Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-10-18 / 42. szám - Konrád György: A szabadság paradoxonai • Feuilleton (13. oldal)

KONRÁD GYÖRGY: i­t­I A szabadság paradoxonai Vörös posztó voltam a különböző helyi szama­rak szemében, akár mint zsidó, akár mint polgár, és úgy is, mint a könyveim szerzője, amelyeket államellenes izgatásnak minősítettek, én viszont azokat antipolitikus szövegeknek tartottam. Va­lóban nem kívánom, hogy a politikusoknak sok hatalma legyen, mert nem csupán a jó közérze­temet és a szabadságomat, de időnként az élete­met is féltenem kellett tőlük. Keverednek orszá­gainkban az etatizáció és a polgárosodás tüne­tei; kérdés, hogy melyik irányzat lesz tartósan a meghatározó. Az 1989-es fordulat előtt fél lábbal a börtön­ben voltam, mert a büntető törvénykönyv 127/ b. paragrafusa értelmében illegálisan kiadott írá­saim nagy nyilvánosság előtt kifejtett államelle­nes izgatásnak voltak minősíthetők, és a szerző értük kettőtől nyolc évig terjedhető elzárással lett volna büntethető. Valójában csupán hat napot ültem letartóztatásban. Másokat, korábban, kéz­iratban terjesztett röpiratokért hosszú évekre be­börtönöztek, de a cenzúra fokozatosan lanyhult, és én a hetvenes-nyolcvanas években kísérletkép­pen többet engedtem meg magamnak. Azt mondtam, ha gondolkodó embereket be­zárhatnak azért, amit írnak, akkor elvész a tör­vény szó értelme. 1988. június tizenhatodikán, Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének harmin­cadik évfordulóján, még ezren voltunk a parla­ment előtti Kossuth téren, és táncolt a hátunkon a gumibot. Egy év múlva, a Hősök terén egy ki­csit többen lettünk, úgy százezren, és nem kap­tunk a hátunkra semmit sem, hacsak a szabad­ság terhét nem. Intézményes biztosítékokkal vég­legesíteni kellett a cenzúra eltörlését. 1989-ben még tarthattam attól, hogy könyveim megjele­nése múló széljárás, ideiglenes kurzus. Amíg nin­csen többpártrendszerű, szellemében is plurális és liberális, tehát a kisebbséget és az egyént is tisz­telő, parlamentáris demokrácia, addig a publiká­ciós szabadság visszavonható. A fordulat ideje táján nagy volt a hemzsegés. Nem állt készen rendelkezésünkre a szabad és méltányos viselkedés stílusa. Tapasztaltuk, hogy a zagyva hangoskodók ugyancsak szóhoz jut­nak, a tisztább fejűek közül pedig mind többen félreállnak. Időközben Magyarországon is ki­épült az európai jogállam, fékekkel és ellensú­lyokkal, ahogy illik. Úgyhogy a jelenlegi, jobb­oldali populista kormánynak 2010 óta volt mit tövig lebontania, egy vezéri pártállam kiépítése érdekében. Nem nagyon reménykedtem abban, hogy polgártársaim mentesítik majd a konfliktu­sokat egymás erkölcsi megvádolásától. Eddig sem gyakorolták ezt az önmegtartóztatást, való­színű, hogy ezután sem fogják, amivel jelzem, hogy polgártársaimat gyerekkorom óta némi gya­nakvással méregetem. Egy ország egyszer csak megkölt egy hiányt, és a szabadság szótól vibrálni kezd. Nem min­dig vibrált ennek a szónak az érintésétől, és sej­tettem, hogy az annus mirabilis, 1989 után ez nem is fog sokáig így maradni. A tapasztalás arra tanított, hogy mi itt Kelet- és Délkelet-Európában tudva-tudatlan macchia­­vellisták vagyunk. Más szóval hajlamosak va­gyunk a kormányzó párt mindenhatóságát, a tör­vények önkényes csűrcsavargatását a rendszer