Élet és Irodalom, 2015. január-június (59. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-09 / 1-2. szám

1998 és 2000 között társvezetője vol­tam a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közös küldöttségének, amely gyakran utazott Moszkvába az 1998-as oroszországi összetett költség­­vetési, bank- és valutaválság augusz­tusi kitörése után. Legutolsó látogatá­saink egyikére 2000 februárjában ke­rült sor, amikor Vlagyimir Putyin már az Oroszországi Föderáció ideiglenes elnöke volt, miután a korábbi elnök, Borisz Jelcin 1999 szilveszterének nap­ján váratlanul lemondott. James Wolfensohn, a Világbank ak­kori elnöke fontosnak tartotta, hogy ta­lálkozzon Oroszország új vezetőjével, és nyíltan kifejezte azt az óhaját, hogy Vlagyimir Putyin nyerje meg a 2000. március 26-ra kitűzött elnökválasztást. Engem megdöbbentett ez a nyilatko­zat, mert nemcsak példátlan, hanem kifejezetten helytelen volt intézmé­nyünk elnökének pártpolitikai állás­­foglalása. Még inkább döbbenetes él­mény volt azonban, hogy a hosszúra nyúlt találkozón, ahol előadást kellett tartanom az orosz gazdaság helyzeté­ről és az ország előtt álló gazdasági fel­adatokról, az a kőarcú ember, aki ha­marosan az Oroszországi Föderáció legnagyobb hatalommal rendelkező vezetője lett, nem szólt semmit. Belenéztem Putyin ideiglenes állam­fő szemébe, és üres sötétséget láttam. „Sötétség délben” ráborult több or­szágra, amelyek botorkálva, de elin­dultak a parancsgazdaságból a piac­­gazdaságba, a diktatúrából a demok­ráciába vezető hosszú és rögös úton. A piaci reformokat visszafordították, a demokratikus intézményeket pedig lerombolták az „irányított” vagy „illi­­berális” demokrácia jelszava alatt né­hány közép- és kelet-európai ország­ban. Magyarország, amely a békés de­mokratikus átalakulás és az átfogó szerkezeti re­formok egyik úttörője volt a múlt század utolsó évtizedében, ma a gazdasági és társadalmi hanyatlás és pusztulás egyik legin­kább reménytelen példája az új évszázadban. 2000-ben még éppen csak megcsa­pott az elkövetkező jégkorszak szele. Hazánkban 1998-ban uralomra került az első Fidesz-kormány, amely már ak­­kor nagy hangsúlyt helyezett a jelké­es politizálásra és kicsit a lényegi cse­­­kvésre. Érezhető volt a kormányfő vágyakozása a két világháború közöt­ti Magyarország nem túl demokrati­kus államberendezkedése iránt, de két­harmados többség híján a­ vezlr még nem tudta megvalósítani álmát. Keve­sen ismerték föl akkor, hogy a tágabb századforduló a hazai posztkommu­nista átalakulás fordulópontja lesz. 14 év után visszatekintve immár teljesen világos, hogy 2001 a napjainkig tartó gaz­dasági hanyatlás és társadalmi visszafejlődés kiinduló éve. Ahhoz, hogy igazán megértsük en­nek a Közép-Európában példátlan gazdasági, társadalmi és politikai ha­nyatlásnak a méretét és mélységét, rö­viden össze kell foglalnunk az átme­net első évtizedének eredményeit. Igen, az eredményeit. Míg abban az időben néha magam is aggódva figyel­tem az eseményeket, és gyakran elége­detlen voltam a reformok minőségé­vel, illetve bevezetésük ütemével, ta­gadhatatlan tény, hogy a megelőző év­század utolsó évtizedében hazánk a si­keres átmenet egyik legkiválóbb példája volt. Viszonylag kedvező kiinduló feltételek Hozzájárult ehhez, hogy a kiinduló feltételek alapvetően előnyösek voltak. Magyarországé volt a leginkább nyi­tott és piaci viszonyokkal leginkább átitatott gazdaság a Varsói