Életképek, 1844. január-június (2. évfolyam)

Költemények - Bérczy: Faniszka sírján

461 FANISZKA SÍRJÁN. Előttem állsz, szemem miként ha látna, Emlékeden szivem fáj ’s feldobog, — Ki gondolá ? hogy a’ tavasz virága Kora sírodnak hantján nyílni fog? Alig volt még feledve gyermekéved! Alig derült fel élted hajnala! Mért, oh miért kellett távozni néked ? Hisz léted ifjú, pályád szép vala: A’ kék egen kis fellegek száladnak, Szelíd a’ jég, himes-zöld a’ mező,— Oh, mint örülne­k az ifjú napnak ! A’ rétvirágra mint mosolygna­k! De zárva a’ szem, elhunyt bájsugára ’S a’ kedves ajk, örökre néma az, — A’ föld alatt nincs egy virág számára, A’ sirfenéken nincsen uj tavasz! ’S itt állok én fölötte mély lakodnak, Körűlem semmi nesz nincs, semmi hang, Csak a’ falombok lágyan felsusognak, Csak messziről hallatszik egy harang,— A’ mull felszárnyal újra emlékembe, Mutatva halvány arczaid havát, — Egy égve fájó köny tőrül szemembe És telkemet komor bú rezgi át! , Oh, mondd, mi volt a’ sejthetetlen vonzó, Mi engem hozzád olly hévvel csatolt? Több mint barátság, az nem illyen forró, ’S keblem szerelme; ez már másé volt. De lenne osztható a’ szív érzelme, Vagy egy helyett lett volna két szivem : Tiéd leendett egynek bő szerelme — Miként most gyászol mélyen és híven ’S ha van vigasztalás az illy keservnek, Megnyugtatásul bennem e’ hit él : Ez volt talán jobb része életednek, Boldog valál, ’s keveset szenvedél Ki zöldül a’ sir, melly porod takarja A’ gyors idő hozand uj éveket, Felszárad a’ köny, múl a’ szív sohajja, De megmarad, a' hű emlékezet. Bérc­y Károly.

Next