Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-10-25 / 43. szám - Majtényi László - Somody Bernadette - Vissy Beatrix: Jobbhorog a bírói függetlenségre (8. oldal)

ÉLET ÉS­# IRODALOM. K fiA Az Alkotmánybíróság letette a fegyvert? Az Alkotmánybíróság 2013. október 4-én kihirdetett határozatában a Ma­gyarország Alaptörvényével összhang­ban állónak találta azt a 2011-es tör­vényt­, amely semmisnek minősítette a 2006. őszi tömegoszlatások (hivata­los személy elleni erőszak, rongálás, ga­rázdaság­ ügyében keletkezett ítélete­ket, amennyiben azok kizárólag rend­őri jelentésen, illetve rendőri tanúval­lomáson alapultak. Kénytelenek vagyunk ezt az elem­zést azzal az előzetes megállapítással kezdeni, hogy az itt vizsgált ún. sem­misségi törvény nyilvánvalóan alkotmány­­ellenes. Ez nem valamiféle prejudiká­­ció, hanem annak előrebocsátása, hogy nézetünk szerint, ahogy a nyílt törés nem igényel orvosi konzíliumot, hiszen első pillantásra látható a baj, e törvény szabályozási koncepciója az alkotmá­nyosság olyan alapértékét sérti, amely alapján egyszerű ránézésre is egyértel­mű a helyzet. Az Alkotmánybíróság mostani döntését ezért aztán nehéz nem szerecsenmosdatásnak tekinte­nünk, olyan döntésnek, amely akár a későbbi alkotmányossági vizsgálatok morális alapjait teszi kérdésessé. E döntés érvelése a határozatok elem­zéséhez korábban használt megszokott alkotmányjogi szempontrendszer alap­ján szinte követhetetlen, értelme pedig, ha egyáltalán, nehezen fejthető meg. A határozat esetében az értelmezés mun­káját sem a testület korábbi - még az alkotmányos érvelés szabályait követő határozataiból átemelt, a szövegbe szer­vesen be nem illesztett - idézeteinek bő­sége, sem a komoly és elgondolkodta­tó alkotmányjogi szempontokat tartal­mazó, az érintett bírák részletesen idé­zett indítványozói kifogásai nem segí­tik, inkább nehezítik reflektálatlansá­­guk miatt, így a kinyilatkoztatott, in­doklást valójában nélkülöző minősíté­sek közötti logikai kapcsolatok rekonst­­ruálhatatlanok maradnak. Kimondhatjuk: lehet, hogy ezzel az alkotmánybíráskodás új korszaka kö­szöntött ránk, mostantól eljöhet az in­doklás nélküli határozatok korszaka. Ha mégis találunk - alkotmányjoginak csak erős megszorítással nevezhető - érveket, azokat egy új típusú nem al­kotmányos alkotmánybírósági érvkész­let baljós előjelének kell tekintenünk. Mintha az Alkotmánybíróság itt leten­ne arról, hogy betöltse a törvényhozás tárájának feladatát. Az alkotmánybírósági érvelés kiin­dulópontja a semmisségi törvény által érintett időszak politikai és társadalmi viszonyainak leírása, pontosabban mi­nősítése. Ez az értékelés láthatóan meg­határozó volt a testület számára, hiszen bemutatására több párhuzamot alkal­maz. Felidézi a rendszerváltás után megalkotott olyan korábbi semmissé­gi törvényeket, amelyek az 1956-os nép­felkeléssel összefüggő elítélések orvos­lásáról, az 1945 és 1963 közötti tör­vénysértő elítélések, az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és köz­rend elleni bűncselekmények miatti, valamint az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással ösz­­szefüggő ítéletek megsemmisítéséről szóltak. Ezek a törvények „a történel­mi, politikai rendezést szolgálták azon az alapon, hogy az ítéleteket a szuve­renitását vesztett, diktatórikus kormány­zás alatt álló országban, függetlensé­­gében korlátozott bíróság, a tisztessé­ges eljárás követelményeit mellőzve