Szerződés tagállamai közül. Külkereskedelmi for­galmunk felét már a ’80-as években a nyugati országokkal bonyolítottuk le. Lényegében nem volt hiány fogyasz­tási cikkekből, legfeljebb lakásért, au­tóért és telefonvonalért kellett „sorban állni”. Élelmiszer olcsón és bőséggel állt rendelkezésre a belföldi piacon. Az árak és a belkereskedelem döntő több­sége szabad volt, a pártállam néhány területen tartott fenn adminisztratív monopóliumot. A magántulajdon szé­les körben elterjedt, természetesen el­sősorban kisvállalkozások formájában. A háztáji mezőgazdaság már régen be­épült a vidéki élet mindennapjaiba, és 1982 után a magánvállalkozások meg­jelentek az ipar és a szolgáltatások te­rületén is. Végül, de nem utolsósorban hazánk már a demokratikus politikai változásokat megelőzően bevezetett né­hány igen fontos szerkezeti reformot. Ezek közül kiemelkedik a kétszintű bankrendszer létrehozása 1987-ben, a köt­vények és az értékpapír-forgalmazás meg­jelenése, valamint a személyi jövedelemadó (szja) és az általános forgalmi adó (áfa) be­vezetése 1988-ban. Az utolsó pártálla­mi kormány átlépte azt a küszöböt, amely az állami tulajdon túlsúlyán ala­puló parancsgazdaságot elválasztja a magántulajdon uralmán felépülő pi­acgazdaságtól, eltűrte a tőkepiac intéz­ményeinek zöld hajtásait. Természetesen a nagyobb nyitottság és az erősebb piaci irányultság nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar gazda­ság hasonló hatékonyságú legyen, mint a nyugatiak. Állami vállalatok uralták a hazai tájképet. Ezek túlnyomó több­sége veszteséges és világpiaci szempont­ból elmaradott volt. A vállalati vesztesé­gek folyamatos fedezése mellett a kora­szülött jóléti állam táplálása volt az, ami hi­hetetlen mértékben felszaporította a magyar állam adósságát. Ezt abban az időben elsősorban külföldről, mégpe­dig nyugatról finanszíroztuk. A magyar modell hosszú távon egyértelműen fenntart­­hatatlan volt. A sors különös fintora, hogy Gorbacsov 1985-ös hatalomra ju­tásával a rendszer politikai értelemben ha­marabb összeomlott, mint hogy gazdasági kudarca nyilvánvalóvá lett volna. Az első demokratikus magyar kor­mány felemás gazdasági helyzetet örö­költ. Hazánkban akkor az életszínvo­nal magasabb volt, mint a szomszédos országok többségében, de ez kevéssé érdekelte a magyar népet. Társadal­munk Ausztriára vetette vigyázó sze­mét, és úgy akart élni, ahogy az oszt­rákok. Már 1990-ben megfogalmazó­dott az az igény, hogy legyen gyors fel­zárkózás. Ezen azonban nemcsak a társadalom, hanem ami sokkal veszé­lyesebb, maga az új politikai osztály is szinte kizárólag az életszínvonal eme­lését értette. Az új vezetők közül na­gyon kevesen tették ehhez hozzá, mert maguk is nagyon kevesen ismerték föl, hogy a nyugati életminőség nyugati in­tézményeket, nyugati munkakultúrát, nyugati termékminőséget, munkaintenzitást, tudást és piacképességet igényel. Ráadásul, amikor a szép illúziókból való kiábrándulás első jelei megnyilvánultak, mert a de­mokrácia első kormánya megszorítá­sokat kényszerült bevezetni, akkor a tágabb politikai osztály ismét elfelej­tette elmagyarázni a tömegeknek, hogy mit jelent a kapitalista piacgazdaság és a képviseleti demokrácia: elsősor­ban kemény munkát, versenyképessé­get, állandó tanulást, kitartó erőfeszí­téseket, és ami az egyik legfontosabb: valódi társadalmi szolidaritást. Dicsőséges első évtized A nem csekély kezdeti nehézségek el­lenére Antall József kormányának si­került bevezetni jó néhány alapvető je­lentőségű piacgazdasági reformot, ame­lyek jótékony hatása napjainkig érvé­nyesül. A gazdasági intézkedések el­sősorban a vállalati szerkezetátalakítás és pri­vatizáció tág körébe illeszkedtek. Végre létrejött egy erős és áttekint­hető állami privatizációs ügynökség, amely véget vetett az utolsó pártállami kor­mány alatt megindult és kivételesen korrupt úgynevezett „spontán” priva­tizációnak. Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Az Állami Vagyon­ügynökség (ÁVÜ), majd később az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁPV Rt.) az esetek többségében ésszerűen és szakszerű­en cselekedett. Mindkét intézmény ve­zetői elismert szakemberek voltak, és mindkét intézmény fölött érvényesült a politika nyilvános ellenőrzése. Ter­mészetesen az egyes privatizációs ügy­letek utólag mindig vitathatóak és vi­tatottak is, főleg a vesztesek által. Már­pedig vesztesek szép számmal akad­tak. Nem a privatizáció miatt, hanem azzal párhuzamosan megszűnt Ma­gyarországon közel egymillió munka­hely. Ezek nagy része azonban bizo­nyosan fenntarthatatlan volt, mert az érintett munkahelyeken létrehozott hozzáadott érték kevesebb volt, mint a kifizetett bruttó bér. Az első demokratikus kormány idő­szakában hatalmas lökést kapott a ha­zai tulajdonú kisvállalkozások fejlődése. Ó­riá­­si jelentőségű, hogy a privatizáció egy része, ami a kisméretű és jól elkülönít­hető vagyonegységekre vonatkozott (pl. fodrászatok, pékségek, javítómű­helyek, éttermek stb.), előnyben része­sítette a szóban forgó vagyonegységek dolgozóit. A Munkavállalói Részvény­­tulajdonosi Program (MRP) ezen a te­rületen érte el a legnagyobb sikert, hi­szen itt nemcsak passzív részvényesek, hanem aktív tulajdongazdák létreho­zására is sor került. Noha sokan úgy döntöttek, hogy nem akarnak tőkés tu­lajdonossá válni, hanem megmaradnak a bérmunkás lét mellett, és ezért hamar eladták részvényeiket, mégis nagy je­lentőségű, hogy ezrével lettek olyan vál­lalkozók, akik tudták, hogy a siker im­már saját munkájuk minőségétől, tudá­suk gyarapításától függ. Az Antall-kormány törvénykezési kezdeményezései a szerkezetátalakítás és a privatizáció területén történelmi jelentőségűeknek bizonyultak. Kieme­lem az új banktörvényt, a csődtörvényt és a sokak által teljesen technikai jellegű­nek tekintett számviteli törvényeket. Ezek együttese megalapozta az egyre rom­ló minőségű hitelekkel teletömött pénz­intézetek céltartalék-képzését, majd ál­lami segítséggel történő feltőkésítését. Ez a két lépés nélkülözhetetlen előz­ménye volt a bankok tényleges magá­nosításának. Felbecsülhetetlen jelentősége volt annak is, amit az Antall-kormány nem tett. Nem engedett a politikai szirén­hangoknak, és elkerült két hatalmas csapdát: az egyik a reprivatizáció, a másik a külföldi hitelek visszafizetésé­nek megtagadása lett volna. Nem le­het túlhangsúlyozni ezek jelentőségét. A reprivatizáció hosszú évekre meg­akasztotta volna a valódi privatizáci­ót, ami rendkívül fontos volt annak ér­dekében, hogy a vállalatok friss beru­házásokhoz és erős tulajdonosi irányí­táshoz jussanak. A „kommunisták ál­tal felvett hitelek” visszafizetésének megtagadása pedig évtizedre levette volna hazánkat a külföldi működő tőke beruházások vonzó célpontjait tartal­mazó üzleti térképről. Az első demokratikus magyar kor­mány mulasztása egyetlen területen okozott komoly