Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-24 / 21. szám - Bauer Tamás: Alkotmányosság vagy "alaptörvényesség"? (11-12. oldal)

, 2013. MÁJUS 24. Alkotmányosság vagy „alap­törvényesség”? BAUER TAMÁS­­ Miközben a közéleti diskurzus kö­zéppontjában ma az áll, hogy vajon le lehet-e egyáltalán győzni a válasz­tásokon a Fideszt, időnként arról is szó esik, hogy mi történjék, ha még­is sikerül. Az egyik fontos kérdés, hogy miképpen állítható helyre a szétvert jogállam. A pártoknak, ci­vil intézményeknek van erről állás-f pontjuk, s ennek átgondolására jött­étre a jogállam mellett elkötelezett jogászokból - a pénzügyesek Heté­­nyi Köréhez hasonlóan - a Szalay Kör. Nyilatkozatban foglalták ösz­­sze kiindulópontjaikat. (Az alkotmá­nyosság védelmében, Népszabadság, 2013. április 18.) Ebben a dokumentum­ban olvassuk: „...első lépésként az látszik szükségesnek, hogy a hatá­lyos Alaptörvény kevésbé ambició­zus, célszerűségi szemléletű, de elvi alapú és átfogó módosítására sor ke­rüljön”. Ennek oka, hogy új alkot­mány elfogadásához „még az sem lenne elégséges, ha híveinek meg­lenne az alkotmányozó többségük, mert mindenkor szükséges a szem­ben álló politikai oldal legalább hall­gatólagos egyetértése.” Majd: „Már­pedig a politikai jobboldal önképé­nek ma része a rendszerváltozás be­tetőzésére szánt Alaptörvény meg­alkotása. Ezért a következő válasz­tások után csupán a létező Alaptör­vény módosítása lehet a belátható időn belül elérhető egyetlen reális cél.” Ez azt jelentené, hogy az Alap­törvényt „lényegesen meg kell re­formálni”, de „átmenetileg célszerű meghagyni a vázát, a szerkezetét, a felépítését és bizonyos fordulatait”. Melyeket? Erre is választ kapunk a Nyilatkozatban: „Az elsődleges fel­adat nem a szimbolikus elemek le­cserélése, hanem a jogállam újrate­remtése.” A Szalay-kör lényegében a Haza és Haladás jeles közjogásza­inak azt a korábban kifejtett állás­pontját veszi át, hogy a kormányoz­­hatóság biztosítása és a fékek és el­lensúlyok helyreállítása érdekében az Alaptörvény azon rendelkezése­inek módosítására van feltétlenül szükség, amelyek az államszervezet fő elemeinek jogosítványait szabá­lyozzák, viszont ennek fejében ké­szek elfogadni az Alaptörvény pre­­ambulumában (és, feltehetően, be­tűvel jelölt cikkeiben) foglalt szim­bolikus állításokat. Mint Tordai és szerzőtársai a kérdést kiélezve írták: „Ha választani kell a preambulum hatályon kívül helyezése és a bíró­sági kinevezések függetlenségének helyreállítása között, gondolkodás nélkül ez utóbbit választanánk. Sőt, ha meg kell majd állapodni a jelen­legi kormánypártokkal az Alaptör­vény módosításáról, a szimbolikus kérdéseket áldoznánk be először.” (Gáli-Sepsi-Tordai: Az Alaptörvény kö­szöntése. Haza és Haladás blog 2012. j­a­­nuár 2.) Így viszont az alkotmányos­ság helyreállításának útja csak a Fi­desz Alaptörvényének módosítása lehet. Mit kell elsősorban megváltoztat­ni a jogállam helyreállításához? Az elmúlt években az Alaptörvénnyel és a sarkalatos törvények rá épülő rendszerével szembeni kifogások kö­zéppontjába az államszervezetre és azon belül a vezető tisztségviselők kiválasztására vonatkozó szabályok átalakítása került. Az ugyanis­­ gya­korlatilag újjáélesztve a pártállam­ból ismert hatásköri lista gyakorla­tát - minden intézményt, köztük a névleg a kormánytól és a parlamen­ti többségtől független intézménye­ket (bíróság, ügyészség, alkotmány­­bíróság, ombudsman, médiafelügye­let, számvevőszék, jegybank) is a mi­niszterelnök vezette parlamenti több­ségnek vetett alá. Ezen túl a kéthar­mados törvények körének kiterjesz­tésével az adott parlamenti cikluson túlra is kiterjesztette a jelenlegi kor­mánytöbbség hatalmát, megkérdő­jelezve a választók jogát arra, hogy megszabaduljanak nemcsak a nekik nem tetsző politikusoktól, de a ne­kik nem tetsző politikától is. Ezen pedig - vélekednek sokan - elegen­dő az államszervezet hatásköri sza­bályainak olyan átalakításával vál­toztatni, amely