Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-14 / 50. szám - Tamás Pál: Berlusputyin (5. oldal)
McCarthy ÁTKELÉS HATÁRVIDÉK TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZ Vajon milyen ember egy majom? BENJAMIN HALEBRUNO UTTLEMORE FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE Fordította: Gálla Nóra Az apák, tékozló fiúk MARILYNNE ROBINSON GILEAD Fordította: Pásztor Péter GILEAD „Szükségünk volt egymásra, élni akartunk." JEAN MATTERN TEJJEL-MÉZZEL Fordította: Tótfalusi Ágnes /T/1 A Magvető Kiadó karácsonyra ajánlja Csodák és hétköznapok LJUDMILA ULICKAJA A MI URUNK NÉPE Fordította: Goretity József LJUDMILA ULICKAJA RUPI „A rettenetes nyíltság az ereje" MARIAM PETROSZJAN ABBAN A HÁZBAN Fordította: Soproni András A Határvidék-trilógia második kötete CORMAC MCCARTHY ÁTKELÉS Fordította: Totth Benedek 2012. DECEMBER 14. 5 TAMÁS PÁL: Berlusputyin Ezt a bohózatot nem oroszok írták. Eredetileg 2003-ban készült olasz színpadra. A szerző, Dario Fo akkor elsősorban Berlusconira tüzelt. A L’Anomale bicefalo (A kétfejű anomália akkor kapott néhány feltűnő európai kritikát. Persze, senkit sem érdekelt a dramaturgia minősége, kizárólag a politikára figyeltek. Annyira, hogy a szerzőt a kormányoldal egy parlamenti embere hitelrontás és személyiségvédelem ürügyén egymillió euróra perelte. Senki sem hitte, hogy itt valóban valaki valakinek majd fizet, de ez is része volt a cirkusznak. Az olasz színpadon Putyin nem volt annyira fontos, legfeljebb az abszurditás forrásaként volt rá szükség. Az idén tavasszal, Putyin újraválasztásának idején a darabot Moszkvában is bemutatták. Ehhez persze át kellett írni. Az ily módon adaptált változatnak most már Putyin lett az igazi hőse. Azt mindenki tudja, hogy Berlusconi és Putyin nagyon sokat és nagyon szívélyesen vannak együtt. Már amenynyire egy politikusnak egyáltalán lehet barátja, akkor ők barátok. Berlusconi volt egyébként az egyedüli európai politikus, aki, amikor a Putyin-rendszer lekapcsolta Hodorkovszkijt, a legfontosabb független tőkést, akkor ezt a lépést bátor, elismerendő tettként nyugtázta. Dario Fo szövege erről a barátságról szól. Putyin Berlusconi villájában vendégeskedik, valahol egy olasz szigeten. Két igazi férfi, élvezik, amit élvezhetnek. Azután a villát csecsen terroristák rohamozzák meg. A tűzpárbajban Putyin meghal, és az olasz politikus is életveszélyesen megsebesül. Valami okból az orvosok szerint Berlusconi életét csak Putyin agyának (a szövegben eredetileg fél agyának) átültetésével lehet megmenteni. Minden villámgyorsan történik, a politikusok családjai mindenbe beleegyeznek, mit is tehetnének. Az operációra azonnal sor kerül. A beavatkozás sikeres, Berlusconi feléled, fejében az orosz politikus egyik agyféltekéjével."És működni kezd, többé-kevésbé a putyini logika szerint, persze keverve saját vonzalmaival. A következmények elképzelhetőek. A kiváló politikai bohózat működik. A moszkvai teatr.doc a történetet átszerkesztette. Itt Berlusconi hal meg, és az ő agyát telepítik át Putyinba, hogy az orosz elnököt megmenthessék. A hatás ugyanolyan frenetikus, mint az első, olasz változatban. A Berlusconi-ágyú Putyintól az orosz nézők fuldokolnak. A darab egész évben ment, és lesznek még előadások karácsony