Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-18 / 42. szám - Konrád György: A szabadság paradoxonai • Feuilleton (13. oldal)
KONRÁD GYÖRGY: itI A szabadság paradoxonai Vörös posztó voltam a különböző helyi szamarak szemében, akár mint zsidó, akár mint polgár, és úgy is, mint a könyveim szerzője, amelyeket államellenes izgatásnak minősítettek, én viszont azokat antipolitikus szövegeknek tartottam. Valóban nem kívánom, hogy a politikusoknak sok hatalma legyen, mert nem csupán a jó közérzetemet és a szabadságomat, de időnként az életemet is féltenem kellett tőlük. Keverednek országainkban az etatizáció és a polgárosodás tünetei; kérdés, hogy melyik irányzat lesz tartósan a meghatározó. Az 1989-es fordulat előtt fél lábbal a börtönben voltam, mert a büntető törvénykönyv 127/ b. paragrafusa értelmében illegálisan kiadott írásaim nagy nyilvánosság előtt kifejtett államellenes izgatásnak voltak minősíthetők, és a szerző értük kettőtől nyolc évig terjedhető elzárással lett volna büntethető. Valójában csupán hat napot ültem letartóztatásban. Másokat, korábban, kéziratban terjesztett röpiratokért hosszú évekre bebörtönöztek, de a cenzúra fokozatosan lanyhult, és én a hetvenes-nyolcvanas években kísérletképpen többet engedtem meg magamnak. Azt mondtam, ha gondolkodó embereket bezárhatnak azért, amit írnak, akkor elvész a törvény szó értelme. 1988. június tizenhatodikán, Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének harmincadik évfordulóján, még ezren voltunk a parlament előtti Kossuth téren, és táncolt a hátunkon a gumibot. Egy év múlva, a Hősök terén egy kicsit többen lettünk, úgy százezren, és nem kaptunk a hátunkra semmit sem, hacsak a szabadság terhét nem. Intézményes biztosítékokkal véglegesíteni kellett a cenzúra eltörlését. 1989-ben még tarthattam attól, hogy könyveim megjelenése múló széljárás, ideiglenes kurzus. Amíg nincsen többpártrendszerű, szellemében is plurális és liberális, tehát a kisebbséget és az egyént is tisztelő, parlamentáris demokrácia, addig a publikációs szabadság visszavonható. A fordulat ideje táján nagy volt a hemzsegés. Nem állt készen rendelkezésünkre a szabad és méltányos viselkedés stílusa. Tapasztaltuk, hogy a zagyva hangoskodók ugyancsak szóhoz jutnak, a tisztább fejűek közül pedig mind többen félreállnak. Időközben Magyarországon is kiépült az európai jogállam, fékekkel és ellensúlyokkal, ahogy illik. Úgyhogy a jelenlegi, jobboldali populista kormánynak 2010 óta volt mit tövig lebontania, egy vezéri pártállam kiépítése érdekében. Nem nagyon reménykedtem abban, hogy polgártársaim mentesítik majd a konfliktusokat egymás erkölcsi megvádolásától. Eddig sem gyakorolták ezt az önmegtartóztatást, valószínű, hogy ezután sem fogják, amivel jelzem, hogy polgártársaimat gyerekkorom óta némi gyanakvással méregetem. Egy ország egyszer csak megkölt egy hiányt, és a szabadság szótól vibrálni kezd. Nem mindig vibrált ennek a szónak az érintésétől, és sejtettem, hogy az annus mirabilis, 1989 után ez nem is fog sokáig így maradni. A tapasztalás arra tanított, hogy mi itt Kelet- és Délkelet-Európában tudva-tudatlan macchiavellisták vagyunk. Más szóval hajlamosak vagyunk a kormányzó párt mindenhatóságát, a törvények önkényes csűrcsavargatását a rendszer természettörvényének