természettörvényének tartani, azt is normálisnak tekintve, hogy az államhatalom meggazdagodás­hoz vezető családi-baráti-politikai maffiaszerve­­ződéssé alakul át. Mivel a gengsztergyakorlat fennkölt igazolást igényel, a tisztelt társaság vallásos-nacionalista mitológiával és retorikával díszeleg. Ha az első­számú vezető után a hierarchiában jelentős űr tá­tong, akkor a kötelezően nemzetinek mondott állami költségvetésből meghökkentően sok jut arra az élvezetre, hogy a futballrajongó kormány­fő a szülőfalusi kertje végéből egy kiskapun, házi öltözékben átsétálhasson a nagy embertömeg befogadására alkalmas, de még üres betonkolosz­­szus stadionba, amelynek meghökkentő méretét saját nagysága tükrének is tekintheti. Polgártársam naiv balek lenne, ha nem helyez­kedne bármely politikai kérdés megítélésében jó előre a cinizmus álláspontjára. De mert a ciniz­mus a vérében van, s mert valóságítéletét a dol­gok cinizmusa igazolja, vallásos követelmény len­ne azt várni tőle, hogy értékítéletét vonatkoztas­sa el ettől a tapasztalattól, és valami erkölcsi prin­cípiumra alapozza. Ha a polgár a világot sósnak érzékeli, ő maga miért legyen édes? Városszociológus koromban, a hetvenes évek­ben nyílt cenzúraszegésre határoztam el magam, úgy véltem, hogy lelépni és kívülről hazabeszél­ni nem az igazi, a hata­lomha súlyát magamra kell mérnem. Egy nyugat-berlini ösztöndíj évé­ben erőt akartam gyűjteni, nyugaton befejezni a soron következő könyvemet, biztonságba helyez­ni a kéziratot, elindítani a kiadását, és aztán ha­zajönni. Akkor már történhet, ami történni akar. Amikor hazajöttem, elkobozták tőlem a nyuga­ton megjelent magyar nyelvű könyveimet, mert államellenes izgatást tartalmaztak, s amikor a vá­mos főtisztnőt arról próbáltam meggyőzni, hogy engem ezek a könyvek már nem tudnak felizgat­ni, hiszen én írtam őket, a hölgy megveszteget­­hetetlenül mosolygott: „Ön ezt régebben írta, hátha elfelejtette, jobb, ha nem jut az eszébe, hogy mi mindent összeírt az író úr.” Ha utaztam, biztos lehettem benne, hogy a vá­mos megtalálna minden papírszeletet, útitáskám legrejtettebb szögletében is, minden cédulát ki­tapogatna, jó füle van a legfinomabb zörgéshez is, és mosolyog, mint aki győzött. Nem tudta azonban, hogy jön a kéziratért egy ártatlan nagy­néni, hogy viszi egy nyugati kultúrattasé, vagy a felesége, nagy autójában szállítja kézirataim sú­lyos bőröndjét az alkancellár, vagy füzeteket a pilóta­barát és a szélsőbaloldali történész. Filmvetítés után Aczél miniszterelnök-helyet­tes kedvesen, udvariasan karon fogta barátnőmet, és azt duruzsolta, mondja meg nekem, hogy jó író sohasem csempészhet kéziratot, mert elkap­ják. Fittyfenét kapnak el, öreg kéziratcsempész vagyok, replikáztam, és idéztem a legendás utca­nőt, hogy „Én még mindig kurva leszek Miskol­con, amikor maga már régen nem lesz itt rendőr­­kapitány!” Ezt mondtam a kiadómnak, aki egy­kor a katonai titkosrendőrség parancsnoka volt, akit a nagyobbik titkosszolgálat letartóztatott, megkínzott, de szabadulása után a párt a kultú­ra frontjára vezényelte át. Nem sokkal a szívhalá­la előtt eljött egy illegális összejövetelre meghall­gatni a felolvasásomat, ült a padlón az ifjú ellen­zékiek között. Tetszett neki a felolvasott szöveg, és azt mondta, kiadná, persze némi húzásokkal, ha nem követnék el újra meg újra