagy beszorulnak az illega­litásba, bujkálnak, töredék bérekért dol­goznak, megalázkodnak a rendőrök előtt, szörnyű helyeken laknak. Vagy va­lamilyen munkaszervező orosz, vagy va­laki a sajátjaik közül vállalja a papíro­kat, ő dolgoztat, és a kör bezárnl. Kiala­kulnak valamilyen rabszolgaság puhább és nem is olyan puha változatai. Az utób­biakat még a liberálisabb oroszok is sze­retik letagadni. Néhány napja az utcán a kezembe nyomtak egy vendégmunkás-újságot. Ott olvasom a tadzsik egyesület elnö­két: „Ha rabságba kerültél, nem a rab­szolgatartó a bűnös, hanem te magad. Légy harcos. Öld meg önmagadban a rabot.” Szuper. És sokan még így sem találnak munkát, vagy ha igen, köny­­nyen kirúghatóak. A regősök szerint utolsó bérüket majdnem sehol sem fi­zetik ki, nem védi őket az orosz szabá­lyozás, így aztán lesz etnikai bűnözés, majd orosz narkókereskedelem. A te­repet rosszul ismerik, sokan lebuknak, nagyobbak a veszteségek, mintha oro­szokkal dolgoztatnának, de hát egysze­rűbb a sztori. Egy orosz kis gengszter beárulhat, vagy egyszerűen megpróbál a saját zsebére dolgozni. Az ázsiaiak majdnem soha. Az ilyesmihez némi te­repismeret és elemi biztonságérzet kel­lene, egyikből sincs. Talán az újságíróosztályból néhá­­nyan mégiscsak lemennek a metróhoz ezekkel az emberekkel beszélni. Ha már az ötlet nem tűnik abszurdnak, nyertünk. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next