hozta, illetve a bűnfelelősség alapját képező jogszabályok és a joggyakorlat sem az akkor hatályos Alkotmánynak, sem az elfogadott nemzetközi szerző­déseknek nem felelt meg”. „Mint az köztudott...” - érvrend­szerváltó Alkotmánybíróság A párhuzam e törvényekkel a határo­zat logikájában is csakis akkor állja meg a helyét, ha a semmisségi törvény­nyel érintett időszak társadalmi viszo­nyaira is érvényes. Az Alkotmánybíró­ság most úgy fogalmaz: „Köztudott, (...) hogy 2006 őszén Magyarországon deklaráltan a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen esemé­nyek történtek.” Érvelése kontextusá­ban ez nehezen olvasható másképpen (még ha Salamon bírónak ez is sike­rül párhuzamos indokolásában), mint ahogy az Alkotmánybíróság többsége állást foglalt: 2006 őszén, a zavargá­sok napjaiban Magyarország, legalább­(A szerzők az Eötvös Károly Intézet Közpo­litikai Intézet munkatársai) is tartalmi tekintetben, nem volt jog­állam, ellenkező esetben ugyanis a szö­veg nem hordoz értelmet. Ha pedig ma az, akkor azóta forradalom, rend­szerváltás történt, és a „mostani jogál­lam” számol le az akkori jogállamiság­gal „összeegyeztethetetlen” valamivel. Az előfeltevés kétségkívül téves, min­den ismert társadalmi tény cáfolja, mi­közben ez a képtelenség - ahogyan az alkotmánybírák érvelnek - állítólag „köztudott”. Az Alkotmánybíróság a továbbiak­ban a megoldatlanul hagyott alapprob­lémát hátrahagyva, feltűnő bőséggel idéz, a fordítással sem bajlódva, hol olaszul, hol franciául, hol pedig néme­tül és angolul külföldi példákat, még­pedig a második világháború idején a kollaboránsok és az ellenállók által el­követett büntetendő cselekmények jog­következményeit elrendező jogi meg­oldásokból. Továbbá ugyancsak fel­idézi az 1968-as diákmegmozduláso­kat követően hozott francia, olasz és német törvényeket, valamint idéz a vi­etnami háborúban a katonai szolgála­tot megtagadók büntethetőségét fel­oldó amerikai jogi szabályozásokból. Csakhogy ezen esetek mindegyikére igaz, hogy a jogalkotó nem semmisségi tör­vényeket hozott, hanem a semmisségi jogalkotással az alkotmányos minősí­tést tekintve nem összehasonlítható közkegyelmet gyakorolt.­­Ezt a lehetősé­get a magyar Alaptörvény­ is ismeri, a parlamenti többség tehát élhetett vol­na vele. Az alkotmánybírósági határo­zat is hivatkozik arra, hogy a testület megvizsgálta: alternatívát jelentett vol­­na-e „egy hagyományos típusú am­nesztia törvény” megalkotása, de a probléma elemzésére már, noha ez el­kerülhetetlen itt­­ rejtély, miért­­ nem vállalkozott­.) Holott a semmisségi törvényhozás és a közkegyelem, bár mindkettő büntetlenséget eredményez, aligha hasonlítható egymáshoz. Amint Lévay Miklós alkotmánybíró külön­véleményében helyesen állapítja meg: „A közkegyelem hatókörét a törvény­­hozás lényegében a politikai szándék­ra, az általa lényegesnek tartott érték­­tartományra utalással, szinte korláto­zástól mentesen állapíthatja meg, ide­értve a hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesülést is.