merényleteket a népköztársaság jó hírnevével szemben. Az egérfogóba volt út befelé, de nem volt út belőle kifelé, éreztem, hogy rám zárul az ajtó. A nyolcvankilences fordulat előtt jó állandó volt városomban, Budapesten a feladatmegkerülő undor, a megvalósulatlanság akasztófahumora és az együtt búsongás, hogy velünk valami rosz­­szat tettek, és hogy lecserélt parasztok vagyunk a sakkjátszmában. Éveink és tapasztalatunk gya­rapodása nyomán felismerjük a dühös elkötele­zettet mindenféle ideológiai divat jelmezében. Gyerekfejjel ilyennek láthattam a harcos antisze­mitát, aztán láttam, nem kell éppen csak a zsidó­kat utálniuk, mást is lehet, sőt, lehetnek ők ma­guk zsidók is. Ismerem már a kollektív harag szó­szólóit, ismerem a merev tekintetüket és az érzel­gős beszédüket. Szembetűnő, hogy ösztönsze­rű ellenszenvet éreznek a szabadság és a megér­tés ikerszellemével szemben. Tudom, hogy nem vagyok biztonságban ott, ahol a vallás és az állam, az ideológia és a rend­őrség egyesülni hajlamos, ott, ahol a helyi hülye­ségnek sikerül elérnie, hogy őfelsége egyben őszentsége is legyen. Ismerjük el, a helyi hülye­ség módfelett sikeresélyes. Van annak valami von­zóereje: mindent egy gondolatra visszavezetni, és abból levezetni az összes többit. Szívünk mélyén ott­honos a fundamentalista Szent Egyszerűség, amely vallásosan gyűlöli a bonyolultabbat. A kollektív egocentrizmus hasonlóképpen megnyugtató, mint a geocentrikus világkép. A helyi hülyének megvan a morálja: egyetlen kö­zösséggel azonosul, feltétel nélkül, természete­sen a tiéddel, bármit művel: a tied. Aki csak fel­tételesen azonosul, az a helyi hülye szemében áruló. Tetőtől talpig, tréfát nem ismerő komor rajongással legyél annak a közösségnek a tagja, amelyhez tartozol. Az idegen félelmetes, a ren­des helyi hülye magától értetődően etnocentri­­kus és xenofób. Ha kínálkozik valami jó kis he­lyi fasizmus, népi felemelkedés a dühös nyárs­­polgáriságba, akkor ő fülig mártózik bele. Az ideális helyi hülye a családjával leereszkedő, s azzal, akitől függ, szolgai. A rendes helyi hülye gyötrődik attól, ha sok szempontot kell egyez­tetnie. Mondják meg neki, hogy mit tegyen, a szabadság terhes és nyomasztó, erőskezű gaz­dára vágyik, és kétes a szolgálat neki. A fordulat előtt a szabadságvédő nyilatkoza­tok kézbesítőit az aláírásra felkértek egyik része utalta: kuvikok, a baj küldöttei. Kedves asszo­nyok elküldték férjük mellől a morálkísértőt. Ne hozd nekünk ezeket a lapokat! Ne hozd a nyakunkra a rendőrséget! A férjének most az életműkiadását kell sajtó alá rendeznie. Ezért élt, ezért dolgozott, és most ezt holmi aláírás miatt kockáztassa? Volt, aki azt gondolta, hogy az aláírók és az aláírást kérők provokátorok és halálmadarak. Megesik, hogy a könyv elveszti a hitelét az aláírás nélkül. Vállalni kell a köny­veink szellemét. Mi újuk őket, aztán ők rende­zik a sorsunkat. Ki-be tiltott, feketelistás, törvényszegő önki­adó lettem, mert a szabad fogalmazást minden­fajta állami igény és balítélet fölé helyeztem. Ön­kiadó társaimat, a demokratikus ellenzéket leg­inkább az előítéletmentes szolidaritás tehetségé­ért választottam. Tudom, hogy a nyugati verseny­­etika nem igazolja a hátrányokat is vállaló össze­tartást. Az értelmes önzés nem diktál ilyen gesz­tusokat. 