Élet és Irodalom, 2015. január-június (59. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-09 / 1-2. szám
1998 és 2000 között társvezetője voltam a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közös küldöttségének, amely gyakran utazott Moszkvába az 1998-as oroszországi összetett költségvetési, bank- és valutaválság augusztusi kitörése után. Legutolsó látogatásaink egyikére 2000 februárjában került sor, amikor Vlagyimir Putyin már az Oroszországi Föderáció ideiglenes elnöke volt, miután a korábbi elnök, Borisz Jelcin 1999 szilveszterének napján váratlanul lemondott. James Wolfensohn, a Világbank akkori elnöke fontosnak tartotta, hogy találkozzon Oroszország új vezetőjével, és nyíltan kifejezte azt az óhaját, hogy Vlagyimir Putyin nyerje meg a 2000. március 26-ra kitűzött elnökválasztást. Engem megdöbbentett ez a nyilatkozat, mert nemcsak példátlan, hanem kifejezetten helytelen volt intézményünk elnökének pártpolitikai állásfoglalása. Még inkább döbbenetes élmény volt azonban, hogy a hosszúra nyúlt találkozón, ahol előadást kellett tartanom az orosz gazdaság helyzetéről és az ország előtt álló gazdasági feladatokról, az a kőarcú ember, aki hamarosan az Oroszországi Föderáció legnagyobb hatalommal rendelkező vezetője lett, nem szólt semmit. Belenéztem Putyin ideiglenes államfő szemébe, és üres sötétséget láttam. „Sötétség délben” ráborult több országra, amelyek botorkálva, de elindultak a parancsgazdaságból a piacgazdaságba, a diktatúrából a demokráciába vezető hosszú és rögös úton. A piaci reformokat visszafordították, a demokratikus intézményeket pedig lerombolták az „irányított” vagy „illiberális” demokrácia jelszava alatt néhány közép- és kelet-európai országban. Magyarország, amely a békés demokratikus átalakulás és az átfogó szerkezeti reformok egyik úttörője volt a múlt század utolsó évtizedében, ma a gazdasági és társadalmi hanyatlás és pusztulás egyik leginkább reménytelen példája az új évszázadban. 2000-ben még éppen csak megcsapott az elkövetkező jégkorszak szele. Hazánkban 1998-ban uralomra került az első Fidesz-kormány, amely már akkor nagy hangsúlyt helyezett a jelkées politizálásra és kicsit a lényegi csekvésre. Érezhető volt a kormányfő vágyakozása a két világháború közötti Magyarország nem túl demokratikus államberendezkedése iránt, de kétharmados többség híján a vezlr még nem tudta megvalósítani álmát. Kevesen ismerték föl akkor, hogy a tágabb századforduló a hazai posztkommunista átalakulás fordulópontja lesz. 14 év után visszatekintve immár teljesen világos, hogy 2001 a napjainkig tartó gazdasági hanyatlás és társadalmi visszafejlődés kiinduló éve. Ahhoz, hogy igazán megértsük ennek a Közép-Európában példátlan gazdasági, társadalmi és politikai hanyatlásnak a méretét és mélységét, röviden össze kell foglalnunk az átmenet első évtizedének eredményeit. Igen, az eredményeit. Míg abban az időben néha magam is aggódva figyeltem az eseményeket, és gyakran elégedetlen voltam a reformok minőségével, illetve bevezetésük ütemével, tagadhatatlan tény, hogy a megelőző évszázad utolsó évtizedében hazánk a sikeres átmenet egyik legkiválóbb példája volt. Viszonylag kedvező kiinduló feltételek Hozzájárult ehhez, hogy a kiinduló feltételek alapvetően előnyösek voltak. Magyarországé volt a leginkább nyitott és piaci viszonyokkal leginkább átitatott gazdaság a Varsói Szerződés tagállamai közül. Külkereskedelmi forgalmunk felét már a ’80-as években a nyugati országokkal bonyolítottuk le. Lényegében nem volt hiány fogyasztási cikkekből, legfeljebb lakásért, autóért és telefonvonalért kellett „sorban állni”. Élelmiszer olcsón és bőséggel állt rendelkezésre a belföldi piacon. Az árak és a belkereskedelem döntő többsége szabad volt, a pártállam néhány területen tartott fenn adminisztratív monopóliumot. A magántulajdon széles körben elterjedt, természetesen elsősorban kisvállalkozások formájában. A háztáji mezőgazdaság már régen beépült a vidéki élet mindennapjaiba, és 1982 után a magánvállalkozások megjelentek az ipar és a szolgáltatások