tartani, azt is normálisnak tekintve, hogy az államhatalom meggazdagodáshoz vezető családi-baráti-politikai maffiaszerveződéssé alakul át. Mivel a gengsztergyakorlat fennkölt igazolást igényel, a tisztelt társaság vallásos-nacionalista mitológiával és retorikával díszeleg. Ha az elsőszámú vezető után a hierarchiában jelentős űr tátong, akkor a kötelezően nemzetinek mondott állami költségvetésből meghökkentően sok jut arra az élvezetre, hogy a futballrajongó kormányfő a szülőfalusi kertje végéből egy kiskapun, házi öltözékben átsétálhasson a nagy embertömeg befogadására alkalmas, de még üres betonkoloszszus stadionba, amelynek meghökkentő méretét saját nagysága tükrének is tekintheti. Polgártársam naiv balek lenne, ha nem helyezkedne bármely politikai kérdés megítélésében jó előre a cinizmus álláspontjára. De mert a cinizmus a vérében van, s mert valóságítéletét a dolgok cinizmusa igazolja, vallásos követelmény lenne azt várni tőle, hogy értékítéletét vonatkoztassa el ettől a tapasztalattól, és valami erkölcsi princípiumra alapozza. Ha a polgár a világot sósnak érzékeli, ő maga miért legyen édes? Városszociológus koromban, a hetvenes években nyílt cenzúraszegésre határoztam el magam, úgy véltem, hogy lelépni és kívülről hazabeszélni nem az igazi, a hatalomha súlyát magamra kell mérnem. Egy nyugat-berlini ösztöndíj évében erőt akartam gyűjteni, nyugaton befejezni a soron következő könyvemet, biztonságba helyezni a kéziratot, elindítani a kiadását, és aztán hazajönni. Akkor már történhet, ami történni akar. Amikor hazajöttem, elkobozták tőlem a nyugaton megjelent magyar nyelvű könyveimet, mert államellenes izgatást tartalmaztak, s amikor a vámos főtisztnőt arról próbáltam meggyőzni, hogy engem ezek a könyvek már nem tudnak felizgatni, hiszen én írtam őket, a hölgy megvesztegethetetlenül mosolygott: „Ön ezt régebben írta, hátha elfelejtette, jobb, ha nem jut az eszébe, hogy mi mindent összeírt az író úr.” Ha utaztam, biztos lehettem benne, hogy a vámos megtalálna minden papírszeletet, útitáskám legrejtettebb szögletében is, minden cédulát kitapogatna, jó füle van a legfinomabb zörgéshez is, és mosolyog, mint aki győzött. Nem tudta azonban, hogy jön a kéziratért egy ártatlan nagynéni, hogy viszi egy nyugati kultúrattasé, vagy a felesége, nagy autójában szállítja kézirataim súlyos bőröndjét az alkancellár, vagy füzeteket a pilótabarát és a szélsőbaloldali történész. Filmvetítés után Aczél miniszterelnök-helyettes kedvesen, udvariasan karon fogta barátnőmet, és azt duruzsolta, mondja meg nekem, hogy jó író sohasem csempészhet kéziratot, mert elkapják. Fittyfenét kapnak el, öreg kéziratcsempész vagyok, replikáztam, és idéztem a legendás utcanőt, hogy „Én még mindig kurva leszek Miskolcon, amikor maga már régen nem lesz itt rendőrkapitány!” Ezt mondtam a kiadómnak, aki egykor a katonai titkosrendőrség parancsnoka volt, akit a nagyobbik titkosszolgálat letartóztatott, megkínzott, de szabadulása után a párt a kultúra frontjára vezényelte át. Nem sokkal a szívhalála előtt eljött egy illegális összejövetelre meghallgatni a felolvasásomat, ült a padlón az ifjú ellenzékiek között. Tetszett neki a felolvasott szöveg, és azt mondta, kiadná, persze némi húzásokkal, ha nem követnék el újra meg újra merényleteket