Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-31 / 5. szám
URBÁN BÁLINT: L# _ffftftJLfffffA # ffJL* ff * At ** *Jaf * ff *_E_AA * * * t * * * Bálind István rajza BÓDI KATALIN: Légy önmagad! ■ Bényei Tamás: Más alakban: A metamorfózis lehetséges poétikái és politikái. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2013. 220 oldal, 2100 Ft A műfordítóként és kritikusként egyaránt aktívan tevékenykedő irodalomtörténész a metamorfózis jelentéseit kutató kötetének előszavában pontosan rögzíti az ovidiusi történetek aktualitását: a poszthumán társadalom embere számára az átváltozás folyamatos - passzív vagy aktív, de mindenképpen ismert és felforgató tapasztalat. Ovidius Átváltozásainak hagyományozódása az irodalomban, a képzőművészetben és a populáris kultúrában nyilván nemcsak a római szerző zsenialitását mutatja, hanem a metamorfózis mint kulturális metafora antropológiai vonatkozásait is - s a belőle eredő kérdésfeltevések és lehetséges válaszok nem látszanak kifogyni. Bényei Tamás úgy lép be könyvével ebbe a végtelennek mutatkozó (méta)diskurzusba, hogy hangsúlyozottan lemond az Ovidius-mű újraolvasásáról, illetve a kortárs (szépirodalmi, képzőművészeti, filmes stb.) metamorfózistörténetek összefoglaló elemzéséről, ám a választott perspektíva mégsem fosztja meg az olvasót ezeknek az irányoknak a megismerésétől. A kötet három nagy fejezete ugyanis három ovidiusi átváltozástörténet köré rendeződik (felidézve ugyanakkor számos más ovidiusi metamorfózistörténetet is): Daphne, Araenne és Io köré, akik a mitológiai történetek irodalmi variációi mellett a kortárs kultúra különféle rétegeiben is megmutatják jelenlétüket. Daphne figurája az átváltozás alakzatként való értelmezhetőségének lehetőségeire mutat rá az első fejezetben, amely a metamorfózis allegorizálásának lehetőségéről, narratív és retorikai vetületeiről hivatott értekezni. Az átváltozástörténetek nemcsak a szó szerinti és a figuratív jelentések bonyolult viszonyrendszerére világítanak rá (a nárcisz vagy a babérfa példáján), hanem a metafora, a szinekdoché, az allegória, a prozopopeia, a szinlepszis, a kiazmus és a katakrézis alakzatait is megmutatják működésükben - ezzel azonban a metamorfózist nyelvi és gondolkodói problémaként rögzítik. A metamorfózis lenyűgöző képiségét Bényei magától értetődő módon használja fel az ovidiusi történetek képzőművészeti feldolgozásainak elemzésével az egész kötetben - ez a feladat azonban csak látszólagosan egyszerű, hiszen azt követi nyomon, hogy a Daphne-történet irodalmi interpretációi (például Petrarca Daloskönyve) mellett a vizuális feldolgozásai (például Pollaiuolo festménye vagy Bernini márványszobra) miként alakítják át az Ovidius által rögzített történetet, s a belőlük eredő jelentések miként íródhattak bele a kulturális hagyományba. A látványként szemlélhető metamorfózis, amellett, hogy valamiféleképpen az átváltozás (narratív, antropológiai, morális stb.) folyamatának bonyolultságát is érzékelhetővé teszi, rámutat a szöveg és a kép mediális különbségeire, amelyek sokkal inkább a jelentések sokasodását, semmint kioltását eredményezik: ennek kiemelkedő példája a kortárs Kate McDowell porcelánszobrának elemzése. Az Arachne-történetet középpontba állító második fejezet lenne elsősorban hivatott az átváltozás, a képiség és a mítosz viszonyát tárgyalni (hiszen Arachne szőttese, amelyet a Pallasz Athénéval folytatott versenyben készít, képként beszél el átváltozástörténeteket, amiért ő maga a metamorfózist mint büntetést szenvedi el) - olyan kérdéskört tehát, amelyet részben már megmutatott az első szakasz. Itt azonban a metamorfózis látványként való vizsgálata nemcsak további kiváló képelemzésekre ad lehetőséget (például Dali: Narassus metamorfózisa vagy Velázquez: Las Manderas), hanem az átváltozás folyamatának újabb értelmezési lehetőségeit nyitja meg, amit a mítosz (hermeneutikai) kontextusa határol körül. A metamorfózisnak alávetett test, az átalakulás folyamata és végeredménye a látvány vizuális megtapasztalásában anyag és szellem konfliktusát, test és lélek bonyolult viszonyrendszerét és egyáltalán: az identitás problémáját teszi érzékelhetővé a művészetelméleti vonatkozásokat is játékba hozó antropológiai kérdésfeltevésekkel. Hogy tehát nem önismétlésről, hanem sokkal inkább egymásra épülésről van szó, a harmadik fejezet teszi egyértelművé, ugyanis itt válik egészen világossá a metamorfózis poszthumán vetülete, egyúttal a Bényei Tamás számára kiemelt tétje: az alcímben is megfogalmazott „politikája”. Ez a lezáró szakasz nem egyszerűen tágabb kontextusa az előző fejezeteknek, hanem a metamorfózis antropológiai alakzatként való rögzítése: annak metaforája, hogy mi történik a testekkel a kultúra jelenében és történetiségében, milyen bioetikai és biopolitikai következményei vannak az ember „átváltozásainak”, amelyek eltávolítják őt a természettől, és kérdésként fogalmazzák meg az identitását - elsősorban Agamben, Bataille, Deleuze, Guattari és Foucault nyomán. A politikai test, a szörnnyé vagy éppen formátlanná alakult test nemcsak a posztmodern gondolkodói problémák leképezése, hanem annak példája is, hogy a metamorfózis a kultúrával egyszerre átalakuló figura, és ez nem utolsósorban a kultúra történetiségét teszi láthatóvá. ÉLET ÉS#1 20 IRODALOM 1 i Egy másik Saramago? ■ José Saramago: Tetőablak. Fordította Pál Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013. 369 oldal, 3200 Ft A Tetőablak kéziratával valamikor az ’50- es évek elején készült el Saramago. A fiatal író már maga mögött tudta első könyvét,r Bűn földjént, és minden bizonnyal nagy várakozásokat fűzött a már jóval kiforottabb, kidolgozottabb második regényéhez. A kéziratot el is küldte egy portugál kiadónak, a válasz azonban már nem érkezett meg. Hogy a világszerte híres portugál lezserségnek vagy a kiadó egyértelműen negatív értékítéletének volt-e köszönhető a válasz és bármilyen nemű méltatás elmaradása, azt több mint fél évszázad távlatából elég nehéz megítélni. Az viszont biztos, hogy a visszajelzés hiánya komoly hatással volt a szárnyait még csak bontogató fiatal íróra, Saramago ugyanis több évtizedre hátat fordított a prózaírásnak; csak a ’70-es évek végén küzdötte le Bartleby-szindrómáját és tért vissza a regény műfajához a Festészeti és szepánsi kézikönyvvel, valamint az Almigo című monumentális művel. Ezekben az érettebb regényekben a portugál író már egy, azóta a védjegyévé vált, összetéveszthetetlenül egyedi regényformával, sajátos narrációs technikájával és egy összetett történelemszemlélettel emelkedett ki. Mindez lehetővé teszi, hogy kimutassunk az életművön belül egy jellegzetesen posztmodern fordulatot, amely éles cezúraként választja el a két korai regény világát a több évtizeddel később keletkezett könyvek stílusától és szemléletmódjától. Ennek fényében a Tetőablak még egyértelműen a modernizmus nagy realista-naturalista regénykánonjához kötődik. A regényforma egyfajta hermetikus zártságot, lekerekítettséget és kidolgozottságot tükröz. A mindentudó narrátori pozícióból feltáruló világ sajátosan hierarchikus elrendezettséget sugároz, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. A hagyományos - jellegzetesen anti-saramagói - regényforma emellett klasszikusan realista tematikával párosul: a szöveg középpontjában egy lisszaboni bérház és annak különböző lakói állnak, ami minden kétséget kizáróan a Waquer panzió irodalmi