Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-14 / 24. szám - Márton László: A régiek mi is lehettünk volna - Ketten egy új könyvről • Margócsy István: "…A férfikor nyarában…" - Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról (21. oldal) - Bazsányi Sándor: A gyanú irodalomtörténésze - Ketten egy új könyvről • Margócsy István: "…A férfikor nyarában…" (21. oldal)
A Margócsy István új könyvében olvasható közel harminc tanulmány nagy tematikai és problémafelvetési változatosságot mutat. Olvashatunk a kötetben líráról, prózáról, irodalomtörténet-írásról, eszmetörténetről, tágabb és szűkebb értelemben vett poétikai kérdésekről. Olvashatunk az irodalmi kánon Margócsy által évtizedek óta kutatott főalakjairól, Csokonaitól Petőfin át a nyugatos klaszszikusokig, de reflektorfényben láthatunk mellékszereplővé minősült vagy a kánonba soha be nem került alkotókat is, Verseghy Ferenctől Barczafalvi Szabó Dávidon át a költőként fellépő Czuczor Gergelyig. Megtaláljuk a könyvben egy-egy konkrét probléma vizsgálatát, például annak szemügyre vételét, hogy a határozott névelő kifejlődése a magyar nyelvben miképpen változtatta meg (mondhatni: forgatta fel) az addig bevált magyar nyelvű verselést; de már ennek a rövid esszének a felvezetésében is olyan gondolatok vannak exonálva, amelyek átsugárzanak a többi poézissel és poétikával foglalkozó tanulmányra is, mint ez: „[...] a verselésnek valamilyen módon kapcsolódnia kell a verselést kitermelő nyelv hangzásvilágának a versen kívül is érvényesülő alapképleteihez. [...] [De] mi van akkor, ha a történelem (a nyelvtörténet) folyamán nem a verselésnek kulturális összetevői változnak meg [...], hanem maga a nyelv mozdul el oly módon, hogy alapvetően változnak meg a beszélt nyelvnek (és ennek következtében a verses nyelvhasználatnak) akusztikus és ritmikai viszonyai?” Ilyesfajta kérdésekhez, ilyen kérdező attitűdhöz kapcsolódnak aztán azok a tanulmányok, amelyek egy vagy több konkrét problémán keresztül jelenségek, döntések (vagy eldöntetlenségek) egész halmazát ragadják meg. Néhány ilyen halmaz: Toldy Ferenc elképzelései a magyaros verselésről (és hogy egyáltalán mi az, létező dolog-e), vagy az antik versformák meggyökerezése a magyar költészetben, vagy hogy mit tartalmaz (takar el) a magyar irodalomtörténetben a „felvilágosodás” fogalma, vagy a magyar irodalomtörténet-írás teloszának és a hozzá kapcsolódó esélyeknek (személyes tapasztalatokon is alapuló) mérlegelése. Ide tartozik egy kérdő mondatos alcímű tanulmány is (Korszakhatár-e 1945 a magyar irodalomban?- a válasz: nem, de persze az az igazi kérdés, hogy miért nem) és egy kérdő főcím (Hogyan alakult ki a magyar irodalm filozófiátlanságának tézise? - erre nem adható egyszavas válasz, viszont ami adható, az sok szálon kötődik az imént említett témákhoz, például a Toldy által kialakított irodalomtörténeti diskurzushoz, vagy a magyar irodalom valós vagy vélt szubsztanciájához, illetve ahhoz a hiedelemhez, miszerint van neki ilyenje). Sűrű szövedékbe ütközik Margócsy akkor is, amikor Kazinczy műfordítói munkásságát, konkrétan az Oszszián-átültetést vizsgálja, azon belül pedig azt a problémát, miképpen adható vissza fiktív magyar nyelven a nem létező idegen nyelven írt alkotás. (Ezzel a kérdéssel pályakezdő műfordítóként, német barokk irodalommal foglalkozva magam is sokat küszködtem, bár rám az 1980-as évek elején nem annyira Kazinczy, inkább a nyomdokába lépő Vajda Péter tett jelentős hatást.) Mégis nagyívűen komponált, egységes kötet ez. Ennek nem a kirajzolódó időrend a legfőbb oka, hanem a már említett kérdező