előtt is. Dario Fo egyébként valahol azt nyilatkozta, hogy a moszkvai bemutató nem volt azért olyan sima. Feltehetően Putyin emberei (a 85 éves színpadi szerző nem igazán szakértő az orosz belpolitikában) arra akarták rávenni, hogy ne engedjen bizonyos megoldásokat a moszkvai átdolgozásban. Ha a szerző nem járul hozzá valamilyen szövegrész átalakításához, akkor az ugye nem cenzúra, hanem intellektuális jogainak érvényesítése. De hát Fo ennyire azért nem volt naiv, s nemhogy az átdolgozás mehetett, az egész történetet is előadta a sajtónak. A teatr.doc-ba szerintem másfél évtizede járhatok, ugyanabban a kis hátsóudvari pincében működnek azóta is Moszkva belvárosában. Az egyedüli változás a külcsín, a házat most újrafestették, de az udvarba vezető pincei lépcsőház nem változott. Csak még nehezebb őket megtalálni, mert a festésnél mindenesetre leszedték a színházra utaló útmutató táblákat. De a pince azért így is megtelik. Közben persze nemzetközi fesztiválok törzsvendégeivé váltak. Otthagyták őket csapatok, akik valami hasonlóval próbálkoznak kicsit kevésbé keményen, kevésbé szikáran, de jobb körülmények között. Csináltak egy dokumentumfilm-mozit, és legalább egy évtizede működtetik Oroszország legismertebb fiatal drámafesztiválját. A darabok ma már talán eltűntek az internetről (én még időben letöltöttem sokat közülük), de néhány ott előbukkanó szerzőt már ismernek a világban. Az utolsó évben azonban a dolgok megváltoztak körülöttük. Az új orosz tiltakozó mozgalmak erősen átjárták őket, és egyfajta közvetlenül politizáló színházba is belevágtak. A nyáron bemutattak egy Pussy Riot-dokumentumdrámát a három, a székesegyház oltáránál „punk-miséző” lányról, és most november elején összeraktak egy drámaszerűséget az orosz titkosszolgálat októberi kijevi emberrablásáról is. A darabban egy fiatal aktivistát azzal vádolnak, hogy grúz támogatásról tárgyalt, hogy Putyin hátországában zavart keltsen. A fiú egyébként mellékszereplője volt az utolsó hónapok tiltakozó kampányának. Amikor barátaival látja, hogy baj van, eltűnik Moszkvából, és Kijevben jelenik meg. Politikai védelmet kér az ukrán hatóságoktól. Körözés ellene nincsen. Azóta is folyik a vita arról, hogy milyen ukrán emberi jogi szervezeteknél jelentkezett, vagy kellett volna jelentkeznie, és hogy azok miért nem védték meg. Mindenesetre megjelennek ismeretlen izmos fiatalemberek, akik egy autóba tuszkolják, abban átviszik az orosz-ukrán határon, és egy vidéki kihallgató helyen vallatják. Némi pszichés terrort is alkalmaznak vele szemben, például elmagyarázzák neki, hogy gyermekei élete veszélyben forog, ha nem működik együtt. Azután előbukkan Lefortovóban, egy híres moszkvai börtönben. Ott az ellenzék végre megtalálja. Mindent elmond, visszavon, de ki nem engedik, ott ül most is. A történet után ebből három héttel színház is lett, ha ez egyáltalán színház. Ha akarom, tulajdonképpen ez az élet, ráadásul vasárnap délután a Puskin téren, Moszkva „intellektuális főterén” ott állt egy fazon egyetlen tüntetőként, rosszul borotváltan, a kapucnit a fejére húzva (hideg is volt, és valami szemerkélt) egy kis tiltakozó szöveggel az új politikai foglyok szabadon bocsátását követelve. A kijevi menekült ugyanis nem az egyetlen. Folyik az eljárás