helyreállítja a fékek és ellensúlyok rendszerét, újra füg­getlenné teszi az állam ellenőrző in­tézményeit a parlamenti kormány­­többségtől, és visszanyesi a kéthar­mados törvények körét. Ezek az al­kotmányosság helyreállításának köz­ponti kérdései, s úgy tűnhet, ezzel - legalábbis egy időre - be is lehet érni, az így átalakított Alaptörvény­nyel a végleges új alkotmány elfo­gadásáig (ami, mint megtanultuk, akár évtizedeket is jelenthet) együtt lehet élni. Én másképp látom a dolgot. Az Alaptörvény hat fontos elemét raga­dom ki annak szemléltetésére, hogy miért nem választható külön az Alap­törvény preambuluma, az Alapve­tés betűs cikkelyeiben rögzített ér­tékkatalógus, a római számokkal jel­zett, Szabadság és felelősségeim alatt tár­gyalt alapjogi tételek és az arab szá­mokkal jelölt szabályozó jellegű ele­mek, végül pedig az azokhoz illesz­kedő fideszes törvényalkotás. 1. A preambulumot megelőzi az Isten, áldd meg a magyart! mondat, idézőjel nélkül, tehát nem a Himnusz első soraként, hanem a mai magya­rok közös fohászaként. Olcsó trükk ez, Isten elfogadó alkotmányba fog­lalása. A preambulumban a kiemelt értékek között jelenik meg „a hűség, a hit és a szeretet”, amelyekből a hit szó nem jelenthet mást, mint vallást. Az elvi tételek között a köztársasá­gi alkotmánynak az állam és egyház elválasztására vonatkozó rendelke­zése helyébe, amely szerint „A Ma­gyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik”, az Alaptörvényben új fogalmazás lé-t tett: „Az állam és az egyházak kü­­önváltan működnek. Az egyházak önállóak. Az állam a közösségi cé­lok érdekében együttműködik az egyházakkal.” Az együttműködés alkotmányos rangra emelt kötele­zettségéből joggal következtet a fi­deszes parlamenti többség arra, hogy az állam megválogathatja, hogy ki­vel kész együttműködni, vagyis mely vallási közösségnek nyújt közpénz­ből támogatást, melyet hív be az ál­lami iskolába, s teszi tanainak hir­detését a tanrend részévé. Ebből ve­zeti le egyházügyi törvényének azt a központi elemét, hogy az egyház­zá nyilvánításról nem pusztán a tör­vényben rögzített követelmények meglétét vizsgáló bíróság ítél, ha­nem a politikai többség véleményét kifejező Országgyűlés határoz. Az Alkotmánybíróság által két lépés­ben (előbb eljárási, majd tartalmi okból) megsemmisített, 2011-es egy­házi törvényhez 2013-ban beterjesz­tett módosítás lehetővé tesz ugyan a döntéssel szembeni jogorvoslatot (amelyet az Alkotmánybírósághoz telepít), de kitart az immár „bevett egyházzá” nyilvánítás országgyűlé­si eldöntése mellett. Erre továbbra is az együttműködés Alaptörvény­ben való rögzítése ad alapot: a „be­vett egyház” olyan „közjogi jogál­lás”, amelyet „az Országgyűlés a kö­zösségi célok érdekében történő együttműködés céljából biztosít”. Jól látható: az Alaptörvény egyes ré­szei, valamint a „sarkalatos” törvény egymásra épülése - hozzátéve a fi­deszes országgyűlési többség gya­korlatát, amely a neki nem tetsző egyházak sorát zárta ki az egyházi létből és ezzel az állammal való „együttműködésből”, az adófizetők egyszázalékos rendelkezéséből - a maga egészében számolja fel az ál­lam semlegességét, és tesz különb­séget hívő és nem hívő, illetve kü­lönbözőképpen hívő polgárok kö­zött. Íme, így következik egy fontos ponton jogfosztás az orbáni Alap­törvényből, ettől nem lesz a jogfosz­tás alkotmányellenes. Ha egy követ­kező kormány vissza kívánna térni az állam és az egyház elválasztásá­hoz, például az egyházfinanszíro­zás reformjához vagy a hitoktatás kivételéhez az állami iskolák tan­rendjéből, azt az Alaptörvényre hi­vatkozva támadhatnák meg az Al­kotmánybíróságnál. 