1989 tavaszán, úgy ígérkezett, hogy a könyveim ismét megvásárolhatók lesznek a köny­vesboltokban, és ennek örültem. 1988-89-ben a magyar nemzet elérkezett a legérdekesebb kísér­letéhez. Most ezt a kényelmetlen ruhát szép nyu­godtan levetjük, gondoltam. Ez bizony történe­lem volt, demokratikus forradalom zajlott a pol­gári jogok helyreállításáért. Komor elme azonban ott láthatta a más színű restauráció ördögének az árnyát a falon. A sza­badság újgazdagjai kezdetben hajlamosak elfe­ledkezni tegnapi óvatosságukról, ilyenkor morá­lis láz uralkodik, ami érdekes, de nemcsak von­zó. Hogy két szürke úr közül ki legyen a kor­mányfő egy időre, ez bizony nem olyan nagyon érdekes kérdés, de ide el kell jutnunk. Akarnunk kell a kiérlelt demokráciák megbízható unalmát, és addig nem nyugodhatunk, amíg a kormány­párt felváltása egy másik párttal már nem jelent egyszersmind rendszerváltozást. Ennél keveseb­bet akarni nem lehet. Van kitüntetett idő, felszabadulás és összeom­lás, ez a fordulat két arca. Kimásztunk az állami teljhatalom alól, és meg­tapasztaltuk a szabadság paradoxonait, de nem vágytunk-e visszabújni apaállam rendjébe? Nem tetszett a nagykorúság? Jobb lett volna kiskorú­nak lenni? Ki tudja, hogy mikor vagyok én, és mikor vagyok mi? Folytonosan csúszkálunk a személyes énünk és a kollektív énünk között. Most éppen csak én vagyok, aztán mi vagyok a többiekkel együtt, akikkel egy érzelmes közös én­t alkotunk. A vereség úgy kezdődik, hogy a tehetetlenségünket keserűen és logikusan belát­juk, néhányunknak azonban sarktétele, hogy a szabadság erősebb, ezért a játékot nem adjuk fel. Azt tesszük, amit meg tudunk tenni, bűnbána­tot nem mutatunk, és nincs kedvünk belenyu­godni a dolgok végzetességébe. Habár értelmiségieknek a gondolatszabadság a legfontosabb, Magyarországon a közelmúlt­ban szokás lett elpártolni a szabadság szellemé­től, vagy előre megrémülni várható eltűnésétől, kész tényként fogadva el, hogy nemsokára nincs többé, mert lehetséges, hogy ez a rezignáció a közeljövőben csakugyan veszni hagyja. A téve­­teg nép nem fogta fel, hogy milyen veszendő ez a mi legnagyobb közös kincsünk: a szabadság. Valóságos volt a politikai hangulatváltozás, amely egy vezéri tekintélyuralomba torkollott. Mintha honfitársaim demokratikus ösztöne és érzékeny­sége bizonytalanodott volna el, úgy látszott, hogy a többség helyesli is a saját vereségét. Hogy mit vesztettünk el a szabadsággal, hogy milyen az, amikor megmukkanásunkért kirúgnak, azt csak utólag tudja a magyarok többsége felfogni. A jobb, illetőleg szélsőjobboldali politikai irány­­változás megpróbálja a magyar állampolgárokat a nemzet nevében megregulázni, mondván, hogy fékevesztettek már individualista liberális elru­gaszkodásaikban. Médiatörvényről beszéltünk, de a lényeg a sajtó­ és a kulturális szabadság el­fojtása volt. Azt lopták el, ami a nyilvános és a földalatti demokratikus mozgalom célja és 1989 csodája volt. Keletkezett egy újfajta, de nem előz­mény nélkül kiépülő diktatúra. Újszerűsége ab­ban áll, hogy az Európai Unión belül próbál lé­tezni és hatni. A fordulat előtt a szolidaritás és az árulás an­tinómiája kötötte le az erkölcsi reflexiót, úgy lát­szott, hogy ez a legfontosabb. Politika az iroda­lomban? Az író átadja magát valamelyik köz­helycsaládnak. Antipolitika? Nem bedőlni. Lá­tom, hogy ez is csirkefogó lesz, az