Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-06-14 / 24. szám - Márton László: A régiek mi is lehettünk volna - Ketten egy új könyvről • Margócsy István: "…A férfikor nyarában…" - Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról (21. oldal) - Bazsányi Sándor: A gyanú irodalomtörténésze - Ketten egy új könyvről • Margócsy István: "…A férfikor nyarában…" (21. oldal)

A Margócsy István új könyvében ol­vasható közel harminc tanulmány nagy tematikai és problémafelvetési változatosságot mutat. Olvashatunk a kötetben líráról, prózáról, irodalom­történet-írásról, eszmetörténetről, tá­­gabb és szűkebb értelemben vett po­étikai kérdésekről. Olvashatunk az irodalmi kánon Margócsy által évti­zedek óta kutatott főalakjairól, Cso­konaitól Petőfin át a nyugatos klasz­­szikusokig, de reflektorfényben lát­hatunk mellékszereplővé minősült vagy a kánonba soha be nem került alkotókat is, Verseghy Ferenctől Bar­­czafalvi Szabó Dávidon át a költőként fellépő Czuczor Gergelyig. Megtaláljuk a könyvben egy-egy konkrét probléma vizsgálatát, példá­ul annak szemügyre vételét, hogy a határozott névelő kifejlődése a magyar nyelvben miképpen változtatta meg (mondhatni: forgatta fel) az addig be­vált magyar nyelvű verselést; de már ennek a rövid esszének a felvezetésé­ben is olyan gondolatok vannak ex­­onálva, amelyek átsugárzanak a több­i poézissel és poétikával foglalkozó tanulmányra is, mint ez: „[...] a verse­lésnek valamilyen módon kapcsolódnia kell a verselést kitermelő nyelv hang­zásvilágának a versen kívül is érvénye­sülő alapképleteihez. [...] [De] mi van akkor, ha a történelem (a nyelvtörté­net) folyamán nem a verselésnek kul­turális összetevői változnak meg [...], hanem maga a nyelv mozdul el oly módon, hogy alapvetően változnak meg a beszélt nyelvnek (és ennek kö­vetkeztében a verses nyelvhasználat­nak) akusztikus és ritmikai viszo­nyai?” Ilyesfajta kérdésekhez, ilyen kérde­ző attitűdhöz kapcsolódnak aztán azok a tanulmányok, amelyek egy vagy több konkrét problémán keresztül jelensé­gek, döntések (vagy eldöntetlenségek) egész halmazát ragadják meg. Néhány ilyen halmaz: Toldy Ferenc elképzelé­sei a magyaros verselésről (és hogy egy­­általán mi az, létező dolog-e), vagy az antik versformák meggyökerezése a magyar költészetben, vagy hogy mit tartalmaz (takar el) a magyar iroda­lomtörténetben a „felvilágosodás” fo­galma, vagy a magyar irodalomtörté­net-írás teloszának és a hozzá kapcso­lódó esélyeknek (személyes tapaszta­latokon is alapuló) mérlegelése. Ide tartozik egy kérdő mondatos alcímű tanulmány is (Korszakhatár-e 1945 a ma­gyar irodalomban?- a válasz: nem, de per­sze az az igazi kérdés, hogy miért nem) és egy kérdő főcím (Hogyan alakult ki a magyar irodalm filozófiátlanságának tézise? - erre nem adható egyszavas válasz, vi­szont ami adható, az sok szálon kötő­dik az imént említett témákhoz, pél­dául a Toldy által kialakított irodalom­­történeti diskurzushoz, vagy a magyar irodalom valós vagy vélt szubsztanci­ájához, illetve ahhoz a hiedelemhez, miszerint van neki ilyenje). Sűrű szövedékbe ütközik Margó­csy akkor is, amikor Kazinczy műfor­dítói munkásságát, konkrétan az Osz­­szián-átültetést vizsgálja, azon belül pedig azt a problémát, miképpen ad­ható vissza fiktív magyar nyelven a nem létező idegen nyelven írt alkotás. (Ezzel a kérdéssel pályakezdő műfor­dítóként, német barokk irodalommal foglalkozva magam is sokat küszköd­tem, bár rám az 1980-as évek elején nem annyira Kazinczy, inkább a nyom­dokába lépő Vajda Péter tett jelentős hatást.) Mégis nagyívűen komponált, egy­séges kötet ez. Ennek nem a kirajzo­lódó időrend a legfőbb oka, hanem a már említett kérdező attitűd. Margó­csy