vagy egy tucat fiatallal, közöttük ismertebb korosztályi hősökkel szemben is. A teatr.doc azonban most belecsapott egy másik nagy tál, sőt egy egész kád lecsóba. Elkezdte megjeleníteni a migránsok, a vendégmunkások ügyeit. A németországi törökökről, a manchesteri pakikról (pakisztániakról) vagy a párizsi arabokról mindenki tud. Közben azonban Moszkvának is előbukkantak a saját vendégmunkásai - elsősorban a volt szovjet tagköztársaságokból. Mindenhonnan jönnek, de a legtöbben Közép-Ázsiából és a Kaukázusból. Arrafelé hagyományosan nagyok a családok és nincs munka. Ezek az emberek egyes számítások szerint ma már az orosz GDP 6-7 százalékát produkálják. Egyesek csak három és fél millióra becslik ezt a tömeget. Azok, akik kifelé, a hozzátartozóknak küldött pénzeket próbálják megbecsülni, tíz és fél millió lélekről beszélnek. Egy tadzsik forrás azt állítja, hogy az ország nemzeti jövedelmének felét a vendégmunkások hazautalásai teszik ki. Tegnap este tanítványaim a Lomonoszov Egyetem Újságíró Karán fellázadtak. Vagy legalábbis hangosan mozogtak, hogy ők aztán nem. Ezek már végzősök, nagyobb részük kifejezetten felső középosztálybeli családból jött. Nagyobb részük lány - nagyon szépen és drágán öltöztetve, kikészítve. A csapattal kifejezetten jóban voltam, és most azt találtam ki, hogy ismerkedjenek meg egy vendégmunkással, és csináljanak vele rövid életűinterjút. Logisztikailag a dolog nem bonyolult. A vendégmunkások tömege, s közöttük rengeteg fiatal, ott lóg a metróállomások előtt. Se pénze, se ötlete nincs, hogy hova menjen, így azután ténfereg, esetleg ismerkedik migráns lányokkal. Egy héten át figyeltem jövet-menet a városban ezeket a csoportokat, és sehol sem láttam orosz külsejűt velük közöttük. Se fiút, se lányt. És akkor most menjenek oda, és álljanak ezekkel szóba? Hát ilyesmit is csak egy külföldi oktató tud kitalálni. Magyarázom nekik, hogy ezek az emberek nagyobbrészt itt fognak maradni. Oroszországban nő a munkaerőhiány, embereket akar behozni a kormány és a biznisz is. Hát akkor mégiscsak jobb, ha integrálják őket, mintha új gettókat építenének számukra. Talán máris az utolsó pillanatban vagyunk. Már nagyon sokan jöttek, de még nem nagyon erősek velük szemben az előítéletek. És otthon gyakran olyan szörnyűek a viszonyok, hogy számukra még a moszkvai, sőt más oroszországi fizetések is attraktívak. Most még nagyobb áldozatok nélkül meg lehetne kötni velük mindenféle szociális paktumokat. Ők alig várják, meg lennének tisztelve. De az orosz állam szervezetten ilyesmire nem gondol. És a középosztálynak meg azután végleg nincsen fogalma az egészről, bár igyekeznek rendesen kihasználni őket. Az utolsó években több barátom is előadta, milyen jól dolgoztak az ő dácsáján vagy vidéki házán üzbégek és tadzsikok. S hogy milyen szófogadóak voltak, s hogy az egészet milyen kevés pénzből meg lehetett úszni. Egy fiatalember, Vszevolod Liszovszkij kitalálta, hogy csinál egy olyan színházat, amely a migránsokbak is szól, s ahol a hősökben azok magukra ismerhetnek, de hogy valamit mindez mond a „fehér” középosztálynak is. A teatr. doc befogadta őket, nagy nehezen találtak három, énekelni is tudó és mesélni képes embert. Pakszát, a takarítónőt, Adzsamot, aki egy benzinkútnál dolgozik, és