2. A preambulumban azt olvas­suk: „Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet...” A családról mint „legfon­tosabb keretről” az Alaptörvény 2011-ben született­­ cikke szól: „Ma­gyarország védi a házasság intézmé­nyét mint férfi és nő között, önkén­tes elhatározás alapján létrejött élet­­közösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.” Már ez a szöveg is világossá tette, hogy az orbáni Alaptörvény csak a hagyományos párkapcsolaton ala­puló családot védi. Miután az Al­kotmánybíróság megsemmisítette a leszűkített családfogalmon alapuló törvényi szabályozást, a negyedik módosítás az L cikk szövegéhez hoz­záfűzött kiegészítő mondattal tette egyértelművé a Fidesz ragaszkodá­sát a diszkriminatív módon szűkí­tett családfogalomhoz: „A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Ezzel össz­hangban az új polgári törvénykönyv családjogi könyvéből kikerült az élet­társi kapcsolat szabályozása, azt a Ptk. csak mint szerződési formát szabályozza, s nem terjed ki az azo­nos neműek közötti bejegyzett élet­társi kapcsolatra. Az Alaptörvény alapján az azonos neműek házassá­ga alkotmányellenesként lenne meg­akadályozható, de bármikor meg­kérdőjelezhető a családjogi könyv­ből száműzött bejegyzett élettársi kapcsolat is, ugyanakkor alkotmá­nyossá válik a nem hagyományos családmodellben élők diszkriminá­ciója az örökbefogadásnál, az örök­lésnél, az állami juttatások igénybe­vételénél. 3. „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI...” - e nagybetűs szavak­kal kezdődik a preambulum, a ma­gyar nemzet tagjait jelölve meg az Alaptörvény megalkotóiként, ala­nyaként. A korábban idézett helyen a család mellett a nemzetet jelölte meg a preambulum együttélésünk kereteként. Mit ért nemzeten? Né­hány sorral később így folytatódik: „ígérjük, hogy megőrizzük az el­múlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lel­ki egységét.” Hogy ne lehessen fél­reértés, a következő sorban hozzá­fűzi: „A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Vagyis: a Magyarországon élő nemzetiségek a politikai közösség részei, nemze­ten azonban a „részekre szakadt” magyar etnikum értendő. Ugyanak­kor a nemzet, vagyis a részekre sza­kadt magyar etnikum tagjai alkot­ják meg maguknak a magyar állam Alaptörvényét, amely közjogi, poli­tikai természetű normarendszer. Ha mármost az Alaptörvény alkotója, vagyis a magyar állam hordozója a „részekre szakadt” magyar etnikum, akkor kézenfekvő a törekvés, hogy akik az Alaptörvényt alkotják, azok közvetve részesei legyenek a magyar törvényhozó hatalomnak, polgárai, sőt választópolgárai legyenek a ma­gyar államnak. Az állampolgárságról szóló­­ cikk önmagában véve nem volna kifogá­solható: az állampolgárság születés révén történő keletkezése mint ala­peset mellé hozzáfűzi: „Sarkalatos törvény a magyar állampolgárság keletkezésének vagy megszerzésé­nek más eseteit is meghatározhat­ja.” Kiegészíti ezt azzal: „(3) Senkit nem lehet születéssel keletkezett vagy jogszerűen szerzett magyar ál­lampolgárságától megfosztani.” Az alapjogi részben a választójogot sza­bályozó XXIII. cikk is logikus: „Minden nagykorú magyar állam­polgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi ön­­kormányzati képviselők és polgár­­mesterek, valamint az európai par­lamenti képviselők választásán vá­lasztó és választható legyen.” Ehhez hozzáfűzi: „Sarkalatos törvény a vá­lasztójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a vá­laszthatóságot további feltételekhez kötheti.” De nem kell kötnie, s a Fi­desz új választójogi törvénye nem is köti, hanem választójogosult ál­lampolgárrá teszi az etnikai alapon állampolgárrá tett határon túli ma­gyarokat. Akit továbbá egyszer azzá tett, attól ez a jog - legalábbis az ál­lampolgárság - később már el sem vehető. Minthogy az Alaptörvény (az A cikk [3] bekezdésében) külön rendelkezik arról, hogy az Alaptör­vény későbbi rendelkezéseit „a Nem­zeti Hitvallással” összhangban kell értelmezni, a preambulum idézett mondatait figyelembe véve tulajdon­képpen csak a határon túli állam­polgároknak választójogot is adó ér­telmezés lehet alkotmányos. Ekként következik a preambulumból az ál­lampolgárság és a választójog olyan szabályozása, amelynek eredménye­képp az ország lakóit, a valóban a magyar törvények hatálya alatt élő­ket megfosztják attól a joguktól, hogy maguk döntsenek az ország kormányzásáról, a törvényhozás irá­nyáról vagy a népszavazásra kitű­zött kérdésekről. 