Életjel Évkönyv 4., 1978-1983
Az Életjel visszhangja - Irodalmi estek
színpadának tagjai —, akik Jónás Gabriella, a Szabadkai Népszínház fiatal művésznőjének vezetésével s a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület szabadkai alapszervezetének támogatásával a szó legszorosabb értelmében vett nevelőmunkát végeznek, anyanyelvünk ápolásán tevékenykednek. Az Életjel irodalmi élőújság legutóbbi műsora idézte fel a pedagógusműhely hangulatát, a pedagógiai munka legnemesebb értelmében használva ezt a szót. Nem mindenáron tanítani a cél — hallottuk dr. Horváth Mátyás bevezetőjében —, hanem élményt nyújtani általános iskolai olvasókönyveink szemelvényanyagához. Amíg a bevezetőt hallgatom, gondolataim — az ott hallottakkal párhuzamosan — másfelé kalandoznak. Az anyanyelv az egyénnek legszemélyesebb, egész lényével összeforrott tulajdona, melynek kulcsszerep jut a személyiség sokoldalú fejlesztésében — csengenek vissza egykori (tanítóképzős korom) tanárának, Balázs Piri Aladárnak a szavai. A nyelvi nevelés egyben a gondolkodásra nevelés is — a beszéd a gondolatok hordozója —, de ez fordítva is érvényes: a gondolkodásra nevelés csak az anyanyelvi nevelés közegében lehet eredményes, amit az alsó tagozat egynevelős rendszere — ha a pedagógus átérzi ennek jelentőségét — mindkét irányban hatékonyan szolgál. Az általános iskola felső tagozatán az anyanyelvi és az anyanyelvű képzés elválik egymástól. A kifejezőkészséget egyrészt a szabályos nyelvi formák tudatosításával csiszoljuk, másrészt a folyamatos szókincsgyarapítással. Ekkor épül bele a gyermek szókincsébe a különböző tantárgyak szakszókészlete. Ez a folyamat azonban csak akkor lehet eredményes, ha a tanuló köznyelvi képzettsége olyan szintet ér el, amelyen be tudja illeszteni a szaknyelvi kifejezéseket nyelv rendszerébe, az anyanyelvi nevelés ugyanis minden egyéb — anyanyelven folyó — képzés és nevelés, tehát a tanulás értelmi feltételeinek a kimunkálására is irányul. Ha ezt a feladatát nem teljesíti, a tanuló hátrányos helyzetbe kerül, mivel nem alakul ki benne egy olyan fokú alapműveltség, amely az egyre nagyobb mennyiségű szakismeret feldolgozását lehetővé tenné. Az anyanyelv-művelés természetesen nem szorítkozhat az iskolai munkára: a szabad nyelvművelés formáinak igazodnia kell a tanulók értelmi és érzelmi fejlettségi fokához. Az Életjel múlt heti műsora ebből adott ízelítőt. A legnehezebb úgy tanítani, nevelni, hogy az ne tűnjön tanításnak, nevelésnek. Jónás Gabriellának és a műsor többi közreműködőjének ez — úgy tűnik — sikerült. Nem ismeretanyagot közölnek, hanem egy műfaj szellemét varázsolják elő — azért a műfajét, amely egyidős nyelvünkkel: a népköltészetet — a gyermekdalok, mondókák, kiszámolók, találós kérdések, játék- és népdalok szellemét — és azt a népi világot, amely ezt létrehozta. Köcsögben gyertya ég, halk citeramuzsika szól, durván ácsolt kisszékeken fiúk és lányok ülnek körben, és — mint Kodály Háry Jánosában — kezdődik a mese. És nemcsak elkezdődik, hanem ebben a mesélő, játékos hangiratban folytatódik is — érzelmeket kelt, gondolatokat indít, örömet szerezve annak is, aki előadja, még inkább azoknak, akik hallgatják. Majd változik a szín, ruhát váltanak a szereplők, a citera helyett zongora szól — a hatodik osztály anyagához kapcsolódó népies költészet hangulatához illően: szólnak a versek, száll a dal... A műsor legnagyobb értéke, hogy példát mutat, amire a Népkör irodalmi színpada képes, iskoláink többségében megvalósítható. Jó versmondóink, citerán vagy furulyán játszani tudó gyermekeink, lelkes amatőrjeink vannak, csak szív, lélek és anyanyelvünk iránti, féltő gondoskodás kell ahhoz, hogy ez a nyelvművelő forma iskoláink megszokott munkaformájává válhasson. Mert olvasókönyveink csak szövegeket tartalmaznak — az élményt magunknak kell megteremtenünk. Szöllősy Vágó László (Magyar Szó, 1979. április 1.) 85