­” A különbség az lett volna, hogy a közkegyelem gyakorlásával a törvény­hozó hatalom az alkotmányjogi kere­tek között maradva nem vonja kétség­be és persze nem semmisíti meg az igazságszolgáltatás döntéseit, de elte­kint a büntetőjogi és szabálysértési szankciók alkalmazásától és azok ösz­­szes jogkövetkezményétől. Amíg te­hát az amnesztia ebben a tekintetben kíméletes megoldás, a törvényhozás eszközével semmissé nyilvánítás ellen­ben a legsúlyosabb határsértés. Aki te­hát az amnesztia mellett foglal állást, a hatalmi ágak elválasztását mint az alkotmányosság elemi követelményét ugyan nem feltétlenül tiszteli, de leg­alábbis szem előtt tartja. A hatalom­­megosztás modern rendszerében, mi­vel a végrehajtó hatalom és a törvény­hozó hatalom kapcsolata szorossá vált, a bíróságok és az ítélkező bíró függet­lensége kulcskérdéssé lett. Ismét­ egyet­értően kell idéznünk a különvéleményt: „A bírói hatalmi ág kitüntetett helyet foglal el az államszervezetben, a min­den külső befolyástól mentes függet­len és pártatlan bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, amely abszolút alkotmányos védelem alatt áll.” Az Alkotmánybíróság az alkotmá­nyossági megfontolásokkal szemben újfent alkotmányosan érthetetlen be­szédmódra vált át, amikor így érvel: „az amnesztia törvények technikája sem volt egyszerűbb (...) nem garan­tált volna problémáktól mentes, haté­konyabb megoldást”. Hogy mik len­nének a jogerő áttöréséhez, a bírói füg­getlenség megsértéséhez mérve is ha­sonló súlyú alkotmányos problémák, el sem tudjuk képzelni, de a határozat ehhez semmiféle támpontot nem nyújt. Az akár külön elemzést is megérne, hogy mit keres egy ilyen probléma al­kotmányjogi értelmezésében a „haté­konyság” szó. Feloldhatatlan hiányérzetet okoz az is, amire a különvélemény ugyancsak felhívja a figyelmünket:, A jogalkotó nem indokolta meg, hogy miért tartja szükségesnek a jogerő áttörését...” Amint ezt eddig is láttuk, a semmis­ségi törvények mindig történelmi kor­szakok fordulópontjain jutnak szerep­hez, jogállami alkotmányos kontroll alatt álló jogrendszerek evolúciós vál­tozásai esetében viszont nem. Ezeket a korszakhatárokat nemcsak az eljárá­si garanciák hiánya, illetve megléte, ha­nem az anyagi - a bűnt definiáló - jog­szabályok mélyreható változásai is jel­zik. A semmisségi jogalkotás korábbi hazai példái is igazolják ezt, hiszen pél­dául az állam és közrend elleni bűn­­cselekmények miatti elítélések (1963- 1989) megsemmisítésére szolgáltak. Azaz nem csupán a most ugyancsak hiányzó „diktatórikus kormányzás alatt álló országban, függetlenségében kor­látozott bíróság” jellemzője az ilyen korszakoknak, hanem a jogállamiság­­gal összeegyeztethetetlen anyagi bün­tető jogszabályok is. Ezt a határozat megfogalmazói is tudták. „Ennek meg­felelően a semmisséget meghatározott időintervallumon belül elkövetett, az anyagi jognak megfelelően nevesített, politikai természetű vagy meghatáro­zott politikai okból, célból elkövetett, illetve az adott típusú társadalmi rend­szer védelmére konstruált (pl. tervbűn­cselekmények) bűncselekményekhez kötötték.” Mégsem látták be a döntést megszavazó alkotmánybírák, hogy az általuk alkalmazott történelmi analó­gia hibás. Ha ugyanis, mint ahogy dön­tésükkel állítják, a jogállami anyagi és eljárási szabályok mellett is semmisségi jogalkotás alkotmányosan indokolt, ez az eljáró bírák felelősségét is a leg­súlyosabb mértékben vetné fel, azzal összehasonlítva, mintha az anyagi jog­szabályok maguk kötelezték volna őket az alkotmányosság követelményeivel ellentétes zsarnoki döntések megho­zatalára. Ilyen felelősség azonban az elemi tények ismeretében kétségkívül fel sem vethető. Miután pedig a követ­keztetés hamis eredményekre vezet, az előfeltételei is azok. Egyszerűen tehát nem igaz a hatá­rozatnak az az állítása, amely szerint „Az Alkotmánybíróság