területén is. Végül, de nem utolsósorban hazánk már a demokratikus politikai változásokat megelőzően bevezetett néhány igen fontos szerkezeti reformot. Ezek közül kiemelkedik a kétszintű bankrendszer létrehozása 1987-ben, a kötvények és az értékpapír-forgalmazás megjelenése, valamint a személyi jövedelemadó (szja) és az általános forgalmi adó (áfa) bevezetése 1988-ban. Az utolsó pártállami kormány átlépte azt a küszöböt, amely az állami tulajdon túlsúlyán alapuló parancsgazdaságot elválasztja a magántulajdon uralmán felépülő piacgazdaságtól, eltűrte a tőkepiac intézményeinek zöld hajtásait. Természetesen a nagyobb nyitottság és az erősebb piaci irányultság nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar gazdaság hasonló hatékonyságú legyen, mint a nyugatiak. Állami vállalatok uralták a hazai tájképet. Ezek túlnyomó többsége veszteséges és világpiaci szempontból elmaradott volt. A vállalati veszteségek folyamatos fedezése mellett a koraszülött jóléti állam táplálása volt az, ami hihetetlen mértékben felszaporította a magyar állam adósságát. Ezt abban az időben elsősorban külföldről, mégpedig nyugatról finanszíroztuk. A magyar modell hosszú távon egyértelműen fenntarthatatlan volt. A sors különös fintora, hogy Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásával a rendszer politikai értelemben hamarabb összeomlott, mint hogy gazdasági kudarca nyilvánvalóvá lett volna. Az első demokratikus magyar kormány felemás gazdasági helyzetet örökölt. Hazánkban akkor az életszínvonal magasabb volt, mint a szomszédos országok többségében, de ez kevéssé érdekelte a magyar népet. Társadalmunk Ausztriára vetette vigyázó szemét, és úgy akart élni, ahogy az osztrákok. Már 1990-ben megfogalmazódott az az igény, hogy legyen gyors felzárkózás. Ezen azonban nemcsak a társadalom, hanem ami sokkal veszélyesebb, maga az új politikai osztály is szinte kizárólag az életszínvonal emelését értette. Az új vezetők közül nagyon kevesen tették ehhez hozzá, mert maguk is nagyon kevesen ismerték föl, hogy a nyugati életminőség nyugati intézményeket, nyugati munkakultúrát, nyugati termékminőséget, munkaintenzitást, tudást és piacképességet igényel. Ráadásul, amikor a szép illúziókból való kiábrándulás első jelei megnyilvánultak, mert a demokrácia első kormánya megszorításokat kényszerült bevezetni, akkor a tágabb politikai osztály ismét elfelejtette elmagyarázni a tömegeknek, hogy mit jelent a kapitalista piacgazdaság és a képviseleti demokrácia: elsősorban kemény munkát, versenyképességet, állandó tanulást, kitartó erőfeszítéseket, és ami az egyik legfontosabb: valódi társadalmi szolidaritást. Dicsőséges első évtized A nem csekély kezdeti nehézségek ellenére Antall József kormányának sikerült bevezetni jó néhány alapvető jelentőségű piacgazdasági reformot, amelyek jótékony hatása napjainkig érvényesül. A gazdasági intézkedések elsősorban a vállalati szerkezetátalakítás és privatizáció tág körébe illeszkedtek. Végre létrejött egy erős és áttekinthető állami privatizációs ügynökség, amely véget vetett az utolsó pártállami kormány alatt megindult és kivételesen korrupt úgynevezett „spontán” privatizációnak. Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), majd később az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁPV Rt.) az esetek többségében ésszerűen és szakszerűen cselekedett. Mindkét intézmény vezetői elismert szakemberek voltak, és mindkét intézmény fölött érvényesült a politika nyilvános ellenőrzése. Természetesen az egyes privatizációs ügyletek utólag mindig vitathatóak és vitatottak is, főleg a vesztesek által. Márpedig vesztesek szép számmal akadtak. Nem a privatizáció miatt, hanem azzal párhuzamosan megszűnt Magyarországon közel egymillió munkahely. Ezek nagy része azonban bizonyosan fenntarthatatlan volt, mert az érintett munkahelyeken létrehozott hozzáadott érték kevesebb volt, mint a kifizetett bruttó bér. Az első demokratikus kormány időszakában hatalmas lökést kapott a hazai tulajdonú kisvállalkozások fejlődése. Óriási jelentőségű, hogy a privatizáció