Magyar Életképek, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-6. füzet)

III. füzet

AZ UTÓSÓ ALAMIZSNA. 271 Feledni kezdé a’ boszút,­­S csillagmosolylyal néze rá. És a’ költő megéhezett, És emberek közé mene, Tudá, az emberszív kemény; De vélte: lágyít a’ zene. ’S melly a’ vihart elaltatá, Melly földerité az eget, Elandalitó húrjain Az ének újra zengett. De mellyet ég, vihar megért, A’ dalt ember nem érti meg. És im a’ lant elszégyenül, ’S fájdalmában ketté reped. Ez volt a’ lant története; A’ költőből tovább mi lett? Soká nyögé — nem tudni, hol ? — Az inségterhes életet. Egy újabb nemzedék előtt Évek múltán megjelenők. Nem őszül ő meg ; fürtéit A’ gond , a’ hi kitépte rég. ,Egy-két garast, egy-két garast!­ Halk hangja igy esedeze, ’S miként a’ szélringatta ág, Remegve nyúlt ki két keze. ’S a’ részvét megkérdezte őt: „Ki vagy, nyomornak embere, Kit sujtoló istenharag Uly könyöretlen megvere?“ ’S nevét elmondja , ’s újra esd: ,Egy-két garast. . . .4 — ,,Megállj! .. . jövel, Örök dicsőség gyermeke! A­ bőség szarva födjön el.

Next