Életképek, 1844. január-június (2. évfolyam)
Alföldi életképek - Kaján Abel: Egy estve a' debreczeni színházban
egyszer olyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de nem is azért készült, hogy mindez beleférjen. Mert míg lesz kukoricza meg szalonna, nem különben szarvasmarha és sertés (adja pedig isten,minél tovább és minél több legyen!), és míg lesznek olly jó színészeink, mint eddig: mindaddig ezen színház ember miatt szét nem reped, ’s csak azért fog fennállni, hogy ötvenezer ember elöl elhullasson, ’s léte csak azon nemzeti szinti feliratból gyanittassék, melly a’ harminczadosközben egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és fölé: „Bemenet a’ színházba!“ „Más kisebb városoknak p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és tévesebb színházuk van,mint ennek a’határtalan D.nek.“ — fogja ön alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy újra instálnom kell az engedelmet,— de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is D. nem határtalan; — az igaz, hogy nagy, — de nem határtalan. Akár elő is számláljam egyenkint a’ kapukat a’ város szélén. Itt csak a’ sár határtalan; de már ennek azután széle, hossza , mélysége mind határtalan. — Meg azután ama fönebbi városokkali összehasonlítás csak nekünk debreczeniekül kedvez. Ezen apró’s vagyoni tekintetben velünk nem versenyezhető városkák fényűzésen kezdik a’ civilisatio dolgát ’s színházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat;— mi azonban azzal indítjuk meg a’ polgárisodás hajóját, (hajó és D.!) a’ mi hasznos, a’ mi szükséges; nem pedig azzal, a’ mi kellemes, ’s a’ mi nélkülözhető. Színház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat köveztetjük ki, — mert az embernek önmagán kivűl vannak a’marhák és taligáslovak iránt is kötelességei, ’s joggal egytől sem követelhetni, hogy ezentúl is után útfélen, a’ város kellő közepén fújja ki élete páráját ex non sufficiensi. Ad vocem: utczakövezés! a’zsidók meglehet régebben várják a’ messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem várta azt, mint sok ezer magyar szív D. kiköveztetését. Pedig kár úgy áhítozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem akad fel rajta, miért ne lehetne D.ben örökös lucspocs? — Továbbá, mi kisdedóvó-intézetet alapítunk, — kisdedek, de gyermekkisdedek számára. Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár kisdedeket értsen, mint mellyek számára vidékünkön egy helyen, hol alkalmasint emberkisdedek is vannak, nemrégiben illy intézet állott fel. Alkotunk továbbá hangászegyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot ’stb., ’s majd azután, ha mindez meglesz, azután építünk színházat nagyszerűen és D.hez illőleg.— Addig azonban, mig ez megtörténik, érjük be azzal, a’ mi van, — térjünk a’ mostani színházba, örűlendök az örülőkkel. Páholyba nem mehetünk,— mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra, akarom mondani, síkra született, nem szereli a’ magosat, kivevén a’ galleriát, melly szüntelen nyög ember terhe alatt. — Itt a’ zártszékjegy. Hol van, a’ ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni ? Miben életrevalóság van, az megtalálja — zártszékét!“ gondolják ők, és „helyes a’bögés!“ mondaná rá a’ dei pórsuhancz, ha t. i. hallaná gondolatukat. És megtalálók mi is nyitott zárt székünket, mert hiszen mi életre valók vagyunk. 25