nehézséget: a szapo­rodó aggasztó jelek ellenére rendre el­maradt a gazdasági és pénzügyi stabi­lizáció, a költségvetési túlköltekezés megfékezése. Stabilizáció 20 évvel ezelőtt A mai fiatalok számára immár törté­nelem az 1995. március 12-én bejelen­tett gazdasági és pénzügyi stabilizá­ció. Jelentőségét azonban már az is jól mutatja, hogy mind a mai napig rend­kívül élénk, noha nyilván ellentétes megítélés tárgya. Aki elfogadja - és egyre többen vannak ilyenek -, az nem­csak azt hangsúlyozza, hogy az állam­csőd elől mentette meg Magyarországot. Alá­húzza azt is, hogy megalapozott egy látványosan gyors, export által vezérelt, termelő beruházások által fűtött és pénzügyi szempont­ból fenntartható, egyensúlyőrző gazdasági növe­kedést. Aki ostorozza, az kiemeli az élet­­színvonal ideiglenes romlását, a reál­bérek visszaesését, az infláció időleges felpörgését és azt, hogy a szociális jut­tatások egy részét a Horn-kormány megnyirbálta. Nem én vagyok hivatott arra, hogy az 1995-ös stabilizáció történelmi mér­legét megvonjam. Legyen itt elegen­dő annyit jelezni, hogy a születő de­mokrácia második kormánya nemcsak eredményesen, hanem becsületesen cselekedett. Egyrészt azt tettük, amit mondtunk, ígértünk, amit előre nyíltan bejelentet­tünk. Másrészt intézkedéseinknek az lett az eredménye, amit előre jeleztünk. Ezzel a magatartásával Horn Gyula kormánya bebizonyította, hogy mél­tó kezekbe került Antall József politi­kai öröksége, és a maga részéről jelen­tősen hozzájárult a hazai szakmai és kormányzati kultúra színvonalának to­vábbi emeléséhez. A közismert intézkedések újabb le­írása és értékelése helyett kiemelem, hogy minden szerkezeti reform költ­séges és áldozatokkal jár. Ideális meg­oldás, amelynek csak előnye lenne, nem létezik. Minden szempont sze­rint jó alternatíva nincs, hanem csak olyan, amelyik jobb az összes többinél. A közpolitikában optimális megoldásnak hív­juk azt, amelyiknek az előnyei legin­kább meghaladják hátrányait. A köz­politika gyakorlata nem más, mint a különböző előnyökkel és hátrányok­kal járó megoldások közötti választás (public choice) művészete. A gazdasági és pénzügyi stabilizá­ció megvalósításán és a fenntartható gazdasági növekedés megindításán túlmenően a Horn-kormány vívmá­nyai közé tartozik a privatizáció eredmé­nyes előrehajtása a gazdaság két leg­bonyolultabb területén: a közüzemi vál­lalatoknál és a pénzügyi szektorban. Egyálta­lán nem nyilvánvaló, miért nehéz a szóban forgó ágazatokban működő állami vállalatok magánosítása, ezért érdemes ennek szentelni néhány be­kezdést. Közüzemek és pénzintézetek privatizációja A mezőgazdasági nyerstermékterme­lést, a feldolgozóipart, a kereskedel­met, valamint a szolgáltatások túlnyo­mó többségét azért nevezzük össze­foglalóan versenyszektornak, mert nyitott gazdaságban a behozatal és a kivitel révén a belföldi cégek közvetlenül és kor­látlanul versenyeznek a külföldi válla­latokkal. Ezekben az ágazatokban a modernizáció nem igényelte, hogy az állam a privatizáció előtt szerkezetát­alakítást hajtson végre; sokkal jobb volt ezt rábízni az új tulajdonosra, amelynek volt tudása és tőkéje a szüksé­ges korszerűsítéshez. A közüzemi szektorokban azonban a verseny korlátozott. A villamos energia, olaj, gáz, víz, szennyvíz, vasút, hajó­zás és repülés, távközlés és műsorszó­rás területén mindenhol találkozunk a természetes monopólium elemeivel (nagyfe­szültségű villamos