a legkonkrétabb, leginkább szak­filológiai kérdésről is úgy beszél, hogy ezáltal a magyar irodalom (plusz gon­dolkodói és művelődési hagyomány) egészére kérdez rá. Ha a Vörösmarty reprezentatív Árpád-verséhez készült illusztrációkról van szó, akkor szó esik a korabeli és máig ható történelem­szemlélet jellegzetességeiről is. Ha az a vizsgálat tárgya, hogy miképpen je­lenik meg a tiszaeszlári per a magyar prózában, akkor nemcsak Eötvös Ká­roly és Krúdy írói teljesítményének mérlegelése zajlik, hanem mérlegre ke­rülnek a zsidó asszimilációval kapcso­latos dualizmus kori liberális illúziók is, valamint - ezektől nem függetlenül - az a kérdés, hogy a korabeli regény­forma miért nem tudott érzékeltetni mélyebb összefüggéseket. És fordítva: amikor valami általá­nos vagy sok mindent átfogó dolog­ról beszél, akkor nem tudja nem néz­ni a konkrét példák sokaságát, a fel­bukkanó gesztusokat, megszólaláso­kat, dilemmákat magukat, és nem tud­ja nem észrevenni az irodalomtörté­net­ vagy kritikaírás archeológiájában a minket most foglalkoztató gondok, feladatok előzményeit. E kérdező attitűdhöz nemcsak Mar­gócsy szkepszist és derűt, kételkedést és felfedezői szenvedélyt vegyítő, fia­talos kíváncsisága kell. Hanem a tu­dása is. Nemcsak az évtizedek alatt felhalmozott adatok és szűkebb ösz­­szefüggések, az úgynevezett tárgyi tu­dás, hanem az a képesség is, hogy az irodalomtörténeti tényeket a kortárs irodalom alakítójaként, szerkesztő­ként, kritikusként és fiatalabb iroda­lomértők mestereként szemlélje. Mostani könyvében egyik kedven­cem a Petőfi szerelemfelfogásáról írt esszé. Figyelemre méltó a rámutatás gesztusa: valamiről, ami egyneműnek és magától értetődőnek látszik, észre­­véteti az olvasóval, hogy kibogozható gubanc. Nem elsősorban azzal mond újat korábbi kutatásaihoz képest, hogy hol lépi át Petőfi a biedermeier szerel­mi diskurzus határait (amelyek nem is mindig olyan nagyon szűkösek), vagy hogy miképpen kerül szembe a betel­jesülés individualista extázisa a köz­életi szerepvállalás követelményeivel, hanem azzal, hogy egyszerűen rákér­dez : mit is érthetett Petőfi azon, hogy szerelem? Majd pedig idézetek és elemzések so­kaságával összerakja a választ, és a he­lyenként zavarba ejtő ellentmondások­ban, egyoldalúságokban is fölfedezi Petőfi költői nagyságát. A másik kedvenc a Kalandorok és szi­­rének című Jókai-tanulmány, amely ha­tározottan ellentmond a Jókait ifjúsá­gi íróvá, „nagy mesemondóvá” lemi­nősítő, „fekete” és „fehér” jellemek színre léptetőjeként beállító értelme­zői hagyománynak. Margócsy nem a fantasztikum felől értelmezi újra Jó­kai írói világát, mint Szilasi László tet­te, hanem az akarat szubjektivitásával összekapcsolt epikai többszólamúság felől. A vizsgálódás a fiatal Sőtér Ist­ván egyik, elfeledett és folytatás nél­kül maradt megfigyelésétől indul („Ezt az írót tulajdonképp a lélek, az erkölcs, a kultúra s általában az ember sem ér­dekelte [...]. Számára csak irodalmi témák léteztek. Örök és kimeríthetet­len anyaga a felület volt, s ő tanított meg bennünket igazán annak­­ mély­ségeire”), és eljut saját Petőfi-kutatá­­sainak J­ókai j­ellemábrázolásában való tükröztetéséig. „Csakhogy amit Pető­fi lírailag kiáltott ki, azt Jókai epikai szerkezetbe ültette át - megőrizte a fi­gurákra vonatkoztatott individuális önkény korlátlanságát, ám ugyanak­kor a lírai beszélő radikális egyszemé­­lyűségét természetszerűleg szituálni kényszerült vagy készült, s így akarat­központú hőseinek mégsem monolo­gikus lírai teret, hanem epikus környe­zetet, azaz egymásra is vonatkoztatott, nemegyszer ironikusan is alkalmazott háló­szerkezetet hozott létre.” Befejezésképpen, tekintettel