Élet és Irodalom, 2014. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)

2014-07-04 / 27. szám

Esterházy Péter: Kisujjgyak * Hiányzik az elnyomottak melletti kiállás - interjú Günter Grass-szal (J. Győri László) * Frank Tibor: Az angolszász orientáció káprázata * Komoróczy Géza: A pápai zsidók két évszázadából * Ketten egy új könyvről - Sándor Iván: A Vanderbilt-jacht hajóorvosa (Kácsor Zsolt, Szilágyi Zsófia) * ÉS Irodalom: Balázs Attila, Géczi János, Oravecz Imre, Patak Márta, Pollágh Péter, Szív Ernő, Wirth Imre [ÉLET ÉS |­RODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LVIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 495 FT 2014. JÚLIUS 4. VÁNCSA ISTVÁN: Életminőség Kerek ötven évvel ezelőtt a férfiak születéskor várható élettartamát tekintve mögöttünk állt Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Por­tugália, Ausztrália, Csehország és Törökország. Az adatok az OECD hétfőn megjelent statisztikájából valók, tartalmas kiadvány, bár nem látom tisztán, hogy Csehország vagy Németország fogalmát 1964-re vetítve hogyan kéne értelmezni, de mindegy is. Mögöttünk álltak. Jobbak voltunk, mint ők. Most viszont csak Észtország és Mexikó van mögöttünk. Már a törökök is megelőztek. Ezt a cikket július elsején írom, a magyar egészségügy ünnepén, ilyen­kor az ember kettőzött érdeklődéssel tanulmányozza az efféle statisztiká­kat, hogy jobban értse, minek kell örülnünk ezen a gyönyörű napon. Meg­néztem például, mire számíthatott az apám 1974-ben, hatvanöt éves korá­ban. További 12,2 életévre számíthatott, többre, mint Új-Zéland, Német­ország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugália, Ausztrália, Csehország és Törökország hatvanöt éves férfilakossága. Nekik kevesebb járt akkori­ban. Azóta fejlődtünk, méltatlan személyemet, mint ugyancsak hatvanöt éves férfit, a jövő most 14,3 további életévvel kecsegteti, viszont az OECD országok rangsorában ez már csupán az utolsó előtti helyezéshez elegen­dő. Kevesebb csak a törököknek jut, mindenki más elébünk került. Egész­ségi állapotra utaló összesített mutatónkat tekintve a harminc OECD-tag­­állam listáján a legutolsók vagyunk. Innen már nincs út lefelé, de ha volna, nyilván töretlen lendülettel sül­lyednénk tovább. Vegyük észre azonban, hogy ez a helyzetértékelés a várható élettartam hosszabbodását egyértelműen helyes és kívánatos folyamatként kezeli, noha köztudott, hogy elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszer finanszíro­zása nem megoldható. Alapesetben is egyre kevesebb aktív korú tart el egy­re több nyugdíjast, nálunk pedig annál is kevesebb, hiszen a potenciális ak­tív dolgozó, ha van egy kis esze, már az első munkanapját is valamelyik ke­vésbé ütődött országban kezdi, tehát az ottani Rentensystem fenntartásá­hoz járul hozzá. Evvel együtt a nyugdíjrendszer ott is bedől előbb vagy utóbb. Nálunk inkább előbb. Mármost a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről kétségkívül sok ros­­­szat lehet mondani, egyvalamivel viszont semmiképp se vádolható. Nem forszírozza mindenáron, hogy az alattvaló hosszabb életű legyen, mint a galápagosi óriásteknős, hanem úgy gondolja, bízzuk ezt a dolgot a gond­viselésre. „Aki hisz a gondviselésben, az el tudja fogadni, hogy bármikor bármi megtörténhet vele” - mondta tavaly novemberben az egészségügyi államtitkár arra vonatkozólag, hogy egy harmincnyolc éves nőbeteghez negyven perc alatt ért ki a mentő, az asszonyt pedig addigra magához szó­lította az őr. Az egészségügyi államtitkár szerint tehát Isten karmai közt vagyunk mindannyian, és ez a vélekedés semmi módon nem cáfolható. Hogy mást ne mondjak, Magyarországon egyre többen halnak meg kór­házi eredetű fertőzés következtében, bemegy a beteg egy sérvműtétre, jön szembe a nozokomiális infekció, találkoznak, annyi. Kijárat a bonctermen át. Szokás ezt gazdasági természetű problémákkal magyarázni, például azon az alapon, hogy a Magyar Tisztítás-technológiai