Életképek, 1844. január-június (2. évfolyam)

Alföldi életképek - Kaján Abel: Egy estve a' debreczeni színházban

egyszer o­lyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de nem is azért készült, hogy mindez bele­férjen. Mert míg lesz kukoricza meg sza­lonna, nem különben szarvasmarha és sertés (adja pedig isten,minél tovább és minél több legyen!), és míg lesznek olly jó színészeink, mint eddig: mind­addig ezen színház ember miatt szét nem reped, ’s csak azért fog fennállni, hogy ötvenezer ember elöl elhullasson, ’s léte csak azon nemzeti szinti felirat­ból gyanittassék, melly a’ harminczadosközben egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és fölé: „Bemenet a’ színházba!“ „Más kisebb városoknak p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és tévesebb színházuk van,mint ennek a’határtalan D.nek.“ — fogja ön alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy újra instálnom kell az engedelmet,— de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is D. nem határtalan; — az igaz, hogy nagy, —­ de nem határtalan. Akár elő is számláljam egyenkint a’ kapukat a’ város szélén. Itt csak a’ sár határtalan; de már ennek azután széle, hossza , mély­sége mind határtalan. — Meg azután ama fönebbi városokkali összehasonlí­tás csak nekünk debreczeniekü­l kedvez. Ezen apró’s vagyoni tekintetben ve­lünk nem versenyezhető városkák fényűzésen­ kezdik a’ civilisatio dolgát ’s színházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat;— mi azon­ban azzal indítjuk meg a’ polgárisodás hajóját, (hajó és D.!) a’ mi hasznos, a’ mi szükséges; nem pedig azzal, a’ mi kellemes, ’s a’ mi nélkülözhető. Szín­ház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat köveztetjük ki, — mert az embernek önmagán kivű­l vannak a’marhák és taligáslovak iránt is köteles­ségei, ’s joggal egytől sem követelhetni, hogy ezentúl is után útfélen, a’ város kellő közepén fújja ki élete páráját ex non sufficiensi. Ad vocem: utczaköve­­zés! a’zsidók meglehet régebben várják a’ messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem várta azt, mint sok ezer magyar szív D. kikövezte­­tését. Pedig kár úgy áhítozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem akad fel rajta, miért ne lehetne D.ben örökös lucspocs? — To­vábbá, mi kisdedóvó-intézetet alapítunk, — kisdedek, de gyermekkisdedek számára. Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár kisdedeket értsen, mint mellyek számára vidékünkön egy helyen, hol al­kalmasint emberkisdedek is vannak, nem­régiben illy intézet állott fel. Alko­tunk továbbá hangászegyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot ’stb., ’s majd azután, ha mindez meglesz, azután építünk színházat nagyszerűen és D.hez il­­lőleg.— Addig azonban, mig ez megtörténik, érjük be azzal, a’ mi van, — térjünk a’ mostani színházba, örű­lendök az örülőkkel. Páholyba nem mehetünk,— mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra, akarom mondani, síkra született, nem szereli a’ magosat, kivevén a’ galleriát, melly szüntelen nyög ember terhe alatt. — Itt a’ zártsz­ékjegy. Hol van, a’ ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni ? Miben életreva­lóság van, az megtalálja — zártszékét!“ gondolják ők, és „helyes a’bögés!“ mondaná rá a’ dei pórsuhancz, ha t. i. hallaná gondolatukat. És megtalálók mi is nyitott zárt székünket, mert hiszen mi életre valók vagyunk. 25

Next