távvezeték, nemzet­közi olaj- és gázvezeték, víz- és szenny­vízcsatorna törzshálózat, vasúti vágá­nyok, nagyobb kikötők, repülőterek, frekvenciák). Itt az állami szabályozás elsődleges feladata a verseny erősítése an­nak elkerülése végett, nehogy a termé­szetes monopóliumok hatékonytalan, élősdi és pazarló mesterséges mono­póliumokká álljanak össze. Ezért a szó­ban forgó területeken működő állami vállalatok privatizációját meg kell hogy előzze a komoly mértékű szerkezeti átalakítás és az erős állami szabályozás bevezetése. A pénzintézetek területén nincs ter­mészetes monopólium, de van más olyan sajátosság, amely az itt működő cégeket kivételesen törékennyé teszi. Minden pénzügyi vállalkozás (keres­kedelmi vagy befektetési bank, bizto­sító, befektetési alap, nyugdíjpénztár stb.) mindenekelőtt más pénzével gazdálkodik, nem pedig saját tulajdonosai tőkéjét kockáztatja. Ezért itt a szabályozás ki­emelt feladata a kisebb betétesek, a be­fektetők, a majdani nyugdíjasok érde­keinek védelme. Ezeken a területeken is szükség van erős állami szabályozásra és felügyeletre. A Horn-kormány elévülhetetlen ér­deme, hogy felismerve a szóban forgó területek sajátszerűségét, nemcsak a pri­vatizációt hajtotta előre eredményesen, hanem létrehozta azokat a kormánytól részben elkülönült, autonóm szabályo­zó és felügyelő intézményeket, amelyek az itt tevékenykedő vállalkozások haté­kony működését is biztosították. Nem mellesleg a privatizációból befolyt ha­talmas, közel 5 milliárd dolláros bevé­tel 1995 végén lehetővé tette azt is, hogy az óriási államadósságot kezelhető és elviselhető mértékre csökkentsük. Vitat­hatatlan tény, hogy hazánk elsősorban ennek a döntésnek az eredményekép­pen került ki az adósságcsapdából, ami jótékonyan járult hozzá a rákövetkező 5 év látványos befektetési és növekedé­si teljesítményéhez. Kötelező magán-nyugdíjpénz­tárak Mint már e lap hasábjain is megírtam, hazánkban a legutolsó jelentős szerke­zeti reformot az 1998-ban elindított kö­telező magán-nyugdíjpénztári rendszer képvi­selte. Kiemelem ezt a reformot nem­csak azért, mert mindeddig a legutol­só volt hazánkban, hanem azért is, mert hazánk volt az első eme nagy hordere­jű reform bevezetését tekintve egész Közép- és Kelet-Európában. Az 1998-as nyugdíjreform történel­mi jelentőségét nem lehet túlhangsú­lyozni - különösen a 2010-11-es ellen­reform fényében. Köztudomású, hogy a társadalom­­biztosítási nyugdíjrendszer egész Eu­rópában sebezhetővé vált a demográ­fiai válság következtében. Ennek a rendszernek az a logikája, hogy jára­dék (nyugdíj) formájában felosztja a mai nyugdíjasok között azt az össze­get, amelyet kötelező járulék formájá­ban behajt a ma dolgozóktól. Innen a kivételesen szép és pontos magyar el­nevezés: felosztó-kirovó nyugdíjrendszer. A várható élettartam növekedésével, a gyógyító szolgáltatások javulásával gyarapodik a nyugdíjas járadékosok tá­bora, miközben a születések visszaesé­se, a munkanélküliség és az elvándor­lás csökkenti a járulékot megfizető né­pesség lélekszámát. Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát tükröző mutató, az ún. rendszefüggőségi ráta, amely a járadékosok és a járulékfi­zetők arányát fejezi ki, szinte minden európai országban folyamatosan nő. A demográfiai viszonyok romlása mellett a volt szocialista országok még egy súlyos problémával küzdenek: az adócsalás és az adóelkerülés nemzeti sport. Munkaadó és munkavállaló gyakran összejátszik az állam és végső soron a társadalom kárára akkor, ha a bejelen­tett foglalkoztatás mmimálbér­ történik, miközben a javadalmazás jelentős ré­sze adózatlanul kerül zsebből zsebbe. Van úgy, hogy a munkavállaló eseten­ként nem akarja elfogadni ezt a meg­oldást, de magas munkanélküliség mel­lett munkaadója erre kényszeríti. Akár­hogy van is, a jelenség rendkívül elter­jedt a volt kommunista országokban, ami azt tükrözi, hogy alacsony szintű a társadalmi szolidaritás. Ilyen közegben felbecsülhetetlen je­lentőségű volt az a reform, amely szoros­ra fűzte a jelenlegi járulékfizetés és a maj­dani járadékélvezet közötti kapcsolatot az egyén szintjén. Ha kiveszett a társadal­mi szolidaritás, akkor „vissza kell lépni” a kapitalizmus legelejére, és alapjaitól kell felépíteni olyan intézményeket, ame­lyek az egyéni érdekeket hatékonyabban összehangolják a társadaloméval. Pontosan ez a lényege a kötelező magán-nyugdíjpénztárak rendszeré­nek. Óriási jelentősége van annak, hogy a szolidaritás milyen erős kötő­anyaga a társadalomnak, mennyire önkén­tes vagy államilag kikényszerített, az egyének által büszkén vállalt vagy szégyellve elkerült, de szavakban mindenképpen hangosan képviselt valódi vagy hamis közérzületről van-e szó. A magán-nyugdíjpénztári reform op­timálisan összehangolta az egyének és a társadalom egymásnak feszülő, gyak­ran ellentétes érdekeit. Finom egyen­súlyt teremtett a kényszer (kötelező jel­leg) és a választás szabadsága (melyik pénz­tár tagja legyek) között. Hallatlanul megerősítette az öngondoskodás és az egyé­ni felelősségvállalás tudatát, a fiatalo­kat érdekeltté tette a rendszeres, hosszú távú, szerződéses megtakarítások felhalmozásá­ban, miközben egyre finomodó állami szabályozással elviselhető szintre csök­kentette az elkerülhetetlen b­fektetési koc­kázatokat. Piacszabadság és állami kény­szer optimális összhangja jött létre. A második évtized: egy helyben toporgás 1998-ban hazánkban hatalomra jutott az első Fidesz-kormány. Szemben a mai kormánnyal, az akkori még való­di koalíció volt, amelyben a szövetsé­ges pártok nem pusztán az élő díszlet szerepét játszották. Fontos, hogy a kor­mánynak nem volt kétharmados több­sége az Országgyűlésben, így Orbán Viktor első kormányának nem volt módja az alkotmány módosítására. Érdekes, hogy minden fülsiketítő propaganda ellenére az új kormány 2001-ig nem változtatott az általa erő­teljesen bírált egyensúlyőrző gazdaság­­politikán. Megtett néhány kozmetikai lépést: eltörölte a tandíjat, visszaállítot­ta mindenki számára alanyi jogon a családi pótlékot, csökkentette a köte­lező magán-nyugdíjpénztárakba befi­zetendő járulék összegét stb. Volt né­hány pozitív intézkedése is: felszámol­ta a társadalombiztosítás mögé szerve­zett torz önkormányzatot, bezárta az akkori politikai korrupció egyik legin­kább látványos forrását, fészkét, a Pos­tabankot, amely még az előző kormány idején, 1997-ben megbukott. A 2001-es gazdaságpolitikai fordu­latot három tényező alapozta meg: egy­részt korán megindult az újabb válasz­tási kampány, másrészt kitört a „dot­­com-válság”, harmadrészt megváltoz­tatta a nemzetközi befektetői hangu­latot az USA elleni szeptember 11-i terrortámadás. Nem közismert jelké­pe a fordulatnak a kétéves költségvetés, amely azóta is egyedülálló maradt az elmúlt 25 év gyakorlatában. (Folytatás a 10. oldalon) BOKROS LAJOS: Hanyatlás 2015. JANUÁR 9. I­TÉLET ÉS­#3­1IRODALOM 1

Next