4. A preambulum egyik mondata így hangzik: „Valljuk, hogy a közös­ség erejének és minden ember be­csületének alapja a munka, az em­beri szellem teljesítménye.” Az M cikk szerint „Magyarország gazda­sága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik.” Az O cikkben pedig ezt olvassuk: „Mindenki felelős önmagáért, ké­pességei és lehetőségei szerint köte­les az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.” A jogo­kat és kötelességeket tartalmazó rész­ben a XII. cikk ekképpen fogalmaz: „Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel minden­ki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” Ekként jelenik meg az Alaptörvényben a „munka­alapú társadalom” orbáni doktríná­ja. Ennek előzményét hiába keres­nénk a köztársasági alkotmányban, ott csak a munkához való jogról volt szó. A forrás az 1949-es népköztár­sasági alkotmány: „A Magyar Nép­­köztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.”, illetve „Minden munkaképes polgárnak joga, köte­lessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék.” (9. § [1] és [2] bekezdés.) Márpedig az Alaptörvény e rendelkezéseire épül az Orbán-kormány egész munka­ügyi törvényhozása, emiatt nem kér­dőjelezhető meg a munkanélküli-el­látás megnyirbálásának vagy a rok­kantnyugdíj megszüntetésének al­kotmányossága. 5. A következő két elem nem olyas­mi, ami bekerült az Alaptörvénybe, hanem valaminek a hiánya: a köz­­társasági alkotmányban benne volt, az Alaptörvényből azonban kima­radt. A szociális rendszerről így szól a preambulum: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kö­telességét.’ A köztársasági alkot­mány még szociális jogokat és álla­mi kötelezettségeket állapított meg: „A Magyar Köztársaság állampol­gárainak joguk van a szociális biz­tonsághoz; öregség, betegség, rok­kantság, özvegység, árvaság és, ön­hibájukon kívül bekövetkezett mun­kanélküliség esetén a megélhetésük­­höz szükséges ellátásra jogosultak.” Az Alaptörvény viszont csak állam­célt fogalmaz meg: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állam­polgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rok­kantság, özvegység, árvaság és ön­hibáján kívül bekövetkezett munka­­nélküliség esetén minden magyar ál­lampolgár törvényben meghatáro­zott támogatásra jogosult.” Az Alap­törvényből magából nem követke­zik állami kötelezettség, az állam szabadon dönthet arról, hogy az egyes hátrányos helyzetek esetére vállal-e törvényben kötelezettséget, és milyet. Míg a köztársasági alkot­mány még azt mondta: „A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jo­got a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszeré­vel valósítja meg”, az Alaptörvény viszont ezt: „Magyarország a szociá­lis biztonságot az (1) bekezdés sze­rinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedé­sek rendszerével valósítja meg.” Ki­került tehát az Alaptörvényből a tár­sadalombiztosítás, vagyis a befize­tés és az ellátás közötti intézményes összefüggésre épülő rendszer, amely a befizetés fejében számon kérhető jogot keletkeztet. Ugyanakkor az Alaptörvényben olvasható olyan más kötelezettség, amely a köztársasági alkotmányban nem szerepelt: „A nagykorú gyermekek kötelesek rá­szoruló szüleikről gondoskodni.” Emlékezzünk: a huszadik száza­di Európa fontos vívmánya volt an­nak a szociális rendszernek a kiépí­tése, amely létbiztonságot és erre épülő emberi méltóságot kínál azok­nak - időseknek, gyerekeknek, be­tegeknek, fogyatékosoknak, mun­kanélkülieknek -, akik nem tudnak maguk gondoskodni megélhetésük­ről. Megszabadította őket attól, hogy családjuk kereső tagjaitól függjenek. Orbán, mint tudjuk, „munkaalapú társadalmat” hirdet, és elutasítja az európai „jóléti társadalmat”. (Folytatás a 12. oldalon) Ocztos István munkája AGORA ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM

Next