az adott körülményekre, kénytelen vagyok ki­lépni a könyvismertetés keretei közül. Margócsy István, azzal a szemlélettel és tudással, amelyről könyvében is ta­núságot tesz, mostanáig irodalomtudó­sokat és tanárokat nevelt az ELTE böl­csészkarán. Ezt mostantól, egy bizo­nyos döntés következtében, nem tehe­ti. Nem akarok nagy szavakat használ­ni. Nem mondom, hogy ez bűn. Nem mondom, hogy szégyen és gyalázat. Csak annyit mondok, hogy kár. Az egész irodalmi közélet súlyos károsodása. (Márton László 1959-ben született, re­gényíró és műfordító) Ketten egy új könyvről ■ Margócsy István: „...A férfikor nyarában...’1. Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 479 oldal, 3200 Ft MÁRTON LÁSZLÓ: A régiek mi is lehettünk volna Bikácsi Daniela munkája Ha volna értelme „a gyanú irodalom­­történésze” kifejezésnek, akkor az va­lószínűleg csak olyan valakire vonat­kozhatna, aki - per definitionem - jókora gyanakvással fogadná az efféle általá­nosító formulákat. Vagy legalábbis kö­zömbösséggel. Mert ami azt illeti, az efféle bombasztikus meghatározások értelmezgetése helyett ő inkább, en­gedtessék meg neki, a maga irodalom­történészi ügyeivel foglalkozna. Már­pedig a válogatott munkáinak máso­dik (vagyis a 2011-es Petőfi-kísérleteket követő) kötetét közlő Margócsy Ist­ván éppen ilyen valaki volna: úgy vég­zi a gyanú irodalomtörténészének a munkáját, hogy közben egyáltalán nem érzi szükségét valamiféle általá­­nosabb-elméletibb igazolásnak, más szóval nem fűti őt semmiféle kénysze­res vagy küldetéses szerepfelfogáson, netán szerepképviseleten hizlalt ügy- és önigazolásvágy. Azonban a Margócsynak attribu­­tált gyanakvás gyökere (már ha nem holmi alliteráló szókép volna ez csu­pán) nem is annyira a „gyanú herme­­neutikája” típusú általánosítások irán­ti közömbösségben keresendő (per­sze egy kicsit abban is), mint inkább a tanulmányok és elemzések tárgyául választott irodalomtörténeti anyaggal kapcsolatos megszokások, ráfogások, egyszerűsítések és más egyéb bevett módszersémák módszeres lebontásá­ban. (Ahogyan a filozófiai általánosí­tások XX. századi bajnoka, a Margó­­csyval semmiféle alkati rokonságban nem álló Martin Heidegger érti az ál­tala valamiféle fordított építkezésként felfogott destrukció/dekonstrukció szavát: Abban) Mert nézzük csak gyors példa gyanánt (és ebbe a rövid kriti­kába sajnos ennél több nem is fog be­leférni) a szerelem témájának három hangsúlyos felbukkanását a kötetben - Kazinczy szerelmiköltészet-felfogá­­sa, Petőfi szerelmiköltészet-gyakorla­­ta és Móricz Zsigmond Míg új a szere­lem című házasságregénye kapcsán. Az első esetben Margócsy nem is igazán arra figyel, hogyan berzenke­dik a Verseghy-, Kisfaludy Sándor- és Csokonai-versek közönségesebb sze­relemábrázolásától a kényesebb ízlésű Kazinczy (persze egy kicsit arra is), mint inkább arra, mi rejlik az elmarasz­taló ízlésítélet úgymond esztétikai hát­országában, amelynek jegyében a sze­relmi témában járatos költő és fordító „a szerelmi művészetet szublimált és megjelenítésében testetlenített formá­ban képzelte megvalósíthatónak” (150.). A második esetben a szerző a Szabadság szerelem című epigramma „nagy erkölcsi jelszavából ’ kiindulva állítja, hogy „a szerelem költőjének el­könyvelt Petőfi Sándor nem a szere­lem költője, hanem egymástól nagyon eltérő szerelemfelfogásoknak hol egy­idejű, szinkron, hol pedig aszinkron képviselője” (255.), mely előzetes állí­tását utóbb igazolja is - egyfelől gaz­dag motívumelemzéssel, másfelől olyan szemléleti evidenciák nyomatékosítá­sával, mint amilyen például a Petőfi­­kutatók többségének előfeltevésére vo­natkozó megjegyzés: „... mintha min­den kutató vagy értelmező pontosan tudná, mi a szerelem mint olyan, s mint­ha minden kutatónak ugyanolyan sze­relemképzete lett volna, melynek bir­tokában megítélhetővé válhatott, hogy Petőfi személyiségfejlődése milyen fo­kozatokon keresztül, hogyan is érte el az igazi szerelmet, amely tudvalevőleg, kizárólag egyféle és könnyedén meg­határozható tud lenni...’ (259.). És valóban, Margócsy sokszor nem is tesz egyebet, mint hogy nagy kedvvel és ki­fogyhatatlan szenvedéllyel rákérdez a többnyire reflektálatlanul működő, sőt virágzó szemléleti-módszertani meg­alapozatlanságokra, majd jellegzetes irodalomtörténészi akríbiájával újra­meséli az egészet, jelen esetben Pető­fi szerelmi költészetét. Vagy éppen, most már csak röviden utalva a kötet harmadik szerelmi témájú tanulmá­nyára, felhívja a figyelmet Móricz „ká­nonon kívül rekedt művének” (376.) elbeszéléstechnikai értékeire, miköz­ben -jó szokásához híven - szót ejt a nyilvánvaló önéletrajzi jelleg túlhang­súlyozásának, egyáltalán: az életrajzi­lélektani szempont kizárólagos érvé­nyesítésének a veszélyeiről. Egyébként, de nem mellesleg, Margócsy kritikai jellegű tanulmányainak szinte mindig van valamilyen paródiaeleme, amely gazdaságosan megtalálja a helyét a leg­jelentősebb XIX. századi értekezők nyelvén iskolázott irodalomtörténész analitikusan tagolt körmondatokból építkező stílusában, miáltal a klasszi­kus irodalmi tárgyú gondolatmenetek­ben szépen és szabatosan meg is való­sul a gyönyörködtetve tanítás (és ta­nítva gyönyörködtetés) klasszikus kö­vetelménye. A kötet alcímét - Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról - tehát úgy is érthetjük, hogy az irodalomtör­ténész megkísérli lebontani a XIX. és a XX. századi irodalomtörténeti anyag­ról a különböző árnyaltságú és súlyos­­ságú XIX. és XX. századi irodalom­­történeti beidegződéseket, tévképze­­teket és ideológiákat; mint amilyenek például: a Gyulai Pálhoz és az ő Bu­dapesti Szemléjé­ben sűrűn foglalkozta­tott Péterfy Jenőhöz köthető Jókai-ol­­vasásmód, amely az elmélyített lélek­­rajz és valóságábrázolás hiányát kéri számon egy olyan írón, aki inkább - ahogyan a Margócsy által elismerés­sel idézett fiatal (tehát még nem a mar­xista valóságtükrözés dogmájának el­kötelezett) Sőtér István vallja - a felü­leti szépségek mestere volna, vagy a ideologikus irodalomtörténet-írás ha­gyományát betetőző Horváth János „nemzeti klasszicizmus” eszméje, vagy éppen a marxista irodalomszemlélet osztályharcos jellegű futurizmusa, mely utóbbiból bőven volt része a het­venes években pályára kerülő Margó­csynak, aki Petőfi-kutatóként igencsak a saját bőrén tapasztalhatta a Horváth Márton-féle „Lobogónk: Petőfi” jel­szó irodalomtörténeti következménye­it (többek között a nagyhatalmú Pán­­di Pál jóvoltából). És végezetül egy lelketlen felsoro­lás arról, hogy ki mindenki (mi min­den) maradt ki ebből a kritikából, akik (amik) viszont mind benne vannak az irodalomkritikusként is jól ismert Mar­gócsy XIX. és XX. századi tárgyú iro­dalomtörténeti tanulmányainak válo­gatott gyűjteményében (többek akár többször is): Csokonai Vitéz Mihály; Verseghy Ferenc; Barczafalvi Szabó Dávid; Vörösmarty Mihály; Jósika Miklós; Toldy Ferenc; Czuczor Ger­gely; Arany János; Kosztolányi De­zső; Illyés Gyula; Szabó Lőrinc; Weö­res Sándor. És hozzá még az átfogóbb témájú tanulmányok a „magyar iro­dalomtörténetekről”; a felvilágosodás fogalmának irodalomtörténeti hasz­nálhatóságáról; a tiszaeszlári per iro­dalmi ábrázolásairól; 1945-ről mint le­hetséges költészettörténeti korszakha­tárról; a „magyar irodalom filozófiát­lanságának téziséről”... BAZSÁNYI SÁNDOR: A gyanú irodalomtörténésze 2013. JÚNIUS 14. 21 ÉLET ÉS­ 9 IRODALOM

Next