Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1844-10-09 / 15. szám
sem hunyta be, ’s csak viradóra olvadtak át éber ábrándai a’ természettől igényelt álomba, azonban az ábrándozás erre is kiterjeszté hatalmát. Délután Hietzingre rándultak Ernyeiék, a’ szép őszelő kellemeit, ’s Dommayer hires kávéházában Strausz vonója vérkeringtető hangjait élvezendők. A’ teremben harsogott a’ zene, ’s a’ terem előtti udvarkert zsibongott számos úri vendégtől. Itt letelepedve, milly nagy vala Edvárd gróf elragadtatása, midőn a’ díszes öltözéké, fagylakat szörpölő hölgyek közt, egyik asztalnál megpillanta a’ tegnapi dal-est királynéját. Meg nem állhatá, hogy elmentekor feléje ne köszöntsön* kalapjával, bármi különösnek tetszett is ezen ismeretlen hódolat. Kocsiját a’ schönbrunni vártérre rendelvén, a’ császári kerten keresztül gyalog sétálgató nőjével. De tán soha nem feledkezett meg annyira, mint most, hogy a’ karján csüngő hölgy — kedves Rozinája. Folyvást azon áriát dalolgatá, melly tegnap a’ nagy művésznő ajkiról olly varázshatalommal ömledett, ’s közönként úgy meg-megszoktá Rozina karját, hogy ennek eziránti észrevételeire mindannyiszor megzavarodott. Szegény ábrándos bohó! A’ dalba volt szerelmes; de a’ dal azonosult a’ személylyel ’s az ábránd szeszélye oldala mellé képzelteté a’ dalkirálynét, így öntudatlanul összeolvasztá a’ szép dalnoknő személyét nője személyével, ’s midőn nője kezét szoritgatá, a’ csudáit művésznő bársonykacsóját álmodta ujjai közé, így érintkezik tulság tulsággal a’ különben legderekabbnak fényében is, ha egyszer egy felkarolt rögzeszme, vagy egy a’ szenvedélyesség csillámtengeréböl kikapott fénybuborék kiforgatá a’ józanság tengelyét. Minek írnám le a’száz- meg százféle bohóskodást ’s majd őrületes dőreséget, mit ébren ’s álmodva, éjjel nappal, utczán, pamlagon, egyedül ’s társaságban egyiránt elkövetett? Ha ismerősével találkozott a’vársikon, elragadtatással említé a’ tegnapi daljátékot; — ha fagylaltozott a’ Grabenen, a’ nagy primadonnát dicséité szónoklata; — hírlapokban csak az isteni dalnoknő dicséretét olvasgató; barátjaival, hacsak hajszálnyival csekélyebb volt lelkesedésük e’ tárgyban , kész volt párbajra kelni; — este a’ vártéren vagy egyébütt diszleni látván a’ lángszesz candelabereket, a’ pesti nemzeti színház jutott eszébe, hol a’ halhatlan művésznő dala hasonló lángszeszfény mellett még kábitóbb leendne; — ha a’ Práterben lovagolt, mindig a’ dalárné tündéralakja játszadozott előtte, hogy vakultan majd lovastul rohanna homlokegyenest a’ nagyszerű fáknak; — ’s ha István egyházában a’ szent zene harsogott, csak azon járt esze, mennyivel magasztosabb volna még az, ha az imádott dalhölgy imahangjai vegyülnének beléje. — De hisz mondám: minek említném minden aprólékos bohóskodását? — ’S Rozina? — ő mosolygott; — sajnálkozva nézé férje különczködését, és mosolygott; — a’ leendő diadalnak egy-egy örömsugára villant el arczain, — és ismét mosolygott.