Életképek, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-08-02 / 5. szám
150 Szinte Losonczon van egy öreg funerator, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy: — Kuvik, kuvik ! Ez a’ szegény öreg Váczról származott Losonczra. Ama kiabálások űzik őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felöl, ’s a’ mint a’ városba lépe, ekkép idvezelteték: — Kuvik, kuvik ! És a’ jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat .... de a’ gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak ’s kétszerezett energiával replicáznak a’ tégladarabokra, ordítván, süvöltvén: — Kuvik, kuvik! Hiába, ez sorsa az ártatlanságnak ezen a’ gyalázatos világon! Losonczról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj sem ért, kivévén, hogy a’ köpönyegemet Losonczon felejtvén, érte a’ kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról — a’kocsis visszafutott’s elhozta a’köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, ’s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre útnak indultunk, ’s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül ..... csak útitársam köpönyege ’s a’ kocsinak egy lőcse veszett el. A’ köpönyeg megkerült, a' lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetém, hogy folyvást oda kelle vigyáznom : nem esik-e ki a’ kerék ? Útba esett Ludány helység, hol a’ legszebb parasztfejkötöket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötöket feleségem számára. No már csak ezért is megkérhetne minél elöbb valami leányka, hogy vegyem el őt. A’nagy hőség miatt késő délután indulván Losonczról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép , csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság rengett (mondaná Sujánszky) a’ város fölött, tehát némaság lengett, csak egy pár kocsmából hallatszott hegedű- és bögösző ’s az ivók egy-egy kurjantása........... másnap vásár volt. A’ vásár legkedvesebb látványaim egyike .... általjában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a’ természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába egy szép hölgyet, egy részeg embert ’stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat. Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat ’s a’ most épülő roppant börtönt’s a’vásárban egyet fordulván, elindultam Váczra. Kocsisom egy váczi molnár volt, ki lisztet hozott a’ vásárra . . . elmés ötleteivel igen mulattatott. A’ mint felültünk , mondám neki, hogy kemény lesz az ülése. — Annál jobban fog rázni, felelte. Aztán politicáról ’s theologiáról beszéltünk. .... mi kár! hogy elfeledtem beszédeinket, mik a’ politicában ’s theologiában kétségkívül új epochát alkottak volna. Rétságon ebédeltem egy ifjú férfiúval, ki valamivel előbb ért oda nálam, és kinek arcza az ollyanoknak egyike volt, mellyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót ’s régi ismerők levénk. Nevét kérdém. Megmondta ’s folytatá: — Én nem is kérdezem : ki ön? mert tudom ; ön Petőfi, nemde? — Igen ’s honnan tudja? — Ki ne ismerné önt! Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolom magamban önérzettel. Talán nem félnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek, meglehet, hogy még éetemben elhangzik nevem , mintha soha nem zengett volna...........de ez engem há-