örökségét visszhangozza. A bérház mindössze hat lakásában élő kis- és középpolgári családok keresztmetszetében mutatják meg a modernség programját tragikomikusan elbukó portugál polgári társadalom modelljét. A derék susztert és kövérkés feleségét leszámítva szinte mindegyik élet- és családtörténet a kudarc, a frusztráció és a csalódottság történeteként határozódik meg. Az egyes karaktereket és az emberi kapcsolatokat vagy a kisstílű játszmázás, az irigység és a gyűlölet, vagy, a naturalista szemléletmódból kifolyólag, az ösztönök, az állatias késztetések és vágyak határozzák meg. Korántsem véletlen, hogy az igényes konzumnő, Lídia, a századforduló nagy portugál realista írójának, Eva de Queirósnak a regényeit olvassa szabadidejében, hiszen a Tetőablak stílusa és felépítése leginkább a realista íróóriás kiforrott, naturalista felhangoktól sem mentes regényvilágát idézi. Ez a korai Saramago-regény olvasható akár egyfajta tisztelgésként is a nagy előd életműve előtt, amely kijelölte a XX. századi portugál próza fejlődésének irányait, mindazonáltal érdekes megfigyelni, hogyan tágítja ki a fiatal Saramago a realista-naturalista regénymodellt, hiszen a Tetőablak oldalain kezdetleges formában már megjelennek a sajátos és jól ismert „Saramago-stüus” bizonyos elemei. A totalizáló harmadik személyű narráció egysége végig érintetlen marad, a szövegben azonban több ízben is hosszabb intertextusokkal találkozhatunk. A több oldalas Diderot-idézet már a Festészeti és szépnási kézikönyv elnyújtott Rousseau-, Defoe-, Yourcenar- és Marx-passzusait idézi, míg a naplóbejegyzés egyfelől az elbeszéléstechnika diverzifikációjának lehetőségét mutatja fel, másfelől pedig a kései Saramago-művek sajátos álvendégszövegeit előlegezi meg. Az olvasás és a zenehallgatás kulturális technikáinak fokozott jelenléte a regényben (a már említett Queirós és Diderot mellett felbukkan Dosztojevszkij és Beethoven is) sem csak a polgári ideológia kereteinek kijelölését szolgálja, hanem már a metareflexív, önfelbontó regényformát sugallja. A férfiuralom egysíkúságával szembeszálló, finoman kidolgozott nőalakokban ráismerhetünk az olyan emlékezetes nőfigurák szinte mitikus állhatatosságára, mint Elimunda vagy a Vakság orvosfelesége. A suszter és a fiatal albérlő párbeszédei pedig a nagy Saramago-figurák grandiózus, esszészerű és tézisjellegű elméleti dialógusait mutatják fel (elég, ha felidézzük A kolostor regényéből Scarletti és Gusmao atya eszmecseréit). Mindezt számításba véve a Tetőablak realista regényvilága láttatni engedi az igazi Saramago nagyságát és jelentőségét, ami különleges helyet biztosít a könyvnek az életművön belül, azonban a regény a kései művektől függetlenül is izgalmas, érdekes olvasmány. És ebben rejlik a mindenkori Saramago igazi zsenialitása. ZELEI DÁVID: ■ Ignacio Martinez de Pisón: Mellékutakon. Fordította Pávai Patak Márta. Patak Könyvek, Leányfalu, 2013. 226 oldal, 3500 Ft Miközben tapasztaltabb japán menedzsereket megszégyenítő techno-sznobizmusban fürödve, lemondó hipszersóhajtással hajítjuk kukába használhatatlanná avult BlackBerrynket, felhőkarcolónk ablakán kitekintve meglepetten kell tapasztalnunk, amint egy ódivatú, agyontömött Cadillac gördül be épületünk elé. Robert Mapplethorpe, Patti Smith,Jack Kerouac és Alien Ginsberg kászálódik ki belőle, de a csomagtartóból hamarosan Roberto Bolanót is kihajtogatják maguk mellé. 