a népköztársaság jó hírnevével szemben. Az egérfogóba volt út befelé, de nem volt út belőle kifelé, éreztem, hogy rám zárul az ajtó. A nyolcvankilences fordulat előtt jó állandó volt városomban, Budapesten a feladatmegkerülő undor, a megvalósulatlanság akasztófahumora és az együtt búsongás, hogy velünk valami roszszat tettek, és hogy lecserélt parasztok vagyunk a sakkjátszmában. Éveink és tapasztalatunk gyarapodása nyomán felismerjük a dühös elkötelezettet mindenféle ideológiai divat jelmezében. Gyerekfejjel ilyennek láthattam a harcos antiszemitát, aztán láttam, nem kell éppen csak a zsidókat utálniuk, mást is lehet, sőt, lehetnek ők maguk zsidók is. Ismerem már a kollektív harag szószólóit, ismerem a merev tekintetüket és az érzelgős beszédüket. Szembetűnő, hogy ösztönszerű ellenszenvet éreznek a szabadság és a megértés ikerszellemével szemben. Tudom, hogy nem vagyok biztonságban ott, ahol a vallás és az állam, az ideológia és a rendőrség egyesülni hajlamos, ott, ahol a helyi hülyeségnek sikerül elérnie, hogy őfelsége egyben őszentsége is legyen. Ismerjük el, a helyi hülyeség módfelett sikeresélyes. Van annak valami vonzóereje: mindent egy gondolatra visszavezetni, és abból levezetni az összes többit. Szívünk mélyén otthonos a fundamentalista Szent Egyszerűség, amely vallásosan gyűlöli a bonyolultabbat. A kollektív egocentrizmus hasonlóképpen megnyugtató, mint a geocentrikus világkép. A helyi hülyének megvan a morálja: egyetlen közösséggel azonosul, feltétel nélkül, természetesen a tiéddel, bármit művel: a tied. Aki csak feltételesen azonosul, az a helyi hülye szemében áruló. Tetőtől talpig, tréfát nem ismerő komor rajongással legyél annak a közösségnek a tagja, amelyhez tartozol. Az idegen félelmetes, a rendes helyi hülye magától értetődően etnocentrikus és xenofób. Ha kínálkozik valami jó kis helyi fasizmus, népi felemelkedés a dühös nyárspolgáriságba, akkor ő fülig mártózik bele. Az ideális helyi hülye a családjával leereszkedő, s azzal, akitől függ, szolgai. A rendes helyi hülye gyötrődik attól, ha sok szempontot kell egyeztetnie. Mondják meg neki, hogy mit tegyen, a szabadság terhes és nyomasztó, erőskezű gazdára vágyik, és kétes a szolgálat neki. A fordulat előtt a szabadságvédő nyilatkozatok kézbesítőit az aláírásra felkértek egyik része utalta: kuvikok, a baj küldöttei. Kedves asszonyok elküldték férjük mellől a morálkísértőt. Ne hozd nekünk ezeket a lapokat! Ne hozd a nyakunkra a rendőrséget! A férjének most az életműkiadását kell sajtó alá rendeznie. Ezért élt, ezért dolgozott, és most ezt holmi aláírás miatt kockáztassa? Volt, aki azt gondolta, hogy az aláírók és az aláírást kérők provokátorok és halálmadarak. Megesik, hogy a könyv elveszti a hitelét az aláírás nélkül. Vállalni kell a könyveink szellemét. Mi újuk őket, aztán ők rendezik a sorsunkat. Ki-be tiltott, feketelistás, törvényszegő önkiadó lettem, mert a szabad fogalmazást mindenfajta állami igény és balítélet fölé helyeztem. Önkiadó társaimat, a demokratikus ellenzéket leginkább az előítéletmentes szolidaritás tehetségéért választottam. Tudom, hogy a nyugati versenyetika nem igazolja a hátrányokat is vállaló összetartást. Az értelmes önzés nem diktál ilyen gesztusokat. 