attitűd. Margócsy a legkonkrétabb, leginkább szakfilológiai kérdésről is úgy beszél, hogy ezáltal a magyar irodalom (plusz gondolkodói és művelődési hagyomány) egészére kérdez rá. Ha a Vörösmarty reprezentatív Árpád-verséhez készült illusztrációkról van szó, akkor szó esik a korabeli és máig ható történelemszemlélet jellegzetességeiről is. Ha az a vizsgálat tárgya, hogy miképpen jelenik meg a tiszaeszlári per a magyar prózában, akkor nemcsak Eötvös Károly és Krúdy írói teljesítményének mérlegelése zajlik, hanem mérlegre kerülnek a zsidó asszimilációval kapcsolatos dualizmus kori liberális illúziók is, valamint - ezektől nem függetlenül - az a kérdés, hogy a korabeli regényforma miért nem tudott érzékeltetni mélyebb összefüggéseket. És fordítva: amikor valami általános vagy sok mindent átfogó dologról beszél, akkor nem tudja nem nézni a konkrét példák sokaságát, a felbukkanó gesztusokat, megszólalásokat, dilemmákat magukat, és nem tudja nem észrevenni az irodalomtörténet vagy kritikaírás archeológiájában a minket most foglalkoztató gondok, feladatok előzményeit. E kérdező attitűdhöz nemcsak Margócsy szkepszist és derűt, kételkedést és felfedezői szenvedélyt vegyítő, fiatalos kíváncsisága kell. Hanem a tudása is. Nemcsak az évtizedek alatt felhalmozott adatok és szűkebb öszszefüggések, az úgynevezett tárgyi tudás, hanem az a képesség is, hogy az irodalomtörténeti tényeket a kortárs irodalom alakítójaként, szerkesztőként, kritikusként és fiatalabb irodalomértők mestereként szemlélje. Mostani könyvében egyik kedvencem a Petőfi szerelemfelfogásáról írt esszé. Figyelemre méltó a rámutatás gesztusa: valamiről, ami egyneműnek és magától értetődőnek látszik, észrevéteti az olvasóval, hogy kibogozható gubanc. Nem elsősorban azzal mond újat korábbi kutatásaihoz képest, hogy hol lépi át Petőfi a biedermeier szerelmi diskurzus határait (amelyek nem is mindig olyan nagyon szűkösek), vagy hogy miképpen kerül szembe a beteljesülés individualista extázisa a közéleti szerepvállalás követelményeivel, hanem azzal, hogy egyszerűen rákérdez : mit is érthetett Petőfi azon, hogy szerelem? Majd pedig idézetek és elemzések sokaságával összerakja a választ, és a helyenként zavarba ejtő ellentmondásokban, egyoldalúságokban is fölfedezi Petőfi költői nagyságát. A másik kedvenc a Kalandorok és szirének című Jókai-tanulmány, amely határozottan ellentmond a Jókait ifjúsági íróvá, „nagy mesemondóvá” leminősítő, „fekete” és „fehér” jellemek színre léptetőjeként beállító értelmezői hagyománynak. Margócsy nem a fantasztikum felől értelmezi újra Jókai írói világát, mint Szilasi László tette, hanem az akarat szubjektivitásával összekapcsolt epikai többszólamúság felől. A vizsgálódás a fiatal Sőtér István egyik, elfeledett és folytatás nélkül maradt megfigyelésétől indul („Ezt az írót tulajdonképp a lélek, az erkölcs, a kultúra s általában az ember sem érdekelte [...]. Számára csak irodalmi témák léteztek. Örök és kimeríthetetlen anyaga a felület volt, s ő tanított meg bennünket igazán annak mélységeire”), és eljut saját Petőfi-kutatásainak Jókai jellemábrázolásában való tükröztetéséig. „Csakhogy amit Petőfi lírailag kiáltott ki, azt Jókai epikai szerkezetbe ültette át - megőrizte a figurákra vonatkoztatott individuális önkény korlátlanságát, ám ugyanakkor a lírai beszélő radikális egyszemélyűségét természetszerűleg szituálni kényszerült vagy készült, s így akaratközpontú hőseinek mégsem monologikus lírai teret, hanem epikus környezetet, azaz egymásra is vonatkoztatott, nemegyszer ironikusan is alkalmazott hálószerkezetet hozott létre.” Befejezésképpen, tekintettel