is csirkefogó lesz, ha megkísértik, ha mód nyílik rá, megvan hozzá a tehetsége. Akinek a csirkefogás nem megy, az vesztes marad. Bennem viszont negy­ven évvel ezelőtt, 1973-ban, amikor állásomból a politikai rendőrség felszólítására elbocsátot­tak, mintha az osztályteremből kiküldtek volna a játszótérre, a kaland gyerekkori öröme páro­sult a bizonytalanság érzésével. Azóta is ezért a szabadságért dolgozom. — A politikusok és a valamirevaló írók érték­­rendszerét rivális értékrendszereknek tekintem. Munkájában az író senki embernek nem lehet alárendelve. Mivelhogy életem túlnyomó részét olyan országban töltöttem, ahol az állam hatal­ma túlságosan nagy, a civil polgáré pedig túlsá­gosan csekély, gyanakvó lettem. Felismerem a hazafias lojalitásban rejlő hiszékenységet, sőt: ostobaságot. Az írónak nem a lojalitás a dolga, hanem a tisztánlátás, az elnyomó államokkal szemben különösen, de még a demokratikus ál­lamokkal szemben is. Hatalmat a tudásnak? Lehetetlen, a hatalom a középszerűeké. Az államok vezetői a nyelvet inkább harcra, mint gondolkodásra használják. Ők a tömegekhez szólnak, az irodalom a magá­nyos olvasóhoz szól. Az irodalom szabadsága és az elkötelezettség fogalma tagadja egymást. A hivatalos állami művész tavalyi hó, de a tegnapi lázadó is az, mind a keleti, mind pedig a nyuga­ti válfaja. A félelem megint körülkeríti a szíve­ket? A szavak és a szimbólumok mérkőzésében a szabadság barátai nem maradhatnak alul. A forradalmak korának szabadságeszméje, a má­soktól való szabadság, uralmi rendszerek meg­­roppantása. Mi, alul levők, ledobjuk magunkról a felül levőket. A legegyszerűbb a szabadságról az én-te viszonylatban gondolkozni. Freud óta megjelenik az én-én viszonylat je­lentősége, de mindig az alul lévő vadat akarják felszabadítani. Regényes utazások a hátsó gon­dolatok világában. Feladhatnám magamnak az önuralom szabadságának a leckéjét. A fegyelem­választás szabadságának is bámulatos változa­tossága van. Válsághullámokban a növekvő fo­gyasztás szabadságára épülő erkölcsi rend sebe­ket kap. Tanuljuk a szabadságot fájdalmainktól, és a derűt a csapásban, hogy akkor is világítsunk, amikor rossz nekünk. A szabadság nő vagy csökken, állandó moz­gásban van, él, mozog, szelektől ingatott, függő, mobil. Az emberi méltóság titka: nevetni tudás az akadályokon. Ezeket, ha túl komolyan veszem, fölértékelem és túlerőhöz juttatom. A szabad em­ber rögtönöz, közelségében várjuk, hogy jöjjön a váratlan, kíváncsiak vagyunk, hogy most mi következik, várjuk az élet vidám győzelmét a köz­napi agónia felett. A szabadságjogok védelmének nemcsak ott van dolga, ahol nincs demokrácia, de ott is, ahol van, mert jöhet egy új divat, és nem lehetetlen, hogy fiatal szívek dobbannak érte, mert jobban tetszenek nekik a nagyapák, mint az apák elfo­gultságai. Az új politikai divatok általában erőt mutatnak és kellő gorombaságot tanúsítanak az ellenük szólókkal szemben. Kénytelenek vagyunk történelmi edzettségünk­re hagyatkozni, ha a kedvező folyamat néha meg­torpan, sőt visszaesik, és állhatatosan bízni ab­ban, hogy a tisztánlátás és a szabadság derűje fe­lülkerekedik otthonunkban. A szabadság élet­gyakorlat, szembesülés a másikkal és edződés a próbatételekben. Bozóki Péter: Út a hegyek közt, 2008 2013. OKTÓBER 18. ) K FEUILLETON ÉLET ÉS­ IRODALOM

Next