ebben az ügy­ben a korábbi döntéseiben foglaltak­kal hasonló álláspontra helyezke­dett.” Azok a semmisségi törvény alapján eljáró bírák, akik az Alkotmánybíró­ság eljárását kezdeményezték, kifogá­solták a törvényi rendelkezések olyan bizonytalan tartalmú megfogalmazá­sait, amelyek sértik a normavilágosság alkotmányos követelményét. A törvény alkalmazására kötelezett bírák - az in­dítványok ismertetése szerint - részle­tesen érveltek álláspontjuk mellett. Az Alkotmánybíróság indokolása viszont, a diszfunkcionális idézgetésen túl, a minősítésre szorítkozott: „Az indítvá­nyokban megjelölt fogalmakat és meg­határozásokat az Alkotmánybíróság nem találta a jogalkalmazás számára értelmezhetetlennek.” Ha nem, hát nem. Igaz, a határozat végén, a már említett külföldi amnesztiatörvények idézésének konklúziójaként a testület még megtámogatta álláspontját. A ma­gyar és a külföldi szabályozások kö­zött vont merész párhuzama szerint az igazságtételi cél megvalósíthatósága és megvalósulása kellőképpen ellen­súlyozza az eszközével, vagyis a törvény­­szöveg világosságával kapcsolatos al­kotmányossági fenntartásokat: „... az említett államok is sokban hasonló, a jogalkotás hagyományos, pontos nyel­vezetéhez képest nem szokványos, első ránézésre kevésbé egyértelmű megfo­galmazásokat alkalmaztak a belső béke megőrzése érdekében hozott rendel­kezéseikben, ugyanakkor ezek a jog­­alkalmazás során kezelhetetlen prob­lémát nem vetettek fel és céljukat be­töltötték.” Ez az új típusú alkotmányjogi érv­készlet láthatóan kívül áll az alkotmá­nyosság szempontjain. Az Alkotmány­­bíróság így zárja indokolását: „Mivel az ilyen természetű (...) döntések kivé­teles jellegűek és az előbbiekben szük­ségképpen - az igazságosságra hivat­kozva - egy különleges helyzet politi­kai és jogi kezelésének az igénye do­minál, ezért ennek a mércéje nem le­het kizárólag az alkotmányos bünte­tőjog (...) Ezt, és az ügy lezárásához, valamint a társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek szempontját az Al­kotmánybíróság nem hagyhatta figyel­men kívül.” Megint csak önleleplező a textus. Az alkotmányos büntetőjog fogalma helyébe - amely az első alkotmánybí­róság egyik legemelkedettebb határo­zatában nyerte el mindenkire kötele­ző értelmet - itt az a közérdek lép, amelyről nagyjából annyit tudunk, hogy definiálhatatlan, jelentése isme­retlen. Jogpolitikai indokok? Az Alkotmánybíróság eljárását húsz bíró kezdeményezte. A határozat sze­rint a tömegmegmozdulásokkal kap­csolatban 38 személyt, köztük 22 civil magánszemélyt ítéltek el jogerősen. Ezek szerint a bíróságok tizenhat ha­tósági személy bűnösségét is megálla­pították, ami önmagában is kételyeket támaszt a tekintetben, hogy ezek az ítéletek nem jogállami körülmények között születtek meg. A számok egy­részt arra is felhívják az értelmező fi­gyelmét, hogy feltűnően kevés ügyre volt hatással a semmisségi törvény, más­részt azt is mutatják, hogy az ezekben az ügyekben eljáró bírák kiálltak saját ítéleteik és - meggyőződésük szerint - az ítélkezés függetlensége mellett is. Az Alkotmánybíróság viszont vala­mennyi bírói indítványt megalapozat­lannak ítélt. Az Alaptörvény és az al­kotmányosság érvényesítéséért felelős bíróság rendben valónak találta, hogy a kormánytöbbség semmisnek nyilvánítsa a büntető- és szabálysértési ügyek el­döntéséért felelős bíróság jogerős ha­tározatait, és a bíróságot meghatáro­zott tartalmú döntés