Abdult, egy mázolósegédet. Mindhárman a Pamírból, a világ egyik legvadregényesebb vidékéről, hétezer méteres hegyek közül érkeztek. Lényegében a perzsa egyik változatát beszélik, és képesek regősénekszerűségeket énekelni, arrafelé ez a műfaj még létezik. Itt a regősök (a műfajt a tadzsikok bakhsinak nevezik) előadnak egyfajta vendégmunkás-szociográfiát. Liszovszkij azt állítja, hogy szó sincs kitalációkról, hogy ezek a szenvedéstörténetek valósak. Hogy amikor ezek az emberek arról énekelnek, hogy hogyan lehet ezt a sok megaláztatást, amelyekben naponta részük van, kibírni, akkor azt úgy is gondolják. A vendégmunkás-ügy, látjuk, hogy a francia, német, brit államból is kihozza a legrosszabbat. Pedig ezek demokratikus voltában egyébként majdnem senki sem kételkedik. Az orosz történet ezekénél sok tekintetben rosszabb, néhány metszetben talán jobb. Az orosz állam mindig soknemzetiségű volt, az emberek nem rémülnek meg egy ferde szemtől, hollófekete hajtól, érdesebb akcentustól. De egymással sem szolidárisak. Nem volt ez mindig így, de a rendszerváltás ebből a szempontból kihozta belőlük a legrosszabbat. Aki a másikra figyel, deviáns. Hát még ha a másik másmilyen. A szabályozás egyébként a nyugat-európainál egyszerűbb, sőt tulajdonképpen még hiányzik is. Vízum a közép-ázsiaiaknak nem kell. Többnyire polgárháborúban megosztott országokból, brutális rezsimekből érkeznek, még az orosz fizetésektől is elájulnak. Szeretik feketén foglalkoztatni őket. Az esélye annak, hogy a munkaadó lebukhat, minimális, így viszont azt tehet velük, amit akar. Hivatalosan, persze, kell a munkavállalási engedély, de ez nem garancia, legfeljebb lehetőség, és roppant drága. Eddig a szabályos éves papírok 25 ezer rubelbe kerültek. Most, hogy leegyszerűsítsék a papírmunkát, hároméves engedélyeket adnak, és ezek már drágábbak, 75 ezret kérnek értük. Hőseinknek egyszerűen nincs ennyi pénzük. Tehát vagy beszorulnak az illegalitásba, bujkálnak, töredék bérekért dolgoznak, megalázkodnak a rendőrök előtt, szörnyű helyeken laknak. Vagy valamilyen munkaszervező orosz, vagy valaki a sajátjaik közül vállalja a papírokat, ő dolgoztat, és a kör bezárnl. Kialakulnak valamilyen rabszolgaság puhább és nem is olyan puha változatai. Az utóbbiakat még a liberálisabb oroszok is szeretik letagadni. Néhány napja az utcán a kezembe nyomtak egy vendégmunkás-újságot. Ott olvasom a tadzsik egyesület elnökét: „Ha rabságba kerültél, nem a rabszolgatartó a bűnös, hanem te magad. Légy harcos. Öld meg önmagadban a rabot.” Szuper. És sokan még így sem találnak munkát, vagy ha igen, könynyen kirúghatóak. A regősök szerint utolsó bérüket majdnem sehol sem fizetik ki, nem védi őket az orosz szabályozás, így aztán lesz etnikai bűnözés, majd orosz narkókereskedelem. A terepet rosszul ismerik, sokan lebuknak, nagyobbak a veszteségek, mintha oroszokkal dolgoztatnának, de hát egyszerűbb a sztori. Egy orosz kis gengszter beárulhat, vagy egyszerűen megpróbál a saját zsebére dolgozni. Az ázsiaiak majdnem soha. Az ilyesmihez némi terepismeret és elemi biztonságérzet kellene, egyikből sincs. Talán az újságíróosztályból néhányan mégiscsak lemennek a metróhoz ezekkel az emberekkel beszélni. Ha már az ötlet nem tűnik abszurdnak, nyertünk. ÉLET ÉS# IRODALOM