1989 tavaszán, úgy ígérkezett, hogy a könyveim ismét megvásárolhatók lesznek a könyvesboltokban, és ennek örültem. 1988-89-ben a magyar nemzet elérkezett a legérdekesebb kísérletéhez. Most ezt a kényelmetlen ruhát szép nyugodtan levetjük, gondoltam. Ez bizony történelem volt, demokratikus forradalom zajlott a polgári jogok helyreállításáért. Komor elme azonban ott láthatta a más színű restauráció ördögének az árnyát a falon. A szabadság újgazdagjai kezdetben hajlamosak elfeledkezni tegnapi óvatosságukról, ilyenkor morális láz uralkodik, ami érdekes, de nemcsak vonzó. Hogy két szürke úr közül ki legyen a kormányfő egy időre, ez bizony nem olyan nagyon érdekes kérdés, de ide el kell jutnunk. Akarnunk kell a kiérlelt demokráciák megbízható unalmát, és addig nem nyugodhatunk, amíg a kormánypárt felváltása egy másik párttal már nem jelent egyszersmind rendszerváltozást. Ennél kevesebbet akarni nem lehet. Van kitüntetett idő, felszabadulás és összeomlás, ez a fordulat két arca. Kimásztunk az állami teljhatalom alól, és megtapasztaltuk a szabadság paradoxonait, de nem vágytunk-e visszabújni apaállam rendjébe? Nem tetszett a nagykorúság? Jobb lett volna kiskorúnak lenni? Ki tudja, hogy mikor vagyok én, és mikor vagyok mi? Folytonosan csúszkálunk a személyes énünk és a kollektív énünk között. Most éppen csak én vagyok, aztán mi vagyok a többiekkel együtt, akikkel egy érzelmes közös ént alkotunk. A vereség úgy kezdődik, hogy a tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk, néhányunknak azonban sarktétele, hogy a szabadság erősebb, ezért a játékot nem adjuk fel. Azt tesszük, amit meg tudunk tenni, bűnbánatot nem mutatunk, és nincs kedvünk belenyugodni a dolgok végzetességébe. Habár értelmiségieknek a gondolatszabadság a legfontosabb, Magyarországon a közelmúltban szokás lett elpártolni a szabadság szellemétől, vagy előre megrémülni várható eltűnésétől, kész tényként fogadva el, hogy nemsokára nincs többé, mert lehetséges, hogy ez a rezignáció a közeljövőben csakugyan veszni hagyja. A téveteg nép nem fogta fel, hogy milyen veszendő ez a mi legnagyobb közös kincsünk: a szabadság. Valóságos volt a politikai hangulatváltozás, amely egy vezéri tekintélyuralomba torkollott. Mintha honfitársaim demokratikus ösztöne és érzékenysége bizonytalanodott volna el, úgy látszott, hogy a többség helyesli is a saját vereségét. Hogy mit vesztettünk el a szabadsággal, hogy milyen az, amikor megmukkanásunkért kirúgnak, azt csak utólag tudja a magyarok többsége felfogni. A jobb, illetőleg szélsőjobboldali politikai irányváltozás megpróbálja a magyar állampolgárokat a nemzet nevében megregulázni, mondván, hogy fékevesztettek már individualista liberális elrugaszkodásaikban. Médiatörvényről beszéltünk, de a lényeg a sajtó és a kulturális szabadság elfojtása volt. Azt lopták el, ami a nyilvános és a földalatti demokratikus mozgalom célja és 1989 csodája volt. Keletkezett egy újfajta, de nem előzmény nélkül kiépülő diktatúra. Újszerűsége abban áll, hogy az Európai Unión belül próbál létezni és hatni. A fordulat előtt a szolidaritás és az árulás antinómiája kötötte le az erkölcsi reflexiót, úgy látszott, hogy ez a legfontosabb. Politika az irodalomban? Az író átadja magát valamelyik közhelycsaládnak. Antipolitika? Nem bedőlni. Látom, hogy ez is csirkefogó lesz, az