az adott körülményekre, kénytelen vagyok kilépni a könyvismertetés keretei közül. Margócsy István, azzal a szemlélettel és tudással, amelyről könyvében is tanúságot tesz, mostanáig irodalomtudósokat és tanárokat nevelt az ELTE bölcsészkarán. Ezt mostantól, egy bizonyos döntés következtében, nem teheti. Nem akarok nagy szavakat használni. Nem mondom, hogy ez bűn. Nem mondom, hogy szégyen és gyalázat. Csak annyit mondok, hogy kár. Az egész irodalmi közélet súlyos károsodása. (Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító) Ketten egy új könyvről ■ Margócsy István: „...A férfikor nyarában...’1. Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 479 oldal, 3200 Ft MÁRTON LÁSZLÓ: A régiek mi is lehettünk volna Bikácsi Daniela munkája Ha volna értelme „a gyanú irodalomtörténésze” kifejezésnek, akkor az valószínűleg csak olyan valakire vonatkozhatna, aki - per definitionem - jókora gyanakvással fogadná az efféle általánosító formulákat. Vagy legalábbis közömbösséggel. Mert ami azt illeti, az efféle bombasztikus meghatározások értelmezgetése helyett ő inkább, engedtessék meg neki, a maga irodalomtörténészi ügyeivel foglalkozna. Márpedig a válogatott munkáinak második (vagyis a 2011-es Petőfi-kísérleteket követő) kötetét közlő Margócsy István éppen ilyen valaki volna: úgy végzi a gyanú irodalomtörténészének a munkáját, hogy közben egyáltalán nem érzi szükségét valamiféle általánosabb-elméletibb igazolásnak, más szóval nem fűti őt semmiféle kényszeres vagy küldetéses szerepfelfogáson, netán szerepképviseleten hizlalt ügy- és önigazolásvágy. Azonban a Margócsynak attributált gyanakvás gyökere (már ha nem holmi alliteráló szókép volna ez csupán) nem is annyira a „gyanú hermeneutikája” típusú általánosítások iránti közömbösségben keresendő (persze egy kicsit abban is), mint inkább a tanulmányok és elemzések tárgyául választott irodalomtörténeti anyaggal kapcsolatos megszokások, ráfogások, egyszerűsítések és más egyéb bevett módszersémák módszeres lebontásában. (Ahogyan a filozófiai általánosítások XX. századi bajnoka, a Margócsyval semmiféle alkati rokonságban nem álló Martin Heidegger érti az általa valamiféle fordított építkezésként felfogott destrukció/dekonstrukció szavát: Abban) Mert nézzük csak gyors példa gyanánt (és ebbe a rövid kritikába sajnos ennél több nem is fog beleférni) a szerelem témájának három hangsúlyos felbukkanását a kötetben - Kazinczy szerelmiköltészet-felfogása, Petőfi szerelmiköltészet-gyakorlata és Móricz Zsigmond Míg új a szerelem című házasságregénye kapcsán. Az első esetben Margócsy nem is igazán arra figyel, hogyan berzenkedik a Verseghy-, Kisfaludy Sándor- és Csokonai-versek közönségesebb szerelemábrázolásától a kényesebb ízlésű Kazinczy (persze egy kicsit arra is), mint inkább arra, mi rejlik az elmarasztaló ízlésítélet úgymond esztétikai hátországában, amelynek jegyében a szerelmi témában járatos költő és fordító „a szerelmi művészetet szublimált és megjelenítésében testetlenített formában képzelte megvalósíthatónak” (150.). A második esetben a szerző a Szabadság szerelem című epigramma „nagy erkölcsi jelszavából ’ kiindulva állítja, hogy „a szerelem költőjének elkönyvelt Petőfi Sándor nem a szerelem költője, hanem egymástól nagyon eltérő szerelemfelfogásoknak hol egyidejű, szinkron, hol pedig aszinkron képviselője” (255.), mely előzetes állítását utóbb igazolja is - egyfelől gazdag motívumelemzéssel, másfelől olyan szemléleti evidenciák nyomatékosításával, mint amilyen például a Petőfikutatók többségének előfeltevésére vonatkozó megjegyzés: „... mintha minden kutató vagy értelmező pontosan tudná, mi a szerelem mint olyan, s mintha minden kutatónak ugyanolyan szerelemképzete lett volna, melynek birtokában megítélhetővé válhatott, hogy Petőfi személyiségfejlődése milyen fokozatokon keresztül, hogyan is érte el az igazi szerelmet, amely tudvalevőleg, kizárólag egyféle és könnyedén meghatározható tud lenni...’ (259.). És valóban, Margócsy sokszor nem is tesz egyebet, mint hogy nagy kedvvel és kifogyhatatlan szenvedéllyel rákérdez a többnyire reflektálatlanul működő, sőt virágzó szemléleti-módszertani megalapozatlanságokra, majd jellegzetes irodalomtörténészi akríbiájával újrameséli az egészet, jelen esetben Petőfi szerelmi költészetét. Vagy éppen, most már csak röviden utalva a kötet harmadik szerelmi témájú tanulmányára, felhívja a figyelmet Móricz „kánonon kívül rekedt művének” (376.) elbeszéléstechnikai értékeire, miközben -jó szokásához híven - szót ejt a nyilvánvaló önéletrajzi jelleg túlhangsúlyozásának, egyáltalán: az életrajzilélektani szempont kizárólagos érvényesítésének a veszélyeiről. Egyébként, de nem mellesleg, Margócsy kritikai jellegű tanulmányainak szinte mindig van valamilyen paródiaeleme, amely gazdaságosan megtalálja a helyét a legjelentősebb XIX. századi értekezők nyelvén iskolázott irodalomtörténész analitikusan tagolt körmondatokból építkező stílusában, miáltal a klasszikus irodalmi tárgyú gondolatmenetekben szépen és szabatosan meg is valósul a gyönyörködtetve tanítás (és tanítva gyönyörködtetés) klasszikus követelménye. A kötet alcímét - Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról - tehát úgy is érthetjük, hogy az irodalomtörténész megkísérli lebontani a XIX. és a XX. századi irodalomtörténeti anyagról a különböző árnyaltságú és súlyosságú XIX. és XX. századi irodalomtörténeti beidegződéseket, tévképzeteket és ideológiákat; mint amilyenek például: a Gyulai Pálhoz és az ő Budapesti Szemléjében sűrűn foglalkoztatott Péterfy Jenőhöz köthető Jókai-olvasásmód, amely az elmélyített lélekrajz és valóságábrázolás hiányát kéri számon egy olyan írón, aki inkább - ahogyan a Margócsy által elismeréssel idézett fiatal (tehát még nem a marxista valóságtükrözés dogmájának elkötelezett) Sőtér István vallja - a felületi szépségek mestere volna, vagy a ideologikus irodalomtörténet-írás hagyományát betetőző Horváth János „nemzeti klasszicizmus” eszméje, vagy éppen a marxista irodalomszemlélet osztályharcos jellegű futurizmusa, mely utóbbiból bőven volt része a hetvenes években pályára kerülő Margócsynak, aki Petőfi-kutatóként igencsak a saját bőrén tapasztalhatta a Horváth Márton-féle „Lobogónk: Petőfi” jelszó irodalomtörténeti következményeit (többek között a nagyhatalmú Pándi Pál jóvoltából). És végezetül egy lelketlen felsorolás arról, hogy ki mindenki (mi minden) maradt ki ebből a kritikából, akik (amik) viszont mind benne vannak az irodalomkritikusként is jól ismert Margócsy XIX. és XX. századi tárgyú irodalomtörténeti tanulmányainak válogatott gyűjteményében (többek akár többször is): Csokonai Vitéz Mihály; Verseghy Ferenc; Barczafalvi Szabó Dávid; Vörösmarty Mihály; Jósika Miklós; Toldy Ferenc; Czuczor Gergely; Arany János; Kosztolányi Dezső; Illyés Gyula; Szabó Lőrinc; Weöres Sándor. És hozzá még az átfogóbb témájú tanulmányok a „magyar irodalomtörténetekről”; a felvilágosodás fogalmának irodalomtörténeti használhatóságáról; a tiszaeszlári per irodalmi ábrázolásairól; 1945-ről mint lehetséges költészettörténeti korszakhatárról; a „magyar irodalom filozófiátlanságának téziséről”... BAZSÁNYI SÁNDOR: A gyanú irodalomtörténésze 2013. JÚNIUS 14. 21 ÉLET ÉS 9 IRODALOM