meghozatalára kötelezze. Ezzel nézetünk szerint a bí­rói függetlenség maga maradt bírói vé­delem nélkül, az Alkotmánybíróság nem volt képes a bírói hatalom védel­mére. A tények pedig azt mutatják, hogy az alkotmányellenes törvény és annak alkotmánybírósági oltalom alá helyezése helyett a jogalkotó, akárcsak bírája, több alkotmányosan korrekt megoldás közül is választhatott volna. A magunk részéről 2006-ban nemcsak a rendőri jogsértéseket bíráltuk hatá­rozott hangon,­ de azt sem zárjuk ki, hogy akár hamis rendőri tanúvallomá­sok alapján is születhettek téves bírói döntések. Ilyen alacsony ügyszám mel­lett a legkézenfekvőbb, igaz, kevésbé teátrális megoldás a perújítási eljárá­sok alkalmazása lett volna. A büntető­­eljárásról szóló törvény szerint ugyan­is perújítási ok a hamis vagy hamisí­tott bizonyíték felhasználása. Ennek a megoldásnak a korábban elemzett köz­kegyelemmel szemben egyébként több előnye is van, mert míg a közkegyelem alkalmatlan az egyénre szabott jogi­morális elégtételre, addig a perújítás ennek éppen adekvát eszköze. A köz­kegyelem esetén a kegyelemben része­sített a büntetés alól ugyan mentesül, de a bűnelkövetés morális terhét to­vábbra is hordozza, míg a perújítás eredményeként ettől szabadul. Lehetséges következmények A következmények a jövőre nézve is nehezen beláthatóak. A rossz alkot­mánybírósági érvelés nemcsak az Al­kotmánybíróság tekintélyét rombolja, hanem rendszerint a hatalmát is csök­kenti. Ennek éppen jó példája az itt bírált határozat. Vajon milyen érvei lesznek az Alkotmánybíróságnak ak­kor, ha legközelebb éppen az Alkot­mánybíróság valamelyik döntését sem­misíti meg törvénnyel az Országgyű­lés? És mit tesz majd az Alkotmánybí­róság, ha a Fidesz választási vereségét követően az új parlamenti többség majd jó okkal hivatkozik arra, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeré­nek uralma idején „a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek”, amiért is a szo­cialista politikusok korrupciós ügyei­ben hozott, a bűnösséget megállapító ítéletek mindegyike a törvény erejénél fogva semmis. A mostani eset, lássuk be, annál is súlyosabb helyzetet idézett elő, mint az, ami már megtörtént, és önmagá­ban szintén képtelenség, hogy hova­tovább rutinszerűen, Alaptörvényével írja felül az Országgyűlés az alkot­mánybírósági döntéseket, vagy hogy hatályon kívül helyezi a korábbi hatá­rozatokat, amivel egyébként opportá­­nus módon jórészt meg is békélt már ez az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság méltatlan helyzetbe juttatta a bíróságokat, bele­értve önmagát. 1­24/2013. (X. 4.) Ab-határozat. 1 A 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefü­ggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény. 3­1. ákk (2) bekezdés j) pont. 4 A magyarázatot talán ott találjuk, hogy ezt a testület, egyszerűen szólva, képtelen volt megindokolni. 3 A különvéleményhez csatlakozott Bragyova András és Kiss László alkotmánybíró, a határozat nyilván­valóan védhetetlen szakmai tartalmára tekintettel egyszerűen érthetetlen, hogy Paczolay Péter elnök, és legalábbis meglepő, hogy - az utóbbi időben gyakran színvonalas szövegekkel jelentkező - Stumpf István alkotmánybíró a határozatot és nem a különvéle­ményt jegyzi.­­ http://www.ekint.org/ekint/ekint.news.pagekno­­dlad.130 MAJTÉNYI LÁSZLÓ-SOMODY BERNADETTE-VISSY BEATRIX: Jobbhorog a bírói függetlenségre Gaál József munkája ­ 2013. OKTÓBER 25.

Next