is csirkefogó lesz, ha megkísértik, ha mód nyílik rá, megvan hozzá a tehetsége. Akinek a csirkefogás nem megy, az vesztes marad. Bennem viszont negyven évvel ezelőtt, 1973-ban, amikor állásomból a politikai rendőrség felszólítására elbocsátottak, mintha az osztályteremből kiküldtek volna a játszótérre, a kaland gyerekkori öröme párosult a bizonytalanság érzésével. Azóta is ezért a szabadságért dolgozom. — A politikusok és a valamirevaló írók értékrendszerét rivális értékrendszereknek tekintem. Munkájában az író senki embernek nem lehet alárendelve. Mivelhogy életem túlnyomó részét olyan országban töltöttem, ahol az állam hatalma túlságosan nagy, a civil polgáré pedig túlságosan csekély, gyanakvó lettem. Felismerem a hazafias lojalitásban rejlő hiszékenységet, sőt: ostobaságot. Az írónak nem a lojalitás a dolga, hanem a tisztánlátás, az elnyomó államokkal szemben különösen, de még a demokratikus államokkal szemben is. Hatalmat a tudásnak? Lehetetlen, a hatalom a középszerűeké. Az államok vezetői a nyelvet inkább harcra, mint gondolkodásra használják. Ők a tömegekhez szólnak, az irodalom a magányos olvasóhoz szól. Az irodalom szabadsága és az elkötelezettség fogalma tagadja egymást. A hivatalos állami művész tavalyi hó, de a tegnapi lázadó is az, mind a keleti, mind pedig a nyugati válfaja. A félelem megint körülkeríti a szíveket? A szavak és a szimbólumok mérkőzésében a szabadság barátai nem maradhatnak alul. A forradalmak korának szabadságeszméje, a másoktól való szabadság, uralmi rendszerek megroppantása. Mi, alul levők, ledobjuk magunkról a felül levőket. A legegyszerűbb a szabadságról az én-te viszonylatban gondolkozni. Freud óta megjelenik az én-én viszonylat jelentősége, de mindig az alul lévő vadat akarják felszabadítani. Regényes utazások a hátsó gondolatok világában. Feladhatnám magamnak az önuralom szabadságának a leckéjét. A fegyelemválasztás szabadságának is bámulatos változatossága van. Válsághullámokban a növekvő fogyasztás szabadságára épülő erkölcsi rend sebeket kap. Tanuljuk a szabadságot fájdalmainktól, és a derűt a csapásban, hogy akkor is világítsunk, amikor rossz nekünk. A szabadság nő vagy csökken, állandó mozgásban van, él, mozog, szelektől ingatott, függő, mobil. Az emberi méltóság titka: nevetni tudás az akadályokon. Ezeket, ha túl komolyan veszem, fölértékelem és túlerőhöz juttatom. A szabad ember rögtönöz, közelségében várjuk, hogy jöjjön a váratlan, kíváncsiak vagyunk, hogy most mi következik, várjuk az élet vidám győzelmét a köznapi agónia felett. A szabadságjogok védelmének nemcsak ott van dolga, ahol nincs demokrácia, de ott is, ahol van, mert jöhet egy új divat, és nem lehetetlen, hogy fiatal szívek dobbannak érte, mert jobban tetszenek nekik a nagyapák, mint az apák elfogultságai. Az új politikai divatok általában erőt mutatnak és kellő gorombaságot tanúsítanak az ellenük szólókkal szemben. Kénytelenek vagyunk történelmi edzettségünkre hagyatkozni, ha a kedvező folyamat néha megtorpan, sőt visszaesik, és állhatatosan bízni abban, hogy a tisztánlátás és a szabadság derűje felülkerekedik otthonunkban. A szabadság életgyakorlat, szembesülés a másikkal és edződés a próbatételekben. Bozóki Péter: Út a hegyek közt, 2008 2013. OKTÓBER 18. ) K FEUILLETON ÉLET ÉS IRODALOM