Szövetség elnöke szerint a magyarországi kórházak kétmilliárd forintnyi takarítási számlával tartoznak, ám az igazi ok mindig mélyebben van. Isten nem akarja, hogy a kelleténél tovább időzzünk a siralomnak eme völgyében, és így vénsé­­günkre olyan körülményeket kelljen megtapasztalnunk, amilyeneket a leg­rosszabb pillanatainkban se tudtunk volna elképzelni, ezért aztán nem ta­karít a magyarországi kórházakban. És ha ő nem, ki más. Július elsejét Semmelweis-napként is emlegetik, erről jut eszembe a Nép­­szabadság tavaly augusztusi cikke, mely szerint Magyarországon évente mint­egy ötvenezer beteg azért szenved kórházi eredetű fertőzést, mert a vele foglalkozó személyzet három kézmosásból kettőt elspórol. Nemcsak ma­gyarországi probléma, hanem globális, ez azonban nem teszi elfogadha­­tóbbá azt a tényt, hogy a fenti ötvenezerből sokan meg is halnak. Tegyem hozzá, hogy Semmelweis szülőföldjén, Semmelweis születése után csak­nem kétszáz évvel, a kézmosás elmaradása miatt. A haladás üteme talán nem is annyira szédítő, mint ahogy gondolnánk. Mostanában láblevágások borzolják a kedélyeket. A cukorbetegek szá­ma nő, a diabétesz következtében kialakuló angiopáthia kezelését pedig el­sősorban fűrésszel oldják meg a magyar kórházak, minthogy az OEP ezt a módszert preferálja. Ennek megfelelően a kórház számára az amputáció nyereséges, míg ellenben az értágítás, tehát a láb megmentése, több tízezer forintos ráfizetést jelent. Mármost a gyógyító intézmények együttes tarto­zása hatvanhatmilliárd forint körül mozog, a csontfűrész pedig hozza a pénzt, ahelyett hogy vinné, ergo a kórházak gazdasági vezetői szeretik. A betegek már kevésbé, a beteg ugyanis ragaszkodna a saját lábához, pusztán azon az alapon, hogy megszokta, hozzá nőtt, pedig inkább Pistorius műlá­bára kéne gondolnia. Nem indulhatott a pekingi olimpián az egészségesek között, az ő karbonszálas protézise ugyanis annyira jó, hogy tisztességtelen előnyt jelent. Persze a magyar biztosított műlába nyilván nem szénszálas anyagból, hanem príma magyar akácfából készül, kalotaszegi mintákkal dí­szítve, és valószínűleg nem lehet vele negyvenhat másodperc alatt futni a négyszázat, viszont, ahogy hírlik, drága. Sokkal többe van az egészségbiz­tosításnak, mint az értágítás, az OEP mégis ezt forszírozza. Mármost a Nem­zeti Együttműködés Rendszere második ciklusába érvén annyit már meg­tanultunk, hogy mindennek oka van, és az ok általában nem metafizikai, spirituális vagy okkult természetű. Amikor egy állami intézmény irracioná­lis dolgokat művel, annak pláne racionális oka van, magyarán azon valaki nagyot kaszál. Nem állítom, hogy valaki fontos nemzettárs a műlábbiznisz­­ben volna érdekelt, hanem csak azt, hogy nihil in terra sine causa fit. Egyébként pedig nem az számít, hogy hány lábunk van és milyen anyag­ból, hanem az életünk minősége úgy általában. Statisztikai mutató arra is van, és a statisztika szerint az OECD-n belül most minekünk a legszarabb. Holnaptól azonban másképpen lesz. Erre az évre a kormány csaknem száz­­hetvenmilliárd forint sporttámogatást irányzott elő, igaz, hogy ebből a pénzből gatyába lehetne rázni az egészségügyet, a felsőoktatást és még an­­­nyi mindent, ám ez most jobb helyre megy. Megmondta O. V, hogy a sport támogatása és a sporton keresztül a családok életének jobbá tétele a kor­mány szívügye. Nemcsak stadionok, de lovasközpontok is épülnek, és et­től a magyar emberek életminősége az egekbe szökik. Ülnek a tornácon, isszák az otthon főzött pálinkát, a Nemzeti Lovasprogramra gondolnak, boldogok. Falábaikban halkan perceg a szó. Szüts Miklós munkája (részlet) ! FIZESSEN ELŐ AZ ÉLET ÉS IRODALOMRA, s lapunkat minden pénteken házhoz viszi Önnek a Magyar Posta munkatársa! Kedvezményes kiadói előfizetés egy évre 18 000 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben. Telefon: 210-5149, 210-5159 Fax: 303-9241, e-mail: lapterjesztes@es.hu 1 4027 9 770424 884005

Next