egy része, ami a kisméretű és jól elkülöníthető vagyonegységekre vonatkozott (pl. fodrászatok, pékségek, javítóműhelyek, éttermek stb.), előnyben részesítette a szóban forgó vagyonegységek dolgozóit. A Munkavállalói Részvénytulajdonosi Program (MRP) ezen a területen érte el a legnagyobb sikert, hiszen itt nemcsak passzív részvényesek, hanem aktív tulajdongazdák létrehozására is sor került. Noha sokan úgy döntöttek, hogy nem akarnak tőkés tulajdonossá válni, hanem megmaradnak a bérmunkás lét mellett, és ezért hamar eladták részvényeiket, mégis nagy jelentőségű, hogy ezrével lettek olyan vállalkozók, akik tudták, hogy a siker immár saját munkájuk minőségétől, tudásuk gyarapításától függ. Az Antall-kormány törvénykezési kezdeményezései a szerkezetátalakítás és a privatizáció területén történelmi jelentőségűeknek bizonyultak. Kiemelem az új banktörvényt, a csődtörvényt és a sokak által teljesen technikai jellegűnek tekintett számviteli törvényeket. Ezek együttese megalapozta az egyre romló minőségű hitelekkel teletömött pénzintézetek céltartalék-képzését, majd állami segítséggel történő feltőkésítését. Ez a két lépés nélkülözhetetlen előzménye volt a bankok tényleges magánosításának. Felbecsülhetetlen jelentősége volt annak is, amit az Antall-kormány nem tett. Nem engedett a politikai szirénhangoknak, és elkerült két hatalmas csapdát: az egyik a reprivatizáció, a másik a külföldi hitelek visszafizetésének megtagadása lett volna. Nem lehet túlhangsúlyozni ezek jelentőségét. A reprivatizáció hosszú évekre megakasztotta volna a valódi privatizációt, ami rendkívül fontos volt annak érdekében, hogy a vállalatok friss beruházásokhoz és erős tulajdonosi irányításhoz jussanak. A „kommunisták által felvett hitelek” visszafizetésének megtagadása pedig évtizedre levette volna hazánkat a külföldi működő tőke beruházások vonzó célpontjait tartalmazó üzleti térképről. Az első demokratikus magyar kormány mulasztása egyetlen területen okozott komoly nehézséget: a szaporodó aggasztó jelek ellenére rendre elmaradt a gazdasági és pénzügyi stabilizáció, a költségvetési túlköltekezés megfékezése. Stabilizáció 20 évvel ezelőtt A mai fiatalok számára immár történelem az 1995. március 12-én bejelentett gazdasági és pénzügyi stabilizáció. Jelentőségét azonban már az is jól mutatja, hogy mind a mai napig rendkívül élénk, noha nyilván ellentétes megítélés tárgya. Aki elfogadja - és egyre többen vannak ilyenek -, az nemcsak azt hangsúlyozza, hogy az államcsőd elől mentette meg Magyarországot. Aláhúzza azt is, hogy megalapozott egy látványosan gyors, export által vezérelt, termelő beruházások által fűtött és pénzügyi szempontból fenntartható, egyensúlyőrző gazdasági növekedést. Aki ostorozza, az kiemeli az életszínvonal ideiglenes romlását, a reálbérek visszaesését, az infláció időleges felpörgését és azt, hogy a szociális juttatások egy részét a Horn-kormány megnyirbálta. Nem én vagyok hivatott arra, hogy az 1995-ös stabilizáció történelmi mérlegét megvonjam. Legyen itt elegendő annyit jelezni, hogy a születő demokrácia második kormánya nemcsak eredményesen, hanem becsületesen cselekedett. Egyrészt azt tettük, amit mondtunk, ígértünk, amit előre nyíltan bejelentettünk. Másrészt intézkedéseinknek az lett az eredménye, amit előre jeleztünk. Ezzel a magatartásával Horn Gyula kormánya bebizonyította, hogy méltó kezekbe került Antall József politikai öröksége, és a maga részéről jelentősen hozzájárult a hazai szakmai és kormányzati kultúra színvonalának további emeléséhez. A közismert intézkedések újabb leírása és értékelése helyett kiemelem, hogy minden szerkezeti reform költséges és áldozatokkal jár. Ideális megoldás, amelynek csak előnye lenne, nem létezik. Minden szempont szerint jó alternatíva nincs, hanem csak olyan, amelyik jobb az összes többinél. A közpolitikában optimális megoldásnak hívjuk azt, amelyiknek az előnyei leginkább meghaladják hátrányait. A közpolitika gyakorlata nem más, mint a különböző előnyökkel és hátrányokkal járó megoldások közötti választás (public