2012-13- ban a lázadás és a beat Amerikái tömött konvojokban, könyvekben és kiállításokban érkeztek Magyarországra. Nem gondolnánk persze, hogy Budapest egy szokásos kelet-európai megkésettséggel, negyvenéves csúsztatásban közvetített Woodstock-teszt helyszíne lenne, mert a válságtudat és a belőle fakadó nosztalgia nem hungarikum mostanság. Mégis, több mint fura csillagegyüttállás Angolszász és Latin-Amerika beatbibliájának csaknem egykorú magyarítása: ahol Kerouacék leteszik Fordjukat, jelesül Mexikóban, ott szállnak Impalába Bolano hősei. De vezet-e út innen tovább? Működtethető-e mindez Európában? Érvényes axiómák-e itt is, hogy az út maga a cél, rajta lenni pedig boldogság, s mi van akkor, ha olyasvalaki kénytelen próbára tenni e nemzedéki krédó valóságtartalmát, aki nem erőnek erejével szakította ki magát a mainstreamből, vagy másképp: annak is kényelmes-e a farmer, aki odavolt a nyakkendőért? A 2013-as könyvfesztiválon nálunk járt Ignacio Martinez de Pisón regényének hősei, a Holden Caulfieldet idéző narrátor, Felipe és apja társadalmi helyzetüket nézve gond nélkül hozzák az elvárt perifériát: szezonon kívül járják az üres üdülőtelepeket egyetlen vagyontárgyukkal, egy Cápa Citroennel. Szó sincs azonban divatból vállalt, oktalan önmarginalizációról: ez itt egy csaknem végzetessé váló leszakadás krónikája, amely ennek megfelelően a már unásig magasztalt voyage-élmény radikálisan más olvasatát nyújtja. Adva van ugyanis a félénk élénk déjá tu-érzést keltő dzsentrisors a kései Franco-korszakból (ez hagyományosan az „átmenet krónikásának” is hívott író regényeinek időbeli színtere): a gazdag családjával szerelme miatt összekülönböző, hajdani igazságügyi orvosszakértő apáé, aki a kitaszíttatás után is késselvillával eszi a narancsot, csak első osztályú nyakkendőt hajlandó kötni, és tudományos módszertana van a levesevésre, ugyanakkor képes biztos befektetést ígérve anyósát és apósát lehúzni, hogy a tőlük kisíbolt pénzt mind megjátssza (és elveszítse) a fotón. Tovább srófolja az ismerősség érzetét, hogy az anyagi helyzetet tekintve már oktalan, de a homlokzatfenntartáshoz elengedhetetlen büszkeség, a fizikai munka felett érzett arisztokratikus undor és a pénzszerzés kényszerének kombinációja a Franco-rendszer bezárkózását maga javára fordítani igyekvő, jellegzetesen kelet-európaias figurát csinál az apából: a Martínez de Pisón több regényében is érzékletesen körülírt ügyeskedő csencselőét, aki széljárástól függően héj nélküli szotyit vagy épp egy raj kanárit igyekszik értékesíteni, így lesz négyszobás bérleményükből százketreces, gigantikus madáretető vagy kicsinyített hűtőgyár, de csak míg a szerencse újra meg nem fordul, az előbb-utóbb szükségszerűen meggyulladó talaj elől menekülve az apa újra és újra kiadja a parancsot: „Megyünk!”, olyankor pedig madaratsportkakaót hátrahagyva azonnal menni kell. A szakadatlan útonlét romantikája így, új köntösben folyamatos megszakítottsággá lényegül, melynek üzenete nem a boldogság, hanem a gyökéreresztés lehetetlensége; a sodródás pedig akkor lesz tragédiává, amikor az autó eladásakor tényszerűvé válik, valójában a látszat ellenére mindvégig vertikálisan, a társadalmi, s nem horizontálisan, a földrajzi térben mozogtak, mégpedig egyenes vonalon, lefelé. Martinez de Pisón regénye szociális útirajz a lecsúszás miértjeiről és hogyanjáról, melynek tanulságait a rendszerváltást követően most ismét arcukba ordítja a válság: a függetlenség megfelelő háttér nélkül helybenfutás mozgó talajon, egy ilyen egzisztencia számára pedig megérkezni valahová, bárhová nem halál, inkább álom, boldog álom. Dzsentrilázadás a tengerparton ATLANTISZ KÖNYVSZIGET a <"!| SAAz ország legigényesebb választékú könyvesboltja. Magyar, angol, német, francia nyelvű könyvek. 1 . • JJ * ,| || Diákoknak, tanároknak kedvezménnyel! ■_ * *,| ^Ajj ® |!|; Könyvimport szolgálat, interneten is. 1061 Budapest, Király utca 2., Anker Ház Tel.: (36 1)267 6258 lask atlbook@t-online.hu » www.atlantiszkiado.hu 2014. JANUAR 31.