choice) művészete. A gazdasági és pénzügyi stabilizáció megvalósításán és a fenntartható gazdasági növekedés megindításán túlmenően a Horn-kormány vívmányai közé tartozik a privatizáció eredményes előrehajtása a gazdaság két legbonyolultabb területén: a közüzemi vállalatoknál és a pénzügyi szektorban. Egyáltalán nem nyilvánvaló, miért nehéz a szóban forgó ágazatokban működő állami vállalatok magánosítása, ezért érdemes ennek szentelni néhány bekezdést. Közüzemek és pénzintézetek privatizációja A mezőgazdasági nyersterméktermelést, a feldolgozóipart, a kereskedelmet, valamint a szolgáltatások túlnyomó többségét azért nevezzük összefoglalóan versenyszektornak, mert nyitott gazdaságban a behozatal és a kivitel révén a belföldi cégek közvetlenül és korlátlanul versenyeznek a külföldi vállalatokkal. Ezekben az ágazatokban a modernizáció nem igényelte, hogy az állam a privatizáció előtt szerkezetátalakítást hajtson végre; sokkal jobb volt ezt rábízni az új tulajdonosra, amelynek volt tudása és tőkéje a szükséges korszerűsítéshez. A közüzemi szektorokban azonban a verseny korlátozott. A villamos energia, olaj, gáz, víz, szennyvíz, vasút, hajózás és repülés, távközlés és műsorszórás területén mindenhol találkozunk a természetes monopólium elemeivel (nagyfeszültségű villamos távvezeték, nemzetközi olaj- és gázvezeték, víz- és szennyvízcsatorna törzshálózat, vasúti vágányok, nagyobb kikötők, repülőterek, frekvenciák). Itt az állami szabályozás elsődleges feladata a verseny erősítése annak elkerülése végett, nehogy a természetes monopóliumok hatékonytalan, élősdi és pazarló mesterséges monopóliumokká álljanak össze. Ezért a szóban forgó területeken működő állami vállalatok privatizációját meg kell hogy előzze a komoly mértékű szerkezeti átalakítás és az erős állami szabályozás bevezetése. A pénzintézetek területén nincs természetes monopólium, de van más olyan sajátosság, amely az itt működő cégeket kivételesen törékennyé teszi. Minden pénzügyi vállalkozás (kereskedelmi vagy befektetési bank, biztosító, befektetési alap, nyugdíjpénztár stb.) mindenekelőtt más pénzével gazdálkodik, nem pedig saját tulajdonosai tőkéjét kockáztatja. Ezért itt a szabályozás kiemelt feladata a kisebb betétesek, a befektetők, a majdani nyugdíjasok érdekeinek védelme. Ezeken a területeken is szükség van erős állami szabályozásra és felügyeletre. A Horn-kormány elévülhetetlen érdeme, hogy felismerve a szóban forgó területek sajátszerűségét, nemcsak a privatizációt hajtotta előre eredményesen, hanem létrehozta azokat a kormánytól részben elkülönült, autonóm szabályozó és felügyelő intézményeket, amelyek az itt tevékenykedő vállalkozások hatékony működését is biztosították. Nem mellesleg a privatizációból befolyt hatalmas, közel 5 milliárd dolláros bevétel 1995 végén lehetővé tette azt is, hogy az óriási államadósságot kezelhető és elviselhető mértékre csökkentsük. Vitathatatlan tény, hogy hazánk elsősorban ennek a döntésnek az eredményeképpen került ki az adósságcsapdából, ami jótékonyan járult hozzá a rákövetkező 5 év látványos befektetési és növekedési teljesítményéhez. Kötelező magán-nyugdíjpénztárak Mint már e lap hasábjain is megírtam, hazánkban a legutolsó jelentős szerkezeti reformot az 1998-ban elindított kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer képviselte. Kiemelem ezt a reformot nemcsak azért, mert mindeddig a legutolsó volt hazánkban, hanem azért is, mert hazánk volt az első eme nagy horderejű reform bevezetését tekintve egész Közép- és Kelet-Európában. Az 1998-as nyugdíjreform történelmi jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni - különösen a 2010-11-es ellenreform fényében. Köztudomású, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer egész Európában sebezhetővé vált a demográfiai válság következtében. Ennek a rendszernek az a logikája, hogy járadék (nyugdíj) formájában felosztja a mai nyugdíjasok között azt az összeget, amelyet kötelező járulék formájában behajt a ma dolgozóktól. Innen a kivételesen szép és pontos magyar elnevezés: felosztó-kirovó nyugdíjrendszer. A várható élettartam növekedésével, a gyógyító szolgáltatások javulásával gyarapodik a nyugdíjas járadékosok tábora, miközben a születések visszaesése, a munkanélküliség és az elvándorlás csökkenti a járulékot megfizető népesség lélekszámát. Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát tükröző mutató, az ún. rendszefüggőségi ráta, amely a járadékosok és a járulékfizetők arányát fejezi ki, szinte minden európai országban folyamatosan nő. A demográfiai viszonyok romlása mellett a volt szocialista országok még egy súlyos problémával küzdenek: az adócsalás és az adóelkerülés nemzeti sport. Munkaadó és munkavállaló gyakran összejátszik az állam és végső soron a társadalom kárára akkor, ha a bejelentett foglalkoztatás mmimálbér történik, miközben a javadalmazás jelentős része adózatlanul kerül zsebből zsebbe. Van úgy, hogy a munkavállaló esetenként nem akarja elfogadni ezt a megoldást, de magas munkanélküliség mellett munkaadója erre kényszeríti. Akárhogy van is, a jelenség rendkívül elterjedt a volt kommunista országokban, ami azt tükrözi, hogy alacsony szintű a társadalmi szolidaritás. Ilyen közegben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az a reform, amely szorosra fűzte a jelenlegi járulékfizetés és a majdani járadékélvezet közötti kapcsolatot az egyén szintjén. Ha kiveszett a társadalmi szolidaritás, akkor „vissza kell lépni” a kapitalizmus legelejére, és alapjaitól kell felépíteni olyan intézményeket, amelyek az egyéni érdekeket hatékonyabban összehangolják a társadaloméval. Pontosan ez a lényege a kötelező magán-nyugdíjpénztárak rendszerének. Óriási jelentősége van annak, hogy a szolidaritás milyen erős kötőanyaga a társadalomnak, mennyire önkéntes vagy államilag kikényszerített, az egyének által büszkén vállalt vagy szégyellve elkerült, de szavakban mindenképpen hangosan képviselt valódi vagy hamis közérzületről van-e szó. A magán-nyugdíjpénztári reform optimálisan összehangolta az egyének és a társadalom egymásnak feszülő, gyakran ellentétes érdekeit. Finom egyensúlyt teremtett a kényszer (kötelező jelleg) és a választás szabadsága (melyik pénztár tagja legyek) között. Hallatlanul megerősítette az öngondoskodás és az egyéni felelősségvállalás tudatát, a fiatalokat érdekeltté tette a rendszeres, hosszú távú, szerződéses megtakarítások felhalmozásában, miközben egyre finomodó állami szabályozással elviselhető szintre csökkentette az elkerülhetetlen bfektetési kockázatokat. Piacszabadság és állami kényszer optimális összhangja jött létre. A második évtized: egy helyben toporgás 1998-ban hazánkban hatalomra jutott az első Fidesz-kormány. Szemben a mai kormánnyal, az akkori még valódi koalíció volt, amelyben a szövetséges pártok nem pusztán az élő díszlet szerepét játszották. Fontos, hogy a kormánynak nem volt kétharmados többsége az Országgyűlésben, így Orbán Viktor első kormányának nem volt módja az alkotmány módosítására. Érdekes, hogy minden fülsiketítő propaganda ellenére az új kormány 2001-ig nem változtatott az általa erőteljesen bírált egyensúlyőrző gazdaságpolitikán. Megtett néhány kozmetikai lépést: eltörölte a tandíjat, visszaállította mindenki számára alanyi jogon a családi pótlékot, csökkentette a kötelező magán-nyugdíjpénztárakba befizetendő járulék összegét stb. Volt néhány pozitív intézkedése is: felszámolta a társadalombiztosítás mögé szervezett torz önkormányzatot, bezárta az akkori politikai korrupció egyik leginkább látványos forrását, fészkét, a Postabankot, amely még az előző kormány idején, 1997-ben megbukott. A 2001-es gazdaságpolitikai fordulatot három tényező alapozta meg: egyrészt korán megindult az újabb választási kampány, másrészt kitört a „dotcom-válság”, harmadrészt megváltoztatta a nemzetközi befektetői hangulatot az USA elleni szeptember 11-i terrortámadás. Nem közismert jelképe a fordulatnak a kétéves költségvetés, amely azóta is egyedülálló maradt az elmúlt 25 év gyakorlatában. (Folytatás a 10. oldalon) BOKROS LAJOS: Hanyatlás 2015. JANUÁR 9. ITÉLET ÉS#31IRODALOM 1